FOGARASSY MIKLÓS

"ALJOSA NEM BÚCSÚZIK", AVAGY AZ ÚJABB TANDORI-VERSEK

Véleményem szerint a jövõ században a Tandori-filológiával esetleg foglalkozó irodalmárok számára ez a verskötet- és kulcsvers-cím ( Fõmû ) nem hat majd trouvaille -nak. Még meghökkentõnek se.
Az én álláspontom persze az, hogy tényleg szó szerint lehet venni ezt a címet. (Bár, ki tudja, mit gondolnak majdan ?)
Ha e tétel igaz, akkor az következik, hogy a jövendõ irodalmárok, akik kellõ idõtávlatból szemlélik majd Tandori Dezsõ lírai életmûvét (no meg bennünket is), a Fõmû vet olvasva - velem rokon észjárással - fel fogják lapozni a költõ három évtizeddel korábbi (számunkra oly neves) pályanyitó versköteteit: a Töredék Hamletnek , az Egy talált tárgy megtisztítása vagy talán még A mennyezet és a padló címû gyûjteményeket is (Szépirodalmi, 1968; Magvetõ, 1973; 1976.)
Miért állítjuk ezt? Kritikai szemlénk elõször erre a (retorikai) kérdésre keres egy plauzibilis választ.

Tandori életmûve, és ezen belül lírája - a felületi szemlélet bármennyire is mást mutat - igen kompakt. Szinte csak a felszíne, a "héja" változott, nõtt, gazdagodott, rücskösödve, színesedve, csak imitt-amott egy pár - télálló almáknál ismerõs - foltot jelezve. A most hatvan esztendõs lírikus - hazai poézisünknek tán' a legnagyobbja - évek óta kezdte el életmûve "õszikéit" megírni. Amelyek - meglátásunk szerint - az egykori koanok, nagy szövegversek (lásd Egy talált tárgy...) , az elsõ szonett-szériák és a bõvített-variált szonettformák (Tandori harmadik és negyedik verskötete), a textuális montázsok és TD további vers-formáinak a modulációi, "kései", érett változatai. Miközben a pályát nyitó kötetek alapvetõ létélménye, a bennük közvetített életérzés ugyanaz - mutatis mutandis .
Tandorira, mint ahogy ezt az irodalomtörténeti fejlõdésrajzokból értelmesen tanultuk, nem érvényes a "költõi fejlõdéselmélet". Legalábbis annak iskolás értelme nem - Vas István is kész költõként mutatta be az akkor már nem igazán ifjú költõt a hatvanas évek derekán. A fent nevezett verskötetek késõbb egy transzcendens, de - ha szabad ezt a samuel-beckettes magyar szót képezni - "vak-egû" létélményt közvetítettek, valami olyan lírát, ami József Attila, Pilinszky és Weöres poézisét nagyon furcsán, de eredetien viszi tovább. A késõbbi, testes, szinte olvashatatlannak ítélt nyolcvanas, kilencvenes években megjelent verskötetek is ennek voltak a kifejezései. A sokszor meghökkentõ motívumok (medvék, madarak, lovak, kóborlás, italozás) változtak, mint ahogy módosultak a formák is, a kötetek terjedelme, a költõ irodalmi õsökre hivatkozó referenciái is. A kilencvenes évek elejére aztán Tandori a dal, a fájdalmas "nóta" alakzataihoz hajlott, tért vissza. Miközben igen fájdalmas, szinte fékevesztett szövegverseket is írt. S hogy nehezebb legyen az olvasó dolga: filctoll-rajzaival, képverseivel megspékelve.
Tandori, vagy ahogy képvers-alakzataiban jelzi magát, td , egyszer egy önvallomásában ( Alföld ) Petõfit idézte mottóként: "Természetem komoly". S ez valóban igaz. Lehet a szövegein persze nevetni is, hisz játékos elme ez a poéta (mondjuk: Csokonai módján), ám az, amirõl beszél, halálosan komoly. Ezért jöhetett be az elmúlt évek Tandori írásaiba sok fontos 20. századi filozófia, szellemi vadság, szélsõségesség (Wittgensein- és Artaud-referenciák).
És itt térünk vissza a címadó vershez, a Fõmû höz. Ez a nagy, felettébb bonyolult - a jelen, nagyalakú kötetben tizenkét oldal terjedelmet kitevõ - opusz voltaképpen A lélek és a test címû költeményhez tér vissza furcsa, emelkedõ spirálban (miként a repülõgépek fel- és leszállópályái a reptereken). Igen, ez az a végletekig érzékeny személy, aki a nyelv, a kifejezés végsõ kérdéseit firtató, megszenvedõ lírai filozofikumot demonstrálja, azt, amit a "kis ének, nagy ének" is képviselt valamikor a hetvenes évek elején. "FOLYTAT. ¯LEGESLEGEGYEB JÖN ..." vagy: "(És ez nem Valentáj-nap. // Ez Frangepán-nap. / Gombafejek hulltak / aporba. jav. a porba.) ..." - így az új vers egyik-másik részlete. Nézzük a régit, a "talált tárgyast": "Foly- // tathatnánk, eddig elmerészkedtünk, az / elhagyott ( fentebb említettük, jelöljük / itt most csak többes számát) / k / ben..." (A lélek és a test) . A szöveg testének, az ortográfia lelkének ez a radiális szétszedése, ugyanakkor az a fantasztikus, bölcseleti jellegû érzékenység, amivel Tandori a - sokszor banálisnak tetszõ - dolgait megéli, emitt is, amott is ugyanazt a radikalitást mutatja, a keménységben és a lágyságban, a gondolkodásban és ráérzésben egyaránt. Az új könyv és a pályakezdõ régiek szoros rokonságát sok tekintetben lehetne demonstrálni, különösen az érdekes, ahogy a szövegvers makámás, lazán rímelõ, játékosan fájdalmas formáit most újra elõveszi (mint ahogy A mennyezet és a padló -kötet nevezetes Iniciálé ja is ezt tette már).
Errõl, a késeinek is nevezhetõ Tandori-verseknek eme aurájáról saját maga is szokott újabban vallomásokat tenni, talán ezek nyomán is fel lehet fedezni a már említett kompaktságot, azt, hogy megmaradt benne a "töredékes, hamletes" jelleg. És bármiként is lesz egyszer, írják is meg majdan a magyar poézis folyamattörténetét a 20. század végén, e líra jelentõsége, poétikai hatása - azt hiszem - vitathatatlan tézis lesz majd.

Ez a közel kétszáz oldalas verseskötet megint a "nagy", a terjedelmes Tandori-versopuszok közé tartozik. Megint annak a verskötet-komponálásnak a jegyében alakult a kötet, amivel több évtizede "kísérletezik" a szerzõ. Figyeljük a kötet egészét átívelõ fejezetszerû hét ciklusát: Hang , Fõmû , Versek , Hatvan felé , Okos kutya, jó kutya , Szövegkörnyezet , És versek . Amiben, a címek szerint is, egy nagy kötetkompozíció rejlik, amit a kötet borítója is reprezentál (László Csaba grafikai mûve, Ács Irén fotójával). Ezen a kötet szövegének töredékes árnyai láthatók, mögülük viszont átsejlik a költõ (eléggé ismertté vált) sapkás fotóportréja.
Hosszú tanulmány tudná csak elemezni, vizsgálni e könyv formai gazdagságát és azt a fájdalmas, halálvággyal és elementáris életörömmel, vitalitással teli, mindig játékosnak tetszõ, az életet azonban, minden rossz dacára, szinte követelõ költõi mentalitást, ami e könyvet áthatja. A megtört nyelv itt is jelen van, és Tandori szövege a kilencvenes évek végén már természetesen és lendületesen poliform: dal, szövegvers, képvers, prózavers, még csak sorokba sem tördelt lírai vallomás váltakozik a kiadvány lapjain.
Voltaképpen úgy kell, úgy lehet olvasni ezt a Tandori-kötetet, ahogy egy prózát szoktunk: egyvégtében, lapozva, mint valami regényt. Igaz, nagyon sûrû az "anyag", és az olvasót - elsõ látásra - a szövegekbe ékelt filctoll-rajzok, a kurzív, a lapteret egészében felhasználó szövegformák talán visszahõköltetik. Ám jönnek olyan oldalak, ciklusok is, amelyeken egészen lágy, "nótaszerû", dalszerû lágyság nyer teret, szinte kiemelkedve a vadnak ható szöveg-vers-folyamatból.
"1977-ben, egy forró, kihalt, nekem nem tudom miért oly csüggesztõ, nagy nyári napon - kezdi az " Aljosa búcsúja" címû prózavers-költeményt - szombaton, fáradtan ébredtem, életuntan..." Ezt a napot, amikor elsõ madarát és életre szóló "szerelmét" találta, sokszor megírta már. Ám az új, elégikus letét-változat, amit itt hoz, oly letisztult - prózainak tetszõ voltában is mélyen elégikus -, hogy a téma ismétlése dacára is elkapja az olvasót. Valami különös, végsõ egyszerûsödéshez jutott el a költõ.
Érdemes figyelni a lejtést , a mû zenéjét: "Múlik elfele minden. Nekem. Senki át ne vegye hangoltságomat. De hadd legyen jogom mesélni. Ó, amikor nem volt szabad pesszimista dolgokat mondani, mert ártott volna az a termelésnek. Hamlet-kötetem, Talált tárgyam, melynek A. Rimbaud a sivatagban forgat lett volna a címe, eleve nem volt kegyelt alapmatéria így, így sem. A sok bírálat, sértegetés, szinte lesajnálás - ugyanúgy fordított beljebb magamba, mint alapvetõ hajlamom..." Hosszan idézhetnénk még, de nem tesszük. A két és féloldalas, jajongó, halálra készülõ elmével, szívvel megírt, meditatív szöveg viszont ezekkel a sorokkal végzõdik: "Viszontlátásra, uraim! Köszönöm, hogy együtt voltunk - egy írás, egy olvasás erejéig. Viszontlátásra, kedves hölgyek, urak, a viszont-olvasására."
A költõ hívei közül sokan látták Tandori egykori performance-ait. Õk e szövegnél világosan érzékelik majd, hogy az a hajdani fiatalember, aki a Nemzeti Színházban kis gázsiért statisztált, késõbb viszont a Kamra színpadán jelent meg mint költõ-elõadó, ezt a tónust, a konferansziést, a játékost, az évõdõt is beépítette költészetébe.