Amikor Aquila János a frigyszekrény
elõtt imádkozó, térdelõ férfialakot,
mely a bölcs Salamon királyt hivatott ábrázolni,
önmagáról mintázta a veleméri templom
freskóinak festése közben, még nem gondolt arra,
milyen váratlan események fogják munkáját
befolyásolni. Pontosabban nem is akkor, hanem akkor, amikor a déli
ablak képeit festette, melyek harmadik isteni személyt, a
Szentlelket jelenítették meg, "mert délrõl
jõ az Isten"; szóval, amikor a déli ablak képeit
festette, a szentmise jelképeit: a könyvet, a kelyhet és
a kancsókat, akkor egy napon álmában kinyílt
a templom falára festett könyv, és Aquila János
egy rövid verset vélt látni a könyv lapján,
ám hiába meresztgette szemét, nem tudta elolvasni,
pedig meglehetõsen jártas volt az írás-olvasás
tudományában. Csak annyit tudott megállapítani,
hogy a vers nem lehet több öt sornál, és érezte,
hogy valami módon saját sorsával van összegfüggésben.
Mint tudjuk, az ismétlõdõ
álmok összezavarják a lelket, majd a test rohamos zsugorodását
eredményezik. Így járt Aquila János is. A sóvárgó
kíváncsiság összezavarta a lelkét, majd
pár nap múlva étvágytalanná vált,
és hiába fõzték neki kedvenc ételeit
(fõtt fácánhúst hajdinakásával,
õzgerincet csomborral ízesített bormártásban
és párolt almával, borban párolt kappanhúst
árpalepénnyel, ringlós ártánykarajt),
rohamosan fogyni kezdett.
Kezdetben még kiadta utasításait
segédeinek, mit hogyan csináljanak, késõbb
már ezt se tette, csak intett a kezével, ami annyit jelentett,
tudják, mit kell tenniük. Õ pedig nem tett mást,
csak naphosszat a templom falára festett könyvet bámulta.
Isten kegyelmébõl (öntudatlanul
is keresztnevének jelentésére gondolt) hamarosan túlleszek
e mélabún, mormolta maga elé. Negyven napos böjtöt
rendelt el magának, lekuporodott a déli ablak befejezetlen
képei alá, segédeit, tanítványait elzavarta
onnét, csináljanak addig mást, és lehetõleg
máshol, volt még munka bõven, kenyéren és
vízen kívül semmit sem vett magához, napjait
pedig imádkozással töltötte, hogy így szabaduljon
meg lelke az õt kínzó kíváncsiságtól
és sóvárgástól.
Egy hét után már béke
honolt lelkében, üresség töltötte el, csak
mardosó éhség gyötörte, és iszonyatosan
kívánta a bort. A második héten ez is elmúlt,
a hatodik hét elején pedig úgy érezte, hogy
testetlenné vált teljesen.
A negyvenedik napon ott, helyben meggyónt
és megáldozott. Amikor magához vette Jézus
testét és vérét, kinyílt a falra festett
könyv, és Aquila János szeme elé tárult
a vers és annak értelme:
Sólyomszem villan
Balkáni gerle vére
Barna avaron
Szemem tükrében les rád
Két fölbérelt orvvadász
Nem szabadultam meg teljesen pogány
énemtõl, gondolta Aquila János, pontosan egy év
múlva megismétlem a böjtöt, fogadta meg magának,
utána a legyengült emberek bizonytalan lépteivel az
oltárhoz ment, egy kehelybe bort töltött, majd annak teljes
tartalmát fölhajtva, összeesett.
(Szent György hava)
"Olvastam valahol, hogyan öröklõdnek
át az õsök, és éreztem, hogy valamelyik
elõdöm belém költözött, de ki?... Sokáig
kerestem, ki lehet õ, de nem tudtam rájönni. Az is meglehet,
hogy ketten voltak. Mintha a csontjaimban ültek volna. Istenem, hogy
néha milyen pokoli lármát csaptak! Én pedig
elbújva egy sötét zugba, lehet, hogy csak a szám
sarkában, de mosolyogtam.
Az õseink. A vén gazemberek.
A békések, akik mindig visszajönnek, hogy egy újabb
bõrt tépjenek szét.
Mik vagyunk mi mindannyian? Rég
elhalt zörejek visszhangja, az elrothadt testek elménkbe rögzült
képe. Egy kis darab bíbor hús, ami szerelmi görcsben
teremtõdött, ami csak sír, és amibe belebújik
egy õs, aki fáradhatatlanul köröz benne, mint valami
vámpír. De ki költözött belém? Ez a
kérdés kínozott. Végül megtaláltam
a választ. Egy kastélyban születtem Krakkó mellett.
Elfelejtettem, hány évszázada már ennek, mert
az utóbbi idõben elveszítettem a számérzékemet.
Zabigyerek vagyok, ezért nem kereszteltek meg. Késõbb
Simonnak neveztek el, és elfogadtak mint nemesi származékot.
Hosszú szõke hajam volt,
amely hirtelen vált rozsdaszínûvé. A katolikusok
féltek tõlem, és mindig keresztet vetettek, ha a kastély
közelébe értek, mert az ablakok mögött vöröses
fények pislákoltak. Azt mondták, ez az ördögi
fény belõlem árad. Már nem abból az
emberbõl, aki most vagyok, hanem abból, aki voltam, amikor
vörös szakállam volt, és fél szemem fehérje
kifordult, mert valami csodálatos fény kiégette. Senki
sem emlékszik, milyen színû volt a másik szemem.
Mindenki olyan színûnek látta, amilyennek akarta. Csak
amikor a kincseskamrákban remegõ ujjaimmal az aranypénzek
közé túrtam, ahogy vágyakozó férfi
a nõi combok közé, csak akkor fénylett úgy
a szemem, mint a nemes fém. Zsidó voltam. Igen, mindig az
aranyat kutattam. Mikor meghaltam, pap nélkül temettek el.
Már mondtam, hogy házasságon
kívüli gyerekként születtem.
Igen, ezt mesélte el nekem a nemes
úr, akinek kastélyában múltam arcképe
lógott, amely kastélyba addig a libériás inasok
be sem akartak engedni.
Mégis bejutottam, köszönhetõen
annak a jelnek, amely a gyûrûmbe volt vésve.
Mennyire megörült a jó
öreg, amikor megpillantott. Magához ölelt a szúette
palota nagytermében, míg lányai a parkban játszadoztak.
Nehogy elfelejtsem, rögtön el
kell mondanom mindent: még ugyanaznap a legidõsebbel háltam.
A másik kettõ még kislány volt, a melleik sem
látszottak. Vagy volt még két lánya? Nem emlékszem.
Csak azt tudom, hogy akkor még fiatal voltam, nem viseltem vörös
szakállt, és nem izzott kifordulva szemem fehérje;
mindkettõ ragyogott; hol, mint az arany (amely ragyogást
legjobban szerette akkori énem), hol, mint az angolpázsit
zöldje.
Az öreg Ludwig bemutatott a lányainak.
Éreztem, ahogy a legidõsebb tekintete kivallatja testem összetételét.
Azt mondta, ismer, bár sohasem láthatott
addig. Mondtam neki, hogy néhány arcmásom lóg
a kastély falán, de õ nem gondolt a félszemû
Simonra, hiszen rengeteg kép porosodott ott mély nyugalomban.
Aztán a vacsoránál, amikor a gülüszemû
szolga bort töltött kupámba, megéreztem térdének
enyhe remegését, ahogyan az enyémhez szorította;
szemében könny csillogott, és a sötét végtelen.
Késõbb a folyosón
találkoztunk. Egy csókban is megismerhettem a félhomályban.
Szobám ajtaját nyitva hagytam, és amikor a falióra
éjfélt ütött, végre a testét is érezhettem.
Akkor koromsötét volt, mert behúztam a függönyöket,
ám mikor el akart menni, beengedtem a hajnali fényt, hogy
megcsodálhassam testét, mely belõlem szürcsölt
egész éjszaka; és akkor láttam, hogy meztelen
vállán felöltõt hord, melynek színe az
ijedt szemû egéré. Hát nem egy erkölcsös
nõ?, gondoltam akkor.
Elvettem feleségül. Az öreg
elégedett volt, nem hal ki a mag. Messzi városba vittem,
messze Krakkótól. El akartuk vinni arcképeinket is,
de az öreg nem engedte. A lányát oda vihetem, ahova
akarom, de a képeknek a falakon kell maradniuk. Elfelejtettem mondani,
hogy feleségem képe is ott volt. Úgy értem,
az a festmény, amely valamelyik dédanyját ábrázolta,
amely dédanya természetesen belé költözött.
A mostani feleségemet egy fiatal festõ festette meg, mindössze
két aranykarkötõért. Ezt a képet persze
magunkkal vihettük.
És tudják, ki volt õ?
Mondtam már, hogy én (az a régi én) bûnben
fogantam egy zsidó férfitól. Nos, aki az én
mostani feleségem lett, nem volt más, mint a megboldogult
anyám.
Mielõtt eljöttünk a kastélyból,
a könyvtárban kéziratokat találtam. Sok mindent
olvastam ott a félszemû Simonról. Ott porladtak az
õ följegyzései is mindenféle furcsa rajzokkal
és képletekkel a bölcsesség kövérõl.
Az egyik pergamenre ezt írta valaki:
¯...Teste ellenállhatatlanabb
volt, mint Egyiptomi Máriáé, ugyanakkor bûnösebb
is. Amikor az egész tartományban nem maradt egyetlen vitéz
sem, sõt amikor azok lovászai és pajzsvivõi
is megölettek, akikkel egyébként nem ágyban üzekedett,
szóval amikor mind a vitézek, mind azok szolgái meghaltak,
akkor kutyafejû tatárokkal, zsidókkal, törökökkel
és más pogány népséggel adta össze
magát.
A ház ura, aki puhány ember
volt, majd meghalt a szégyentõl és a szomorúságtól.
A nõ pedig egy napon a kastélyba hozta bûnös testének
gyümölcsét, aki egy házaló zsidótól
fogant, és aki addig egy távoli faluban nevelkedett, elnevezte
Simonnak, és megtette a nemes úr egyetlen örökösének.
A kastély a vendégszeretet
háza lett. A ház úrnõje minden betévedt
utassal és futó vendéggel megosztotta ágyát.
A fiatal káplán, aki hosszú
ideig az úrnõ tanácsadója volt, és reménytelenül
igyekezett a lelkét megmenteni, különleges betegségben
halt meg: csontjai elkocsonyásodtak, mígnem kitekeredett
a hátgerince.
Nagyon messzirõl új káplán
érkezett, egy ájtatos öreg. Õsz haja tiszteletet
sugárzott, szája tömjénre illatozott, tekintete
úgy világított, mint a viaszgyertya lángja.
Azzal az elhatározással jött, hogy az eltévelyedett
úrnõt a bûnbánat útjára tereli.
Egy reggelen, amikor künn õrült vihar tombolt, és
a kandallóban szomorúan pislákolt a tûz, bement
hozzá. Az úrnõ, ahogy minden vendégét
szokta, meztelenül fogadta. Csak finom selyembõl szõtt
köntösét terítette magára, melyre egy kínai
mester a kéjszerzés összes létezõ motívumát
ráfestette, és a kandalló elé ült. A káplán
a Megváltó nevével üdvözölte. Az úrnõ
szomorkásan elmosolyodott, és így szólt:
- Ha az Úr egyszülött
gyermekének nevével az ajkadon jössz, könnyemmel
mosom meg a lábad és hajammal fogom megtörölni,
mint Bûnbánó Magdaléna.
És leengedte haját, mely
akár egy hegyi zuhatag, omlott le testén.
A szolga elhátrált az ajtóból,
amelyen maguktól húzódtak be a súlyos függönyök.
Künn tombolt a vihar, hollók
és varjak károgtak, fütyült a szél, a fák
sírva hajladoztak.
Sokáig tartott a gyónás.
Mikor végül a hûséges szolga vette a bátorságot,
és bement, hogy a tûzre tegyen, a papot meztelenül találta,
kéjes gyönyörtõl elgyötörten. Soványsága,
mosdatlan teste különösen mutatott az úrnõ
ragyogó bõre mellett. Az úrnõ öléhez
húzta a káplán ráncos arcát, és
ujjaival gyöngéden becézgetni kezdte sima koponyáját.
Még azon az éjjelen borzalmas
látomása volt a káplánnak. Az egész
éjszakát imádkozva töltötte egy kereszt
elõtt. Hajnalban Prágába sietett, hogy ott engesztelõdjön
ki a könnyezõ Szûzanya ikonja elõtt, ám
útközben farkasok támadták meg és széttépték.
Hát ezt olvastam el az egyik pergamenen
az anyámról és a férjérõl. Találtam
más tekercseket is. Az egyiknek a hátuljára egy verset
írt valaki. A tartalmából ítélve az
egyik káplán lehetett, valószínûleg az
õsz öreg.
Sohasem sikerült megfejtenem a jelentését.
Talán ha sikerül, minden másképp történik...
Most már mindegy. A vers utal más versekre is, ám
én csak ezt az egyet találtam:
Nyílik szkopoli
füve Pipáját gyújtja
Egy vén szerzetes
Démoni álma hosszú
Rövid versekbe gyûjti
Valamennyi tekercset magammal vittem, beleértve
az aranycsinálás formuláját is.
Így kezdõdött az én
új életem.
Elvittem asszonyomat egy messzi városba.
Szerencsésnek éreztem magam, hogy rátaláltam,
szerettük egymást. Csak késõbb vettem észre
rajta mások sáros nyomait; mint amikor a gyõztesek
letapossák a vesztesek zászlait. És láttam,
hogyan méricskéli más hímek testét,
ahogyan az enyémet azon a bizonyos délutánon. Az egész
város az õ szeretõirõl beszélt. Ám
õ volt a legszebb a városban. Nem bírtam elhagyni,
mert húsom annyira rászokott az övére, és
annyira könyörgött érte, mint ópiumszívó
az ópiumért. Ezek egyébként mind hazugságok.
A feleségem nem tartott szeretõket. Mindig én voltam
jelen, ez nem volt más, mint a húsom megkettõzõdése.
Végül az ördögi kétely
megkerestette bennem Simont, az alkimistát.
Bíbor fény árasztotta
el picinyke szobámat, ahogyan régen a kastély ablakait.
Ám itt nem éltek katolikusok, akik állandóan
keresztet vetettek volna. Mindenki azt hitte, feleségem ad jeleket
a szeretõinek. Senki a sátánra nem emlékezett.
Én meg dolgoztam. Meg kell semmisíteni
a húst. Benne összpontosul az összes szenvedély.
Ráncok gyûltek fáradt
szemem köré, izzadt a homlokom, pergamenszínûvé
vált a bõröm, koponyám vörösen izzott.
Ám a hús megsemmisíthetetlennek bizonyult.
Csak fájó piros sebhelyek
maradtak rajta, és csak a vér csöpögött hiába
a kõpadlóra. Láttam, hogy a vörös fénnyel
nem megyek semmire.
Eloltottam a tüzet, bekötöztem
a sebeimet. Gõzölgött, sistergett minden tagom. Aztán
kémcsöveket, lombikokat, mindenféle fémeket,
porokat és savakat szedtem elõ. Ezeket vegyítettem
Simon pergamenjei szerint. Akár a pokolban, minden szikrát
kezdett hányni, mintha angolpázsit-színû szemem
szikrázott volna. És akkor a hold zöldes fényében
megpillantottam saját csontvázamat.
Röhögött és ugrált
örömében. Húsom köddé változott.
Tûvel böködtem ezt a ködöt, és nem folyt
belõle vér. A biztonság kedvéért gõzölgõ
folyadékokkal is leöntöttem. Csak a csontváz ugrált
a szobában. A hús megsemmisült, a vágy eltûnt,
megmenekültem.
Hát nem vagyok keresztény?,
gondoltam. A feleségem megmentésére is idõt
kell szakítanom. Ha azt a régi úrnõt nem váltották
meg az imák, megmentem én az enyémet, a mostanit az
alkímia varázslatos módszerével.
A hálószobába mentem,
hogy fölébresszem. Már hetek óta nem jártam
nála: állandóan a kísérletemen dolgoztam.
Egyedül aludt a szobában...
Vagy mégsem? Mintha két bujálkodó lény
hörgését hallottam volna.
Uramisten, tán csak nem az én
megsemmisített húsom osont be hozzá, hogy párosodjon
vele? Néhány pillanatig csak a saját csontvázam
zörgését hallottam, ám nem láttam õket
rendesen a sötétben.
Visszatértem a szobámba,
és magamhoz vettem két üveg gõzölgõ
folyadékot. A húst el kell tüntetni! Fölmásztam
az ágyra, ahonnét a két fáradt sóhajtozást
hallottam, ahonnét a két test fehérlett. És
akkor megláttam mellette megsemmisített húsom!
Kinyitottam a füstölgõ
üvegeket, és rájuk öntöttem.
Üvöltés, hörgés,
visítás, fogaknak csikorgatása. Mint mikor az újszülött
kutyakölyköket agyonverik. A fehérség eltûnt.
Minden tûzbe borult, csak egy valami tekergett, mint kígyó
a lángok közt. És akkor láttam, hogy tévedtem,
a vágy nem a húsban rejtõzködik. Nem. Puhatestû
valamennyi, és egyik sem ismeri a nõt. A hitvesi ágyban
két csontváz párzott a tûz fényénél.
Az égett hús borzalmas bûze terjengett... De mért
volt két csontváz, amikor én meghaltam? Mért?
Ezt sohasem tudtam meg."
*
- Elolvastad? - kérdezte a barátom,
és amikor bólintottam, kivette a gyûrött papírokat
a kezembõl. - Látod, az õrület kellett ahhoz,
hogy a vegyészbõl irodalmárt csináljon - folytatta
az orvos, és megtörölte bepárásodott szemüvegét.
Én elnevettem magam, és mereven néztem a térdén
heverõ, elárult kéziratot.
- És az egész szerencsétlenség
egy mindennapos dráma miatt történt. A vegyész
mindig éjjel dolgozott, mert akkor senki sem tartózkodott
az intézetben. Egy nap boldogan, mert fölfedezett valamit,
korábban ment haza, hogy eldicsekedjen vele a feleségének,
akirõl azt hitte, édesdeden alszik. A nõ pedig a szeretõjével
hentergett a nászi ágyban. Vakon bízott az éjjel
dolgozó férj hazatérési szokásaiban.
A férfi hirtelen õrületében visszarohant a közeli
laboratóriumba, magához vett néhány üveg
kénsavat, és a két összefonódott testhez
vágta. Elképzelheted az egész borzalmat. Tényleg
majdnem csak a csontváz maradt belõlük. És látod,
azóta gyógyítom én ezt az embert, aki semmi
mást nem csinál, csak ír. Így szaporodtatok
meg ti, írók! - mondta kuncogva a doki. - Egyébként
Krakov Szaniszlónak hívják. Õ a Birodalom leghíresebb
vegyésze. Pontosabban csak volt.
Én is elmosolyodtam, és megkértem,
hadd nézhessem meg a beteget. A gumiszobában tartották,
a tátikán keresztül láthattam. Hosszú
ingben ült, és ujjával a térdére rajzolgatott
valamit. Vagy a "talált" verset írta újra?
Mintha megérezte volna, hogy nézzük,
fölemelte fejét, és akkor megláttam a szemét:
az egyik világított, mint az arany, a másik fehéren
izzott.
- Azon az estén veszítette
el a fél szemét, mert egy csöppnyi az iszonyatos savból
a szemébe fröccsent.
A férfinak átvilágított
a csont a bõrén, olyan sovány volt. Bal kezén
fekete égési sebek. Békésen ült az üres
szobában, és keresett valamit a jelekben, amelyeket ujjával
rajzolgatott a térdére. A rejtélyt próbálta
megfejteni?
Ismét ránk emelte fél
szemét, és akkor én a kéziratára gondoltam,
arra, hogy ez a zavaros tekintet mért nem talál sem magának,
sem másoknak feloldozást.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu