Elsõ példa: Georges Perec lipogrammatikus regénye
Amikor nevezetes elõadásában
(még mennyiszer fogom emlegetni!) Raymond Queneau azokból
a megkötésekbõl mutatott be néhányat,
melyek az irodalomtörténeti múltból származnak,
e bemutatást a lipogrammatikával kezdte. "Az elsõ
(megkötés) a lipogrammatika - nem: az oulipogrammatika: a szó
a 'leipo' (hiányozni) és a 'gramma' (betû) szavakból
ered. A 'leipogrammatosz' megtalálható a Bailly-ben. (...)
¯A lipogrammatika olyan írásmûvészet prózában
vagy versben, melynek irányító törvénye
az ábécé valamely betûjének elhagyása
. Elhagyható egyszerre több is, de mi most szûkítsük
le arra az esetre, amikor
n
= 1. Mondjunk le tehát egyetlen
betû használatáról! Jelesül G. Peignot
26 négysoros strófát alkotott így alexandrinokban;
a legelsõben nem használta az A betût, a másodikban
a B betût stb. Larandai Nestor a III. vagy a IV. században
írt egy lipogrammatikus
Iliász
t: az A betû nem
szerepel az elsõ énekben, stb. A VI. században
De
aetatibus mundi et hominis
címû mûvében Fulgentius
hasonló irányban végzett ¯egészen gyermeteg
kutatásokat , miként az öreg Larousse mondja, mely vélekedését
természetesen nem osztjuk. Azt gondolhatnánk, hogy kizárólag
kismesterek vagy kompilátorok írtak lipogrammatikus szövegeket.
Messze nem! Miként mestere, Hermionoszi Laszosz, úgy Pindarosz
is ódát írt Sz nélkül, Lope de Vega öt
novellát, az egyiket A, a többit E, I, O, U nélkül,
egymás után" (QUENEAU, 1965, 322-323.). Nyilvánvalóan
Queneau-nak a lipogrammatikus írásmûvészetrõl
vallott eszméi hatására és egy szellemi-nyelvi
Guinness-rekord felállításának vágyától
vezettetve írta meg és adatta ki Georges Perec 1969-ben
La
Disparition
címû regényét, melynek címét
így kellene fordítanunk:
A hiányzás
,
hiszen ebben a nem csekély terjedelmû mûben nincs egyetlen
e
betû sem, ami a franciában is körülbelül akkora
nehézségeket vet fel, mintha a magyarban elvszerûen
hanyagolnánk az e használatát. Mire való itt
a megkötés, az a kikötés, hogy a regényben
ne szerepeljen grafikus
e
? Mi ez, ha nem õrültség?
kinek jó ez? és mire való az egész? játék?
blöff? formai ökörködés? Guinness-mutatvány?
(Majd látható lesz, hogy nagyjából ilyen Hans
Robert Jauss értékelése Italo Calvino
Hogyan írtam
meg egyik könyvemet
címû szövegérõl,
mely
vélekedését természetesen nem osztjuk
.)
Most, olykor némileg elcsúsztatva
az elbeszélt és az elbeszélés idejét
(ez legalább három idõ), el szeretném mesélni
a válaszfélémet. Kezdetben, majdnem tíz évvel
ezelõtt kíváncsian és enyhe gyanakvással
olvastam bele Perec-nek ebbe a korai könyvébe, majd nagyon
sötét szavakat mormoltam magamban a fordíthatóság
zéróval egyenlõ lehetõségérõl.
Ekkor még a mûben csak a
formai teljesítmény
t
láttam, nem sejtve, hogy a rendelkezésünkre álló
nyelv legapróbb formai korlátozása milyen mérhetetlen
és beláthatatlan következményekkel jár
a
világ értelmére és értelmességére
nézve
. Ha jól emlékszem, téli éjszaka
történt, nagy-nagy, éjfél utáni csend,
még kutyaugatás sem zavarta, akkor még a Tisza-parti
egyetemi városban éltem, valamilyen mechanikus és
fõleg határidõs munkán dolgoztam éppen,
amikor megszûnt az erkölcsi rend bennem (a munkaerkölcsi),
és csak a csillagos ég fölöttem. A sok-sok kávé
után, a megváltozott vérnyomástól enyhén
kábán, fáradtan, nagyon fáradtan, cigarettafüstös
melegbe burkolózva eltöltött az üresség és
a megszûnés rettegéssel járó tág
érzése, az enyémé, Szegedé, az Alföldé,
az általam ismert világé, a végtelen, tényleg
kozmikus terek üressége. S ekkor, egy ilyen, nem tudni, mennyi
ideig tartó szellemi nullapont után, mikor nem is tudni,
merre jár a lélek (semerre, mert ebben az állapotban
nincsen),
íz, illat, hang, alak és forma, mind eltûnt,
eltûnt, tous sont disparus
, kezdtem lassan-lassan visszaereszkedni
a lámpa fényköréhez, de - persze öntudatlanul
- három nevetségesen egyszerû korlátozással:
1) a szavak legyenek egyenértékûek magukkal a dolgokkal;
2)
e
betûs szavak egyszerûen ne legyenek, következésképp
3) csak azok a dolgok létezzenek, amelyekben nincs
e
. És
érdekes módon - a belsõ beszédben - egyszer
csak folyamatosan beszélni kezdtem az
e
nélküli
nyelvet, és ez a nyelv különösebb akadály
nélkül használható volt.
Pontosan tudtam,
hogy amin ülök, biztosan, stabilan, szék, asztalra könyökölök,
bámulom a lámpa fényét, és folyamatosan
gondolkodom, a rám törõ különös dolgokról,
tárgyakról, szavakról, idõnként több
tucatnyi bötût írok a tollal a papírra, olykor
rágyújtok, mialatt számon tartom, hogy a "nélkül"
állapotában vagyok. A szavak, a szavaim átalakulása
miatt maga a világ, a világ drámaian átalakult.
A legérdekesebb az egészben talán az, hogy ez az e-nélküli
világ éppen olyan szervezett volt és élhetõ
és gondolható és átlátható, mint
az a másik, ahol még volt "e". Csak megbillent és
átszervezõdött a tárgyak közötti viszony,
a korábban nyelvileg megfogalmazatlan kapcsolatok helyett újfajta
kapcsolatok alakultak ki közöttük: ez is teljes világ
volt, kerek, olykor még hasonlított is arra a másikra,
csak mindennek sokkal élesebb kontúrja lett, mintha minden
egy centiméterrel arrébb került volna korábbi
helyétõl. Mert minden új létezést és
ezáltal új fontosságot kapott (ha megmaradt persze),
az újjászületés jelentõségét:
hiszen Szeged eltûnt (ekkor nem nagyon bántam), de Pécs
megmaradt (ekkor nagyon örültem ennek), a Duna, a Tisza és
a Maros folyik (csak Pest nincs, de
Áll Buda, él magyar
még!)
, a Dunántúllal, az Alfölddel, Észak-Magyarországgal
semmi gond. Aztán jött az aggódás. Hogy a gyerekek:
Zsófia, Máté, Márton - megvannak. A közeliek:
Borbála, Dóra, Tamás, János, Zoltán,
Sanya, Botond vannak, a Csuhai és a Csordás ezt is megúszták,
sõt még Szilasi Lackó is. A
J
e
l
e
nkor
viszont megszûnt. És így tovább, és így
tovább, egészen addig, amíg hirtelen egyszercsak meg
nem szûnt az e-nélküli állapot maga. De eddigre
már sok mindent tudtam. Tapasztaltam azt a régi elméleti
közhelyet, mely szerint világértelmezésünk
nyelvi jellegû, tudtam, mit jelent az, hogy nyelvem határával
világom határa egybeesik, tudtam, hogy a perec-i írásmód
célja a dolgok közötti nyelvi konvenciók átszerkesztése
abból a célból, hogy a szerzõ rá tudjon
tekinteni a dolgokra e konvenciók nélkül, hogy belül
maradhasson a nyelven, de egy kicsit mögé is kerülhessen,
aztán tudtam azt is, hogy az író számára
nem léteznek szinonimák, hogy mennyi szó helyettesíthetetlen
és pótolhatatlan,
tudtam, hogy ez a mû lefordíthatatlan
,
legfeljebb magyar nyelvû párdarabját lehetne létrehozni
(de ekkor a kiinduló és az átszerkesztett világ
az enyém lenne, ahogyan az így felépült új
világ is az enyém meg az anyanyelvemé, és nem
Perecé, és nem francia világ), éreztem, hogy
Perec ezért csinálta végig, ezért az új
látásért (és nyilván napok alatt) a
megírást, s azt is tudtam, hogy ez a játék
mérhetetlenül komoly, hogy legalább annyira
jelentõ
,
amennyire
formális
, hogy mindez a lipogrammatika teljességgel
önkényes
és eszement korlátozása nélkül nem lett
volna -
lehetséges
.
