MÁRTON LÁSZLÓ

Berlini évszakok

Az Oskar és Leni címû filmben, rendezte Petra Katharina Wagner, a férfi fõszereplõ hosszasan és játékos líraisággal fényképezve szabadul a tegeli börtönbõl, ugyanonnét, ahonnan húsz évvel ezelõtt Fassbinder monstre filmjében, a Berlin, Alexanderplatz ban szabadult a fõszereplõ, Franz Biberkopf. Húsz év alatt, legalábbis filmen, sokat fiatalodott a büntetésvégrehajtási intézet; lendületesebbé, egyszersmind színpadiasabbá vált. Berlinben raboskodni, legalábbis egy snittbe sûrítve, kész pantomim. A tegeli börtön egyébként a hatos metróval közelíthetõ meg; s minthogy a szerelvény Weddingben kijön a föld alól, és magasvasútként halad tovább, az arrajáró elgyönyörködhet a csipkés téglatornyokban, amelyek mögött a javulás bonyolult folyamata zajlik.
A javulás egyik útja a színházon keresztül vezet. A Práterben (tudniillik Berlinben is van egy Práter, a Prenzlaui Hegyen), a Rózsák Háborújának, rendezte Castorf, börtöncellákra osztott, kukucskáló jellegû nézõterén, összeismerkedtem egy rendezõvel, aki Tegelben, rabokkal dolgozik, Roland Brusnak hívják. Munkájáról kérdeztem: a legnagyobb nehézséget a bizalom és a distancia törékeny egyensúlyának megteremtésében látja. Jöjjön létre szabadság a játék, illetve a próbafolyamat révén, de azért mégse. Legyen egyértelmû, hogy õ mint színházi ember nem azonos a hatósággal; de azért nem független a hatóságtól. Legyen szolidáris, mert másképp nem lehet a rabok színészi képességeit mozgósítani, de ne legyen cinkos, mert úgy a rabok elõtt meginogna tekintélye, és megrendülne a felsõbbség részérõl belé vetett bizalom.
E különös fénytörésben a színjátszás tétje a politikai legitimáció függvényének látszik. Az egyik véglet a Volksbühne hajléktalan-színháza: a hajléktalanok jelenleg Ernst Toller Géprombolók címû darabját játsszák, s miközben a rombolás szenvedélyében komor hetykeséggel fonódik össze a kultúrkritikai attitûd a szociális demagógiával, az is világossá válik, hogy nemcsak a börtön mutatkozik színpadiasnak, de a színház is mindinkább a fogság és a szabadulás rituáléját imitálja. A másik véglet az õsberlini Brecht-színész, Kurt Gerron (õ volt a Koldusopera õsbemutatóján Tigris Brown, de lehet rá emlékezni a Kék angyal ból is: úgy üvöltözik Marlene Dietrichhel, hogy az ember még ma is feszeng). Gerron, régi szerepei mellett, arról nevezetes, hogy a theresienstadti gettóban színházat alapított, majd 1944 nyarán, amikor már gõzerõvel folyt a bevagonírozás Auschwitz felé, leforgatta A Führer várost ajándékoz a zsidóknak címû "dokumentumfilmet" (majdnem oktatófilmet írtam).
Azt lehetne hinni, Gerron megmentette, vagy legalábbis meghosszabbította színészeinek (vagyis rabjainak) életét, hogy az idillikus jelenetek segítettek. Errõl azonban szó sincs. A vajas kenyeret majszoló, csillogó szemû kislányokat, a futballozó fiúkat, az andalgó párocskákat, a kávéházban üldögélõ vidám csevegõket, a nézõtéren tapsoló színházrajongókat (a forgatókönyv Himmler elgondolásai nyomán készült) mindjárt jelenetük leforgatása után bevagonírozták, s a forgatás végeztével ugyanerre a sorsra jutott Gerron is. Túlélõk elmondása szerint térden csúszva zokogott, ami azonban éppoly kevéssé hatotta meg az illetékeseket, mint színészi vagy rendezõi tehetsége. Az együttmûködési készségrõl már nem is beszélve.
Az egyik túlélõ, Coco Schumann (a theresienstadti társulat tagjaként látható a propagandafilmben is, jelenleg Berlinben él, legutóbb 75. születésnapja alkalmából zajlott vele a Literaturhausban egy beszélgetés), azt mondja, hogy Gerronnak nem volt más választása; õ kizárólag játszani akart. Az ember, mondja Schumann, egyszerre csak megint embernek érezhette magát. Egyszerre csak megint mûvész lett, nagy mûvész, akire oly feszülten figyel a közönség, mintha élet és halál függne tõle. Ki tudott volna ellenállni ekkora csábításnak, kérdi az idõs túlélõ, melyikünk nem bizonyulna gyengének ilyen helyzetben?
Akinek még ez sem elég, az nézze meg Roberto Benigni Az élet szép címû (erõt veszek magamon, és nem írok le durva kifejezést) filmjét, és eltöprenghet rajta, hogy: bizonyos mûvészeti ágakban, úgy látszik, folyamatosan jelen kell lennie a rabszolgaerkölcsnek és rabszolgalelkûségnek, s ez folyamatosan igazolja az egyre aljasabbá váló rabszolgaesztétikát. Benigni tovább lép, mint Gerron: õ kulisszaként építi fel azt a lágert, amelyben aztán bohóckodik; egyszersmind - nem úgy, mint Gerron - azt is megpróbálja elhitetni a nézõkkel, hogy a hullahegyek közt zajló cirkuszi mutatványsorozat privát, sõt intim ügy marad, az apa-fiú viszony egy sajátos alesete. Förtelmes ötletét Oscar-díjjal és dicshimnuszokkal jutalmazzák, és szobámmal átellenben (ahol e sorokat írom) a Szövetségi téri moziban két hónapja nem lehet jegyet kapni a szórakoztatva nevelõ filmvígjátékra.
A hatos metró, amelynek szerelvénye fontos helyszín az Oskar és Leni címû filmben, Tegelbõl a kelet-berlini belváros felé halad. Megáll a Frigyes utcai vasútállomásnál, majd a Városközép nevû állomáson is. Itt aztán egymás hegyén-hátán vannak a színházak: a Rosa Luxemburg téren a Volksbühne, a Fegyverház mögött a Maxim Gorki Színház, a Spree partján a Berliner Ensemble (egykor Brecht színháza) és a Schumann utcában a Német Színház, valamint kapcsolt része, az Ostermeier vezette Baracke, ami csakugyan egy barakk. (Már nem sokáig vezeti Ostermeier, mert a következõ évadban átmegy Charlottenburgba, a Schaubühnébe, de errõl talán késõbb. A környéken található két operaházról, valamint az apróbb színházakról is késõbb.) Az a színház, amelynek padlásán a börtönbõl szabaduló Oskar, játssza Christian Redl, meghúzódik, egy darabig a Volksbühnével azonosítható, ám a bejárat elõtti jeleneteket a kreuzbergi Hebbel Színháznál vették fel, a Rómeó és Júlia próbajeleneteit pedig egy harmadik, általam fel nem ismert színház nézõterén. A filmbeli Oskar gyakorló ékszertolvaj volt (mint kiderül, nem is óhajtja abbahagyni mesterségét), azelõtt olimpiai úszóbajnok, ráadásul ki van operálva egy lövedék a fejébõl (kopaszra van nyírva, szépen látszik a heg), tehát be is van kattanva egy kicsit. Ugyanakkor színházi vér is csordogál az ereiben, mivel filmbeli édesanyja az egykori Fassbinder-színésznõ, Elisabeth Trissenaar, aki egykori Fassbinder-színésznõt alakít, nagy átéléssel.
Az életmód, ahogyan ebben a filmben megjelenik, bensõséges keresztmetszetét adja a berlini helyszíneknek: a lakásokban folytatódik az utca, és az utca, a maga berlini módján, lépten és nyomon lakássá alakul. (Ezt magam is mindennap átélem: földszinti lakásban lakom, egy forgalmas úton.) Látjuk a Heidelberg téri uszodát, ahol Redl magányosan és szabályosan úszkál, és az autogrammot kunyeráló takarítónõket elhajtja a búsba. Látunk egy vadonatúj, elõkelõ üzletközpontot a Francia utcában, ahol Redl takarít (mint kiderül, valójában csak azért, hogy kifürkéssze az ottani ékszerüzletet). Látjuk a Spreét az Oberbaum-híd és Rummelsburg között (teherdaruk, lerobbant gyárépületek), amint az öngyilkosságot mímelõ Redl úszva menti a zsákmányt. (Megfontolandó, hogy a színház talán mégis inkább a Berliner Ensemble, ha úszva lehet megközelíteni. A film végén Redl Júlia jelmezében, hosszú szõke hajjal sétál át a gyanakvó rendõrnõk közt, száll be a buszba, és indul tájelõadásra a színészekkel - cinkosaival, szeretõivel, potenciális rabtársaival.)
Az ilyen ember Shakespeare-t szaval a metrón, a Rómeó és Júlia megható lírai betéteit, Ludwig Tieck fordításában, lehetõleg a metró föld feletti szakaszain. (Gyönyörûen van fényképezve a Bülow utca és a Vágányháromszög. A Vágányháromszög mögött van egy óriási romos terület, nagyjából olyan, amilyen a Potsdami tér volt az építkezések elõtt: porig bombázva, úgy hagyva, fákkal és bokrokkal sûrûn benõve. Nemsokára majd ezt is beépítik.) Aki azonban Shakespeare-t szaval a metrón, attól rémülten elfordulnak az utastársak. (A berlini metrókon csakugyan elég sok monologizáló õrülttel lehet találkozni; s mivel a zajszigetelés jóval hatékonyabb, mint Budapesten, oda is lehet figyelni rájuk.) Egyvalaki nem fordul el: Anna Thalbach, akit ezúttal úgy hívnak, hogy Leni. Nem tévesztendõ össze édesanyjával, Katharina Thalbachhal, aki a Gorki Színház vezetõ színésznõje; húsz évvel ezelõtt Schlöndorff Bádogdob címû filmjében szolidan démonizált, szõke cselédlány volt, jelenleg sajnos rendezõi ambíciói vannak. Kár, hogy kurva. (Ez egy színmû címe, õ rendezte nemrég, rosszul.)
Anna Thalbach alias Leni egy pékségben dolgozik: jól érvényesül a Brotfabrik, vagyis Kenyérgyár a Prenzlaui sétányon. Becsületes keresményét idõsödõ férfiak leszopásával egészíti ki: szépen látszik az Oranienburgi utca és környéke, ahol strichelnek a lányok, és ahol kulturális értelemben is zajlik az élet. Az "élet" ebben az értelemben úgy hangzik németül, hogy Szene, vagyis jelenet. Ahol tehát az élet pezseg, ott, legalábbis németül, óhatatlanul megérezzük a színház börtönszerûségét. Anna Thalbach, a film Lenije, hogy az egyoldalúság hibájába ne essen, felláció közben ki is zsebeli az ügyfeleket; színház, élet, nagyjelenet.
A berlini börtönök, nem úgy, mint a színházak, széjjel vannak szórva egy kicsit. Az úszva menekülõ Oskar csillogó vállai mögött a figyelmes szemlélõ megpillantja a rummelsburgi fegyintézményt, amelynél persze festõibb látványt nyújtanak a szomszédos távfûtõ mûvek (ledurrantan füstölögnek). Ezzel szemben a moabiti börtön, ahogy az ember végigsétál a Tiergarten törökök lakta részén, elsõ pillantásra alig különbözik egy kulturális célokra átalakított sörfõzdétõl (ilyen a Pfefferberg és a Kulturbrauerei). Kicsit odább, Charlottenburg és Wedding határán a plötzenseéi fegyintézmény-komplexum a technikai perfekciót testesíti meg (a Nyugati Kikötõ nevû metróállomáson kell kiszállni); mintha azt volna hivatva szemléltetni, amit Tomas Venclova ír egy versében: "az idõ-tengelyen jobb lesz a világ és jobb lesz a börtön". Két oldalról sztrádaszerû utak határolják az épületcsoportot: innét a Gründerzeit ma már szinte barátságosnak látszó vöröstéglái mutatkoznak. (Hasonló benyomása támad az embernek a Columbia-töltésen, a tempelhofi repülõtérrõl a mohamedán temetõ felé menet. Jobb kéz felé a repülõtér harmincas évekbeli technicista utópiája, Bauhausba oltott nagyhatalmi monumentalitás; balra a pénzügyõrség és a tûzoltóság épülete, ahhoz képest, már-már kedélyes benyomást kelt.) E nyomasztóan kedélyes épületek mögött gyilkolták meg a nácik a Stauffenberg-összeesküvés résztvevõit, más politikai foglyokkal együtt. Az emlékhely a túloldalon van, három méter magas betonfalaktól közrefogva, egyfajta szabadtéri cellaként. A betonfal végighalad a Hüttig-ösvény mentén; sûrûn sorjázó videókamerák, sinusgörbe gyanánt tekergõ szögesdrót. A lámpaoszlopokon vastüskékbõl gallér. A betonfal mögül puffanások, jókedvû, vastag hangok: ott valakiknek szabad futballozni. Szép tavaszi délután van, ilyenkor még betonfal mögül is lehet szurkolni a láthatatlan játékosoknak.
A Hüttig-ösvény túloldalán a Hársvirág-kiskerttelep helyezkedik el. Berlinben több tízezer kiskert van, megannyi parányi éden; a legváratlanabb helyeken lehet kolóniákba botlani. Vágányok közti kiszélesedõ földnyelven, temetõk mellett, parkok kellõs közepén, hosszan elnyúló tóban, egy piciny szigeten; van azonban a Kurfürstendamm közvetlen közelében is egy kolónia, az Olivai térnél. Zsebkendõnyi kertek közepén kis faházak vagy kátránypapírral fedett kulipintyók, sodrony- és léckerítések szabályszerû váltakozása, szemet gyönyörködtetõ és hasznos növények. A Hársvirág-telepen is ki-ki szorgoskodik a videókamerák és a tüskés lámpák tövében; kapálás, gyomlálás zajlik, és közben sütkérezni is lehet. Vicces feliratok vannak a kapukra biggyesztve, ilyesmik: "Sértõdés ne essék, Biciklirõl leszállni tessék", vagy: "Vigyázat, harapós tengerimalac". Gyakoriak a kutyafényképek, némelyik kutya cuclival, esetleg szivarral a szájában vagy napszemüvegben van lekapva: "Itt én õrködöm! Belépés saját felelõsségre".
Egyszóval, szép tavasz van; Leni megcsókolja Oskart ifjú, de sokat tapasztalt szájával (Mendelssohn-Bartholdy-Park), majd félórás kergetõzés után, Walpurgis-éjen egymásra találnak.
A Walpurgis-éjszaka idén péntekrõl szombatra virradt. Könnyed léptekkel halad elõre a tavasz. A plötzenseéi szemlélõdés napján kezdte a NATO bombázni Jugoszláviát, Walpurgis-éjszakán pedig már az április múlik el. Péntekrõl szombatra virradóan lehet bulizni, városszerte boszorkányos színezetû bulik zajlottak. Hogy csak néhányat említsek: a Brixi Kertben boszorkánybörze zajlott, kártyavetéssel és druidákkal, a Marx Károly téren, Neuköllnben Walpurgis-éji leszbikus felvonulás, az Aufbruch (Indulás) nevû helyen telehold-fesztivál és kamikaze-boszik bevetése, a Félkész Építkezésen boszorkányos flamenco-buli, a treptowi parkban kikötõi ünnepély, és így tovább. Én magam, nem tudván választani e csábító alkalmak közül, ezen az estén a Bezúzott Ablakok Színházában A bûnrészesek címû, MoliŠre-es színezetû ifjúkori Goethe-darabot néztem meg: a megcsalt férj, a házasságtörés viszonzásaképpen ellopja az utazgató gavallér pénzét, és így mindenki jól jár. A rendezõ elképzelései szerint a veretes nyelven írt színmû egy roncstelepen játszódik, ahová egy lakókocsi is be van vontatva. Ennek ablakán mászkál ki-be a parókás gavallér.
A szünetben Carl Schmitt A politikai erõ fogalma címû munkáját olvasom; ebben a szép, mégis némileg szomorú évszakban az õ munkái kísérnek útjaimon. Hideg és könyörtelen elme, akinek mûveit leginkább mazochizmusból érdemes olvasni; még a Föld és tenger címû antropo-geográfiai meséjét is (amelyet egy tizenkét éves kislánynak, Anima nevû leányának írt és ajánlott) borzongatóvá teszi az elõadásmód, az emberi térszemlélet kitágulásának és totálissá válásának narratívuma. Bármely politikai erõ csak valamely ellenséggel szemben tud megnyilvánulni (mondja Schmitt), a politika lényege az ellenség.

(Folytatása következik)