NAGY BOGLÁRKA

A TÖRTÉNELEM 3B-S CERUZÁJA

Kovács István: A gyermekkor tündöklete
 

"Nem történetek szerint élünk, még ha úgy adunk is értelmet életünknek, hogy visszatekintve egy történet formájába öntjük."
H. White
Ha sorra vesszük az 1998-as esztendõben megjelent, önéletrajzi alapokon nyugvó, illetve az önéletrajz mint mûfaj, motívum különbözõ kontextusait átíró, esetenként fikcióként (is) mûködõ köteteket, akkor e század második fele - mindenekelõtt a szocialista Magyarország zivataros évtizedei - panorámaként mutatkozik meg elõttünk. Elolvasva tehát Czigány Lóránt Ahol állok, ahol megyek , Kabdebó Tamás Danubius Danubia , Kovács István A gyermekkor tündöklete, Garaczi László Pompásan buszozunk! és Péterfy Gergely A B oldal címû munkáját - az utóbbival eljutván egész a nyolcvanas évek végéig - négy generáció prózai kísérletébõl ki-ki összeillesztheti a maga elbeszélés ét, minden bizonnyal (élet)korra és ízlésre való tekintettel.
Kovács István a(z emberi mércével) hatalmas idõszeletbõl mindössze öt évet szakít ki, 1951 nyarától 1956 novemberéig, talán egy terjedelmesebbnek szánt visszatekintés elsõ részeként, amint a kötet alcíme mondja: Korai önéletrajz át írta itt meg. Bár lehetséges, hogy az imént felvetett olvasói várakozás hamisnak bizonyul, hiszen folytatásra nincs utalás a könyvben, sem a kötethez illesztett szerzõi identifikációs gesztusban, a fülszövegben. Idõzve az említett gesztusnál, amely akár paratextus - a belsõ borítók fotóival együtt, akár az önéletrajz (hiteles) történetiségének lehetséges záloga, ezzel az "eligazítással" arra a keskeny mezsgyére terelgeti az olvasót, s egyúttal magát a mûvet is, amely az önéletrajzi regény - tehát a hangsúlyozottan szépirodalmi igényû ábrázolás - és a történeti hitelû, faktualitására kényes memoár, visszaemlékezés között húzódik. A kötet szerzõje, noha ismert történész is, szlavofil is (a lengyel kultúra egyik magyarországi "honosítója"), a fülszövegben költõként/íróként azonosítja magát (Kilencek, kötetcímek), s létezésének további bizonyítékául-hiteléül már a címlapon fotóval jelenik meg. A gyermekportré jól azonosítható a belsõ borítókon látható egyik-másik fotográfiával, amelyek természetesen a korai önéletrajz dokumentumaiként, enteriõrjükkel körülbelül a negyvenes-ötvenes évekre utalnak, reflektív, ironikus képaláírásokkal ellátva. S még mindig nem vagyunk a könyvben, megállít a mottó határozott distanciát teremtõ metaforája: "Az álom és a gyermekkor színei pedig csalókák... Kit érdekel az ébredés után."; ezt követi egy levél a szerzõ/elbeszélõ édesanyjától, 1982-bõl (akirõl ugyancsak a fülszöveg tanúsága szerint tudjuk, hogy a levél megírását követõen öt évvel hunyt el, a fényképek tanúsága szerint pedig azt láthatjuk, hogy gyönyörû nõ volt), az édesanyának szóló ajánlással is felérõ levél ismét visszautalni látszik a történeti kontextusra.
Hogy a "korai önéletrajz" fragmentumainak szövedéke - gondosan kerülgetve a mûfaji meghatározást - miképpen viszonyul saját történetiségének tudatához, egyáltalán szükséges-e, hogy viszonyt létesítsen, a szépíró és a történelem frivol liaison ja, a továb>biakban talán megválaszolható lesz.
A gyermekkor tündöklete negyvenegy hosszabb-rövidebb töredékbõl szervezõdik, az egyes szám elsõ személyû elbeszélõ által lineárisan elmondott események sorából, melyek egyenesvonalúságát az emlékezés természetébõl fakadó szimultaneitás szakítja meg néhol. Az elbeszélõ, jelen esetben, egyesülve a szereplõ-funkcióval, autodiegetikus elbeszélést hozva létre, visszaemlékezõ pozíciójából adódóan nem gyermekkorú, amint ez a szerzõ számtalan idevonatkozó s már említett utalásából egyenesen következik, valamint a szöveg keletkezésére utaló évszámokból is (1972-1998), mégis olyan nézõpontból nyilatkozik meg, amely a kisiskolás korú gyerek perspektívájából igyekszik megteremteni egy személyes diskurzust, sikerrel. A felnõtt reprezentációja a múltról a gyermekkor metaforájának kontextusában értelmezendõ. Ily módon egy sajátosan mûködõ nyelv és sajátos történetszemlélet kerekedik ki a fragmentumok egymásutánjából; az idõ teremtette és uralta távolság, a visszatekintés "magas" pozíciója azonban nem teszi teleologikussá az élettörténet e szakaszát. Hayden White A történelem terhe címû, egyebek közt a történeti és az irodalmi narratíva összehasonlítását is tárgyaló kötetének elõszavában mondja a következõt: "Nem gondolom, hogy az eseményeket a nyelv határozza meg, azt azonban igen, hogy bármely jelentést tulajdonítsunk egy bizonyos eseménynek, az a nyelvben és a nyelv segítségével jön létre." Kovács István következetesen képes a narrativizálásnak ezt a folyamatát a gyermeki kvázi-logika szerint végigvinni, a résztvevõ szemszögébõl, hol ironikus, hol metaforikus, hol e bizonyos kvázi-logika szerint kauzálisan, az explicandum aktusát az olvasóra bízva. Ahol mégis kiszól a szerzõ ebbõl a beszédhelyzetbõl, ott mindig el is csúszik, mint a következõkben: "Hányan és hányszor perzselték fel egyetlen szóval, mozdulattal a gyermekkor tájait, ahol a hajszolt lélek felnõttként megpihenhetne." Ez a kilépés okozza az elbeszélés kitartott szólamának vesztét a kötet zárófejezetében, mely közvetlenül az 1956-os forradalom eseményeit metaforizálja.
Jellegzetesen rövid, kijelentõ mondatok sorjáznak a korai önéletrajzban, melyeket függõ beszéd szakít meg, amikor a gyermeknyelv retorizáltsága nem képes átfogni a felnõtt gondolkodásának hol reflektívebb, hol elmosódóbb, mert homályos szintjeit. A könyv elsõ mondata: "Az anyanyelv elsõ szavaitól félek." - az értelmezés aktusa, a kimondás gesztusa egyszerre félelmetes és komikus a gyermek retorikájában, gondolkodásában, nyelvalkotó képességében. ("Pedig õ [Izsó bácsi] nagyon okos ember. ¯Nyolc nyelven beszél - ahogy anyám a folyosón suttogta. Addig csak valamirõl hallottam, hogy hét nyelven tud beszélni."; "Róla mondták azt, hogy kula , illetve hogy kulák, pedig csak egyedül volt.")
A gyermekkor tündöklete fõhõse anyai nagyanyjánál, Mezõcsáton, késõbb a nagymama halála elõtt, az iskoláskor kezdetétõl egy Budapest határán álló tüdõszanatóriumban, anyja munkahelyén viseli a felnõttek és a gyerekek világára súlyosan és ellentmondásosan nehezedõ történelem kihívásait. A szanatórium, valahol a Budakeszi út végén, erdõk, hegyek övezte zártsága, mikrotársadalmával (melyben a fertõzõ tüdõbetegtõl óvakodni kell) különös mitikus világot alkot. Jóval kiszámíthatatlanabb és értelmezhetetlenebb a falusi társadalomnál (egyben titokzatosabb is), ahol legalább rokonok veszik körül az embert ("rokon, attól mindig tartottam"). A szanatóriumban a portás több nyelven beszél, az anya munkahelyén a telefonközpontban egy kopasz ember, az ország vezetõjének képe lóg - "Akkor õ a kisbíró. Az ország kisbírója", de a portásszobában egy sokkal szebb, bajuszos ember portréja függ: "¯...az az ember a te apád. ¯Az enyém ugyan nem... - fordulok felé kissé rosszalló csodálkozással. - Az enyém eltûnt a háborúban... a másodikban. ¯Õ mindnyájunk apja. Õ Sztálin. "; ott van a nagyothalló Irén néni, akit, mert zsidó volt, a Dunába lõttek, de egy jégtáblába kapaszkodva megmenekült; a portások, kertészek és takarítónõk "egy idõben csupa grófok, bárók, tábornokok és grófnõk meg apácák voltak a szanatóriumban". E mitizált helyen rója a történelem mély tónusú, 3B-s ceruzája a fõhõs sorsába azokat a jeleket, melyekre folyton rákérdezni kényszerül, s amelyek az élet mindennapos történéseibe is beleivódnak. A kis István szanatóriumi hétköznapjai, az õt körülvevõ környezet pontos, sûrített mása a "kinti" világnak. A társadalmi hierarchia felépítése, az ideológiai zavarodottságból következõ konfliktusok, a megalázottság és tehetetlenség éppúgy jellemzi az orvosok, alkalmazottak és családtagjaik, valamint a betegek közti kapcsolatokat. A közöttük élõ gyermek számára az eligazodás mérhetetlen nehézséget okoz ("Nem értettem semmit, mert bármit is fárasztó volt érteni."), a fõhõs különösen