MAKAY IDA

---

Elhullt, vörös szirmok a kövön:
Elcsöppent vér. Már alvadóban.
Hová a gyilkos? Nincs tanú.
A hallgató halottas házig
ível az út. - A fekete cserjék.
A hold pengéje vérben ázik.
 

Megindult, omlik

Megindult, omlik az idõ.
Szememet-számat elfödi.
Fekszem alatta. (Már mióta?)
És ki nem áshat senki sem.
Omlik rám, szakad szüntelen.
Szakad. Temet könyörtelen.
És áll a perc.
És áll az óra.
 

Ahogy elégnek

A nyár ragyog még sugárözönnel.
Az éjszakában állócsillagok.
De olykor már túlérett õszök
mustillata erjed a szélben,
már szikrázik a hegycsúcsok hava.
A hajnal sötét. Mintha éjszaka.
Nézi messze a változatlan ég,
ahogy elégnek mind az évszakok.
 

Egyre súlyosabbak

Emléked benövi a fû,
lakatlan - omló házakat.
Ahová nem lép be élõ,
nem nyit már ajtót-ablakot.
Egyre tiltóbbak, súlyosabbak
a rozsdamart keresztvasak.
 

Csak Isten

Lehettél volna szép múlandó,
lobogó dac a márványarcú,
a könyörtelen örök ellen.
S hogy megvéstelek, a szobor.
Már csak a bálvány.
Most már csak Isten.
 

Félelmes-biztosan

Egyszerre üt - hallod? - minden óra.
Zengnek: Egyiptom szobrai.
Királysírok ünnepharangja.
Névtelen koldusok sírjai.
Csontokat vet ki a mélyük.
Mintha a Dies Irae zengene
a meginduló mindenségben.
Mintha egy volt, megtagadott Úrnak
vallaná bûnét a világ.
Haláltáncuk járják a mutatók.
S félelmes-elszánt biztosan
Kígyók: a tizenkettõre kúsznak.