Második példa: Raymond Queneau és a restrikció
A lefordíthatatlan eredményt
produkáló megkötés példája után
a "fordítás" sikeresebb változatára hozok példát.
Még mindig azoknál az oulipós munkálatoknál
maradok, melyek hozott anyagból dolgoznak, melyek az irodalomtörténet
valamely kész produktumát szabják át. A kettõs
példa neve:
A redundancia Mallarménál
, valamint
Az
izovokalizmus
. Az elsõ esetben a megkötés nem más,
mint valamely szöveg lecsökkentése a sorvégekre,
esetünkben a rímelõ egységekre, tehát
a törlés. Ennek bemutatása Queneau-nál úgy
kezdõdik, mintha valamilyen szakácskönyvet olvasnánk:
"Vegyünk egy Mallarmé-szonettet:
Le vierge, le vivace et le bel aujourd'hui
Va-t-il
nous déchirer avec un coup d'aile ivre
Ce lac dur oublié que hante sous
le givre
Le transparent glacier des vols qui
n'ont pas fui!
Un cygne d'autrefois se souvient que
c'est lui
Magnifique mais qui sans espoir se délivre
Pour n'avoir pas chanté la région
ou vivre
Quand du stérile hiver a resplendi
l'ennui.
Tout son col secouera cette blanche agonie
Par l'espace inflig a l'oiseau qui le
nie,
Mais non l'horreur du sol ou le plumage
est pris.
Fantome qu'a ce lieu son pur éclat
assigne,
Il s'immobilise au songe froid de mépris
Que vet parmi l'exil inutile le Cygne.
Most hozzáfogok a haikusításához, azaz a rímelõ egységeken kívül kitörlök mindent; vagy másként mondva - hogy matematikai nyelvet használjak - megvizsgálom e költeménynek a rímelõ egységekre való korlátozását. (Felteszem, hogy a szubjektív központozás ez esetben megengedhetõ.)
Aujourd'hui
ivre,
le givre
pas fui!
Lui
se délivre...
ou vivre?
L'ennui...
Agonie
le nie,
pris,
assigne
mépris,
le Cygne.
Mi ebben az érdekes? Primo: kaptam
egy új költeményt, szavamra, nem rosszat, és
sosem szabad panaszkodnunk, ha egy szép költeményre
bukkanunk. Secundo: az a benyomásunk, majdnem mindent megõrzött
a restrikció abból, ami az egész költeményben
benne van; ezért beszéltem redundanciáról.
Tertio: anélkül, hogy a szentségtörés határáig
elmerészkednénk, legalább annyi kijelenthetõ,
hogy ez a restrikció egy kiinduló költeményre
világít rá; nincs híján exegetikus értéknek,
és hozzájárulhat az interpretációhoz"
(QUENEAU, 1965, 334-336.).
Miként adható vissza a restrikció
bevezetése Mallarmé költeményébe magyarul?
Másként kérdezve: miként fordítsunk
megkötést? Ebben az esetben, azt kell mondanom, szerencsém
volt, olyan anyag állt rendelkezésemre, melynek segítségével
mintegy lemásolhattam Queneau szövegelõállító
tevékenységének fázisait. Van ugyanis a szonettnek
magyar fordítása, és ez a fordítás kivételesen
igen alkalmas volt a haikusításra.
A szûz az eleven a szépséges
jelen
Tép-e szét minket és mámoros szárnyverése
Kemény tó feledi hogy
mit borít be kérge
Rabbá vált repülést
a jég bérceiben!
Emlékszik egy régi hattyú
itt õ pihen
Hasztalan villog a jég-tömbbõl
ékessége
Oly tájról nem dalolt
ahol örömmel élne
S rátört a meddõ
tél unalma fényesen.
E fehér haldoklást nyaka
örökre rázza
Mellyel a tér az õt tagadót
leigázza
S nem a rög szörnyét
mely tollak bilincse lett.
Agyrém e hely ahol tiszta röptére
szépen
A megvetés rideg álma
jegesedett
Mit felölt a Hattyú meddõ
számûzetésben.
Ezen a fordításon, szintén szubjektív központozással, elvégezhetõ a restrikció. Az alábbi költemény szerzõsége a következõképpen alakul: Mallarmé (övé a kiinduló anyag) - Queneau (övé a restrikció megkötésének alkalmazása) - Weöres (övé a kiinduló anyag magyar fordítása) - Szigeti (övé a queneau-i restrikció magyar nyelvû alkalmazása).
Jelen
szárnyverése
kérge
bérceiben
pihen.
Ékessége
élne
fényesen.
Rázza,
leigázza
bilincse,
szépen
jegesedett
számûzetésben.
(Weöres Sándor fordítása)
De ugyanezt a Mallarmé-szonettet Queneau egy másik megkötés mûködtetésekor is felhasználta. Az izomorfizmus megkötésének az a lényege, hogy valamely elõzetesen adott szövegbõl töröljük ki a magánhangzókat, és tegyünk a helyükre más magánhangzókat úgy, a szöveg értelmes szöveget adjon ki. Queneau definíciójával: "Ha adva van valamely szöveg, írjunk bele egy másikat ugyanazon fonémák felhasználásával (izovokalizmus vagy izokonszonantizmus, még pontosabban: izofónia vagy izoszimfónia), esetleg ugyanarra a grammatikai vázra (izoszintaxis)" (QUENEAU, 1965, 338.). E megkötés alkalmazása már az eredetitõl merõben eltérõ jelentéstartalmakat hordozó szöveget hozott létre. Ha az elõzõ példához hasonlóan a fordítás során Queneau-val párhuzamosan kívánok eljárni, alapnak a Weöres Sándor-fordítást kell vennem, ennek a magánhangzóit kell kiiktatnom és helyettesítenem más magánhangzókkal. Nem tudom, tevékenységem nevezhetõ-e még fordításnak, hiszen az eredeti Mallarmé-szöveg használhatatlan a fordítás során. A korábbi magyar Mallarméból kell kiindulnom. Ami ekvivalens a Mallarmé-Queneau szöveggel, az csupán a mûködtetett contrainte, a megkötés, a magánhangzók kicsrélése. A Weöres-fordításból kiinduló alábbi szövegemnek tartalmilag vajmi kevés köze van a Mallarmé-eredetibõl kiinduló Queneau-szöveghez: míg magyar "fordításom" a megkötésnek pontosan ugyanazt az elvét alkalmazza, mint Queneau francia szonettátirata. S minthogy Queneau a sorvégeken meghagyta Mallarmé eredeti rímelõ egységeit (azaz meghagyta a haikusított Mallarmét), én is ugyanezt tettem. Az enyém, ez az új költemény, ez az eddig nem ismert "fordítás" tehát így szól:
A hûs a szellemes és a kétséges
jelen
Véd-e még hiszen néhány boros szárnyveréssel
Szerényen leplezi hol s mit von
itt be kérge
A kákán leül és
a lép bérceiben
Egy égi veréb int a múlt
mint kõ pihen
Hatalmas vigyora rég önzõ
ékessége
Tolláról nem dalol s vakon
közönnyel élne
Bár jön a szellõ
kél uj dala fényesen.
De merészel rajzol rá a
napkörökre rázza
Erre a szél ha jõ a valót
leigázza
Ezt a tömörséget olyan
bilincse lett
A méretes karom mi a sövényre
szépen
Mart be egy égi jelt mára
jegesedett
Ideköt ma a múlt belsõ
számûzetésben.
Azzal áltatom magam, hogy ebben a
"fordításban" maradt azért némi mallarméi,
különösen, ha
Az angol szavak...
mallarméi
álomangoljára gondolok.
Harmadik példa: Jacques Roubaud
algebrikus tündérmeséje
a) a szöveg fekvése
Harmadik
példám Jacques Roubaud
Hoppy hercegnõ avagy Labrador
meséje
címû írása, mely olvasható
az
egészen zöld pázsiton
címû szöveggyûjteményben
is (magyar fordítása a 2000 címû folyóiratban
olvasható, a továbbiakban ennek néhány fordítási
megoldásáról lesz szó (ROUBAUD, 1991, 35-41.)).