akkor szembesül ezzel, amikor iskolai szünetekben vidékre utazik az unokatestvérekhez (itt megismeri a búzakalászos Rákosi-bélyeg "igaz történetét", amikor "elkapta Rákosit a szapora fosás. Hogy össze ne szarja magát a fekete autóban, leállt az egész kocsisor, õ meg berohant a gabonatáblába... Mivel szarragacsos ujjára tapadt egy kalász, azt szagolgatja elmélyülten. Közben meg a seggnyalók körbefényképezték. A fényképrõl meg bélyeget csináltak."); hétvégenként néha meg Érdre jár, a fiú által egyáltalán nem ismert apa rokonságához, asztaluknál együtt ebédel a néphatalom rendõreként szolgáló nagybácsi, s az egykori Horthy-csendõr mostohanagyapa, akik "arról beszélgettek, hogy a tyúktolvajokból hogyan lehetett és melyikük tudott gyorsabban vallomást kicsikarni...". A szanatóriumban közvetített rigid ideológia folytonosan szembesül a falusi vallásos kulák rokonság és az érdi "régi világot" emlegetõ nagyanya közvetítette értékrenddel. Az eredmény teljes zavarodottság. A falusiak vallásos hite és Isten helyébe Rákosi-Sztálin-Lenin lép, úton-útfélen szocialista-kommunista jelképek: címer, vörös csillag (világít, "Soprontól a Sárga-tenger partjáig."), félelmet keltõ és viszolyogtató katonaszobrok visszatérõ emblémája a két világháborúból, szovjet katonákat mintázó játékharcosok, fekete autó, sztahanovista-jelvény, Tito - a láncos kutya plakátja, békekölcsönjegyzés; és egyszerre mindezek nagyon finom, érzékletes paródiája, targikomikus ellenpárja, természetes, zsigeri védekezésbõl: "[a Nevelõpajtás] egy ízben Leninrõl beszélt, aki jó ember volt, de egy nõ megölte. Egy fehér nõ. Azt, hogy fehér volt, hangsúlyozta. Emiatt gondoltam egy pillanatra, hogy Lenin bizonyára néger." Isten és Jézus helyébe Sztálin lép meg a Télapó: "És én el is hittem, hogy nincs isten, mert ha volna, s látná anyámat, csak ledobna vagy két darab százast. De nem. Nem dob le. Mert nincs. Télapó van. A karácsony a béke és barátság ünnepe. Mert aki nincs, az hogyan születhetett volna meg. A karácsonyi szünetet Sztálin születésnapján kaptuk ki. Õ az, aki valóban megszületett. Az emberiség javára."
A korai önéletrajz azonban nem csupán a gyermek nézõpontjából összerakott történelmi tabló, hanem a könyv egyszerre patetikus és metaforikus címéhez mérten vagy ígéretéhez híven - vagy várakozásainknak megfelelõen - egy kisiskolás fiú életének irodalmi dokumentuma (szándékosan nem mondanék nevelõdést), a világra való rácsodálkozás nem korspecifikus, hanem archetipikus pillanatainak többrétegû szövevénye az ötvenes évek elsõ felébõl, nemcsak a történelmi helyzet meghatározta létesemények tükrében. Ami azonban nincsen, az a mítosz, nincsen kulturális-antropológiai analógia, amelyhez mérten az elbeszélõ, a személyiség, a szubjektum így vagy úgy azonosíthatná magát, kor-, illetve kórkép van, tapasztalat, amely se nem örökség, se nem örökíthetõ. Ezért volna problematikus nevelõdési regényrõl beszélni, hiszen a fragmentumok nem tanúsítják a személyiség fejlõdésének ilyen-olyan irányát, épp az ellenkezõjét tanúsítják: a visszaemlékezés reflektív szituációjából sem adható összefüggõ értelem. Éppen ezért szerencsés választás vagy tudatos írói döntés az életrajzból azt az öt évet választani, amelyben a kiskamasz-kor és a huszadik századi magyar történelem egyik legsötétebb korszaka esik egybe, az elbeszélés meglelte adekvát formáját, ezzel egyúttal kockára téve az életrajz folytatását.
Sorsok talán nincsenek, töredékek, életszakaszok vannak, s félek, hogy ebbõl nem következik semmi értelmes vagy vigasztaló magyarázat számunkra. A történelem metafizikájára sokan és sokféle választ adtak már, Kovács Istváné is egy közülük. Született egy vékony, de annál jobb kisregény, novellafüzér, önéletrajzi töredék, szép próza, s hogy milyen fejezetek illeszthetõk hozzá, mi vár a hõsre 1956 után, valójában nem tudhatjuk.
 

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu




C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/