BOZSIK PÉTER

Két történet

Amikor Aquila János a frigyszekrény elõtt imádkozó, térdelõ férfialakot, mely a bölcs Salamon királyt hivatott ábrázolni, önmagáról mintázta a veleméri templom freskóinak festése közben, még nem gondolt arra, milyen váratlan események fogják munkáját befolyásolni. Pontosabban nem is akkor, hanem akkor, amikor a déli ablak képeit festette, melyek harmadik isteni személyt, a Szentlelket jelenítették meg, "mert délrõl jõ az Isten"; szóval, amikor a déli ablak képeit festette, a szentmise jelképeit: a könyvet, a kelyhet és a kancsókat, akkor egy napon álmában kinyílt a templom falára festett könyv, és Aquila János egy rövid verset vélt látni a könyv lapján, ám hiába meresztgette szemét, nem tudta elolvasni, pedig meglehetõsen jártas volt az írás-olvasás tudományában. Csak annyit tudott megállapítani, hogy a vers nem lehet több öt sornál, és érezte, hogy valami módon saját sorsával van összegfüggésben.
Mint tudjuk, az ismétlõdõ álmok összezavarják a lelket, majd a test rohamos zsugorodását eredményezik. Így járt Aquila János is. A sóvárgó kíváncsiság összezavarta a lelkét, majd pár nap múlva étvágytalanná vált, és hiába fõzték neki kedvenc ételeit (fõtt fácánhúst hajdinakásával, õzgerincet csomborral ízesített bormártásban és párolt almával, borban párolt kappanhúst árpalepénnyel, ringlós ártánykarajt), rohamosan fogyni kezdett.
Kezdetben még kiadta utasításait segédeinek, mit hogyan csináljanak, késõbb már ezt se tette, csak intett a kezével, ami annyit jelentett, tudják, mit kell tenniük. Õ pedig nem tett mást, csak naphosszat a templom falára festett könyvet bámulta.
Isten kegyelmébõl (öntudatlanul is keresztnevének jelentésére gondolt) hamarosan túlleszek e mélabún, mormolta maga elé. Negyven napos böjtöt rendelt el magának, lekuporodott a déli ablak befejezetlen képei alá, segédeit, tanítványait elzavarta onnét, csináljanak addig mást, és lehetõleg máshol, volt még munka bõven, kenyéren és vízen kívül semmit sem vett magához, napjait pedig imádkozással töltötte, hogy így szabaduljon meg lelke az õt kínzó kíváncsiságtól és sóvárgástól.
Egy hét után már béke honolt lelkében, üresség töltötte el, csak mardosó éhség gyötörte, és iszonyatosan kívánta a bort. A második héten ez is elmúlt, a hatodik hét elején pedig úgy érezte, hogy testetlenné vált teljesen.
A negyvenedik napon ott, helyben meggyónt és megáldozott. Amikor magához vette Jézus testét és vérét, kinyílt a falra festett könyv, és Aquila János szeme elé tárult a vers és annak értelme:

Sólyomszem villan
Balkáni gerle vére
Barna avaron
Szemem tükrében les rád
Két fölbérelt orvvadász

Nem szabadultam meg teljesen pogány énemtõl, gondolta Aquila János, pontosan egy év múlva megismétlem a böjtöt, fogadta meg magának, utána a legyengült emberek bizonytalan lépteivel az oltárhoz ment, egy kehelybe bort töltött, majd annak teljes tartalmát fölhajtva, összeesett.
 

(Szent György hava)

"Olvastam valahol, hogyan öröklõdnek át az õsök, és éreztem, hogy valamelyik elõdöm belém költözött, de ki?... Sokáig kerestem, ki lehet õ, de nem tudtam rájönni. Az is meglehet, hogy ketten voltak. Mintha a csontjaimban ültek volna. Istenem, hogy néha milyen pokoli lármát csaptak! Én pedig elbújva egy sötét zugba, lehet, hogy csak a szám sarkában, de mosolyogtam.
Az õseink. A vén gazemberek. A békések, akik mindig visszajönnek, hogy egy újabb bõrt tépjenek szét.
Mik vagyunk mi mindannyian? Rég elhalt zörejek visszhangja, az elrothadt testek elménkbe rögzült képe. Egy kis darab bíbor hús, ami szerelmi görcsben teremtõdött, ami csak sír, és amibe belebújik egy õs, aki fáradhatatlanul köröz benne, mint valami vámpír. De ki költözött belém? Ez a kérdés kínozott. Végül megtaláltam a választ. Egy kastélyban születtem Krakkó mellett. Elfelejtettem, hány évszázada már ennek, mert az utóbbi idõben elveszítettem a számérzékemet. Zabigyerek vagyok, ezért nem kereszteltek meg. Késõbb Simonnak neveztek el, és elfogadtak mint nemesi származékot.
Hosszú szõke hajam volt, amely hirtelen vált rozsdaszínûvé. A katolikusok féltek tõlem, és mindig keresztet vetettek, ha a kastély közelébe értek, mert az ablakok mögött vöröses fények pislákoltak. Azt mondták, ez az ördögi fény belõlem árad. Már nem abból az emberbõl, aki most vagyok, hanem abból, aki voltam, amikor vörös szakállam volt, és fél szemem fehérje kifordult, mert valami csodálatos fény kiégette. Senki sem emlékszik, milyen színû volt a másik szemem. Mindenki olyan színûnek látta, amilyennek akarta. Csak amikor a kincseskamrákban remegõ ujjaimmal az aranypénzek közé túrtam, ahogy vágyakozó férfi a nõi combok közé, csak akkor fénylett úgy a szemem, mint a nemes fém. Zsidó voltam. Igen, mindig az aranyat kutattam. Mikor meghaltam, pap nélkül temettek el.
Már mondtam, hogy házasságon kívüli gyerekként születtem.
Igen, ezt mesélte el nekem a nemes úr, akinek kastélyában múltam arcképe lógott, amely kastélyba addig a libériás inasok be sem akartak engedni.
Mégis bejutottam, köszönhetõen annak a jelnek, amely a gyûrûmbe volt vésve.
Mennyire megörült a jó öreg, amikor megpillantott. Magához ölelt a szúette palota nagytermében, míg lányai a parkban játszadoztak.
Nehogy elfelejtsem, rögtön el kell mondanom mindent: még ugyanaznap a legidõsebbel háltam. A másik kettõ még kislány volt, a melleik sem látszottak. Vagy volt még két lánya? Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy akkor még fiatal voltam, nem viseltem vörös szakállt, és nem izzott kifordulva szemem fehérje; mindkettõ ragyogott; hol, mint az arany (amely ragyogást legjobban szerette akkori énem), hol, mint az angolpázsit zöldje.
Az öreg Ludwig bemutatott a lányainak. Éreztem, ahogy a legidõsebb tekintete kivallatja testem összetételét.
Azt mondta, ismer, bár sohasem láthatott addig. Mondtam neki, hogy néhány arcmásom lóg a kastély falán, de õ nem gondolt a félszemû Simonra, hiszen rengeteg kép porosodott ott mély nyugalomban. Aztán a vacsoránál, amikor a gülüszemû szolga bort töltött kupámba, megéreztem térdének enyhe remegését, ahogyan az enyémhez szorította; szemében könny csillogott, és a sötét végtelen.
Késõbb a folyosón találkoztunk. Egy csókban is megismerhettem a félhomályban. Szobám ajtaját nyitva hagytam, és amikor a falióra éjfélt ütött, végre a testét is érezhettem. Akkor koromsötét volt, mert behúztam a függönyöket, ám mikor el akart menni, beengedtem a hajnali fényt, hogy megcsodálhassam testét, mely belõlem szürcsölt egész éjszaka; és akkor láttam, hogy meztelen vállán felöltõt hord, melynek színe az ijedt szemû egéré. Hát nem egy erkölcsös nõ?, gondoltam akkor.
Elvettem feleségül. Az öreg elégedett volt, nem hal ki a mag. Messzi városba vittem, messze Krakkótól. El akartuk vinni arcképeinket is, de az öreg nem engedte. A lányát oda vihetem, ahova akarom, de a képeknek a falakon kell maradniuk. Elfelejtettem mondani, hogy feleségem képe is ott volt. Úgy értem, az a festmény, amely valamelyik dédanyját ábrázolta, amely dédanya természetesen belé költözött. A mostani feleségemet egy fiatal festõ festette meg, mindössze két aranykarkötõért. Ezt a képet persze magunkkal vihettük.
És tudják, ki volt õ? Mondtam már, hogy én (az a régi én) bûnben fogantam egy zsidó férfitól. Nos, aki az én mostani feleségem lett, nem volt más, mint a megboldogult anyám.
Mielõtt eljöttünk a kastélyból, a könyvtárban kéziratokat találtam. Sok mindent olvastam ott a félszemû Simonról. Ott porladtak az õ följegyzései is mindenféle furcsa rajzokkal és képletekkel a bölcsesség kövérõl. Az egyik pergamenre ezt írta valaki:
¯...Teste ellenállhatatlanabb volt, mint Egyiptomi Máriáé, ugyanakkor bûnösebb is. Amikor az egész tartományban nem maradt egyetlen vitéz sem, sõt amikor azok lovászai és pajzsvivõi is megölettek, akikkel egyébként nem ágyban üzekedett, szóval amikor mind a vitézek, mind azok szolgái meghaltak, akkor kutyafejû tatárokkal, zsidókkal, törökökkel és más pogány népséggel adta össze magát.
A ház ura, aki puhány ember volt, majd meghalt a szégyentõl és a szomorúságtól. A nõ pedig egy napon a kastélyba hozta bûnös testének gyümölcsét, aki egy házaló zsidótól fogant, és aki addig egy távoli faluban nevelkedett, elnevezte Simonnak, és megtette a nemes úr egyetlen örökösének.
A kastély a vendégszeretet háza lett. A ház úrnõje minden betévedt utassal és futó vendéggel megosztotta ágyát.
A fiatal káplán, aki hosszú ideig az úrnõ tanácsadója volt, és reménytelenül igyekezett a lelkét megmenteni, különleges betegségben halt meg: csontjai elkocsonyásodtak, mígnem kitekeredett a hátgerince.
Nagyon messzirõl új káplán érkezett, egy ájtatos öreg. Õsz haja tiszteletet sugárzott, szája tömjénre illatozott, tekintete úgy világított, mint a viaszgyertya lángja. Azzal az elhatározással jött, hogy az eltévelyedett úrnõt a bûnbánat útjára tereli. Egy reggelen, amikor künn õrült vihar tombolt, és a kandallóban szomorúan pislákolt a tûz, bement hozzá. Az úrnõ, ahogy minden vendégét szokta, meztelenül fogadta. Csak finom selyembõl szõtt köntösét terítette magára, melyre egy kínai mester a kéjszerzés összes létezõ motívumát ráfestette, és a kandalló elé ült. A káplán a Megváltó nevével üdvözölte. Az úrnõ szomorkásan elmosolyodott, és így szólt:
- Ha az Úr egyszülött gyermekének nevével az ajkadon jössz, könnyemmel mosom meg a lábad és hajammal fogom megtörölni, mint Bûnbánó Magdaléna.
És leengedte haját, mely akár egy hegyi zuhatag, omlott le testén.
A szolga elhátrált az ajtóból, amelyen maguktól húzódtak be a súlyos függönyök.
Künn tombolt a vihar, hollók és varjak károgtak, fütyült a szél, a fák sírva hajladoztak.
Sokáig tartott a gyónás. Mikor végül a hûséges szolga vette a bátorságot, és bement, hogy a tûzre tegyen, a papot meztelenül találta, kéjes gyönyörtõl elgyötörten. Soványsága, mosdatlan teste különösen mutatott az úrnõ ragyogó bõre mellett. Az úrnõ öléhez húzta a káplán ráncos arcát, és ujjaival gyöngéden becézgetni kezdte sima koponyáját.
Még azon az éjjelen borzalmas látomása volt a káplánnak. Az egész éjszakát imádkozva töltötte egy kereszt elõtt. Hajnalban Prágába sietett, hogy ott engesztelõdjön ki a könnyezõ Szûzanya ikonja elõtt, ám útközben farkasok támadták meg és széttépték.
Hát ezt olvastam el az egyik pergamenen az anyámról és a férjérõl. Találtam más tekercseket is. Az egyiknek a hátuljára egy verset írt valaki. A tartalmából ítélve az egyik káplán lehetett, valószínûleg az õsz öreg.
Sohasem sikerült megfejtenem a jelentését. Talán ha sikerül, minden másképp történik... Most már mindegy. A vers utal más versekre is, ám én csak ezt az egyet találtam:

Nyílik szkopoli
füve Pipáját gyújtja
Egy vén szerzetes
Démoni álma hosszú
Rövid versekbe gyûjti

Valamennyi tekercset magammal vittem, beleértve az aranycsinálás formuláját is.
Így kezdõdött az én új életem.
Elvittem asszonyomat egy messzi városba. Szerencsésnek éreztem magam, hogy rátaláltam, szerettük egymást. Csak késõbb vettem észre rajta mások sáros nyomait; mint amikor a gyõztesek letapossák a vesztesek zászlait. És láttam, hogyan méricskéli más hímek testét, ahogyan az enyémet azon a bizonyos délutánon. Az egész város az õ szeretõirõl beszélt. Ám õ volt a legszebb a városban. Nem bírtam elhagyni, mert húsom annyira rászokott az övére, és annyira könyörgött érte, mint ópiumszívó az ópiumért. Ezek egyébként mind hazugságok. A feleségem nem tartott szeretõket. Mindig én voltam jelen, ez nem volt más, mint a húsom megkettõzõdése.
Végül az ördögi kétely megkerestette bennem Simont, az alkimistát.
Bíbor fény árasztotta el picinyke szobámat, ahogyan régen a kastély ablakait. Ám itt nem éltek katolikusok, akik állandóan keresztet vetettek volna. Mindenki azt hitte, feleségem ad jeleket a szeretõinek. Senki a sátánra nem emlékezett.
Én meg dolgoztam. Meg kell semmisíteni a húst. Benne összpontosul az összes szenvedély.
Ráncok gyûltek fáradt szemem köré, izzadt a homlokom, pergamenszínûvé vált a bõröm, koponyám vörösen izzott. Ám a hús megsemmisíthetetlennek bizonyult.
Csak fájó piros sebhelyek maradtak rajta, és csak a vér csöpögött hiába a kõpadlóra. Láttam, hogy a vörös fénnyel nem megyek semmire.
Eloltottam a tüzet, bekötöztem a sebeimet. Gõzölgött, sistergett minden tagom. Aztán kémcsöveket, lombikokat, mindenféle fémeket, porokat és savakat szedtem elõ. Ezeket vegyítettem Simon pergamenjei szerint. Akár a pokolban, minden szikrát kezdett hányni, mintha angolpázsit-színû szemem szikrázott volna. És akkor a hold zöldes fényében megpillantottam saját csontvázamat.
Röhögött és ugrált örömében. Húsom köddé változott. Tûvel böködtem ezt a ködöt, és nem folyt belõle vér. A biztonság kedvéért gõzölgõ folyadékokkal is leöntöttem. Csak a csontváz ugrált a szobában. A hús megsemmisült, a vágy eltûnt, megmenekültem.
Hát nem vagyok keresztény?, gondoltam. A feleségem megmentésére is idõt kell szakítanom. Ha azt a régi úrnõt nem váltották meg az imák, megmentem én az enyémet, a mostanit az alkímia varázslatos módszerével.
A hálószobába mentem, hogy fölébresszem. Már hetek óta nem jártam nála: állandóan a kísérletemen dolgoztam.
Egyedül aludt a szobában... Vagy mégsem? Mintha két bujálkodó lény hörgését hallottam volna.
Uramisten, tán csak nem az én megsemmisített húsom osont be hozzá, hogy párosodjon vele? Néhány pillanatig csak a saját csontvázam zörgését hallottam, ám nem láttam õket rendesen a sötétben.
Visszatértem a szobámba, és magamhoz vettem két üveg gõzölgõ folyadékot. A húst el kell tüntetni! Fölmásztam az ágyra, ahonnét a két fáradt sóhajtozást hallottam, ahonnét a két test fehérlett. És akkor megláttam mellette megsemmisített húsom!
Kinyitottam a füstölgõ üvegeket, és rájuk öntöttem.
Üvöltés, hörgés, visítás, fogaknak csikorgatása. Mint mikor az újszülött kutyakölyköket agyonverik. A fehérség eltûnt. Minden tûzbe borult, csak egy valami tekergett, mint kígyó a lángok közt. És akkor láttam, hogy tévedtem, a vágy nem a húsban rejtõzködik. Nem. Puhatestû valamennyi, és egyik sem ismeri a nõt. A hitvesi ágyban két csontváz párzott a tûz fényénél. Az égett hús borzalmas bûze terjengett... De mért volt két csontváz, amikor én meghaltam? Mért?
Ezt sohasem tudtam meg."

- Elolvastad? - kérdezte a barátom, és amikor bólintottam, kivette a gyûrött papírokat a kezembõl. - Látod, az õrület kellett ahhoz, hogy a vegyészbõl irodalmárt csináljon - folytatta az orvos, és megtörölte bepárásodott szemüvegét. Én elnevettem magam, és mereven néztem a térdén heverõ, elárult kéziratot.
- És az egész szerencsétlenség egy mindennapos dráma miatt történt. A vegyész mindig éjjel dolgozott, mert akkor senki sem tartózkodott az intézetben. Egy nap boldogan, mert fölfedezett valamit, korábban ment haza, hogy eldicsekedjen vele a feleségének, akirõl azt hitte, édesdeden alszik. A nõ pedig a szeretõjével hentergett a nászi ágyban. Vakon bízott az éjjel dolgozó férj hazatérési szokásaiban. A férfi hirtelen õrületében visszarohant a közeli laboratóriumba, magához vett néhány üveg kénsavat, és a két összefonódott testhez vágta. Elképzelheted az egész borzalmat. Tényleg majdnem csak a csontváz maradt belõlük. És látod, azóta gyógyítom én ezt az embert, aki semmi mást nem csinál, csak ír. Így szaporodtatok meg ti, írók! - mondta kuncogva a doki. - Egyébként Krakov Szaniszlónak hívják. Õ a Birodalom leghíresebb vegyésze. Pontosabban csak volt.
Én is elmosolyodtam, és megkértem, hadd nézhessem meg a beteget. A gumiszobában tartották, a tátikán keresztül láthattam. Hosszú ingben ült, és ujjával a térdére rajzolgatott valamit. Vagy a "talált" verset írta újra?
Mintha megérezte volna, hogy nézzük, fölemelte fejét, és akkor megláttam a szemét: az egyik világított, mint az arany, a másik fehéren izzott.
- Azon az estén veszítette el a fél szemét, mert egy csöppnyi az iszonyatos savból a szemébe fröccsent.
A férfinak átvilágított a csont a bõrén, olyan sovány volt. Bal kezén fekete égési sebek. Békésen ült az üres szobában, és keresett valamit a jelekben, amelyeket ujjával rajzolgatott a térdére. A rejtélyt próbálta megfejteni?
Ismét ránk emelte fél szemét, és akkor én a kéziratára gondoltam, arra, hogy ez a zavaros tekintet mért nem talál sem magának, sem másoknak feloldozást.