GYÖRÖK EDINA

KÖVETKEZMÉNY NÉLKÜLI TETTEK

Németh Gábor: A huron tó

Németh Gábor új könyvének olvasása nem éppen kellemetlen tevékenység. Jász Attila például bevallotta a Jelenkor nak, hogy egy pillanat alatt felfalta, sõt azóta is elõveszi idõnként desszertnek. Én úgy voltam ezzel, hogy kinyitottam, gyorsan, türelmetlenül beleolvastam, de már majdnem az elején megállított valami. Tisztulás. (És: Tisztulj innen!). Talán celebrálni kellene az olvasást: nagyon lassan, várakozás nélkül, terv nélkül keresztüljutni rajta.
De az elsõ szöveg, aminek még minden celebráció nélkül, mintegy véletlenül nekiütköztem, az ("ott voltam benne már") volt. A szöveg így kezdõdik: "Semmi semmire nem kötelez. Miért van akkor, hogy néha el kell ítéltessél?" (19.) Az elbeszélõt a következõ egzisztenciális állapotban látjuk: konform, családtagokon keresztül lágyra hangolt emberi együttlétre való sóvárgásában és anélküli kihûlt állapotában szociálisan deviálódik ("És mindig, ha egyedül vagyok, nõni kezd bennem a rossz." 25.). A vágy és a tett között azonban megnyílik egy hajszálnyi rés, amelyben éppen elfér egy miniatûr, szándék és célnélküliségében kegyelmi jellegû jelenet: "és meghallottam akkor valami hangot. (...) Kis hangok, szaggatottak, mindenféle színû hangocskák. A világ végérõl jöttek, de legalábbis a terem túlsó oldaláról. S ha hunyorogtam, megláthattam végre a verebeket. Hárman voltak, kergették egymást az eleven cölöpök felett. Kinéztem, oldalra, a McDonald's felé. Éppen hajnalodott." (26.) Mindezt az elbeszélõ szemével látjuk; ha tekintetét áthelyezi, vagy passzív módon áthelyezõdik ("S ha hunyorogtam, megláthattam végre a verebeket."), akkor az imaginációban feloldódott olvasó is tökéletesen behangolt modifikációval teszi ugyanezt. Csak ilyen módon lehetséges az olvasó számára epifániát (illumináció, reveláció...), egzisztenciális fordulatot közvetíteni (és ez a szöveg elsõsorban egy finoman fokozódó epifániák nyomán kibontakozó egzisztenciális fordulatot mutat be).
Azonban itt az elbeszélõ legalább kettõ: zárójelek közé zárva egy második számú elbeszélõ munkál, aki nem hoz létre összefüggõ narrációt, hanem partnere szövegén csüggve, tudatának intim közelségében maradva profanizálja, reflektálja, igazolja a történteket, hogy tanúskodjon a hitelesség mellett, legyen az eseményé vagy gondolaté. Mintha a kritikusok láthatatlan seregének szólna, vagy maga is egy maximalista kritikus lenne, akit az író megfegyelmezésére küldtek, és az utolsó pillanatban belegépelte földhözragadt kommentárjait a kéziratba.
A szöveg elbeszélõje és narratív szerkezete szokatlan formájú a magyar irodalomban; elsõ személyûsége, spontán expresszivitása, a maszkírozottság teljes hiánya és ezzel szemben pedig elbeszélõjének tipológiai kettészakítottsága olvasás közben két ellentétes irányú logikai orientáció összebékítését teszi szükségessé. Ez az összebékítés egy magasabb szinten könnyedén válik lehetõvé: a szöveg elbeszélõjének tudatát ott képzeljük el, ahol az értelmi fakultások felügyelet nélkül maradtak. Ennek az lett a következménye, hogy egy kötetlen, szubjektum nélküli, automatikus ki-jelentésgenerátor (aki különben egy beszélõ) kért helyet magának a szöveg materiális terében, a könyvben. Azonban éppen az a kérdéses, hogy elképzelhetünk-e egy narrátori tudatot, és hogy éppen a képzelet-e az az eszköz, amely hivatott az irodalmi alkotások interpretatív feldolgozására.
Az elsõ személyû narrációban az olvasó a legszemélyesebb viszonyba kerül a beszélõvel: tudatát minden ellenállás nélkül játékra ajánlja neki. A huron tó esetében a beszélõ azonban kényes helyzetbe sodorja elméletileg is elkötelezett olvasóját: saját személyét olyan indexekkel veszi körül, amelyek csak jelentõs önfegyelem árán választhatók le a Németh Gábort (az írót) kisérõ szemiotikai környezetrõl. A huron tó olvasása közben totum factum olyan érzésed van, mintha Németh Gábor avatna be életének titkaiba. Ezt a tapasztalatot azonban nem tudom minden probléma nélkül összhangba hozni azokkal az elvárásokkal, amelyeket a ma széles körben elterjedt metadiszkurzív etika nyomán magam is internalizálok: interpretációm alapbeállítottsága, hogy a szövegbelsõ és külsõ közti határt folyamatosan problematizálom, nehogy a szöveg kitörhessen transzcendenciája felé. Mindazonáltal az itt elemzendõ szöveg az aporetikus argumentációt integrált elmélet erõs analitikus fényében úgy kifakul, mint egy diapozitív. Miközben olvasom, éppen az az érzésem, hogy valami élõ, puha pneuma hullámzik a mondatok mögött, velük azonos ritmusban, egy csupasz, útkeresésében leegyszerûsödött, magát exhibicionizmus nélkül megmutatni akaró emberi elme.
De ennek a tapasztalatnak nem kell kizáródnia a diszkurzusból, sõt nem is kell feltétlenül a széplelkû kritikus esszéisztikus vallomásába fulladnia. Csak el kell választanunk az elméleti algoritmusban a két, egymást átitató kompetenciát: az ideológiai védõformulát, amelyet pajzsként tartunk az irodalom elé a kisajátító intézményes kánonokkal szemben és a módszertani korlátozást, amely függetleníti a választott interpretációs módszert az adott mû szövegképzõ stratégiájától.
A kizárások és felhatalmazások, tiltások és engedélyezések diszkurzív dinamikájának számtalan olyan összetevõje van, amely a kirakatban lévõ megnyilatkozások közt nem reprezentálódik, amely a megszólalók "materiális" hátteréhez tartozik, hatása azonban megragadható. Ilyen az a megosztottság is, amelyet leginkább a percepcionizmus kifejezéssel tudnék leírni. Bizonyos olvasók imaginatív képességeikkel fordulnak a szövegek felé, az õ esetükben az olvasás egy olyan tárgy megalkotásának a folyamata, amely egy bizonyos ponton eléri esztétikai totalitását; ezen a ponton az imagináció homeosztatikussá, önfenntartóvá válik, hogy az olvasó a felszabaduló perceptív erõit a tárgy szemlélésére fordíthassa.
Más olvasóknak azonban nem kell imaginatív módon megalkotniuk az esztétikai tárgyat, hanem azonnal a szöveg felszínén, a fonetikai-szintaktikai-stiláris rétegen mozogva engednek utat egy zenei jellegû olvasásfenoménnek, amelyben nem a szöveg doxologikus tartalma (azaz hogy a szereplõk ki-ségét és a történések mi-ségét kibontsuk és statikusan elrendezzük), hanem a mozgások különbözõ fajtáinak dinamikus elrendezõdése és felbomlása vált ki érdeklõdést. Ennek a megosztottságnak megleljük a párját a kánonképzõdés percepcionista szubdiszkurzusában: vannak olyan szövegek, amelyek az az elsõ esetben leírt, imaginációs olvasó számára, és vannak olyanok, amelyek a második esetben leírt verbális olvasó mutatják meg jobbik oldalukat. A szerzõt aporetizáló elméletek a verbális olvasást részesítik elõnyben, ennek mentén szelektálva kánonjukba a mûveket és segítve bizonyos olvasók kritikussá válását. Az imaginációs olvasást és az ennek alárendelt információszerzést vonzó szövegek azonban nemcsak a copyright égisze alatt mûködtethetõk, amelyben a horizontálisan becitált diszkurzusok egymás fölébe kerekednek. Ebben az esetben nem az adatok hitelessége, hanem az ismeretek illése , beilleszthetõsége, szituációba ágyazhatósága áll a középpontban. A huron tó -ban számos utalást találunk nevekre, amikhez személyeket tudunk hozzárendelni (Szijj Ferenc, Garaczi László, Zeke Gyula, Balázs Attila, Krasznahorkai, Mándy stb.), eseményekre, amelyekhez dokumentációt vagy személyes tapasztalatot tudunk párosítani (az Ex-Symposion felkérése az Ólomkatona -számhoz, Mándy Iván temetése, stb.): ezek a források egy közös térben mozognak, amelyben egy ismeretrõl az dönt, hogy az olvasásban kiformálódó imaginatív tárgyhoz mint egészhez hozzáilleszthetõ-e.
A fentebb leírt dinamika mentén a szöveg két denotatív mezõhöz függeszkedik, amelyek között nem szükséges választanunk még az olvasás megkezdése elõtt, legyen mégoly erõs argumentatív bázis is a segítségünkre ebben. Amennyiben az imaginatív alakzat lehetõvé teszi, az olvasó beléphet a szöveg körüli tapasztalati horizontba, és akár világos és elválasztott, szisztematizálható tudását, akár konfúz, roncsolt, amorális, logikán kívüli, aljas, teljesen kommunikálhatatlan képzeteteit, a láthatatlanság határát súroló kognitív törmélékeit is berendelheti a megértésbe. "Egy ember fikciója (...), aki megszünteti magában a korlátokat, az osztályokat, a kizáró ítéleteket, nem szinkretizmusból, hanem egyszerûen csak azért, hogy megszabaduljon egy õsöreg kísértettõl: a logikai ellentmondástól." "Márpedig ez az ellenhõs létetzik: õ az olvasó ember, mihelyt örömét leli az olvasásban." 1 A szerzõt és elbeszélõt elválasztó szakadék fölött egy vékony, ismeretelméleti kompromisszumokból sodort kötél látszik kifeszülni, amelyen keresztül ismeret küldhetõ az egyik oldalról a másikra. Új elbeszélõ alakul így ki: figura, akit az olvasó elevenített meg sajátos nézõpontjából, értelmi fakultásainak összjátéka során, egy, a szöveg által stimulált szituációban.

A nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji írásai nyomán a kritikusoknak hasonló dolgok jutottak az eszébe Németh Gáborról: valami nagyon fontosnak (történet, szubjektum... - tartalom) a hiánya és valami kevésbé fontosnak a túlhangsúlyozása (retorika, grammatika, stílus - forma). Néhány ismétlõdõ toposz ezek közül:
1.a világszerûség helyett szövegszerûség : az elbeszélés folyamatának megjelenítése fikcionálás helyett (Utasi Csilla), 2 - ezzel összefüggésben az 1.b epikum hiánya epikus romhalmaz (Bán Zoltán András), 3 az epikum felidézése a teljesség utáni nosztalgia miatt (Károlyi Csaba), 4
2. erkölcstelenség : amoralitás az értékek iránti közömbösség miatt (Bán), morálnélküliség a feminizáció miatt ("...túlságosan ellágyítja az élettapasztalatot, melyhez pedig érzékelhetõen nagyon kemény és tudatos küzdelem vezetett." Károlyi, 1537.)
3. túlretorizáltság : a nyelvi trükkök elmaszkírozzák az írót (Károlyi), pontosság (Borbély Szilárd), 5 a szép mondatok idegesítõ monotóniája (Mikola Gyöngyi). 6
Figyelemre méltó, hogy Németh Gábornak a klasszikus epikus és etikai eszköztárral szemben tanúsított közönye, amely a kilencvenes évek elején ilyeténképp egyértelmûvé vált a kritikai diszkurzusban, mégsem vezetett egy sikeres posztmodern, vagy legalábbis modernség utáni szerzõ-imázs megalkotásához. Garaczi, Márton László vagy akár Kemény István posztmodernizmusa, Darvasinak a Kalaf áriájá val és A veinhageni rózsabokrok kal felajánlott mitikus pszeudo-történetelvûsége mellett Németh Gábor csak negatíve kötõdik ehhez a paradigmához. Évtizedforduló környéki recepciójának rezignált tónusából egy olyan mûvészi produktum rajzolódik ki, amely elszakította ugyan a gyökereit, de ígéretei mégis beváltatlanok maradtak. Útja egyedi, bizonyos szempontból hermetikus (Mikola Gyöngyi, i.m. 862.), a filozófia és határterületeinek spirituális korpuszaival való párbeszéd és az eszkatologikus érdeklõdés sejteti, hogy Németh viszonya a "grand narrative"-hoz nem teljesen elutasító. A modernség utáni szövegképzés technikai jelei nem találhatók meg nála: szintaxisa és lexikája elegánsan normatív (talán túlságosan is, mint láthattuk), a globális történet hiányzik ugyan, de a kisebb szegmentumok szintjén újra elõjön, egy reduktívabb, sûrûbb, nem-aszketikus minimalista változatában (A Semmi Könyvébõl) . Ezek azonban mégsem mitikus történetek, amelyek egy szívünknek kedves témát ragadnak meg, kihasználva a narratíva speciális, nem-logikai jellegû lényegmegragadó képességét, mint Darvasi teszi A portugálok ban.
