(A hatvanadik) Mélységesen idegenkedem az irodalmi születésnapi köszöntõktõl: személyeskedés és/vagy haverkodó tegezgetés, közös emlékek sorjázása, gyanús nagylelkûség, zsíros pátosz a húsleves elõtt; falusi võfélyek irodalma. Az, hogy Tandori Dezsõ hatvanéves, magánügy. Szigorúan õrá tartozik és az övéi magánügye - éltesse hát az õ szigorú, ezékieli Istene! Nekem szinte semmiféle személyes kapcsolatom nem volt vele, ami amúgy nem nagy szó, de ebben a kis irodalomban - szerkesztõi munkakörben - majdnem elkerülhetetlen. Úgy gondoltam és gondolom most is, hogy annál többet úgy sem tudhatok meg róla/tõle, mint amit könyveinek, kéziratainak olvasójaként tudok. Azt hiszem, egyébként is így mûködik az irodalom, eléggé személytelen: többnyire és egyedül a mû a fontos, annál személyesebb ügy úgy sincs, az alkotó pedig... Mindez igaz, de a kortárs irodalom kicsit más. Finoman kifejezve: "egy méltánytalanságokban bõvelkedõ korban" - nem vigasz: ugyan, melyik kor nem az?! -, talán nem ártott volna felhívni õt telefonon, szolidaritásiból vagy -bõl. Vagy nem is tudom, mibõl, miért. Nem, a szolidaritás szó kevés, a szeretet meg össze van nyálazva, de mégis inkább ezért. Vagy egy levél. De ahogy a vicc mondja: azóta se egy levél, se egy telefon...
(Mióta?)
Kivételesen
ezt az egyet pontosan meg tudnám mondani. Ültem egy padon,
valamire vagy valakire várakoztam, és unalmamban az
Új
Írás
t olvasgattam. Nem, máris túlzok, akkoriban
többnyire végigolvastam a folyóiratokat, majdnem válogatás
nélkül, azóta sem leszek ilyen mohó gimnazista.
Név és cím nem számított. Vagy csak
alig, mert azért már büszke és kicsit válogatós
olvasó voltam. Tandori Dezsõ:
Ívsor, közökkel
.
Még jó, hogy ültem, mert kissé hátralökött
valami. Fõként az, hogy nem értettem. Elsõre
szinte semmit. Ha jól emlékszem, ezen egy kicsit meg is sértõdtem.
Hogy ennyire nem értem! A szavakat azokat igen, de mást nem.
Mitõl
vers ez egyáltalán?
- van úgy, hogy átmeneti
zavarában az ember elég fontosat tud kérdezni. Hát,
hogy szonett... Szonett-ciklus, ez azért látszik, de hogy
ennyire különbözzön attól, amit addig olvastam!,
egyszerûen nem fért a fejembe. Kínomban elkezdtem számolgatni
a sorokat és a szótagszámot, hogy kijön-e a metrum.
Ha erre az érzésre visszaemlékszem, utólag
egy pillanatig érteni vélek minden Tandori-ellenes dühöt
és indulatot - ha elfogadni nem is tudom, természetesen.
Késõbbi felismerés, hogy ez a fajta nem-értés
mennyire fontos lehet, mert az
új
jal való találkozás
többnyire drámai. Azért drámai, mert ott és
akkor olvasóként önmagamat nem értettem, hiszen
egy új költészet megjelenése megváltoztatja
a lírához való befogadói viszonyt is. Vagyis
fölforgatja a versrõl alkotott elképzeléseket,
épp a legevidensebbeket. Szonett, de mégsem úgy szonett.
Van valami mögöttese a versnek, de ez nem szimbólum, legalábbis
a hagyományos szimbolizációs értésmód
számára hozzáférhetetlen stb.
Ott, a szekszárdi délelõttben
ennél többel és kevesebbel is beértem. Valamiért
beismertem magamnak - az akkori gimnazista szleng szerint -, hogy: ehhez
én büfé vagyok! De elhatároztam, majd otthon
újraolvasom, mert a "kártyás"-vers zárlata
valahogy
imponált
nekem: "...és nekem jó volt,
hogy csak ülhetek. / Mert:
csak!
Ennyit akartam volna mindig!