Ez egy lehetséges irodalmi szöveg. Eredeti címe
la
Princesse Hoppy ou le Conte du Labrador
; elõször egy vékony
kis füzetben jelent meg, év, hely és kiadó feltüntetése
nélkül, belsõ terjesztésre, az Oulipói
Könyvtár 2. számaként (a könyvtár
elsõ 12 füzetét 1981-ben facsimilében adta ki
a Ramsay Kiadó).
A lehetséges irodalom olyan beszédfajták
tartománya is, amely beszédmódok korábban nem
léteztek. Ebben az esetben a lehetségesség a beszéd
"fekvésére" vonatkozik; következménye az, hogy
az ilyesféle szövegeket, megszólalásmódokat
képtelen vagyunk az irodalmi szövegfajták státuszairól
alkotott eddigi elképzeléseink, olvasói várakozásaink
közé beiktatni. A lehetségesség itt szinonimája
az elhelyezhetetlenségnek.
b) a szöveg mûfaja
A
Ramsay-kiadás elõszavában a Hoppy hercegnõt
Roubaud
algebrikus mesé
nek nevezi, s kiemeli azt, hogy a
centrumában, a laboratóriumában egy oulipói
szövegelõállító recept (X-et Y-ként
Z-re vetíteni) valamelyest megbonyolított változata
áll. (Ugyanez a megkötés elõkerül e kötetben
az
A la recherche du sens perdu
címû fejezetben.) Ez
a mese, még pontosabban ez a tündérmese
(conte de
fée)
részint eleget tesz a mese számos elõírásának,
számos tradicionális megkötésnek, részint
pedig a legkülönbözõbb nem-hagyományos kikötésnek
tesz eleget.
A szöveg szótára, a
szóanyag és a szintaxis részint a mese tradícionális
nyelvezetével építkezik. Mint Vlagyimir Jakovlevics
Proppnál: az alanyok (X,Y,Z, hol Aligoté, hol Babylas, hol
Eleonor király stb.) változhatnak és változnak,
az állítmányok (forradalmazni, befõzni, labdázni,
stb.) állandóak és vissza-visszatérnek. A roubaud-i
nem sokkal, csak egy csipetnyivel "jobb" a proppi varázsmese-anyagnál.
A gondolatmenetnek arra a fázisára gondolok, amikor zseniális
könyvében az orosz folklorista és epopeia-kutató
kénytelen enyhe keserûséggel bevallani, hogy sajnos
"A nép nem hozza létre a matematikailag lehetséges
valamennyi formát" (PROPP, 1973, 167.). Látható módon
Propp is két tartományban, két halmazban képzelte
el kutatási terepét: egy szûkebben, ahol a ténylegesen
létezõ változatok foglalnak helyet, és egy
tágabb tartományban, a (matematikailag) lehetséges
változatok együttesében, mely utóbbi természetesen
magában foglalja részhalmazként a megelõzõ
tartományt. Az ALAMO (késõbb lesz róla szó)
adott részterületeken nem kisebb becsvággyal munkálkodik,
mint hogy létrehozza a kombinatorikusan elgondolható összes
alakváltozatot elõzetesen felvett, adott alapelemekbõl
kiindulva. De Propp joggal vigasztalta magát azzal, hogy a ténylegesen
lejegyzett varázsmesék bizonyos reális létmódot
adnak a lehetséges(en létezõ) varázsmeséknek
is. Tehát "(...) léteznek olyan mesék is, amelyek
nem szerepelnek egyetlen gyûjteményben sem" - mondja (PROPP,
1973, 167.).
Mint a Hoppy hercegnõ meséje.
Amit elmulaszt a nép, helyrehozza azt a gép.
A Hoppy hercegnõ meséjének
nyelvezete nem csak a tündérmese tradicionális nyelvi
kikötéseinek engedelmeskedik, de használja a matematikai
iskolai feladványok nyelvezetét is. A matematika erõteljes
beszabadítása az irodalmi szöveg készítésébe
egyúttal azt is jelzi, hogy az OuLiPo a hetvenes-nyolcvanas évek
egyre erõteljesebb tudományellenességével szemben
tudományhívõ - ha nem ártatlanul, ha nem is
naivan. (E beállítódás kialakításában
nagy szerepe volt a "transzcendens szatrapa" Raymond Queneau életmûvének.