A kritika sajátos vakságát a kváziposztmodern technika mögött megbúvó apokrif bölcseleti hagyományra vehetjük szemügyre Szilasi László 1994-es tanulmányában. 7 Az olvasó-funkció kissé inkoherens felvezetése után Szilasi öt emblematikus szöveget elemez, amelyekben hangulati-motivikus ismétléseivel, játékos értelmezõi attitûdjének deklarásával egyszerre oldja meg és csúsztatja el a diffúz irodalmi termés korszakba tömörítésének szinte megoldhatatlan, de mégis elkerülhetetlen feladatát. Szijj, Csejdy, Garaczi és Hazai Attila szövegein mûködtetni képes egy strukturált elvárásrendszert, amelybõl valamiféle doxologikus anyag, értelmezõi híradás jön létre. Németh Gábor szövegének , A Semmi Könyvébõl -nek azonban egyetlen motívumát képes kiemelni: a mindenütt jelenlévõ, senki által nem olvasott üzenetet. 8 Az olvasás történetté és konklúzióvá transzformálása eminens posztmodern regénytechnika, a szövegek sorsa izgalmas közjáték ebben. De mégis úgy tûnik, hogy A Semmi Könyvébõl- ben a könyv és nem a szöveg áll a középpontban, mégpedig egzisztenciális dimenzióváltó, sorsbeteljesítõ eszköz mivoltában. Borges-nél az okkult, enigmatikus szimbólumok történelmen keresztül vezetõ útját látjuk, amint rabul ejtenek valakit, mise-en-abymeként elrejtve az olvasás titkát: a könyv is egy okkult szimbólum, vagy még inkább eszköz, amely az olvasásban megnyíló lelket rabul ejti (Homokkönyv) . Ezt a motívumot A huron tó ban a legplasztikusabban az a történet jeleníti meg, amelyben az Állami Közlekedési Vállalat alkalmazottja talál egy könyvet a villamoson, amit elolvasva páriává válik, önjelölt prófétává, aki Ji Ching jóslással tengeti napjait. (67-68.) Azonban nincs ok arra, hogy a szimbólum betartsa az olvasott történet és az olvasási szcéna közti ontológiai határokat. A kezünkben tartott könyv is mágikus tárggyá igyekszik válni, méghozzá az ábrázolt technikánál is korszerûbb módon. Átüti a hátsó borítót, hogy még a könyv kinyitásánál is öntudatlanabb habituális döntés pillanatában erõszakolja ránk magát: amikor megfordítjuk, és végtelenre állított tekintetünk gyanútlan feltérképezõ mozdulatában megnyílunk a szemantikai vírusnak, a paradoxonnak. A Semmi Könyvébõl világában minden dolog világfordulatra készülõdik - bár ennek a készülõdésnek a gyökerei száz évekre nyúlnak vissza; a szereplõk a fordulatra különbözõ mértékben érett ügynököket jelenítik meg. A modernkori, apokalipszis nélküli eszkatologikus esemény egyik alapvetõ jellemvonása mutatkozik meg itt: összemosódik a mindennapok világának egymásból lassan kigyûrûzõ, lamináris folytonosságával, mivel leghatékonyabb formája tud kicsírázni a modern ember utolsó humanisztikus büszkeségében: a döntés aktusában. Bizonyos módon használni egy ezen használatra kijelölt tárgyat - kinyitni egy könyvet - a sors legsötétebb csábításának pillanata lehet. Ez az aktus, ha nem is explicit döntés következménye, de semmiképpen sem kényszercselekedet: habituális berendezkedésünkbõl következõ implicit választás következménye, habituális döntés. A történések irányát megszabó sors-ügynökség éppen ezt a komfortos, az emberi szabadság utolsó öntudatlanul birtokolt szcénáját szállta meg, hogy metonimikus mintázatként a korszakfordulóhoz vezetõ cselekedeteket kényszerítsen ki.
Ha egy ilyen történetet akarunk leírni, akkor patchwork-szerû, egymással metonimikus viszonyban lévõ, de önmagukban intenzív narratívumok halmazát kell létrehoznunk; a mini-narratívumokban a szereplõk valamilyen módon elõkészítettnek arra, hogy sorseseményben vegyenek részt. A szerep, ami vár rájuk, öndestruktív, félelmetes, a szakralitás által addigi életük elhagyását követeli meg. Ennek leírása annyira tárgyilagos, hogy már ridegnek hat, felkeltve az érdeklõdést az elbeszélõ eszkatologikus habitualitása, szerepe iránt. Az olvasóban feszültség jön létre, amelyet áttol az elbeszélõ-funkcióra, imágóvá alakítva azt.
