VÖRÖS ISTVÁN

Fehér karácsony

Néha elrémülök a saját erõmtõl, néha meg azt veszem észre, hogy semmit se ér. A semmitõl félnék? Saját magamtól? Vagy az a semmi bennem nem is én vagyok?
Karácsony elõtt két nappal szakadni kezdett a hó. Pár perc alatt belepte a falut, amit november óta egyébként is vékony, csak alig koszosodó, lassan jéggé tömörödõ hó borított. A mostani világoskék volt, puha, mint egy hideg párna a tisztaszobában, a lehelet felhõként gomolygott fölötte, csecsemõként összekucorodott és szopni kért a bereteszelt ajtók mögötti melegbõl, tûzhely-fénybõl, a házilag gyúrt szaloncukor szagából. A hideg besüvített a rosszul záródó ajtók résén, a szél, mintha maga is ajándékozni készült volna valamit, havat rakott le a konyhákba, a küszöb elé, és ez a fémesen csikorgó fehér por még akkor sem olvadt el, ha a kukoricacsõvel megtömött vaskályha épp vörösen izzott kicsit beljebb.
És nem állt el ez a hó se másnap, se karácsonykor. Az emberek alig merészkedtek az utcára, az éjféli misére behallatszott a közeli hegyekbõl egy farkas üvöltése, a pap egy pillanatra elhallgatott, a Vénhegyen jár, súgta oda valaki a szomszédjának mögöttem, kint még mindig szakadt a hó, köd is volt, el tudtam képzelni a Bakony magasabb régióiból ide lemerészkedõ állatot, ahogy a hólepte tõkék között kutat, hátha ráakad egy ottfelejtett fürt szõlõre, azóta talán már meg is találta, gondoltam és már láttam is, ahogy kéklõ nyelvével, sárga fogaival a havas szemeket rágcsálja, ropognak fogai alatt a szõlõmagok, elképzeltem ezt a látványt; elöntött a víz, és ki kellett rohanjak a friss levegõre, hová ilyen sietve, mordult rám valaki, akinek talán a lábára léptem, összesúgtak, mintha valami fenyegetõt is mondtak volna, nem számított, már kint voltam a szabadban, egy bokorhoz hajoltam, és az arcom éppúgy belemártottam az ágain hintázó hóba, ahogy a farkasról képzeltem. Valami baj jár a közelben, motyogtam, lenyeltem egy kortyot a számban fölgyûlt hólébõl. Fölnéztem a Vénhegyre, amit a felhõk közül egyszer csak besütõ hold valószerûtlenül közel hozott, úgy tudtam végigtekinteni a hófényes domboldalon, mintha egy könyvet olvasnék.
Otthon közben kialudt a kályhában a parázs, fél órát is kellett bajlódnom vele, amíg sikerült begyújtanom. Behoztam a kamrából egy tányér kocsonyát, kettévágtam a jóformán még zöld citromot, és akkor észrevettem, hogy a tányérban egy hatalmas fül van elõttem. Egy sárga színû, fekete pöttyös disznófül. Valaki hallgat engem. Figyel és hallgat.
Váratlanul kopogtak. Jól hallhatóan kétszer, aztán még kétszer.
Évek óta egyedül élek. Két lányom már felnõttszámba megy, az egyik kollégiumban van Feketeváron, a másik a fõvárosba ment férjhez. Úgy volt, hogy itt karácsonyoznak mindannyian, de a hó belepte az utakat, a rádió szerint jobb, ha messzebbre senki nem indul el. Ám most kopogtak, mintha az a fül is összerándult volna a kocsonyában, ki lehet az, gondolta õ, vagy gondoltam én, vagy röfögte a kamrában lévõ másik tányérban a disznóorr. A férjemet két éve, novemberben temettük el.
Odamentem a jégbordás ablakhoz, de nem láttam semmit. Kénytelen voltam hát kinyitni az ajtót. Nem féltem. A rossz módszereit kiismertem már, a jót meg, ha jön, nem bántam volna. Ha az a farkas az, és egy kis töpörtõt kér a hideg szõlõre, vagy hogy megalhasson a kályha mellett, minden további kérdezõsködés nélkül beengedem, ha egy angyal van a küszöbömön, és nem is arra kér, hogy Isten gyerekét kihordjam, hanem csak õ maga szeretne titkos utódot, rögtön vállalkozok, pedig már jócskán elmúltam negyven, de talán visszanyertem a tisztaságom, mint itt ez a hóval betakart hó. Kendõt terítettem a vállamra, kiléptem az éjszakába. Sötét torokként nyelt le a hideg. Mintha egy nagy disznófül hajolt volna fölém, éreztem valami részvétteli meleget is, lehet, hogy újra képes lennék szeretni, hökkentem meg, lecsúszott a lábamról a papucs, de nem bántam, sokkal jobb volt így menni a hóban. Már a nemrég megürült disznóól mellett álltam, de semmi, egy hang se, egy vakkantás se, egy szárnysuhintás se, egy vibráló csillag se, csak a gomolygó köd, a hideg, a deszkák ropogása a vastag hóréteg alatt.
Édesanyám, szólalt meg valaki a hátam mögött. Visszafordultam. A nyitva maradt konyha kiáradó fényében egy ötévesforma kisfiú állt tûnõdve a küszöbön. Sose láttam. A meglepetés még annál is nagyobb volt, mint amire számítani mertem. Ki lehet ez a kisfiú? Hogyan tévedhetett ilyenkor erre? Futva indultam vissza, de a gyorsaság, ahogy a havas udvaron keresztülvágtam, kevésnek bizonyult. Az ajtó becsapódott elõttem, a küszöbön nem állt senki, és ahogy bent szétnéztem, ott se hagyott nyomot rajtam kívül egy teremtett lélek se. Bezártam magam mögött az ajtót, végtelen magányosság szakadt rám.
Másnap délelõtt mégis megérkezett a lányom meg a vejem, egy nagy mûbõr táskából sörösüvegeket pakoltak az asztalra, én behoztam nekik a kamrából az érintetlenül visszakerült fület meg a disznóorrot, ettek és meséltek, kiderült, hogy a lányom gyereket vár, nyárra már nagymama leszek, fiú lesz, mondtam, és megint kimentem a kamrába, hogy egy darabka kolbászt vágjak, ez csak afféle babonaság, hallottam meg a hátam mögött, ahogy a lányom odasúgta a férjének, a kamra polca mellett lógó csorba tükörben láttam, ahogy az meg épp a remegõ kocsonyát tolja a szájába, elviselhetetlen látvány volt, ez lesz az unokám apja, gondoltam, én mégis félek tõle, hallottam most a vejem hangját, és ennek a nem nekem szánt vallomásnak megörültem, én is félek néha, mondtam, és a kolbászt letettem a kenyér mellé az asztalra, mi legyen ebédre, kérdeztem, mi más, mondta a lányom, töltött káposzta.
Egy pillanatig arra gondoltam, hogy elmondom nekik az éjszaka történteket, de nem tudtam, hogyan is foghatnék hozzá.
Másnap megérkezett a kisebbik lányom is, a szeme kisírt volt, de nem akarta bevallani, hogy valami baja van. Délután kimentem a temetõbe a férjem sírjához. Nyilván szerelmes, mondta a férjem. Persze, ezt én is ki tudtam találni, feleltem, és leültem a szomszédos sír puha havába. Elmeséltem múlt éjszakai találkozásomat. Sokat mondóan köhintett, mint aki mindent ért, de hogy ki lehetett az a kisgyerek, nem akarta sehogy se megmondani. Végre nagy nehezen annyit kibökött: lehet, hogy nem is tehozzád beszélt.
Nem hozzám beszélt, nyugtáztam, gondolhattam volna, hiszen ott sem volt. A legegyszerûbb magyarázatok néha föl se merülnek az emberben.
Nagyapa leszel, mondtam.
Inkább a kisebbik gyerekünkkel foglalkozz, hallottam még, aztán lépéseket a hátam mögül, és már ott is volt a lányom. Ülj le, apáddal épp rólad beszélgettünk, mondtam.
Rólam, kérdezte meglepõdve, én meg ráismertem ugyanarra a mellényúlásra, ahogy néha képtelen vagyok helyesen föltenni a kérdéseket, ahogy elmegyek a természetes magyarázatok mellett, mert csak kerülõutakon merem megközelíteni a dolgokat. Nem azt akartad inkább kérdezni, kérdeztem tõle, hogy apámmal? Apámmal beszélgettetek? Nem azt akartad mondani: hogyha ilyeneket mondok és csinálok, akkor ne csodálkozzak, ha a faluban furcsákat beszélnek rólam, ha nem kapok kedvezményes üdülést a Balatonhoz! Nem azt akartad mondani, lányom, hogy nem hiszed egy szavamat se, neked egész másfajta problémáid vannak, de én azokat úgyse érthetem meg, pedig igazából te nem mered elmondani nekem õket? Azt hiszed, igen, attól tartok, azt hiszed, hogy mikor lány voltam, engem nem rángattak be a bokrok alá a katonák, nem találkoztam aztán késõbb is az egyikükkel rendszeresen, nem nyúlkáltak már tizenkét éves koromban a fiúk a táncmulatságon a szoknyám alá, és azt hiszed, én nem hagytam, hogy ott járjon a kezük, azt hiszed, velem ilyesmi nem történt, nem vagyok ugyanolyan, mint te, aki a fiúiskola tornatanárjával találkozgatsz a szertárban? Azt hiszed, én nem jártam angyalcsinálónál; múlt éjszaka megláttam a fiam, aki a nemlétben is növekszik, ha elég lassan is. Harmincéves lehetne most, de ötnek se nézett ki. Hiába, hogy aztán feleségül vett az apátok, mindig azt a gyereket sírtam, sírtuk vissza, titeket nem is szerettelek úgy; az már csak másolata, utánzata annak, amit iránta érzek, csak oda képzeltelek titeket annak a fiúnak a helyébe, aki a bátyátok is lehetne, terhes vagy, lányom, nem azt akartad mondani, hogy terhes vagy, és hogy errõl az egészrõl én tehetek, mert tönkretettem apátokat, és te gyûlölsz, mert nem tudsz nem szeretni, és csak nekem akarsz imponálni a tornatanárral vagy apádnak, nem azt akartad mondani, hogy nem akarod azt a gyereket, mert még élni akarsz?
Döbbenten nézett rám. De azt, felelte.
Tartsd meg a gyereket, mondtam neki, költözz haza, addig nem halok meg, amíg föl nem neveljük. Fiú lesz.
Hisztérikus sírógörcs tört rá, de mintha nevetett is volna közben, meg akart ölelni, gyûlöllek, szaladt ki a száján, és láttam, hogy megkönnyebbül ettõl az egy szótól, mindkettõnknek világos lett, hogy soha nem voltunk még ilyen közel egymáshoz, láttam a tekintetében, most valódi lehetõségként merül föl benne az ajánlatom, láttam elsuhanni az arcán, hogy talán valóban megtartja a gyereket.
Láttam... De hiszen akkor már nem is volt ott.
A távoli erdõkbõl megint fölhangzott a farkasüvöltés, ám most csak bizalmat és jókedvet támasztott bennem, ráhemperedtem a sírra, bele a hóba, úgyhogy az valósággal belepett, és amikor már biztos voltam benne, hogy senki nem lát meg, mert méterekkel jártam a hó felszíne alatt, talán a koporsóknál is mélyebben, akkor fölhajtottam a szoknyámat, és egy marék kocsonyásan összetapadó havat gyûrtem a bugyogómba. Felszisszentem, és egy pillanatra talán el is ájultam.
Januárban kimaradt a vérzésem, azt hittem, hogy gyereket várok, de az orvos mosolyogva közölte, változó kor.
A lányaim nem jöttek, nem írtak. Húsvétig a színüket se láttam.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu




C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/