Módszertani szempontból igen fontos írás Roubaud
tollából
A matematika Raymond Queneau módszerében
címû írása, érdemes rálapozni
(ROUBAUD, 1977)).
A költészet formai dimenzióinak
tisztelete, a vonzódás a matematikához, a logikákhoz,
a kombinatorikához, miközben megkeresi a maga múltját,
könnyûszerrel kapcsolódhat össze a régi iránti
szenvedélyes kíváncsisággal, ha jobban tetszik,
a radikális archaizmus eszméjével. Innen van, hogy
az OuLiPo szövegelõállító gyakorlatai
egyben sokoldalú kutatási gyakorlatok is: a nyelv természetének
kutatása és a régi kutatása.
c) emese és az archaizmus
E mesében, allúziós szinten, of course, 'történeti'
réteg is fellelhetõ. Roubaud többnyire nagyon ismert
személyekre és szövegekre utal, ironikus kifordítással:
a nyugati szerzetesség atyjának, Szent Benedeknek az i. sz.
VI. században készült
Regulá
jára,
Utherpandragonra, aki a Graal Merlin-részébõl lépett
elõ. A szerzõ trubadúrmonográfiájában
is többször visszatér az
amors
belsõ, polémikus
és narratív mese-illusztrációjának a
tézise. A "bretagne-i anyagból" rövid részletet
is közölt (ROUBAUD, 1973, 208-218.). De már a címben
van egy, szerintem lényegi, bár a magyar olvasó számára
szinte láthatatlan középkor-utalás!
Az algebrikus szerkezetre, mint vékony
porréteg, rátelepednek a szójátékok:
a 'complots - compots' (kiforradalmak és befõttek), a 'cousine
- cuisine' (unokanõvér és konyha) stb. E szójátékok
kapcsán jeleznem kell, hogy a mese francia szövegében
labrador
emesé
nek híre-hamva sincs, szerepel viszont helyette
le Comte du Labrador. Az alaknak a mese történetében
nincs különösebb szerepe (hacsak nem azonosítjuk
a kutyával, aki - mint nemsoká látható lesz
- kutya-nyelven beszél? ekkor e mese az õ meséje lenne
kutya-francia (és magyar) fordításban; bizarr, de
nem kizárható elgondolás), pontosabban pusztán
a '
conte - comte'
, a kiejtésben azonos hangalakú
"mese" és "õrgróf" szójáték egyik
elemének a hordozója. Mivel a "mese" és az "õrgróf"
szavakat vagy ezek szinonímáit nehéz a magyarban a
homofóniához közeli helyzetbe hozni, az õrgrófot
felcseréltem a szintén titokzatos, magyar Emesével
a Gesta Hungarorumból, aki a nevével már részt
vesz az 'e mese - emese' szójátékban, s aki a nevén
keresztül szintén az archaikusra, a magyar koraközépkorra
utal. A 'conte - comte' szójáték ugyanis a francia
nyelv egyik középkori õstojása, s ezzel a ténnyel
a középkorász Roubaud természetesen tökéletesen
tisztában van. Egyik újabb könyvében Roger Dragonetti
így írt errõl a kérdésrõl: "Faral
A
zsonglõrök a középkori Franciaországban
címû mûvében csodálkozva állapította
meg, hány XIII. századi költõ nevéhez
társult a 'király' cím: Huon le roi, Adenet le roi,
Le Roy Capenet stb. (...) Tegyük még ehhez az oc és
az o‹l nyelvben egyaránt gyakori játékot a "comte"
és a "conte" szavakkal: a homonimia itt is a történetmondás
nemesi eredetét hivatott sugallni (DRAGONETTI, 1982, 17., valamint
u.õ., 1980, 117-118.). A comte=conte azonosítás tehát
ugyanazt szolgálta, mint amit például a trubadúrok
számára IX. Vilmos vidája, azaz rövid életrajza
a királyi utódok genealógiájának bemutatásával:
a szójáték ez utóbbinál a trobar, az
elõbbinél a mese arisztokratikus, nemesi eredetét
állítja. Hiszen mégiscsak Hoppy
hercegnõ
meséjérõl van szó.