A könyv mint motívum központi helyzete megváltozik A huron tó -ban: a szöveg nem reflektál önmagára mint tárgyra, a hátsó borítóra kiszökött részlet összegzõ, csúcsponti jellegû, de ez csak akkor derül ki, mikor már végigolvastuk az egész mûvet. 9 Ez a könyv legfeljebb l'art pour l'art szépségében, a tapintásának, színének, Roskó Gábor Õ lopta el a macskát címû képének rejtélyes, fenyegetõ, de mégis játékos hangulatának érzéki élvezetében jelentkezik, mintegy folytatásként bonyolódhatunk bele az olvasásba, nem pedig egy logikai sértésre adott válaszként. Németh Gábor (griff) címû írásában pedig azt látjuk, hogy tárgyi érdeklõdése áthelyezõdött az alapegységre, a betûre. Ez a könyv egyik legkülönösebb írása: megmutatja a szövegek születésének és egymás mellé kerülésének kontingenciáját (az Ex-Symposion felkérésére íródott, azonban Németh Gábor sem a babákról, sem az ólomkatonákról nem alkot véleményt, az ólom egyetlen funkciója érdekli: nyomtatásra való betû önthetõ belõle.) A betû ólomból van, ez az anyaga, a materialitása - persze képletes dolog ez (vagy inkább képlékeny), hiszen maga az anyag el van rejtve a formában. Az anyag itt azt jelenti, hogy az ábécé egy betûje bármelyik szöveg részévé válhat: bár belõle indul ki a jelentés, de rejtélyes módon benne is szûnik meg. Az ólom, a betû pedig éppen az az anyag, amellyel - bizonyos ezoterikus iratok szerint - kezdõdik az alkímiai operáció, a Prima Matéria, amelybõl a földet a tûztõl, a durvát a finomtól gyengéden, hozzáértéssel elválasztva születik meg a lapis philosophorum: "Ha elkészült a forma, újraolvasztották a betûket, ezerszer is, csak az a kicsi veszett el mindig, ami estére összegyûlt a munkások tüdejében." (117.) De az operáció során mindig visszamarad valami, hogy a jelentés polimorf eredetére emlékeztessen, arra a valamire, amibõl minden létrejött: az anyagra (hülé). Mi ez, ami megtûri magában az ellentmondásokat? Két különbözõ dolog közös eredete, az a pont egy adott dologban, amihez visszanyúlva egy másik dologgá változtatható: például a szöveg, ami több, egymásnak ellentmondó értelmezést igazol, vagy ahonnan egy tartós, kanonikus értelem kimozdítható.

Jegyzetek

1 Barthes, Roland: A szöveg öröme , ford.: Mihancsik Zsófia, in: uõ: A szöveg öröme, Osiris Kiadó, Bp. 1996. 75.
2 "A narráció elemeinek fölmutatása az olvasót nem a tartalomba, hanem az elbeszélés folyamatába vonja be, a könyv legjellegzetesebb poétikai törekvéseként." Utasi Csilla: Az eleven hal (Németh Gábor könyvérõl), Jelenkor, 1995/2. 183.
3 Bán Zoltán András: Az Üresség Könyveibõl, Holmi, 1992/9.
4 Károlyi Csaba: Az udvariasság mint esztétikai kategória, Holmi, 1994/10.
5 Borbély Szilárd: Németh Gábor: Angyal és bábu, Alföld, 1992/1.
6 Mikola Gyöngyi: Egy beváltatlan ígéret (Németh Gábor: A Semmi Könyvébõl), Jelenkor, 1992/10.
7 Szilasi László: Hát az olvasó hová lett? in: Csipesszel a lángot, Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról, Nappali ház, 1994.
8 "Achtung baby! A palimpszesztusok olvasójukra lesnek!" i.m. 243.
9 "Végül aztán megindult egy mondat, hogy mennyire keveset szabad tenni, tényleg csak néhány mozdulatot, menni, bal láb a jobb után, lehetõleg menetirányban, egy indokolható menet irányában, bizonyos szavakat mondani bizonyos sorrendben, bizonyos, nagyjából jól meghatározható hangerõvel, vigyázni, semmi különöset, semmit, ami lebuktathat, semmit, amire fölfigyelhetne valaki, hogy meghúzódva a parkoló autók védelmében rád irányíthassa a tekintetét, a tekintetet, amelyben nincsen, mert honnan volna, se kegyelem, se irgalom, se megbocsátás." i. m. 125.
 


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/