KÁNTOR PÉTER

---

Csak folyik a csap, csak bedöglik a kuplung,
csak lemerül az akku, csak kifogy a szufla,
csak emeld kicsit, csak szorítsd erõsen,
csak ordít a rádió, csak vakard meg a hátam,
és vigyél moziba és játssz velem,
és nem ezt ígérted egyszer nekem,
és hagyj már békén! de mégse, nem!
és látod, milyen vagy? látod, milyen?!

Csak te vagy.

Csak te vagy, aki képzelõdtél,
és képzelõdsz és képzelõdni fogsz,
amíg ki nem lõnek, le nem taposnak,
be nem darálnak, át nem szitálnak,
amíg el nem égsz, mint a fekete koksz.

          *

Voltak persze, sokan, sokfélék.
Megtették a magukét.
Aludjanak, nyugodjanak békében
por és hamu ruhában.

          *

Forog a ringlispil gyorsan,
még a minap gyerek voltam,
a nagy örökkévalóban
télbe nyúltam, nyárba nyúltam,
kotorásztam egy fiókban
üdvözülten, nyomorultan:
Ez mi? Ez mi? - Már a múltam?
Forog a ringlispil gyorsan.

          *

A nevetésem emlékeztet K.-ra.
S hol van már, hol az a Klára?
Akár a zápor, elvonult.
De kilóg belõlem, amibõl kilógok, a múlt.

           *

Nem látod õket, láthatatlanok,
csak olykor-olykor egy-egy hosszú árnyat,
ahogy elõtted jár, mögéd kerül, kisér.
Hoppá! - nadrágszáradba kap,
lefújja fejedrõl a sapkádat a szél.

          *

Szétcincálnak, ha nem vigyázol.
Mindegyik a maga irányába rángat.
Hogy menj fel a spliti torony tetejére zárás elõtt.
Mászd meg az összes lépcsõt lihegve, rohanj!
Semmi kedvem, az úristenit!
De akkor ki rohan mégis a lábammal?
És azt a maja piramist is, Merida közelében,
ki mászatta meg velem?
Még jó, hogy nem zuhantam le!
Õ bezzeg ragyogott! Túl boldog volt!
Látod ezt?! Na mit szólsz? Ugye megérte?
Sose járt Merida közelében.
De rángatni, azt tud. Tud némelyik.
A terveik, a reményeik.
A kudarcaik, a sikereik.
A nyomorúságuk. A dicsõségük.
Az õs. Az õsök.
Rád hagyták az egész hóbelevancot, hogy cipeld.
Tégy vele, amit bírsz, amit akarsz.

          *

Füstszag.
Az a borzalmas, édeskés füstszag.
Ott állok a borzalmas füstszagban.
A szögesdróttal körülzárt krematóriumok füstjében.
Nem mondok neveket.
Nem szólongatok senkit.
Csak ott állok.

De ha valaki hozzám szól?
Megkérdi, kiért állok ott?
Nem mondok neveket.
Nem mondok semmit.
Magamért állok ott.

          *

Nem, nem én választottam a magyart.
Ha nekem kellett volna választanom,
én nem tudtam volna választani.
Csak makognék, mint a majom.
De nem én választottam, és az enyém.
Akár a füstszag.

          *

Mindegy volna, hol él az ember?
Igen is, nem is. Vár a tenger,
öreg csont, öreg csont.

De mivel mégse, nagyon is nem,
hadd emlékezzek rólad itten,
öreg csont, öreg csont.

Ki voltál, a neved se tudom,
csak hogy megfürdetett a por az uton,
öreg csont, öreg csont.

Csak hogy mindig otthont akartál,
ide vetõdtél és itt ragadtál,
öreg csont, öreg csont.

Itt szerettél és itt temettél,
mit mondhatnék még többet ennél?
Öreg csont, öreg csont.

          *

Volt, ami volt. És marad belõle, ami marad.
Emlékek romkertjei, amelyekbõl itt-ott
egy-egy tömör fal, oszlop, talányos kapurészlet,
tenyérnyi szemkápráztató cserépdarab
kiválik és megáll,
míg a felejtés sûrû hava hullik,
finom esõje pernyeként szitál.

Fogadkozunk, hogy örökké! - s hiába,
ha beépül is a tegnap a mába,
átformált forma, sejtekre bomolva,
csak a szüntelen lüktetést sodorva,
melyben néhány dallam magát mégis kimondja.
S van, ami úgy nincs, hogy még felidézi pontosan a hiánya.
Múlt nyár. Nyúlnál utána, de mint a pára.

           *

Rakosgatsz. Rendezed a rendezhetetlent.
Minden szál szanaszét szállna.
Találsz valami jó rosszat. Rossz jót.
Találsz valamit, ami rád vall.

          *

Nem szent, nem szörnyeteg és nem ártatlan,
párton kívüli nem pártatlan,
cigány a cigánymentes övezetben,
árva fûszál a kövezetben.

          *

Emlékszel még a tegnapra?
Emlékszel, hogy futottunk a ma után?
És a szavainkra? A szavainkra emlékszel?
Emlékszel a saját szavaidra?

          *

Folyók sokasága ömlik a tengerbe.
Beleömlik a Duna a Fekete-tengerbe,
és ott egy darabon, mint dinoszaurusz-szörny,
õrült kuszaságban birkózik a vizekkel.
De kevesebb mint száz kilométerrel beljebb
már zavartalan a tenger sötét zöldje.
És már a legélesebb szem sem képes többé
elkülöníteni a Duna cseppjeit
a Fekete-tenger cseppjeitõl.

Folyami költõ, meglátogatom a tengert.
És ha nem túl hullámos a víz, beúszom mélyen,
és ráfekszem hanyatt a tengerre, ráfekszem az õseimre.
És bámulom az eget, amíg el nem szédülök.

Aztán kikecmergek a partra, és visszasietek a Duna mellé.