GRECSÓ KRISZTIÁN

A szó ereje

Elképzelem a halat. Van egy vén, szottyos hal a kanálisban, és ingázik lassan, borzasztó lassan, mintha megvárná a mûszak. Idétlenül csinálja. Legyint egyszer a mellsõ uszonyával a vasúti híd alatt, legyint másszor a hátsó uszonyával a szivattyúnál. Vitorlázik, ha lehet ilyet mondani. Öreg hal: Vén Csont, ismeri a kanális. Én, aki a víz alatt csak néhány minutáig bírom, a partról figyelem Vén Csontot, nem tudok róla sokat. Olyannak tûnik, aki kávéházba jár, jelenleg valami ismeretlenbe, de valamikor természetesen a Japánba, közeli hellyel Mándy asztalához. (Amihez már bátran hozzágondolható egy köszönõ viszony Zelk Zoltánnal, feltétlen rajongás, hogy Vén Csont szerette a Zoli bácsi verseit, bõséges algavacsora után Az ablak nyitva vant többször is elolvasta, megrágta, értette is, nem is: róka fogta csuka...)
Vén Csontot a Bacsáék etetõs helyérõl bámulom kitartóan, van is nálam alibibõl egy bot. Nincs rajta csali, lehetne, de még mennyire, bizony: Vén Csont már többet látott annál, hogy ráharapjon egy ostobán, természetétõl elütõ módon lebegõ zsákmányra. Ha potya étel ígérkezik, megáll, hátsó uszonyával legyint, mintha csendre intené a harsányan zabáló keszegtársaságot. Nézi mereven, hogyan halad a zsákmány. Ha ütemesen, erõtlenül süllyed a giliszta, akár egy dög, egy döglött giliszta, kiszemeli magának. Harci állásban várja az alkalmas pillanatot, a gyilkosok pontosságával szegezõdve a célpontra, de hadd mondjam: nem játszva túl a dolgot. Éppen a földet érés elõtt harap rá, biztosra megy, mint a napszámosok. Még sohasem tévedett, csalinak a közelében sem járt.
Vén Csont köpcös törpeharcsákkal, bárgyú busákkal, pontyokkal és ritkán fürge keszegekkel barátkozik. Megáll szót váltani. Volt olyan nap, hogy négy beszélgetését vártam végig egy helyrõl. Elgémberedve.
- Ismerek valakit - kezdte aznap utolsó beszélgetését egy újdonsült pontyismerõssel -, aki éppen arra való, ami felé, hogy úgy mondjam, elhivatottságot érez. És ez jóllehet így van, helyenként mégis iszapos, zátonyos, sõt lápos a menet.
- Ilyen is van - felelte a ponty, hogy mondjon valamit. Nem volt képben, tiszta ügy. Kedveskedésbõl megkérdezte: megiszol, barátom, egy kávét?
Vén Csont tejszínnel, késhegynyi kakaóval szerette ezt a nemes italt, de volt egy bizarr szokása. Még tavaly lestem ki a Huszkáék etetõs helyén. (Idénre jócskán benõtte a nád, a gaz azt a jó kis fészket, elitta a Huszka az eszét, nem törõdik az ilyesmivel, nekem meg nincs saját helyem, ezt bevallhatom õszintén.) A csészében lötykölõdõ utolsó kortyot sohasem itta ki Vén Csont, beleköpött és az iszapra borította. Szétterült a korty fekete lé a hínárokon, akár valami olajos folt, aztán szinte cseppenként elnyelte a föld. "Ilyen lesz a temetésem" - szögezte le ilyenkor Vén Csont legtöbbször, noha olyan is volt, hogy semmit sem mondott. Vagy kávét sem kért: sokféleképpen alakulnak életünk ügyei.
- Ez a valaki, aki igen rátermett, tehetséges volt, és ambíció is bõven volt benne, egy kikerülhetetlen dolgot nem vett figyelembe - folytatta Vén Csont.
- Mit? - kérdezte szendén a ponty.
- Gondolkozz egy kicsikét! Szerinted mit?
A ponty leheletnyit hallgatott, az illem kedvéért, úgy tett, mintha gondolkodna, hátsó uszonyával néhányszor legyintett, aztán megkérdezte megint.
- Mit?
- Úgy van valahogy, fiam - kezdte válaszát Vén Csont -, hogy tudnunk kell magunkat megbecsülni, azt, hány kilósak vagyunk. Mit tesz Isten azokkal, akiknek halvány sejtelmük sincs magukról? Megvakítja õket, aztán elnyeli a hullámsír valamennyit!
- Valamennyit - erõsítette meg a ponty.
- De ez önmagában, bármily hihetetlen, vajmi kevés! Ha tudod, mi a Mi , a drága Atyaúristen szemében még akkor is lehetsz elégtelen.
- Elégtelen?
- Az bizony - bizonygatta Vén Csont -, mert a Mi Hogyan nélkül, kormányosa vesztett naszád, vitorlája tört árbocos. Hidd el, fiam, jobbnál jobb ötletei voltak annak a valakinek is, akit az imént példaként felhoztam neked.
- Milyenek?
- Például kitalált egy focistát, egy kapust, akire óriási súly nehezedett, mert a világbajnokságra sérült és a legkevésbé sem összeszokott csapattal érkezett. Rappainak hívta magában, mert nevet is kitalált erre a játékosra. Abban a pillanatban ugrott be neki, mikor fellépett egy Hódmezõvásárhely felé induló vonatra. Mire célhoz ért, végiggondolta Rappai pályáját, sõt egész élettörténetét. Ami nagyon megható.
- Megható?
- Igen, majdnem sírt, gondolt valamire, és majdnem sírt attól, amit gondolt. Rappai miatt ugyanis világbajnok lett a csapat. Õ volt az elsõ kapus a vébék történetében, aki egyik meccsen sem kapott gólt. A nyolcaddöntõig minden mérkõzést tizenegyesekkel nyert a csapat, már szabályosan reszkettek Rappaitól, mert a Varázskezû kivédte a szemüket. Kifogta a lehetetlen büntetõket is, mindet, egytõl egyig. Tudom, hogy hihetetlen, de így volt kitalálva.
- És aztán? - színlelt némi érdeklõdést a ponty.
- Nemzeti hõs lett - szuszogta Vén Csont, és nagyot kortyolt a kávéjából. Persze azután sem kapott egyetlen gólt sem. Mégsem ment külföldre, pedig a legjobb csapatokhoz hívták.
- Érthetetlen.
- Már miért lenne? Szerette a hazáját, a családját, és végtelenül szerény volt. Olvasott és mûvelt ember, de szinte az együgyûségig szerény.
- Megjátszotta?
- Nem, dehogy - háborodott fel Vén Csont -, természetes volt, ezért imádta mindenki. Sokk cikk jelent meg róla a Nõk Lapjában, a Kiskegyedben, mert a nõk figyelmét is a focira irányította. Felkerült a Times címlapjára, és elsõ férfiként a Cosmopolitanéra is. Ha jól emlékszem, még Kossuth-díjat is kapott.
- Na ne! És aztán? - érdeklõdött immár valós kíváncsisággal a ponty.
- Egy mérkõzésen túl nagyot vetõdött, és beverte a fejét. A labda kis híján a kapuban landolt, szállt a gólvonal nehéz mészpora a levegõben, egy mezõnyjátékos sarkazta ki az utolsó (egyesek szerint az utolsó utáni) pillanatban. Varázskezû agyrázkódást kapott, megröntgenezték, és kiderült, hogy agydaganata van. Többet nem védhetett, feküdnie kellett. Egy év alatt el is vitte. Az életünk ilyen.
A ponty hallgatott, és forgolódott. Kétségbeesetten. Zavart volt, mint egy süldõlány. Búcsúzott volna, de nem tudta, hogyan kell. Ebben a helyzetben mi illik. Felvette az üres csészét, mintha elfelejtette volna, hogy megitta már a maradék feketét. Szájához is emelte, de rájött, ez neveletlenség.
- A parlamentben ravatalozták föl - közölte Vén Csont, érezhetõen záró hangsúllyal. - Tízezrek gyûltek össze a Kossuth téren. Göncz Árpád mondott beszédet, fél kezével a koporsóra támaszkodva. Élõben közvetítette a temetést a BBC, az Eurosport, és persze a hazai tévécsatornák is. Az akasztói pályát bezárták, zarándokhely lett. Odajárnak azóta a sport szerelmesei. Simogatják a kapufát.
A pontyba visszatért az értelem. Belevilágított a szemébe.
- És mire jó ez az egész, hogy kitalálta ezt az a valaki? - kérdezte, hangjában szinte tapintható rossz szándékkal.
Vén Csont köpött, és egy nyikorgó mozdulattal öntött. Ömlött a lé, megállíthatatlanul.
Fészkelõdni kezdtem, fáztam, elgémberedtem, meg azt is hittem, baj lesz. Felkapja Vén Csont a vizet. De nem:
- Na, ez az - felelte az öreg hal -, így kezelhetetlen, elveszett dolog az egész. Lehetetlenség csinálni vele valamit. Sajnos, semmire sem jó.
A ponty szerencsétlen uszonycsapásokkal oldalgott el a Vasúti híd irányába, ahol az átkozott téesz-szivattyú folyton zavarossá, áthatolhatatlanná teszi a vizet, Vén Csont meg tovább, az Új híd felé, a szokott ütemben szelte a habokat, de valahogy határozottabban, mint aki meg sem áll a Kórógy-tóig, vagy ki tudja, ma este talán a Lándor-tóban fog lubickolni. Siklott, mint egy hatalmas és mégis kecses tengerjáró hajó, lassan, tudva: a mûszak, ha van, megvár, olybá tûnt, vitorlázik, ha lehet ilyet egyáltalán mondani. Olyan volt, mint aki kávéházakba jár, jelenleg valami ismeretlenbe, de valamikor természetesen a Japánba, közeli foglalt hellyel Rippl-Rónai asztalához. (Amihez már bátran hozzágondolható egy köszönõ viszony Ottlik Gézával, feltétlen rajongás, hogy Vén Csont szerette a Géza bácsi írásait, bõséges algavacsora után az Iskolá t ízlelgette, vagy a kávéházban könnyebben forgatható Hajnali háztetõk et lapozgatta gyakorta...)
Velem meg van úgy, hogy fázom már itt a parton, egy darabig nézem, ahogy mennek Hódmezõvásárhely felé a vonatok, aztán hazamegyek, jól bevacsorázom halászlébõl vagy sült halból, és kitalálok egy olyan figurát, aki vagy kétszázötven kiló, de még mindig csak zabál és zabál, egészen addig, míg ki nem reped a hasfala, és szét nem ömlik a sok elhízott bél a metlakira.