MÉHES KÁROLY

Tán mégis

Ugyanaz az utca volt, mint az elsõ
alkalommal, tizenkét évet öregedett az aszfalt,
ugyanennyit a házak, azóta, hogy öcsémmel
egy nyári délutánon órákon át kerestük
a hírneves kocsmát, igaz, ráérõsen kódorogva
a klinikák tömbjében, elvegyülve a szökésben
lévõ, csíkos pizsamás betegek között. Most
õsszel, sötétben, hidegben azonnal odataláltam,
learatván az elismerést, amiért így otthon vagyok
annyi idõ után, hisz tudjuk, minden megváltozott.
Azt feleltem erre, ugyanazok a kukák és autók
állnak itt, és a sarki non-stop boltban meleg
kólát vettem köhögõs fiamnak a gyógyszer beszedéséhez.
Amíg ebben az új, korántsem sörözõs egységben
az új pénzzel fizettem, azt kezdtem el mondani,
hogy a látszat ellenére én rettenetesen el vagyok
tévedve, mert egy jól ismert emlékbéli hely
rettenetes veszélyeket rejt, úgy téveszt meg,
ahogy csak egy szeretõ tud, puszta kézzel nyúl
a nyílt színen dobogó puszta lélek mélyére.
Bizony ám, ez a nagy jaj, mikor régi sötétek
csapnak össze újakkal, mialatt a fõtér macskaköve
beugrik a kabátzsebbe, az emlék-sorsot választva.
Ott aludtunk a múzeum melletti kis park fái
fölött, ahol valaha fájós lábbal csak néztünk
magunk elé, s röhögtünk mindenkin, ki arra járt.
Mikor éjjel felébredtem, s füleltem az idõk
alagútjain száguldozó szuszogásokat körülöttem,
hideg lábbal és hideg ésszel arra kellett
jussak, tán mégis a végtelen szilárdságú álom
tartja össze a világmindenséget. És akkor
minden jól van, minden megvan, a helyén van.
 


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/