/ se 'vallás'-ig nem jutni el, se 'szín'-ig, / se 'szint'-ig;
de ki se terítsenek!"
(Egyetem)
Ez a metrum-számolgatás
olyan, hogy elsõre ez jutott az észbe, mintha Arany János
vagy Weöres Sándor kollokválna verstanból, és
az
a tapló
(konkrét név, csak szemérembõl
nem mondom), megbuktatná õket. Aranyt megviselné a
dolog, Weöres föl se fogná, mi történt, és
nevetve mesélgetné, Tandori meg egy kicsit bánkódna,
de hamar megvigasztalódna, hogy milyen
jó sor
ba került.
(Kétélû dicséret, avagy a rajongás kezdete) Hogy valaki egy használt totó-szelvény bõl is képes verset írni?!
(Mindazonáltal) sikerült úgy megúszni az egyetemet, hogy akár egyetlen Tandori-verset is elemeztünk volna! Igaz, ha jól emlékszem, Weörest sem nagyon forszírozták, de õ szigorlati anyag volt. Vele világnézetileg nem teljes mértékben értettünk egyet, fõleg a Reménytelenség könyvé vel, de kétségkívül nagy formamûvész volt, ha jól csalódom. "Weöres Sándor, ha te vagy Tomi Sailer, / hadd legyek én Jean-Claude Killy!" - így tiszteleg a mestere elõtt a tehetséges, fiatal költõ; ami egyben magyarázat is, miért nem kerülhetett fel még az ajánlott olvasmányok jegyzékére sem. Tandori: nem ajánlott. A tanszéki könyvtárban deviszont megvolt a máshol már beszerezhetetlen sárga könyv, az Egy talált tárgy megtisztítása. Addig hárman olvasták. Hárman vagy négyen. A kötetben aláhúzások, felkiáltó- és kérdõjelek, elég sok kérdõjel, bejegyzések ceruzával: relativizmus, ellentmondásosság, ragköltészet . Egy másik kéz, talán késõbbi bejegyzés golyóstollal: verébszar . Minek vigyem vissza. Mindazonáltal könyvet vissza nem vinni (bocsánatos) bûn.
(A tavalyi szótár) Akkoriban ezek voltak a fõbûnök, amit egy költõrõl el lehetett mondani: világnézetileg, relativista, neoavantgárd, koncept art, szubjektív idealista, ízlésterror és szolipszista. Talán a szolipszista volt a legrosszabb, de ezt már csak a nyugdíjazás elõtt álló dogmatikusok használták. A verébszart mint esztétikai értékítéletet állítólag egy nagy költõ mondta T. költészetérõl. Ami önmagában nem megbotránkoztató, mert bizonyos költõi távlatból látszhat így egy másik költõi világ. Sokkal nagyobb baj, hogy hívei és követõi elhitték neki, hogy nem érdemes olvasni Tandori költészetét.
(1977) Ebben az évben Bergman, Tandori, egy téli körte íze és Törõcsik András volt a legjobb.
(A ragasztás vagy egy esszé
diadala)
Nem akarok valamiféle egységes és kerek
történetet (re)konstruálni, hiszen a megértés
elvileg lezárhatatlan folyamat, s ha netán kerek is, azért
lyukacsos és száraz, mint a hónapos trappista sajt.
Nekem elsõként Vas István-esszéje segített.
Az, hogy egy olyan mûvelt és jelentõs versértõ,
mint Vas István, be merte vallani, mennyire fölháborította
Tandori kollázs-verse, Kosztolányi:
Csáth Gézának
címû mûvének átírása: "Vers
még életemben soha úgy föl nem bosszantott elsõ
olvasásra, mint ez a
Mottók egymás elé.
Hát szabad ezt? Lehet ez? Sok, ami sok, sõt: mindennek van
határa..." Fölháborodás, bosszankodás,
értetlenség - az irodalomtörténeti kézikönyvek
mulatságos passzusai, ahogy a havasi gyopárok nem értették
Baudelaire-t vagy Ady Endrét. A korszakos költõt nem
ismerték föl az
ilyenek
, a szabolcskamihályok!
Vas-esszéje - nagy pedagógiai türelemmel - abban segített,
hogy rádöbbenjek, az
ilyenek
- én vagyok, a síkföldi
gyopár. Az idõs költõ, egy másik korszak
ízlésének és verseszményének
neveltjeként, nem szégyellte kitapogatni saját ízlésének
határait, és ebbõl a nézõpontból
próbálta megérteni egy másfajta versfölfogás
és költõi beszéd lehetséges indítékait
és érvényességi körét - nos, ezért
érdemes például esszét olvasni.
(Neoavantgárd nélkül?) Persze, említett esszéjében Vas István is óvott e költõi módszertõl. Egyszer bevált, mondja, de nem szeretné, ha elterjedne. Ami mégis csak fából vaskarika. A mû igen, de poétikája nem? Tandorinak szabad, egyszer, hiszen kiváló költõ, de másnak nem? Vas idegenkedése még némileg érthetõ, mivel saját poétikájának védelmében beszélt: költõi indulását, végleges eltávolodását az avantgárdtól és "visszaklasszicizálódását" próbálta általános érvényû líratörténeti folyamatként értelmezni. De a magyar versértõk jelentõs része, gyakran Vas István-i bölcsesség és verskultúra nélkül, vélte és vélekedik úgy, hogy az avantgárd vagy a neoavantgárd csak epizodikus jelentõségû a század lírájában, jobbára csak elõkészítõ és szellemileg erjesztõ szerepe lehet, amit úgyis egy szintetizáló, klasszicizáló korszak követ, ahol a jelentõs költõk mintegy hasznosítják a (neo)avantgárd irodalomfelfogás és poétika vívmányait. Az efféle elgondolások nem csupán a vers fogalmát és az ízlést konzerválták, de mintha az európai modern lírai törekvésektõl elváló, azokat jórészt opponáló magyar lírai kánon kialakítására is törekedtek volna. Aligha véletlen, hogy Tandori költészetének "nyelvi fordulata" (az Egy talált tárgy megtisztításá tól a Celsius ig) a kortárs befogadásban elsikkadt, épp a neoavantgárd jellegét "tompították" vagy netán iktatták ki teljesen, és a késõnyugatos, újholdas költõi hagyományhoz kötõdõ mûveit (Töredék Hamletnek, szonettek) erõsítették meg az értelmezõk, hogy beilleszthetõ legyen e költõi kánonba. Ezt "megkönnyítette", hogy a magyar neoavantgárd mint csoport vagy mozgalom nem létezett, mivel képviselõit kizárták a nyilvánosságból, ebben az értelemben Tandori mûvészete magányos jelenség maradt. Ráadásul, Tandoriból hiányzott a (neo)avantgárdot gyakran jellemzõ hagyomány>tagadás hübrisze, valamint a kései Wittgensteinre emlékeztetõ nyelvszemlélete és tradíció-felfogása e "régi költészet" tovább-írójaként tüntethette fel õt.
(Gyász, munka) Ennek felülvizsgálatát és lebontását Hekerle László tudta volna megírni egy Tandori-monográfiában. Fogalmam sincs, hogy valaha forgatott-e a fejében efféle tervet. Ilyen közel soha sem kerültünk egymáshoz, hogy errõl beszélgessünk, és talán ízléstelen is egy halottra utólag "feladatot róni."
(A palicsi tó) "Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom, / és a beléndeken s a vad farkasbogyókon / alszik a fény." Tandori ezt a Kosztolányi-versszakot a magyar irodalom egyik legszebb helyének nevezi. Túlzás? Bizonyára, mint minden efféle kijelentés. (Kosztolányi szerint a legszebb magyar verssor: "Elhull a virág, eliramlik az élet..." Nehéz cáfolni, de nem is kell vele feltétlenül egyetérteni!) De: nélküle biztosan nem vettem volna észre ezt a strófát! Ahogy a Csáth Gézának címû versbõl "kitisztítja" a mállóbb szecessziós elemeket, és átiratába beleapplikálja a bumfordi elõsegélynyújtó szakszöveget, ettõl az ellenpontozástól hirtelen feltárul az "eredeti" szöveghely szépsége is: a halotthoz beszélõ versbeli én felidézi a "közös" (?) tájat, a természet melankolikus nyugalma és közönye rejtett válaszként is értelmezhetõ a halottat költögetõ számára. A Tandori-vers az ironikus lefokozással ennek a válasznak a "teltségét" vonja vissza, de azáltal, hogy az újraírt vers szerkezete körkörös, az olvasó újra meg újra visszakerül a mû terébe, ami így labirintussá válik, és a most idõhatározó általános jelen idejû lesz. Ahogy a gyásztól, a halottól, az emlékezés terhétõl nem szabadulhat a versbeli beszélõ, úgy az olvasó sem fejezheti be az olvasást, legfeljebb abbahagyhatja, idõlegesen vagy végleg - kimenekülve a szövegbõl.
(Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból)
Akárhányszor hallom, olvasom a
vigasz
vagy a
Las
Vegas
szót, azonnal félhangosan rávágom:
lösz
vögösz
. Ezt már többeknél is megfigyeltem.
Nem tudom, hogy a költõi nyelvhasználat hogyan és
miért épül be az egyéni beszédbe, de amint
integrálódik, meglehetõsen nehéz és
kissé komikus is e költészet érthetetlensége
mellett érvelni. Pedig ez az egyik híresen "érthetetlen"
Tandori-vers.
(Gyászmunka)
Amikor elõször
olvastam ezt a szót, gyászmunka, kicsit megütköztem
rajta. Primitív szófejtésem "eredménye" a felháborodás,
mivel felbontottam a szóösszetételt és visszakérdeztem:
még
hogy a gyász munka lenne
?! Mentségemül, ha van,
valami nagyon személyessel kellene elõhozakodnom, de ettõl
most óvakodnék. Mégis, ez a szó, ha némileg
még ma is idegenkedem tõle; szóval, talán a
gyászmunka jellemzi a legtömörebben Tandori mûvészetét.
Vég nélküli, befejezetlen és befejezhetetlen
gyászmunka nála az írás, újra és
újra. Innen a felügyelõség és minden hasonló
szerep: a körülötte lévõ és véletlenül(?)
rábízott lényekért, ami végül és
végsõ soron gyászmunka. Ez az egyetlen tevékenysége
és, úgymond, témája, ezért szövegei
létnapló jellegûek, néha önismétlõek,
monotonok és fárasztóak. Ha belefáradtam, abbahagyom.
(Sok, kevés) Ha abbahagytam Tandori szövegeinek olvasását, akkor nem gondoltam, hogy ezt azért teszem, mert - ahogy Farkas Zsolt állította éles kritikájában -: "Az élet rövid, Tandori meg hosszú." Az élet rövidségérõl vagy hosszúságáról vallott nézeteket eleve lehetetlen összevetni és megvitatni. De bármilyen rövid vagy elviselhetetlenül >hosszú, úgymond, az élet, ez elvileg nem érv egy költészet ellen vagy mellett, hiszen az egyik költõi világot nem az élettel, hanem legfeljebb egy másik lírai világgal lehet és/vagy érdemes összemérni. Meglehet, Tandori életmûve tényleg sok, hiszen közel hetven könyv nem kevés - de mihez vagy kihez képest sok? Jókaihoz? Wordsworth-höz? Pilinszky életmûvéhez vagy Juhász Ferenc mûveihez képest? Vagy önmaga arányaihoz és lehetõségeihez képest sok? Ha Gottfried Benn nevezetes tézise felõl nézem: "korunk nagy lírikusai közül sem hagyott hátra senki többet hat-nyolc teljes értékû versnél; a többi érdekes lehet a szerzõ életrajza vagy fejlõdése szempontjából, de ritka a magában nyugvó, belülrõl sugárzó, tartós varázsú alkotás", akkor kétségkívül sok a mû, sõt akár túlírtnak is nevezhetõ az életmû. De melyik nem az? Még a szigorú Gottfried Benn is rögtön hozzátette, "ezért a hat versért a harminc- vagy ötvenévnyi aszkézis, szenvedés és küzdelem." (Líraproblémák, Holmi, 1991. aug. 957. - Kurdi Imre fordítása) Aszkézis, szenvedés, küzdelem - kissé szentimentálisan hangzó, szerzõ-elvû érvek. Ám ha éppen G. Benn szigorú mércéjét alkalmazom, nem az derül-e ki, legalábbis számomra, hogy Tandorinál az a hat-nyolc vers megvan. És ez nem kevés. Talán ezért érdemes újra olvasnom, mert az újraolvasás tapasztalata "dönt" arról, hogy éppen melyek ezek, és hogy egyébként: mi - mennyi.
(Még így sem) A Még így sem címû "aszketikus" verseskötet olvasható úgy is, mint ami megkérdõjelezi az említett Gottfried Benn-i normák érvényességét, azaz viszonylagosítja "a magában nyugvó, belülrõl sugárzó, tartós varázsú" zárt mûalkotás eszményét és esztétikai tapasztalatát. A kötet olvasója nem önmagában álló versekkel találkozik, ahol az egyes mûvek státusa rögzíthetõ és határai pontosan meghatározhatóak, hanem olyan szövegalakulási folyamattal, ahol az írás mint átírási processzus jelenik meg. A szöveg folyton átalakul, az egyes motívumok, témák, modalitások, versformák stb. vándorolnak és módosulnak a köteten belül: az állandó módosítás, az átírás, az újraírás a kötet poétikai rendezõ elve, ami nyilvánvalóan megkérdõjelezi a jelentésrögzítõ, fixációs olvasásmódot. És szinte elõhívja és provokálja az újraolvasást.
(S/Z) Roland Barthes-nak egyik zárójeles megjegyzése bölcs figyelmeztetés: "aki nem újraolvas, az szükségképpen mindenhol ugyanazt a történetet olvassa." (Mahler Zoltán fordítása)
(Rövid tanfolyam az utcán)
"Tandori akkor jó, ha abba a végtelen nyelvi áramlásba,
amiben él és ír, hirtelen befékez. Akkor nagyon
erõs szövegeket bír létrehozni..."
(Petri)
"Tükörmélybe
ilyen soká zuhanni?" Hosszú ideig töprengtem, hogy Petri
kérdése hommage vagy kritika-e. Úgy értelmeztem
a költõi kérdést, mintha dönteni vagy választani
kellene. Persze, nyilvánvalóan születtek és születnek
egymást kizáró poétikai-nyelvi döntések
e két versvilág között, de olvasóként
miért kellene kizárólagosan választani a korszak
két legjelentõsebb költõje között,
ezt a kényszert mint választási lehetõséget
soha nem láttam be. A magyar irodalom egyik legnyomasztóbb
öröksége, hogy vagy "roppant progresszív módon"
kizáró ellentéteket konstruált önmagának
(Ady vagy Babits?, … la Thomas Mann vagy Kafka?),
vagy
a hagyományõrzés
jegyében nemes kapcsolatos szerkezetek jöttek létre,
amelyek viszont kiiktatták/megszüntették a létezõ
különbségeket. Pedig ebben az értelemben a különbség:
gazdagság. Petri verszárlata azért jó költõi
kérdés, mert úgy beszél a két költõi
világ viszonyáról, hogy tudatosítja-felméri
a távolságot, de nem tünteti el a különbséget.
(Tandori Dezsõ szavalóverseny) A versolvasás többnyire magányos és éjszakai tevékenység. A nappali villamoson vagy a pódiumon is. Egy jó vers vagy verssor nem rejtvény, amit bármikor megfejthetünk. Inkább rejtély, ami hosszan idõzik bennünk. És miért pont ez, és miért nem amaz? Memoriter? Emlékezés-gyakorlatok? Dallamtapadás? "Aztán a múlt mindig jól alakul. / Az lesz belõle, ami lehetett / volna, amit az ember szeretett / volna - s szeret, csak nem nyugtalanul..." Vagy csak két enjambement hatása, ahogy átbillen a volna , ami másutt pedig alig elviselhetõ költõi megoldás volna? Már önmagában az sem egészen érthetõ, hogyan és miért fészkelte be magát oda, de ha az (újra)olvasás során hozzáférhetõvé válik, akkor a rejtélyre többféle magyarázat kínálkozik. De ezek majdnem egyenragú ajánlatok, és nem megoldások.
(Észrevételek) "Néha csak akkor érthetõ egy mondat, ha helyes tempóban olvassák. Az én mondataimat lassan kell olvasni." (Wittgenstein)
(Paul Klee) Elemi-elvont, egyszerû-bonyolult, kicsi-nagy stb. Tandori mûvészete e fogalompároknak, -ellentéteknek a viszonyát rendezi át a magyar irodalomban. Utána másképpen kell rákérdezni, hogy például mi az egyszerû, és mi a bonyolult. Aligha véletlen, hogy számára meghatározó jelentõségû Paul Klee festészete.
(Egy kritikai fórumon - nyolcvanas
évek eleje)
"Meddig tûrjük még Tandori verebezését?"
Tûrjük? Kik? Számomra ez mondat a korszak szellemi tompaságának
és brutalitásának emblémája.
De ha
onnan
nézem, valójában
igaza volt a szónoknak. Szellemi értelemben kevés
radikálisabb szembefordulás volt, mint Tandori kivonulása.
Nem az úgynevezett köz- vagy irodalmi életbõl,
onnan is, hanem
abból
a nyelvbõl és uralkodó
beszédrendbõl. Egyszerûen alig volt érintkezési
felület e két (nyelvi) világ között, s ez
tényleg idegesítõ lehetett, mert ellenõrizhetetlenné
vált a hivatalos irodalmi adminisztráció számára.
Kész szerencse, hogy Tandori egyik mesterének, Henry David
Thoreau-nak magyar recepciója meglehetõsen felületes
volt, ezért a
Walden
írójának politikai
fölfogása is rejtve maradt. Nem csak a hetvenes-nyolcvanas
években, hanem az elmúlt évtizedben is, legalábbis
némi malíciával megjegyezhetõ, hogy a hazai
konzervatív liberalizmus képviselõinél nem
túlzottan érzékelhetõ a Thoreau-olvasás
tapasztalata, mint ahogy, persze, a Tandori nyelvkritikai tevékenységének
erõs hatása sem.
(Verebezés, másrészt) Elérhet-e többet egy író, s ez talán részben válasz az egykori szónoknak és egyéb vádakra, hogy egy lényt, egy szereplõt, egy nevet - irodalmi értelemben - "halhatatlanná" tesz. Anna Karenina, Édes Anna, Medve Gábor, Szpéró - nos, aligha van, illetve feltehetõen: lesz olyan mûvelt magyar nyelvû olvasó, akinek ez a név (Szpéró) nem mond semmit. Talán még az is tud róla, aki soha nem olvasta. Más kérdés, hogyan viszonyul majd hozzá.
(Verébszar - egy másik költõ) A Tandorinak írt költõi hommage-ok közül Kukorelly archaizáló tisztelgése és pofátlansága azért rokonszenves, mert jólesõen hiányzik belõle az utókor ájult és "bebalzsamozó tisztelete" az elõd, a mester elõtt: "A verset látja? kissé átorim / átírom hogy a Rím legyen elÉg / Aztat ha' ideiébe fér-e még / leolwasny csekélyke mûvejim // nem t'om de e könyv-korpust mégis ím / elküldöm hadd' szaria le eggy weréb..." Az irodalom, ha játék is, nem tréfálkozás, ha meg komoly játék, akkor sem komolykodás az elõdök iránt. Ezt leginkább Tandori költészetétõl lehet megtanulni, ahogyan õ viszonyult a "régi mesterek" szövegeihez: átírta, kiforgatta, felülírta õket, vagyis szabadon, a költõi nyelvet megújítva õrizte meg a magyar lírahagyományt.
(Erõszakos álláspont?) "Amit nem tudok megírni, meg élni sem akarom. Erõszakos álláspont, de bizonyos erõszak: nélkülözhetetlen." (A meghívás fennáll)
(A Csikar-szög)
A hatvanadikra
ajándék-kivágat a hetvenéves Sándor
Csikartól, a legendás jobb-"szellõtõl": "Valaha
egy-egy éles mérkõzésen mindig azt kérdezgettük
a vége felé: mennyi van még hátra? Betöltve
a hetvenet, egyre gyakrabban jut eszembe: vajon mennyi lehet még
hátra? De akármennyi is, valójában nem izgat
- mert nagyon jó meccs volt."
(Sport plusz foci
, 1998. nov.
28.)
ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu