"Ha ez valóság, akkor jó
lesz
nyitva tartani a szemem."
Paul Auster:
New York trilógia
// Kezdjük ott,
hogy Tóthnak hívnak,
hozzá a Bosnyák utcában
lakom,
enyhén szólva is
baljós paraméterek.
De a rózsa az rózsa az
rózsa
az rózsa.
Ennyit mondhatok.
Gyengébbek kedvéért
sem
tévesztendõ össze
a
roséval.
Nincs hozzátennem mit.
Viszont kaptam
egy
feladatot. Gertrude
sem kapott ilyet.
Kinek a rózsa, kinek a papné.
//
Akkor hát
ki kell
õt
iktatni a világból. Hát.
Gyorsan írtam, hogy
talán enyhítsek valamit
rajta, de mit lehet ezen
már enyhíteni?
Nem én döntöttem így,
soha nem én döntök.
Valaki más dönt, most
nem írom le a nevét.
Akkor hát
a sétáit felejtsük
el,
felejtsük el,
miféle betûket adnának
ki
a gyalogútjai, felejtsük
el, hány éve próbáljuk
betûit érthetõ alakzatokba
rendezni,
nem sikerült,
de azért a gyalogútjai!
Egy méteren se tudtál
együtt menni vele,
õ akarta így,
gyalogútjai persze lesznek
majd így is,
sétáit nem szakíthatjuk
meg,
hát.
Hát
hátra arc
és arcra hát
csak úgy fogunk tenni,
mintha Van Gogh a napraforgókon
még elvégzett volna egy
kis maszatolást
,
a bakancsokat meg összekente volna
durván,
hogy az isten se ismerhessen rá,
hogy ezek a lábak
ne lehessenek képesek
már,
hogy ne lehessenek
ezek a tornacipõk.
Még a felhõkben sem,
melyek csak úsznak reménytelenül,
álmukban sem jut eszükbe
az esõ,
még a felhõkben se
érezhesd
majd
a
nevetését.
"Ha nem tudom elolvasni, amit ír,
akkor legalább
olvashassam, amit olvas. És megIGAZÍTOTTA
a messzelátót: Henry David
Thoreau: Walden."
- írta Paul Auster valahogy a
New York trilógiában,
hát persze! Ezt mintha te írtad
volna,
de te még olvasni sem fogod a
Waldent,
nemhogy írni, mert
nincs meg egyetlen antikváriumban
sem.
Ahhoz meg, hogy,
ahhoz nem vagytok még beszélõ
viszonyban
sem.
Nem fogod elolvasni a Waldent. Ki vagy
te
már ebbõl a világból
iktatva.
Össze fogod maszatolni
a tornacipõit,
felégeted a Liget fáit,
majd üldögélsz a Brooklyn-hídnál
öregen,
végre igazán öreg
leszel,
a Subway bolondjai között
Salingerrel fogsz
beszélgetni, nem kell hogy várj
rá a
kapuban,
nem kell hogy szóba álljon,
nem,
nem kellene, hogy szóba álljon,
tiszteled majd a magányát,
tiszteled majd aki
tiszteli a magányodat,
nem kell semmi már
neked
abban a hideg,
gyönyörû városban,
mely megfelelne neked,
meg fog majd felelni
halálodnak.
De akkor még
a
tornacipõk!
Meg kell majd
semmisítened
a Central Park minden tornacipõjét!
Komolyan gondolta ezt,
aki gondolta?
Komolyan gondolhatta?
Hogyan fogod ezt
véghez vinni hát?
Hát.
Majd
valahogy. Nincsenek konkrét
elképzeléseid.
Szeretnél végre megöregedni.
Ott.
Nem tudod ezt máshol elképzelni.
Ott olyan sok az öreg,
olyan meghittek a bolondok.
Nézed majd õket. Lókekszet
eszel,
váltogatod a csatornákat.
Olyan lesz,
mint itthon. Nézed a Kalandorokat,
mert azt hiszed, õ is azt nézi.
De
hol nézi? Ha egyszer meg kellett
semmisítened
már? Létezni fog majd
akkor is?
Majd titokban odaszoktatod ablakodhoz,
megtanulod, mit szabad, mit nem,
megtanulod,
ne félj.
Lesz õ még akkor is?
Ott is?
Ahova csak nagyon nehezen jut be
a napfény, mert a hatalmas, hideg
házak
elállják útját
a legnagyobb nyárban is,
és hûvös van mindég?
Drága, drága
hûvös.
Mit tegyek veled?
Hogyan
meg
semmisítselek.
(1999. ápr. 15. Budapest)
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu