Németh Gábor új könyvének
olvasása nem éppen kellemetlen tevékenység.
Jász Attila például bevallotta a
Jelenkor
nak,
hogy egy pillanat alatt felfalta, sõt azóta is elõveszi
idõnként desszertnek. Én úgy voltam ezzel,
hogy kinyitottam, gyorsan, türelmetlenül beleolvastam, de már
majdnem az elején megállított valami. Tisztulás.
(És: Tisztulj innen!). Talán celebrálni kellene az
olvasást: nagyon lassan, várakozás nélkül,
terv nélkül keresztüljutni rajta.
De az elsõ szöveg, aminek még
minden celebráció nélkül, mintegy véletlenül
nekiütköztem, az
("ott voltam benne már")
volt.
A szöveg így kezdõdik: "Semmi semmire nem kötelez.
Miért van akkor, hogy néha el kell ítéltessél?"
(19.) Az elbeszélõt a következõ egzisztenciális
állapotban látjuk: konform, családtagokon keresztül
lágyra hangolt emberi együttlétre való sóvárgásában
és anélküli kihûlt állapotában szociálisan
deviálódik ("És mindig, ha egyedül vagyok, nõni
kezd bennem a rossz." 25.). A vágy és a tett között
azonban megnyílik egy hajszálnyi rés, amelyben éppen
elfér egy miniatûr, szándék és célnélküliségében
kegyelmi jellegû jelenet: "és meghallottam akkor valami hangot.
(...) Kis hangok, szaggatottak, mindenféle színû hangocskák.
A világ végérõl jöttek, de legalábbis
a terem túlsó oldaláról. S ha hunyorogtam,
megláthattam végre a verebeket. Hárman voltak, kergették
egymást az eleven cölöpök felett. Kinéztem,
oldalra, a McDonald's felé. Éppen hajnalodott." (26.) Mindezt
az elbeszélõ szemével látjuk; ha tekintetét
áthelyezi, vagy passzív módon áthelyezõdik
("S ha hunyorogtam, megláthattam végre a verebeket."), akkor
az imaginációban feloldódott olvasó is tökéletesen
behangolt modifikációval teszi ugyanezt. Csak ilyen módon
lehetséges az olvasó számára epifániát
(illumináció, reveláció...), egzisztenciális
fordulatot közvetíteni (és ez a szöveg elsõsorban
egy finoman fokozódó epifániák nyomán
kibontakozó egzisztenciális fordulatot mutat be).
Azonban itt az elbeszélõ
legalább kettõ: zárójelek közé
zárva egy második számú elbeszélõ
munkál, aki nem hoz létre összefüggõ narrációt,
hanem partnere szövegén csüggve, tudatának intim
közelségében maradva profanizálja, reflektálja,
igazolja a történteket, hogy tanúskodjon a hitelesség
mellett, legyen az eseményé vagy gondolaté. Mintha
a kritikusok láthatatlan seregének szólna, vagy maga
is egy maximalista kritikus lenne, akit az író megfegyelmezésére
küldtek, és az utolsó pillanatban belegépelte
földhözragadt kommentárjait a kéziratba.
A szöveg elbeszélõje
és narratív szerkezete szokatlan formájú a
magyar irodalomban; elsõ személyûsége, spontán
expresszivitása, a maszkírozottság teljes hiánya
és ezzel szemben pedig elbeszélõjének tipológiai
kettészakítottsága olvasás közben két
ellentétes irányú logikai orientáció
összebékítését teszi szükségessé.
Ez az összebékítés egy magasabb szinten könnyedén
válik lehetõvé: a szöveg elbeszélõjének
tudatát ott képzeljük el, ahol az értelmi fakultások
felügyelet nélkül maradtak. Ennek az lett a következménye,
hogy egy kötetlen, szubjektum nélküli, automatikus ki-jelentésgenerátor
(aki különben egy beszélõ) kért helyet magának
a szöveg materiális terében, a könyvben. Azonban
éppen az a kérdéses, hogy elképzelhetünk-e
egy narrátori tudatot, és hogy éppen a képzelet-e
az az eszköz, amely hivatott az irodalmi alkotások interpretatív
feldolgozására.
Az elsõ személyû narrációban
az olvasó a legszemélyesebb viszonyba kerül a beszélõvel:
tudatát minden ellenállás nélkül játékra
ajánlja neki.
A huron tó
esetében a beszélõ
azonban kényes helyzetbe sodorja elméletileg is elkötelezett
olvasóját: saját személyét olyan indexekkel
veszi körül, amelyek csak jelentõs önfegyelem árán
választhatók le a Németh Gábort (az írót)
kisérõ szemiotikai környezetrõl.
A huron tó
olvasása közben totum factum olyan érzésed van,
mintha Németh Gábor avatna be életének titkaiba.
Ezt a tapasztalatot azonban nem tudom minden probléma nélkül
összhangba hozni azokkal az elvárásokkal, amelyeket
a ma széles körben elterjedt metadiszkurzív etika nyomán
magam is internalizálok: interpretációm alapbeállítottsága,
hogy a szövegbelsõ és külsõ közti határt
folyamatosan problematizálom, nehogy a szöveg kitörhessen
transzcendenciája felé. Mindazonáltal az itt elemzendõ
szöveg az aporetikus argumentációt integrált
elmélet erõs analitikus fényében úgy
kifakul, mint egy diapozitív. Miközben olvasom, éppen
az az érzésem, hogy valami élõ, puha pneuma
hullámzik a mondatok mögött, velük azonos ritmusban,
egy csupasz, útkeresésében leegyszerûsödött,
magát exhibicionizmus nélkül megmutatni akaró
emberi elme.
De ennek a tapasztalatnak nem kell kizáródnia
a diszkurzusból, sõt nem is kell feltétlenül
a széplelkû kritikus esszéisztikus vallomásába
fulladnia. Csak el kell választanunk az elméleti algoritmusban
a két, egymást átitató kompetenciát:
az ideológiai védõformulát, amelyet pajzsként
tartunk az irodalom elé a kisajátító intézményes
kánonokkal szemben és a módszertani korlátozást,
amely függetleníti a választott interpretációs
módszert az adott mû szövegképzõ stratégiájától.
A kizárások és felhatalmazások,
tiltások és engedélyezések diszkurzív
dinamikájának számtalan olyan összetevõje
van, amely a kirakatban lévõ megnyilatkozások közt
nem reprezentálódik, amely a megszólalók "materiális"
hátteréhez tartozik, hatása azonban megragadható.
Ilyen az a megosztottság is, amelyet leginkább a
percepcionizmus
kifejezéssel tudnék leírni. Bizonyos olvasók
imaginatív képességeikkel fordulnak a szövegek
felé, az õ esetükben az olvasás egy olyan tárgy
megalkotásának a folyamata, amely egy bizonyos ponton eléri
esztétikai totalitását; ezen a ponton az imagináció
homeosztatikussá, önfenntartóvá válik,
hogy az olvasó a felszabaduló perceptív erõit
a tárgy szemlélésére fordíthassa.
Más olvasóknak azonban nem
kell imaginatív módon megalkotniuk az esztétikai tárgyat,
hanem azonnal a szöveg felszínén, a fonetikai-szintaktikai-stiláris
rétegen mozogva engednek utat egy zenei jellegû olvasásfenoménnek,
amelyben nem a szöveg doxologikus tartalma (azaz hogy a szereplõk
ki-ségét és a történések mi-ségét
kibontsuk és statikusan elrendezzük), hanem a mozgások
különbözõ fajtáinak dinamikus elrendezõdése
és felbomlása vált ki érdeklõdést.
Ennek a megosztottságnak megleljük a párját a
kánonképzõdés percepcionista szubdiszkurzusában:
vannak olyan szövegek, amelyek az az elsõ esetben leírt,
imaginációs
olvasó
számára, és vannak olyanok, amelyek
a második esetben leírt
verbális olvasó
mutatják meg jobbik oldalukat. A szerzõt aporetizáló
elméletek a verbális olvasást részesítik
elõnyben, ennek mentén szelektálva kánonjukba
a mûveket és segítve bizonyos olvasók kritikussá
válását. Az imaginációs olvasást
és az ennek alárendelt információszerzést
vonzó szövegek azonban nemcsak a copyright égisze alatt
mûködtethetõk, amelyben a horizontálisan becitált
diszkurzusok egymás fölébe kerekednek. Ebben az esetben
nem az adatok hitelessége, hanem az ismeretek
illése
,
beilleszthetõsége, szituációba ágyazhatósága
áll a középpontban.
A huron tó
-ban számos
utalást találunk nevekre, amikhez személyeket tudunk
hozzárendelni (Szijj Ferenc, Garaczi László, Zeke
Gyula, Balázs Attila, Krasznahorkai, Mándy stb.), eseményekre,
amelyekhez dokumentációt vagy személyes tapasztalatot
tudunk párosítani (az
Ex-Symposion
felkérése
az
Ólomkatona
-számhoz, Mándy Iván temetése,
stb.): ezek a források egy közös térben mozognak,
amelyben egy ismeretrõl az dönt, hogy az olvasásban
kiformálódó imaginatív tárgyhoz mint
egészhez hozzáilleszthetõ-e.
A fentebb leírt dinamika mentén
a szöveg két denotatív mezõhöz függeszkedik,
amelyek között nem szükséges választanunk
még az olvasás megkezdése elõtt, legyen mégoly
erõs argumentatív bázis is a segítségünkre
ebben. Amennyiben az imaginatív alakzat lehetõvé teszi,
az olvasó beléphet a szöveg körüli tapasztalati
horizontba, és akár világos és elválasztott,
szisztematizálható tudását, akár konfúz,
roncsolt, amorális, logikán kívüli, aljas, teljesen
kommunikálhatatlan képzeteteit, a láthatatlanság
határát súroló kognitív törmélékeit
is berendelheti a megértésbe. "Egy ember fikciója
(...), aki megszünteti magában a korlátokat, az osztályokat,
a kizáró ítéleteket, nem szinkretizmusból,
hanem egyszerûen csak azért, hogy megszabaduljon egy õsöreg
kísértettõl:
a logikai ellentmondástól."
"Márpedig ez az ellenhõs létetzik: õ az olvasó
ember, mihelyt örömét leli az olvasásban."
1
A szerzõt és elbeszélõt elválasztó
szakadék fölött egy vékony, ismeretelméleti
kompromisszumokból sodort kötél látszik kifeszülni,
amelyen keresztül ismeret küldhetõ az egyik oldalról
a másikra. Új elbeszélõ alakul így ki:
figura, akit az olvasó elevenített meg sajátos nézõpontjából,
értelmi fakultásainak összjátéka során,
egy, a szöveg által stimulált szituációban.
A nyolcvanas évek végi, kilencvenes
évek eleji írásai nyomán a kritikusoknak hasonló
dolgok jutottak az eszébe Németh Gáborról:
valami nagyon fontosnak (történet, szubjektum... - tartalom)
a hiánya és valami kevésbé fontosnak a túlhangsúlyozása
(retorika, grammatika, stílus - forma). Néhány ismétlõdõ
toposz ezek közül:
1.a
világszerûség
helyett szövegszerûség
: az elbeszélés
folyamatának megjelenítése fikcionálás
helyett (Utasi Csilla),
2
- ezzel összefüggésben
az 1.b
epikum hiánya
epikus romhalmaz (Bán Zoltán
András),
3
az epikum felidézése
a teljesség utáni nosztalgia miatt (Károlyi Csaba),
4
2.
erkölcstelenség
:
amoralitás az értékek iránti közömbösség
miatt (Bán), morálnélküliség a feminizáció
miatt ("...túlságosan ellágyítja az élettapasztalatot,
melyhez pedig érzékelhetõen nagyon kemény és
tudatos küzdelem vezetett." Károlyi, 1537.)
3.
túlretorizáltság
:
a nyelvi trükkök elmaszkírozzák az írót
(Károlyi), pontosság (Borbély Szilárd),
5
a szép mondatok idegesítõ monotóniája
(Mikola Gyöngyi).
6
Figyelemre méltó, hogy Németh
Gábornak a klasszikus epikus és etikai eszköztárral
szemben tanúsított közönye, amely a kilencvenes
évek elején ilyeténképp egyértelmûvé
vált a kritikai diszkurzusban, mégsem vezetett egy sikeres
posztmodern, vagy legalábbis modernség utáni szerzõ-imázs
megalkotásához. Garaczi, Márton László
vagy akár Kemény István posztmodernizmusa, Darvasinak
a
Kalaf áriájá
val és
A veinhageni
rózsabokrok
kal felajánlott mitikus pszeudo-történetelvûsége
mellett Németh Gábor csak negatíve kötõdik
ehhez a paradigmához. Évtizedforduló környéki
recepciójának rezignált tónusából
egy olyan mûvészi produktum rajzolódik ki, amely elszakította
ugyan a gyökereit, de ígéretei mégis beváltatlanok
maradtak. Útja egyedi, bizonyos szempontból hermetikus (Mikola
Gyöngyi, i.m. 862.), a filozófia és határterületeinek
spirituális korpuszaival való párbeszéd és
az eszkatologikus érdeklõdés sejteti, hogy Németh
viszonya a "grand narrative"-hoz nem teljesen elutasító.
A modernség utáni szövegképzés technikai
jelei nem találhatók meg nála: szintaxisa és
lexikája elegánsan normatív (talán túlságosan
is, mint láthattuk), a globális történet hiányzik
ugyan, de a kisebb szegmentumok szintjén újra elõjön,
egy reduktívabb, sûrûbb, nem-aszketikus minimalista
változatában
(A Semmi Könyvébõl)
.
Ezek azonban mégsem mitikus történetek, amelyek egy
szívünknek kedves témát ragadnak meg, kihasználva
a narratíva speciális, nem-logikai jellegû lényegmegragadó
képességét, mint Darvasi teszi
A portugálok
ban.
A kritika sajátos vakságát
a kváziposztmodern technika mögött megbúvó
apokrif bölcseleti hagyományra vehetjük szemügyre
Szilasi László 1994-es tanulmányában.
7
Az olvasó-funkció kissé inkoherens felvezetése
után Szilasi öt emblematikus szöveget elemez, amelyekben
hangulati-motivikus ismétléseivel, játékos
értelmezõi attitûdjének deklarásával
egyszerre oldja meg és csúsztatja el a diffúz irodalmi
termés korszakba tömörítésének szinte
megoldhatatlan, de mégis elkerülhetetlen feladatát.
Szijj, Csejdy, Garaczi és Hazai Attila szövegein mûködtetni
képes egy strukturált elvárásrendszert, amelybõl
valamiféle doxologikus anyag, értelmezõi híradás
jön létre. Németh Gábor szövegének
,
A Semmi Könyvébõl
-nek azonban egyetlen motívumát
képes kiemelni: a mindenütt jelenlévõ, senki
által nem olvasott üzenetet.
8
Az olvasás
történetté és konklúzióvá
transzformálása eminens posztmodern regénytechnika,
a szövegek sorsa izgalmas közjáték ebben. De mégis
úgy tûnik, hogy
A Semmi Könyvébõl-
ben
a könyv és nem a szöveg áll a középpontban,
mégpedig egzisztenciális dimenzióváltó,
sorsbeteljesítõ eszköz mivoltában. Borges-nél
az okkult, enigmatikus szimbólumok történelmen keresztül
vezetõ útját látjuk, amint rabul ejtenek valakit,
mise-en-abymeként elrejtve az olvasás titkát: a könyv
is egy okkult szimbólum, vagy még inkább eszköz,
amely az olvasásban megnyíló lelket rabul ejti
(Homokkönyv)
.
Ezt a motívumot
A huron tó
ban a legplasztikusabban
az a történet jeleníti meg, amelyben az Állami
Közlekedési Vállalat alkalmazottja talál egy
könyvet a villamoson, amit elolvasva páriává
válik, önjelölt prófétává,
aki Ji Ching jóslással tengeti napjait. (67-68.) Azonban
nincs ok arra, hogy a szimbólum betartsa az olvasott történet
és az olvasási szcéna közti ontológiai
határokat. A kezünkben tartott könyv is mágikus
tárggyá igyekszik válni, méghozzá az
ábrázolt technikánál is korszerûbb módon.
Átüti a hátsó borítót, hogy még
a könyv kinyitásánál is öntudatlanabb habituális
döntés pillanatában erõszakolja ránk magát:
amikor megfordítjuk, és végtelenre állított
tekintetünk gyanútlan feltérképezõ mozdulatában
megnyílunk a szemantikai vírusnak, a paradoxonnak. A Semmi
Könyvébõl világában minden dolog világfordulatra
készülõdik - bár ennek a készülõdésnek
a gyökerei száz évekre nyúlnak vissza; a szereplõk
a fordulatra különbözõ mértékben érett
ügynököket jelenítik meg. A modernkori, apokalipszis
nélküli eszkatologikus esemény egyik alapvetõ
jellemvonása mutatkozik meg itt: összemosódik a mindennapok
világának egymásból lassan kigyûrûzõ,
lamináris folytonosságával, mivel leghatékonyabb
formája tud kicsírázni a modern ember utolsó
humanisztikus büszkeségében: a döntés aktusában.
Bizonyos módon használni egy ezen használatra kijelölt
tárgyat - kinyitni egy könyvet - a sors legsötétebb
csábításának pillanata lehet. Ez az aktus,
ha nem is explicit döntés következménye, de semmiképpen
sem kényszercselekedet: habituális berendezkedésünkbõl
következõ implicit választás következménye,
habituális döntés. A történések irányát
megszabó sors-ügynökség éppen ezt a komfortos,
az emberi szabadság utolsó öntudatlanul birtokolt szcénáját
szállta meg, hogy metonimikus mintázatként a korszakfordulóhoz
vezetõ cselekedeteket kényszerítsen ki.
Ha egy ilyen történetet akarunk
leírni, akkor patchwork-szerû, egymással metonimikus
viszonyban lévõ, de önmagukban intenzív narratívumok
halmazát kell létrehoznunk; a mini-narratívumokban
a szereplõk valamilyen módon elõkészítettnek
arra, hogy sorseseményben vegyenek részt. A szerep, ami vár
rájuk, öndestruktív, félelmetes, a szakralitás
által addigi életük elhagyását követeli
meg. Ennek leírása annyira tárgyilagos, hogy már
ridegnek hat, felkeltve az érdeklõdést az elbeszélõ
eszkatologikus habitualitása, szerepe iránt. Az olvasóban
feszültség jön létre, amelyet áttol az elbeszélõ-funkcióra,
imágóvá alakítva azt.
A könyv mint motívum központi
helyzete megváltozik
A huron tó
-ban: a szöveg
nem reflektál önmagára mint tárgyra, a hátsó
borítóra kiszökött részlet összegzõ,
csúcsponti jellegû, de ez csak akkor derül ki, mikor
már végigolvastuk az egész mûvet.
9
Ez a könyv legfeljebb l'art pour l'art szépségében,
a tapintásának, színének, Roskó Gábor
Õ
lopta el a macskát
címû képének rejtélyes,
fenyegetõ, de mégis játékos hangulatának
érzéki élvezetében jelentkezik, mintegy folytatásként
bonyolódhatunk bele az olvasásba, nem pedig egy logikai sértésre
adott válaszként. Németh Gábor
(griff)
címû írásában pedig azt látjuk,
hogy tárgyi érdeklõdése áthelyezõdött
az alapegységre, a betûre. Ez a könyv egyik legkülönösebb
írása: megmutatja a szövegek születésének
és egymás mellé kerülésének kontingenciáját
(az
Ex-Symposion
felkérésére íródott,
azonban Németh Gábor sem a babákról, sem az
ólomkatonákról nem alkot véleményt,
az ólom egyetlen funkciója érdekli: nyomtatásra
való betû önthetõ belõle.) A betû
ólomból van, ez az anyaga, a materialitása - persze
képletes dolog ez (vagy inkább képlékeny),
hiszen maga az anyag el van rejtve a formában. Az anyag itt azt
jelenti, hogy az ábécé egy betûje bármelyik
szöveg részévé válhat: bár belõle
indul ki a jelentés, de rejtélyes módon benne is szûnik
meg. Az ólom, a betû pedig éppen az az anyag, amellyel
- bizonyos ezoterikus iratok szerint - kezdõdik az alkímiai
operáció, a Prima Matéria, amelybõl a földet
a tûztõl, a durvát a finomtól gyengéden,
hozzáértéssel elválasztva születik meg
a lapis philosophorum: "Ha elkészült a forma, újraolvasztották
a betûket, ezerszer is, csak az a kicsi veszett el mindig, ami estére
összegyûlt a munkások tüdejében." (117.)
De az operáció során mindig visszamarad valami, hogy
a jelentés polimorf eredetére emlékeztessen, arra
a valamire, amibõl minden létrejött: az anyagra (hülé).
Mi ez, ami megtûri magában az ellentmondásokat? Két
különbözõ dolog közös eredete, az a pont
egy adott dologban, amihez visszanyúlva egy másik dologgá
változtatható: például a szöveg, ami több,
egymásnak ellentmondó értelmezést igazol, vagy
ahonnan egy tartós, kanonikus értelem kimozdítható.
Jegyzetek
1
Barthes, Roland:
A szöveg öröme
, ford.: Mihancsik Zsófia, in:
uõ:
A szöveg öröme,
Osiris Kiadó, Bp.
1996. 75.
2
"A narráció
elemeinek fölmutatása az olvasót nem a tartalomba, hanem
az elbeszélés folyamatába vonja be, a könyv legjellegzetesebb
poétikai törekvéseként." Utasi Csilla:
Az
eleven hal (Németh Gábor könyvérõl),
Jelenkor, 1995/2. 183.
3
Bán Zoltán
András:
Az Üresség Könyveibõl,
Holmi,
1992/9.
4
Károlyi
Csaba:
Az udvariasság mint esztétikai kategória,
Holmi,
1994/10.
5
Borbély
Szilárd: Németh Gábor:
Angyal és bábu,
Alföld, 1992/1.
6
Mikola Gyöngyi:
Egy
beváltatlan ígéret (Németh Gábor: A
Semmi Könyvébõl),
Jelenkor, 1992/10.
7
Szilasi László:
Hát
az olvasó hová lett?
in:
Csipesszel a lángot,
Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról,
Nappali
ház, 1994.
8
"Achtung baby!
A palimpszesztusok olvasójukra lesnek!" i.m. 243.
9
"Végül
aztán megindult egy mondat, hogy mennyire keveset szabad tenni,
tényleg csak néhány mozdulatot, menni, bal láb
a jobb után, lehetõleg menetirányban, egy indokolható
menet irányában, bizonyos szavakat mondani bizonyos sorrendben,
bizonyos, nagyjából jól meghatározható
hangerõvel, vigyázni, semmi különöset, semmit,
ami lebuktathat, semmit, amire fölfigyelhetne valaki, hogy meghúzódva
a parkoló autók védelmében rád irányíthassa
a tekintetét, a tekintetet, amelyben nincsen, mert honnan volna,
se kegyelem, se irgalom, se megbocsátás." i. m. 125.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu