Ugyanaz az utca volt, mint az elsõ
alkalommal, tizenkét évet
öregedett az aszfalt,
ugyanennyit a házak, azóta,
hogy öcsémmel
egy nyári délutánon
órákon át kerestük
a hírneves kocsmát, igaz,
ráérõsen kódorogva
a klinikák tömbjében,
elvegyülve a szökésben
lévõ, csíkos pizsamás
betegek között. Most
õsszel, sötétben,
hidegben azonnal odataláltam,
learatván az elismerést,
amiért így
otthon vagyok
annyi idõ után, hisz tudjuk,
minden megváltozott.
Azt feleltem erre, ugyanazok a kukák
és autók
állnak itt, és a sarki
non-stop boltban meleg
kólát vettem köhögõs
fiamnak a gyógyszer beszedéséhez.
Amíg ebben az új, korántsem
sörözõs egységben
az új pénzzel fizettem,
azt kezdtem el mondani,
hogy a látszat ellenére
én rettenetesen el vagyok
tévedve, mert egy jól
ismert emlékbéli hely
rettenetes veszélyeket rejt,
úgy téveszt meg,
ahogy csak egy szeretõ tud, puszta
kézzel nyúl
a nyílt színen dobogó
puszta lélek mélyére.
Bizony ám, ez a nagy jaj, mikor
régi sötétek
csapnak össze újakkal, mialatt
a fõtér macskaköve
beugrik a kabátzsebbe, az emlék-sorsot
választva.
Ott aludtunk a múzeum melletti
kis park fái
fölött, ahol valaha fájós
lábbal csak néztünk
magunk elé, s röhögtünk
mindenkin, ki arra járt.
Mikor éjjel felébredtem,
s füleltem az idõk
alagútjain száguldozó
szuszogásokat körülöttem,
hideg lábbal és hideg
ésszel arra kellett
jussak, tán mégis a végtelen
szilárdságú álom
tartja össze a világmindenséget.
És akkor
minden jól van, minden megvan,
a helyén van.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu