KERESZTURY TIBOR

KEGYETLENÜL

Az olvasónak, aki kezdettõl fogva erõs vonzódással kíséri figyelemmel Szijj Ferenc mûvészetének alakulását, most okkal támadhat az a benyomása, hogy ezért a könyvért történt itt minden eddigi elmozdulás. Mintha azért kellett volna konok következetességgel abból az amúgy is kopáran puritán, ehhez képest mégis jóval teltebb nyelvi térbõl fokról-fokra csaknem mindent visszavenni, hogy ez a történet egyszer elmondható legyen, vagy - másfelõl - hogy e pálya mélyén elrejtett, kíméletlenül személyes érdekû alanyisága épp e lebontott díszletek közt, a legkisebb elvonatkoztatott stilizáltságtól is megfosztatott közelkép brutális élességével legyen visszanyerhetõ. Ezt a füzetnyi méretû, ötvenöt lapos kötetet ebbõl adódóan nem haboznék Szijj fõmûvének, s egyben az utóbbi idõk egyik legmegrázóbb könyvének mondani, noha a szerzõ a korábbi mûvek szervezõdésébõl jól ismert logika dekonstruáló szándéka és természete szerint most is mindent elkövet, hogy ellene hasson a végleges, a lezárt, a nagy, a tragikus képzetét fikcionáló befogadás módozatainak. Kegyetlen könyv a Kéregtorony, sötét, szomorú és mélyen kilátástalan, de nem enged a csábításnak: nem adja meg a mûélvezet drámai katarzisát.
Szijj törekvésének lényegi meghatározója, a roppant izgalmas mûfajközeliség e belsõ címek helyett számokkal ellátott, hat tételbõl álló epikus versciklusban teljesedik ki, melynek egyes darabjai voltaképp egy befejezett regénytöredék részletei. Egy önéletrajzi regény anyagából építkezik úgy, hogy a családtörténet súlyos epizódjai egyszerre villantják föl s vonják vissza a lehetséges konstrukciót. A fragmentumok összeállnak, de a legkevésbé sem játszanak rá arra, hogy kikerekített szerkezetet képezzenek: szerepüket a helyi értékük rögzítettsége, faktumszerû mozdíthatatlanságuk jelöli ki. Innen a hiánytalan teljesség képzete, a befejezettségé, hogy itt minden elmondatott, ami elmondható, miközben a szövegfolyam beszélõje folytonosan jelentékteleníteni igyekszik a szelektív emlékezet tényeit éppúgy, mint az emlékezés tétjét, súlyát, mechanizmusát - vagy akár az emlékezés attitûdjét mint alkotói programot: "Ezek csak ilyen körülmények, hozzátartoznak / valamihez, nem is tudom. Talán hogy hogyan / választották ki egymást ilyen iszonyú / láncolatban élet és halál véletlenjei. / De nem akarok különösebben emlékezni, / túl sok volt a belenyugvás, kezdetektõl fogva, / még azokban a pillanatokban is, / amelyeket megkímélt az idõ. / Abból lett ez a kegyetlenség."
Fontos szövegrész ez, mert nyíltan is érzékelteti, hogy a könyv szerzõjétõl távol áll a szándék, hogy pusztán a gyermekkor traumatikus emlékeinek feldolgozására tegyen kísérletet, vagyis hogy pozícióját a gyötrelmes élményeket magából "kiírni" akaró retrospektív szemléletmód konvenciója határozza meg. A Kéregtorony beszédhelyzete nagyon is jelenérdekû, hisz a belenyugvás, a kegyetlenség aktuális jelentéskörére, tartalmaira keres érvényes szavakat. A véletlenek iszonyú láncolatára, a körülményekre való emlékezés, az élettények számbavétele ily módon a könyv beszélõjét önmagához juttatja kíméletlenül közel, a szembenézés kegyetlenségéhez kínál megrendítõ adalékokat. S egyben távlatot ahhoz, hogy a közlés vázára meztelenített nyelv szigorúan feszes struktúrája kivesse magából a panasz, az önsajnálat vagy éppen a megbékélõ, a változtathatatlanba belenyugvó szomorúság melankolikus retorikai elemeit. Az alig elviselhetõ költõi megformálásának, közölhetõségének kereteit - a kortárs magyar irodalomban páratlan módon - olyan szûken vonva meg, ahol a lehetõ legminimálisabb eszköztárnak, a redukált nyelv puritánságának, az elbeszélõi hang szenvtelen, tényközlõ tárgyilagosságának, az önmagukon túlmutató jelentéstõl megtisztított egyszerû szavak önértékének kell a kifejezés erejét szavatolnia.
Látszólag különösebb súlyok, tétek nélkül kezd mûködni ez a nyelv az elsõ oldalon, a reggeli indulás, a városi autózás körülményeit meséli el, felvillant egy idõs házaspárt, amelyik az autó elõtt a járdáról rendszerint lelép, megjelenít néhány hétköznapi emberi viszonylatot. "Néha a nagy szívbéli jóság, / máskor meg az állati ösztönök." Aztán bevillan egy hókupac képe, amint "mind / mélyebbre fagy benne a kosz", majd a bádoggal befoltozott törzsû fáké, egy állandóan várakozó taxi a füvészkert elõtt, ahol õsszel rendeztek egy temetõbemutatót. Alig észrevehetõ, ahogy ez az egész az elsõ tételben a kietlen emberi létezés színterévé összeáll; mégis már itt valami végzetes gravitációval húzza le s tartja fogva az olvasót. Groteszk, banális, kisszerû, üres táj ez, fõként hulladékból, koszból, üledékbõl áll; velejéig evilági, mélyen ismerõs, mégis minden elemében odaátra mutat, a temetõ kapuján túl. Oda, ahová olyannyira szeretne bejutni a második hosszúvers fõhõse, a kerítés mellett bóklászó, a zárt bejárat miatt kissé, de azért nem nagyon csalódott gyerek, aki levéllel, állattal, kõvel, gyakorlatilag bármivel tud "beszélgetést csinálni", hisz csak "a fehér emberek (...) hallgatnak, / mint a sír." Aztán ez a korhadó fa belsejébõl, a bádogon tükrözõdõ ég matt fényébõl, a füvön fehérlõ, felirat nélküli sírkövekbõl, a nehezen melegedõ motorháztetõbõl, az átjutni igyekvõ idõs házaspárból, az árokba szórt hulladékokból felépülõ korszakos üledék nyomasztó, baljósan egyirányú atmoszférája hirtelen váltással a legszemélyesebb s legkínzóbb emlékek felidézésébe vált át. Az "Amikor anyám megõrült egy idõre" kezdetû darabban zaklatottan felgyorsul a versmondatok ritmikája, elmarad a központozás, csupán a sürgetõ-siettetõ kettõspontok maradnak meg a beszédet a legnehezebb pontokon túllendítõ írásjelként. A szöveget a "nem tudom", "nem értettem", "nem emlékszem", "csak arra emlékszem" közlésfordulatai tagolják - egyszerre szerkezeti stíluselemként, s a szikár tárgyilagosságra kínosan ügyelõ önfegyelem rendszeresen visszatérõ megnyilvánulásaként. Az innentõl mûködtetett verstechnika azért megrendítõen nagy hatású, mert Szijj a költõi stilizáltság minimális fokán izzítja föl s teszi roppant teltté a kimondhatatlant megérintõ direkt közlés kifejezõerejét, a jelentésképzés alig fokozható szûkszavúságához, sallangtalan sûrítettségéhez jutva el: "így telt gyerekkorunk második fele: / persze más is volt jobb dolgok is / ez nagyon rossz volt: aztán felnõttünk és / kezdtünk meghalni: õ is aztán hirtelen:"
"¯Mûködik ez - mondta apám" - indul a könyv negyedik tétele, mármint a hátsófék, derül ki a vége felé, azon a biciklin, amivel az anya végzetes balesetet szenvedett. Mûködik, "csak egy kicsit / jobban meg kell nyomni", hát igen, ez ilyen, ilyen végtelenül egyszerû. Az apa-fejezetben lassúbb tempóban mondatik el a vég története - mintha felnõttként, a meghalás kezdetén érthetõbb volna már ez az egész, ez a halál-sztori, az elmúlás árnyalatlan, durva és világos mechanizmusa. Olyan, mint a hátsófék, csak ezt a körülmények, élet és halál véletlenjeinek láncolatai mûködtetik minden misztikus jelentéstõl távol, mondhatni, a rögvalóság talaján: "Részeg volt, csúszós is / volt az út. Õ két hétig élt még utána." S mert zárlatként itt a báty halála is felidéztetik, az ötödik tétel strófákkal tagolt felépítése már a belátott vég perspektívájából merevíti állóképpé a lelassult idõben a legfontosabb helyszínt, az állomást, s a testvér alakját, az ivással gyorsított végtelen várakozás állapotát. A higgadtan felmért veszteségek, a szép sorban számbavett traumák nyomán beállt mozdulatlanságot a záróegység látszólag újra a hétköznapi világ közegébe, a városi környezet jelenébe lendíti át, ám a mindennapi létezés színterérõl itt már a Kéregtorony beszélõje hangsúlyosan kivonja magát, hogy valami jóvátehetetlent elkövetve nehogy megváltoztasson valamit a városon. "A világhoz nem szabad hozzányúlnom" - mondja, s az emlékek múltjára, a kilátástalanság konkrét jelenére valami elemibb, vegetációszerû jelenlét, a születés elõtti alaktalanság s a halál utáni szétoldódás idõtlensége vetül rá. A tenger- és a magzatvíz, a homok és a só, növények, hullámok és felhõk világa ez, de a költõ úgy nyitja meg a szövegnek ezt a távlatát, hogy a versbeszéd racionális kontrollját pillanatokra se lazítja fel: "Mindig be a szájba valamit, én is csak azzal / érzek, s hogy egyben csinálni is valamit, / magamhoz elég közel, az az érzés, / de mégis ami kívül rekedt, az állandó / kapcsolat a természetes emberi környezettel, / mintha köldökzsinórral menekülnék, / a többi lassú, idõbe telik, vagy ellenkezõleg, / annyira, hogy jobb elfelejteni, vagy a másik, / de még nem sikerült kipróbálni, hogy beszélni /folyton, mindegy, közönségesen, ahogy, / de hová torkollna az is, és nincs annyi emlék, / vagy egy idõ után kiderülne róluk."
Nem mondhatnám, hogy ez a könyv az olvasóhoz kíméletes lenne, ám Szijj Ferenc magához kegyetlen igazán, s ahhoz, hogy ezt megtehesse, elég közel jutott. Miközben egy hihetetlen tartással és méltósággal elvégzett gyászmunkának vagyunk beavatottjai, egy a zsigerekig felkavaró, meztelen lélekkel és finom kézzel megdolgozott, kegyetlenül jó könyvet olvasunk.