d) a fordítható és
a fordíthatatlan
Amiképp
az algebrikus szerkezetet alogikus szójátékok rombolják,
úgy rombolja a matematikai feladványok és a mesék
nyelvébõl kiképzett egységes nyelvezetet a
mesében szereplõ kutya nyelve. Elsõ megszólalásakor
a kutya még szimplán matekul beszél, csak a hangzó
mondat fonetikailag a kiejtéskor (a kiugatáskor) erõsen
megsérült, mivel a kutya egy labdát tartott a fogai
között. E sérült fonetika viszonylag könnyûszerrel
rekonstruálható franciául és fordítható
le magyarra. Ezzel szemben a mese elsõ fejezete a nyelvi káosszal,
egy visszalakíthatatlan (?) kutyanyelvû négysorossal
zárul, a topográfiai elrendezését tekintve
talán kutyakölteménnyel, kutyastrófával,
és ez fordítatlanul maradt a szövegben, holott valószínû,
hogy egy contrainte generálja, egy olyan megkötés, melynek
logikáját nem vagyok képes felismerni. A versszak
így szól:
t' cea uc tsel rs
n neo rt aluot
ia ouna s ilel-
re oal el ntoi
Valóban fordíthatatlan szövegrészletrõl
van szó? Ha a magyar változatban ez a részlet ugyanúgy
pontosan olyan alakban kerül elõ, mint az eredetiben, ez valóban
a fordító kudarca? A lefordítatlanság szomorú
ténye mellé egy kedves érvet szeretnék idehozni,
megerõsítandõ a fordítás hiányát.
Az OuLiPo-társ Georges Perec
Az
élet használati utasítás
címû
káprázatos regénymonstrumában szerepel - ki
nem szerepel itt? - egy orosz, akit egyébként Abel Speiss-nak
hívnak és egy öreg, érzelmes elzászi állatorvos.
Az öreg az eszményi oulipós karikatúrája
lehetne. Idejét újságokból kiolvasott találós
kérdések megfejtésével tölti, matematikai
és logikai problémák megoldásával, szólánc-alkotással.
Mint nálunk például a TÛZ - TÍZ - VÍZ,
nála az út a bortól a vízig, a férfitól
a nõig, a költeménytõl a prózáig
vezet:
VIN
HOMME
POEME
VAN
GOMME
POETE
VAU
GEMME
PRETE
EAU
FEMME
PROTE
PROSE
Foglalkozik anagrammákkal, de "Igazi specialitása a kriptogramma volt. Ám míg nagy gyõzelmet aratott a Réveil de Vienne et Romans szervezte HÁROMEZER FRANK pénzdíjas Nagy Nemzeti Versenyen, mivel felfedezte, hogy az
aeeeil...ihnalz...ruiopn
toeedt...zaemen...eeuart
odxhnp...trvree...noupvg
eedgne...estlev...artuee
arnuro...ennios...ouitse
spesdr...erssur...mtqssl
megfejtését a Marseillaise elsõ strófája adja, addig soha nem sikerült megoldania A Francia Kutyá ban közölt rejtvényt:
t' cea uc tsel rs
n neo rt aluot
ia ouna s ilel-
-re oal el ntoi
- s egyedül az vigasztalta, hogy egyetlen
vetélytársa sem jött rá, így a folyóirat
arra a döntésre jutott, hogy elsõ díjat nem ad
ki" (PEREC, 1978, 509-510.). Perec tehát idézetként
bevette a Hoppy hercegnõ kutyanyelvû szövegét
a természetesen
a la mémoire Raymond Queneau
ajánlású
regényébe, költött hozzá egy szakfolyóiratot,
s fõként rögzítette a megoldhatatlanságot.
A Hoppy hercegnõ egésze felett
az enigma szelleme lebeg. Még ha meg lenne is, akkor sem adnám
meg hozzá, tokban, la contreclau, az ellenkulcsot.
Jegyzet
* A tanulmány elõszava az OuLipóról szóló, Irodalom, te lehetséges címû, a közeljövõben a szegedi JATE-Press kiadásában megjelenõ kötetnek. A szöveg és korábbi, esetenként épp a Jelenkor ban napvilágot látott Szigeti Csaba-tanulmányrészek szószerinti egyezései ebbõl az elõszó-jellegbõl erednek. - A szerk.
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu