BACSÓ BÉLA

AZ ESZTÉTIKAI FENOMENALITÁSA ÉS AZ ESZTÉTIKAI ÉSZLELÉS *

Husserl-Kaufmann-Heidegger

Hogyan másként is kezdhetném ebben az évben elõadásomat, mint Goethének a Maximák és reflexiók címû gyûjteményébõl vett egyik fragmentumával: "Minden hipotézis gátolja az ¯anatheoriszmosz -t, a tárgyak s kérdéses jelenségek minden oldalról való, új megtekintését, vizsgálatát." (Goethe 1981, 879. o.) Ez a hagyatékban maradt, figyelemre méltóan sokrétû fragmentum alkalmat ad nekünk arra, hogy a megjelenõ sajátos helyzetét megértsük. Amit itt meg kell érteni, az pontosan az újra vizsgálandó (ana-theoreo) és hipotézis által soha végérvényesen nem rögzíthetõ tárgy. Goethe egy másik, ugyancsak itt olvasható fragmentuma szerint a hipotézis állványzat, mely szükséges ugyan az épülethez, de annak elkészülte után le kell bontanunk, és jó, ha nem tekintjük az állványt épületnek, vagy egy másik szerint a hipotézis ringató ének, mely nyugtat és így korlátozza a figyelem fokozódását az új és másként is látható iránt.
Persze választhatunk más kiindulást is, és betévedve Herder Kritikai erdõi be, a következõt olvashatjuk: "A látás elmélete, egy esztétikai optika és fenomenológia kell majd képezze a szép filozófiájának jövõbeni építményénél a fõkaput. Mit segít és mit is segíthet, ha felülrõl kiindulva definiáljuk a szépséget és általában és kuszán fecsegünk a szép megismerésrõl [...]" (Herder 1990, 494. o.) Herder az esztétikai beállítódás átfordulásának szükségességérõl szólt; ennek megfelelõen az érzék és értelem metszésében születõ fenomént kell elõnyben részesítsük, és egyidejûleg fel kell adjuk a szép felülrõl kiinduló definícióját.
A modern esztétikai gondolkodás kezdetekor is sokféle oldalról fogalmazták meg az esztétikai elem fenomenalitását, végsõ soron azt, hogy az esztétikai és a fenomén a lehetõ legközelebb áll egymáshoz. Heidegger egy korai freiburgi, A fenomenológia alapproblémái (1919-1920) címet viselõ elõadásában megállapította, hogy "a fenomenológia a legszorosabb kapcsolatban áll a mûvészettel" (Heidegger 1993a, 255. o.). Ez a megállapítás persze Husserl fenomenológiai mûveire visszatekintve fogalmazódott meg, és arra a látensen mûködõ kapcsolatra, végsõ soron arra a kezdetektõl rögzített alapvetõ felismerésre utal, hogy az, amit igaznak veszünk/észlelünk (Wahr-nehmen), elválaszthatatlanul összekapcsolódik a kategoriálissal , azzal, hogy valamit mintegy a dologból kiveszünk és felfogunk. Már a Logikai vizsgálatok hatodik darabjában egyértelmûvé tette Husserl, hogy a dolog az észlelés/igaznak-vétel során magát önmaga által igazolja, illetve erõsíti meg (vö. Husserl 1992a, 588. o.). A dolgot észlelve egy várakozásteli viszonyba kerülünk a dologgal mint vélt valós jelen-valóval (Da-seiende). Husserl itt is, anélkül hogy közvetlenül utalt volna rá, egy esztétikai szempontot érintett. Hiszen az, ami felé fordulunk, amire várakozástelien pillantunk, s amit valaminek vélünk a maga jelenvalóságában, az éppen a fenomén, mint ami magán képes valamit meg-/felmutatni. "A dolog különbözõ oldalakról mutatkozik és ezenközben mindig egy és ugyanaz " (u. o., kiemelés tõlem - B.B.). Husserl éles különbséget tesz a tisztán érzéki és a dolgot közelítõleg beteljesítõ észlelés között: az elsõ a dolognak a valóságban való változatlan rögzítettségét állítja, míg a másik megengedi számunkra, hogy az önmagában (tovább)képzõdõ dolgot szemléljük. "A tárgy nem valóságosan adott, ugyanis soha sincs teljességgel és egészében adva úgy, mint ami önmaga." (Husserl u. o., 589. o.)
A fenomén magára-vonatkozó észlelése csak egy rövid idejû rögzítését jelenti a végtelen betöltõdés- és teljesedésfolyamatnak, amit nem úgy kell értenünk - Husserl szellemes megjegyzése szerint -, mint valami edény feltöltõdését. Amirõl itt szó van, az a noematikusan értett dolog felõl nyert állandó megerõsítés, ez a dolog önmagában való fokozódását jelenti. Mind fokozottabban az, ami. Effajta megfogalmazás egészen Gadamer hermeneutikájáig megõrzõdik, a telítettségében való növekedés ("Zuwachs an Fülle") éppen ezt a kifejlés t foglalja magában, amitõl a dolog mindinkább akként mutatkozik, ami õ maga. A dolog (bármi legyen is az) rendkívül sokrétû módon jelzi magát elõre, rajzolja ki magát. Azt, amit végül mint igaz elénkbe tûnést szemlélünk, nem azonosíthatjuk az ítélet vagy jelentéstulajdonító aktus eredményeként létében rövidre zárt és így rögzített tárggyal. Husserl elfordulása a tisztán érzéki észleléstõl lehetõvé teszi a számunkra, hogy szakítsunk a szokásos tárgyészlelet egész problémakörével. 1908-ban elõadott Jelentéstan ában utalt arra, hogy minden tényállás, vagyis az a sajátos viszonylat, ahogy egy dologhoz állunk, magában rejti a kategoriálist mint egyet a sokrétû viszonylatból, ami a dolgot célozza és ami a dolog ekként mutatkozásaként adódik . Husserl ebben az elõadásában egyértelmûen határt von az ítélet teremtette tárgyidentitás és az igaz létében mindig másként gondolt/vélt kategoriális között ('on hosz alethesz' vö. Husserl 1987, 167. o.). "A gondolt/vélt (das Gemeinte) a kategoriális" fordulat a tárgynak mindenfajta puszta érzéki ismertnek-vételét megrendíti, s így érthetõ, hogy számára az észlelés nem más, mint modalitások között kutatott és átvizsgált tekintetbe vétele valaminek ("Achtsamkeit auf...", vö. Husserl 1966a, 273. o.), igaz viszonyulás magához a dologhoz. Nem feledkezik meg az észlelésnek a késõbb majd Heideggernél kritikai elemként elõbukkanó szerkezeti elemeirõl, a dünamiszról és entelekheiá ról sem (vö. Husserl 1987, 219. o.).
Tíz évvel késõbb A passzív szintézis analízisei és az Elsõ filozófia címû elõadásokban egy még mélyebb elemzését látjuk az észlelésnek, s ennek folytán egy még egyértelmûbb elhatárolódást a descartes-i hagyománytól. Klaus Held ezt egy sikeres fordulattal úgy fejezte ki, hogy Husserl felfedezte "az adottságmódozatokban-megjelenés köztes-dimenzióját" (Held 1992, 19. o.), ennek folytán az észlelés nem más, mint egy nyílt/nyitott látásmód - mintegy ki-látás - az észlelten keresztül a nem meghatározható létre. Így az észlelés "az önmagát bõvítõ tudomásul-vétel állandó folyamata" (Husserl 1966b, 25. o.), a már valamiként ismert és észlelt bizonyos mértékig továbbképzõ észlelése. Husserl kijelentette, hogy az értelem nem jelenti a ki- vagy elõrajzolódónak a puszta evidenssé-tételét, hanem az értelem az észlelésben kiépül, és az állandó változásban annak nyitott (vö. Husserl u. o., 20. o.). A "diszkrét szintézis" hirtelen, nem várt módon megzavarodik, és egy ellentétes mozgásfolyamat ("Gegenvorkommnis") indul el, és szükségessé teszi az észlelt ismételt vizsgálatát.
A fel-nem-tûnõ szintézist megbontó váratlan kívülkerülés és visszavetettség a dolog bizonytalanná váló létmodalitásába nem az észlelõ ember önkényes és maga választotta állásfoglalását jelöli, hanem arról ad hírt, hogy a dolog más, vagy inkább "nem így, hanem másként van" (Husserl u. o., 27., 30. o.). Ezt nevezi majd Heidegger a fenomenológia hermeneutikai átértelmezésekor komparatív elemnek, amely állandóan jelen van világ-értésünkben (vö. Heidegger 1988, 100. o.). Ebben a "nem így, hanem másként"-ban, vagy "mégis így"-ben, bukkan elõ a dolognak az a minket mindig is érintõ létmodalitása, tehát az a rendkívüli (lét)lehetõsége az emberi létezésnek, hogy magát a dolog által vagy felõl kétségessé tegye, vagy inkább hogy elõállhasson a létet tekintetbe vevõ hasadás ("Spaltung"). "Nem vagyok önmagammal egy, meghasonlásban vagyok önmagammal, mihelyst egyszer erre, máskor meg arra hajlok, hogy valamit ennek vagy annak higgyek." (Husserl u. o., 57. o.) Ebbõl a váltakozó hajlamosítottságból és hajlandóságból vagy végletes el-nem-döntöttségbõl tér önmagához vissza az észlelõ ember, tehát éppen a dolog idegensége vagy mássága, - Heideggerrel szólva - "a ráébresztett-felrázott otthonosság" ("die wachgerüttelte Vertrautheit") az, ami az idegenné vált dolgon keresztül az embert önmagára ébreszti. Az ember önmagát kérdésessé tevõ lény, magát patens sé teszi, ami kiváltja önmaga elõre nem látható és ki nem számítható kiterjedését abba a nyílt hajlamosítottságba, amit az õt érintõ változni képes dolgok idéznek elõ. A fenomén nem áll elõttünk valami tárgyként, hanem mi vagyunk azok, akik ráirányulunk és így jutunk egy a fenomén által kiváltott és egyben gátlás alá vett döntéshelyzetbe (vö. Husserl u. o.), azaz a megjelenõ felõl és által egy kérdéses-létben találjuk magunkat.
Itt emlékeztetnünk kell Husserlnak egy figyelemre méltó gondolatára, ami újabban Wolfgang Iser fenomenológiailag megalapozott esztétikájában bukkant fel. Ez "a szabad inszcenálás", amiben az észlelés úgy nyílik meg, mint "a kinesztétikus lefolyások és folyamatok" ("die kin"sthetische Abläufe", vö. Husserl u. o., 37. o.) lehetõségeket hozzáférhetõvé tevõ nyílt vitája. Iser szerint az inszcenálás antropológiai kategória. Egyrészt jelenti az eddig kimutatott radikális nem-rendelkezést a dolog felett, vagy önmagunk felõl megfogalmazva, az ember excentrikus pozicionáltságát (H. Plessner). Végsõ soron "az inszcenálás [...] annak megjelenése, ami nem tud jelenbeli/jelenlevõ lenni" (Iser 1993, 505. o.).
Husserl sem kerülte el, hogy a fenomenológiai észlelést a görög tradíció felõl értelmezze. Ludwig Landgrebe feltevése szerint talán ez is része a Heideggerrel folytatott mind élesebb polémiájának, amit Heideggernek a freiburgi és még erõteljesebben a marburgi elõadásai váltottak ki. Ez érezhetõ az Elsõ filozófia címû, 1923-as elõadásában. Husserl ebben az elõadásában fontos megjegyzéseket tett a mûvészetrõl és esztétikáról. A szép birodalma "egy szeretõ alkotó tevékenységben tárja fel magát, amiben aztán az önmagában tiszta és szép elõzetes sejtésen alapuló intenciók beteljesedéseként aktualizálódik, mint ami önmaga van, és úgy szemléljük, mint öntevékeny, teremtõ módon ébredt végcélt, ami magát az ént illeti/érinti. De minden végcél csak relatív telosz , tovább ûz újabb, új szempontok mentén születõ horizontok feltárása felé, még le nem leplezett elõzetes megsejtések (Vorahnungen) irányába." (Husserl 1992b, 14. o.) Ez az egyértelmûen platonikus elgondolása a szépnek elénk tárja, hogy a szépet sohasem azonosíthatjuk egy végcélban önmagát beteljesített tárggyal, vagy valamivel, ami célszerûen alkalmazott - tehát a szép, vagy inkább az esztétikai elem a teljességgel magát sohasem leleplezõ irányába ûz minket. Így az sem meglepõ, ha Husserl a mûalkotásról mint energeia -ról beszélt; visszavon vagy visszatart minket a szokásos beállítódástól, ami egy állandó mûködésbe-lépõ relativizálás, azaz kiváltja a ki nem meríthetõ mû vonzatában és viszonylatában az igaznak-tartás többletét. Az esztétikai beállítódás idõlegesen semmíti a létet, ezt nevezi Husserl mindenfajta világi pozicionáltság neutralitás ának: "esztétikailag nem érdekel a valóság, nem a valóságra vagyok beállítva." (Husserl 1980, 586. o., magyarul 41. o.) Az esztétikai beállítódás lehetõvé teszi az eddigi tematikus ráirányulás megszüntetését, "a tematikus (a pozicionális) végrehajtás tilalmát" (Husserl u. o., 585. o., magyarul 40. o.). A világ iránti mundán érdeklõdés tilalma és gátlás alá vétele folytán jutok el a megpillantott által kiváltott engem ûzõ és tovább hajtó szeretés (Erosz, Liebe) rögzítetlen pozicionáltságába: "Engem csak a ¯megjelenõ mint olyan érdekel, amelyik ebben az ábrázolásban egybehangzó egységgé alakul." (Husserl u. o., 587. o., magyarul 41. o.)
Korábban Heideggert idézve utaltam a fenomenológia és a mûvészet szoros kapcsolatára. Ez a közelség Fritz Kaufmann feledésbe merült írásaiból is egyértelmûen kiolvasható. Gadamer Kaufmann mûveihez írott utószavában említi, hogy Kaufmann korai tanulmánya A kép-mû mint esztétikai fenomén (1924) egy sajátos erõtérben készült, nevezetesen "a leírás elsajátított fenomenológiai mestersége és az egzisztenciális kritika, valamint a motivációlevezetés új igényének egymásnak feszülésében" (Gadamer 1995, 429. o.). Heidegger elsõ marburgi elõadásában, amely korábbi Arisztotelész-olvasatainak foglalataként is olvasható, lényeges kritikai ellenvetéseket tett a husserli fenomenológiával szemben: "a tudat létezõ, ami az önmagával-rendelkezés/magát-birtoklás módján van. Ezt a tényállást veszi Husserl az út kialakításának, a fenomenológiai kutatás módszerének alapjaként. Mi azonban abban a gond sajátos létmeghatározottságát látjuk, amennyiben a gond az, ahogy a jelenvalólét van, ahogy a jelenvalólét maga van." (Heidegger 1994, 278. o.)
Kaufmann a következõképpen mutatja meg a mûalkotás létmódját: itt mindig sürgetõ felfogás ról ("inständiges Vernehmen", vö. Kaufmann 1960, 15. o.) van szó, tehát éppen nem távolságtartó kontempláló (Ingarden) észlelésrõl, hanem egy bennünket érintõ és önmagunkhoz (vissza)térítõ látásról. A mû magában állása, miközben nem kíván önmagán túl jutni, mégis magán túl mutat (u. o.). Kaufmann elsõként alkalmazta a Heideggertõl tanult kategóriákat a mûvészetre, s mint tudjuk, ezek a kategóriák a görög filozófia fenomenológiai és hermeneutikai újraértelmezésébõl származnak (Theaitetosz, A lélek stb.).
A mûvészet a teljes vonzottság/kimozdítottság és végrehajtás/kifejlés (mindez a "Vollzug") felõl értve, ami egészen Gadamer mûfelfogásáig elér, világossá teszi a mû fenomenális létmódját, amely végsõ beteljesedésében a jelenvalólét létére "kihegyezett" ("Zugespitztheit"). A tudati alap nyújtotta önmagát-birtoklás átállítása a radikális önmagával-nem-rendelkezés pozíciójába magával hozta, hogy a mû, a megértendõ egy hosszú úton epagogikusan értelmezhetõ. Heidegger a fenomén felõl kimutatott értelemösszefüggést a következõképpen tagolta: a sohasem jelenlevõ felõl tárul fel a számunkra a végrehajtásban egy az értelemszerûen elõzetesen birtokoltat destruáló nyitottság, ami a " genuitás " felé mutat. Ez a fenomenológia nyelvén a dolog fokról-fokra történõ, magában teljesedõ és növekvõ közelítését jelenti. Heidegger ebben az értelemrétegzõdésben különbséget tesz tartalom-, vonatkozás- és kifejlésértelem között. "A vonatkozás a kifejlés ben kerül birtokunkba. [...] Mit jelent ez a birtoklás a kifejlésben? Mit jelent a kifejlés? (A 'vonatkozás' genuin birtoklása a kifejlésben nem általánosérvényû megragadás, mintha 'a kifejlés folyamata' minden faktikusan rendelkezésre álló vonatkozás indifferens indexe lenne.)" (Heidegger 1993b, 62-63. o.) Heidegger értelmezését követve a döntés (diiudication) egzisztenciálisan értett helyzetébe kerülünk, ami dönt az eredetrõl és dönt felõlünk abban a legszélsõségesebb érintettségben, amely minket éberré tesz és önmagunkra ébreszt, s ekkor úgy látunk, mintha "elsõ ízben látnánk" (vö. u. o., 84. o.). Így aztán azt mondhatjuk, hogy a fenomenológiai kutatás nem jelent mást, mint az eredet destruktív és döntéshozó és döntést kikényszerítõ megértését (u. o., 75. o.), s így van ez a mû esztétikai megértésekor is. Kaufmann szólt a mûalkotás nem-tárgyi, a-thetikus minõségérõl: "Az esztétikai képzõdmény (das Gebilde) semmiféle tézis/tételezés által nem rendezhetõ bele egy olyan léttartományba tárgyszerûen megállapítható minõségek elemeivel egyetemben; teljességgel a-thetikus, mert minden régión kívül van." (Kaufmann u. o., 19. o.) Ily módon részesít minket a mû egy látványban és tesz boldoggá minket egy látással, azaz ragad minket magával egyidejûleg a létbe. Nem feledhetjük azonban, hogy a már említett excentrikus pozicionalitás a világbeli lét idõleges visszatartását jelenti csak. Husserl már az Eszmék ben kidolgozta a semlegességi modifikáció (vö.109.¹) nagyszerû gondolatát, amelynek "a mû-tárgy" vonatkozásában is megvan a jelentõsége, ez ugyanis a lét modalitás teljes eldöntetlensége. A mû által végbemenõ extatikus kívül-lét semmiféle "tételezés-modalitással" sem rendelkezik, minthogy a mû éppenséggel a-thetikus. Husserl rendkívüli jelentõségû felismerését követve írta Fritz Kaufmann: "a tiszta esztétikai felfogás (Vernehmen) valóságindifferens (maga)tartását semlegességi modifikációként birtokoljuk, ahogy az adódik és motívumait felbukkanni engedi a valóságban egy modifikáció nélküli élet során." (Kaufmann u. o., 72. o.) Ebben az értelemben szólt a Husserl-Festschrift- ben megjelent A mûvészi hangulat jelentõsége címû írásában az aisztheszisz rõl mint elidõzõ felfogásról . Ami tehát annyit tesz, hogy ebben az el-nem-döntött idõ- és létvonatkozásban szorulunk rá a megértésre, ami észrevétlenül, illetve lassan megmutatkozó motívumok mentén éri el az élet állandóságának módosulását. Mindez a látott tekintetében/a látottra tekintettel megy végbe, "a látás önmaga által mértékadó" (u. o., 93. o.). Ez a látás vagy értelmezõ kivevés az ember legteljesebb odaadása a megjelenõnek, ez az, amire a Heidegger által a görögök felõl újraértelmezett aisztheszisz kifut.
Mit is értsünk akkor a görög filozófia mentén újraértelmezett aisztheszisz en? Mindenekelõtt a reflexiótól való eltávolodásról van szó, ahogy azt Gadamer egyik tanulmányában megfogalmazta: "minden aisztheszisz aisztheszisz aisztheszeosz . Minden észlelés egyben az észlelésfolyamat észlelése és magának az észleltnek az észlelése, azaz távol áll a modern értelemben vett reflexiótól." (Gadamer 1987, 16. o.) A Bevezetés a fenomenológiai kutatásba címen megjelent elõadásában a következõképpen értelmezte Heidegger az aisztheszisz t: "az aisztheszisz mint olyan valaminek valami mástól történõ elkülönítése (megkülönböztetés). Valaminek a kiragadása és mint ilyen kiragadott éppen valami mással szembeni (prosz allon) elkülönítése. Valami úgy felfogható/kivehetõ, hogy mással való együtt-létezésébõl kiemelésre kerül. A khrinein nem formális, hanem ebben az elkülönítésben az elkülönített ekkor megragadható és megközelíthetõ. Ez a khrinein nem csak az aisztheszisz t illetõen konstitutív, hanem a noeszisz t illetõen is." (Heidegger 1994, 26. o.) Az aisztheszisz által egy kitüntetett lehetõséghez jut, hogy magát a valamiként kivett és elkülönített vonatkozásában értse és meg is értesse magát ezt illetõen (logosz-struktúra) , s ennek során az ember valamit elszenvedve mássá válik, rajta keresztül folyamatosan tart (tartja magát) a középhez, és a sokféleképpen kivehetõ lehetõ legjobb felfogását célozva önnön képességének legjavát adja.
Amikor tehát valami valami más ellenében elõtûnik, éppen ez a fenoménjellegû valami hajt minket kívülre. Heidegger egy késõbbi elõadásában, Az antik filozófia alapfogalmai ban talán még egyértelmûbben jelölte ki az emberi észlelés jelentéskörét: "1. az észlelésfolyamat mi magunk vagyunk, ami legsajátabb önmagunkhoz tartozik, 2. ami mint olyan ugyanaz marad, fennállás, s nem annak hiánya. ¯Én mint ugyanaz hallok és látok most valamit, 3. valamit valamin keresztül." (Heidegger 1993c, 122. o.) Az aisztheszisz mint mozgásban levõ és mozgató elõhív egy vitás és vitatott viszonyt/magatartást önmagunkhoz és éppoly eredendõen az így s másként is felfogható létezõ vonatkozásában, de a valamit valamin keresztül mozgásban-léte éppen azt a fennállást célozza, ami mindenkor mi magunk vagyunk, s ekként közvetve döntésre kerül a létezõhöz való igaz viszonyulás, hogy valóban a lehetõ legjobbat értük-e el. Az aisztheszisz destruálja a tapasztalatot és a tudást, s engedi a fennállás közepette a nem-állandóságot. Ebben az értelemben kapcsolódik az aisztheszisz a lét kérdéséhez, azaz a kategoriális hoz: ebben van jelen ugyanis az ember lehetõ legjobb állásfoglalása önnön létéhez, ami nem enged kitérést, és döntés elé állít minket. Az érzékin nyugvó és a kategoriálisba átforduló jellegét emeli ki az aisztheszisz nek Heidegger, amikor a Theaitétosz egy szöveghelyét értelmezi. A kulcsszó az analogiszmata , amit Schleiermacher fordítása a "zu den Schlüssen hieraus auf das Sein"-ként ad vissza. (Kárpáty Csilla magyar fordításában ez kevésbé érvényesül, de azért álljon itt elõbb ez: "S nemde az emberekben és az állatokban már nyomban születésükkor megvan az a természet adta képesség, hogy érzékeljék mindazt a benyomást, mely a testen keresztül hatol a lélekbe? Ezek megfontolásának képessége azonban, lényegüket és hasznos voltukat tekintve, csak nagy nehezen, idõvel, sok fáradság és nevelés útján válik sajátjukká - már akinek valóban sajátjává válik." 186c, "Nicht wahr, jenes wahrzunehmen, was irgend für Eindrücke durch den Körper zur Seele gelangen, das eignet schon Menschen und Tieren von Natur, sobald sie geboren sind. Allein zu den Schlüssen hieraus auf das Sein und den Nutzen gelangen nur schwer mit der Zeit und durch viele Mühe und Unterricht die, welche überhaupt dazu gelangen?") A nem-érzéki kategoriális számunkra az el nem döntöttön keresztül engedi a megfontolást, azzal hogy rajta keresztül a lét felõl (be)látható és kimondható különbséget felfogjuk. A kategoriális magát mindig a dolog felõl engedi (be)látni, mígnem azt mondjuk; így van és nem másként. Heidegger a következõ fontos megjegyzést fûzte a fenti Platón szöveghelyhez: "A pszükhé ezekre a meghatározásokra fut ki és hasonlít össze, egymásra tekintettel lát, valamit valami más ellenében különböztet meg. Khrinein , a lélek ¯megkülönböztet . Képes a lét mozzanatait a létezõtõl elkülöníteni. Platón az észlelt létnek ezt a jellegzetességét nevezi analogiszmata -nak (186c), s mint ilyen, minden (emberi) észleléshez hozzátartozik." (Heidegger 1993c, 271. o.)
Az esztétika felõl nézve az aisztheszisz t, a legfõbb annak tudomásulvétele, hogy ez az örök nem-objektiválhatóságot foglalja magába. Az esztétikailag észleltnek nincs végérvényes telosza , és legsajátabb jellemzõje éppen a kifejlés/végbemenés (Vollzug). Gadamer ezt mindmáig szükségesnek tartotta leírni még legújabb tanulmányaiban is: "A végbemenés magában hordja saját beteljesedett létét (telosz ¯ekhei ) . Eközben nyilvánvalóvá válik, hogy az energeia nem pusztán mozgást (kineszisz) jelent. A mozgás ugyanis athelesz ." (Gadamer 1993, 387. o., magyarul 247. o.) A mû létéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik az energeia és az entelekheia , tehát az állandó mûködésbe-lépés és az önmagában mértéktelenül növekedni képes teljesedés. Ily módon képez vitát a mû tartós fennállásában észlelésünkkel/felfogásunkkal, kívül helyez és azáltal bevon egy sürgetõ felfogásba ("inständiges Vernehmen" mint aisztheszisz) , azaz az elõtûnõnek legmegfelelõbb mérték-vételbe. Itt soha nincs egy pusztán átvett vagy magától értetõdõen alkalmazott mérték, hanem a sürgetõ felfogás folytán mértékkel bocsátkozunk bele a mértéktelenbe/felmérhetetlenbe. "Grenze gibt frei ins Unverborgene", a felmérés, vagyis határolás adja meg az el-nem-rejtett és határtalan tekintetbe vételét (vö. Heidegger 1980, 68. o.).
Tehát ha a szépet hipotézis nélkül kiragadjuk, így közelebb jutunk a végérvényesen nem megragadhatóhoz; ez az a kimozdítottság, ami a határtalan felé mozdít. "A szép megragad és kiemel, s valami olyan, amihez tarthatjuk magunkat és ami egyúttal kiút, valamint bennünket érintõ lendület további kérdések felé. A szép a megkülönböztethetõség elõbukkanása." (Heidegger 1988, 330. o.)
Az esztétikailag észlelt folytán kívül vagyunk, ami egészen az ön-magán-kívül-létig fokozódhat. S zárjuk Husserl meggondolásra méltó soraival az esztétikai fenomenalitásának vázlatát: "A kívül-lét (Verrücktheit) lehetõsége mégsem jelenti a világ nemlétezésének lehetõségét. Éppen ellenkezõleg, itt látjuk, hogy saját abszolút szükségszerû létéhez kell tartsuk magunkat. Mert nem feltételezi-e már a kívül-levõ lehetõsége a világ létezését?" (Husserl 1992b, 55. o.)

Idézett mûvek:
Gadamer: Die philosophischen Grundlagen des zwanzigsten Jahrhunderts. (1965) in: Neuere Philosophie. G.W. 4. kötet. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen 1987.
Gadamer: Wort und Bild - 'so wahr, so seiend' . (1992) in: Kunst als Aussage. G.W. 8. kötet J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen 1993. (magyarul Gadamer - A szép aktualitása . T-Twins Kiadó 1994. ford. Schein Gábor)
Gadamer: Fritz Kaufmann. (1960) in: Hermeneutik im Rückblick. G.W. 10. kötet. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen 1995.
Goethe: Maximák és reflexiók. in: u.õ. Antik és modern. Vál. Pók Lajos, ford. Tandori Dezsõ, Gondolat Kiadó 1981.
Heidegger: Der Ursprung des Kunstwerkes. Der Zusatz. (1956) in: Holzwege. Klostermann, Frankfurt a. M. 1980.
Heidegger: Vom Wesen der Wahrheit. (1931/32) Kiad. H. Mörchen, Klostermann, Frankfurt a. M. 1988.
Heidegger: Grundprobleme der Phänomenologie. (1919/20) Kiad. H.-H. Gander, Klostermann, Frankfurt a. M. 1993a.
Heidegger: Phänomenologie der Anschauung und des Ausdrucks. (1920) Kiad. C. Strube, Klostermann, Frankfurt a. M. 1993b.
Heidegger: Die Grundbegriffe der antiken Philosophie . (1926) Kiad. F. K. Blust, Klostermann, Frankfurt a. M. 1993c.
Heidegger: Einführung in die phänomenologische Forschung. (1923/24) Kiad. F.-W. von Herrmann, Klostermann, Frankfurt a. M. 1994.
Held: Einleitung. in: E. Husserl - Phänomenologie der Lebenswelt . Ausgewählte Texte. Ph. Reclam jun., Stuttgart 1992.
Herder: Kritische Wälder. (Viertes Wäldchen) Kiad. R. Otto, Aufbau, Berlin und Weimar 1990.
Husserl: Zeit in der Wahrnehmung. (1907) in: Zur Phänomenologie des inneren Zeitbewusst seins. Kiad. R. Boehm, M. Nijhoff, Den Haag 1966a.
Husserl: Analysen zur passiven Synthesis. (1918/26) Kiad. M. Fleischer, M. Nijhoff, Den Haag 1966b.
Husserl: Phantasie und Neutralität. (1921/24) in: Phantasie, Bildbewusstsein, Erinnerung. Kiad. E. Marbach, M. Nijhoff, Den Haag/Boston/London 1980. (Magyarul in: Kép-fenomén-valóság. Kijárat Kiadó 1997. Ford. Rózsahegyi Edit)
Husserl: Vorlesungen über Bedeutungslehre. (1908) Kiad. U. Panzer, M. Nijhoff, Dordrecht 1987.
Husserl: Logische Untersuchungen. 2. kötet, 2. rész, in: G. Sch . 4. kötet. Kiad. E. Ströker, Meiner, Hamburg 1992a.
Husserl: Erste Philosophie. in: G. Sch . 6. kötet. Kiad. E. Ströker, Meiner, Hamburg 1992b.
Iser: Das Fiktive und das Imaginäre. Suhrkamp, Frankfurt a. M. 1993.
Kaufmann: Das Bildwerk als ästhetisches Phänomen. (1924) in: Das Reich des Schönen. Kiad. H.-G. Gadamer, Kohlhammer, Stuttgart 1960.
Plato: Theätet. in: Sämtl.Werke. 4. kötet. Kiad. Schleiermacher fordítása alapján W. F. Otto és E. Grassi, Rowohlt, Hamburg 1958. (Magyarul Platón összes mûvei. Európa Kiadó 1984, ford. Kárpáty Csilla)

Jegyzet

* Elhangzott a Német Esztétikai Társaság hannoveri konferenciáján 1999. május 14-én, amelynek témája az esztétikai észlelés valósága volt.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/