NÉMETH GÁBOR

Agave

Gondoltam, szépen felöltözöm, és aztán megkeményítem a lelkem. Megyek Szegedre, merülés, fel fogok olvasni a Mojóban, felolvasom ezt , aztán ülök, iszom és cigarettázom, pedig amúgy nem iszom, nem ülök és nem cigarettázom, és végül, ám legkevésbé sem utolsósorban szörfözni fogok az irányomban ott általában megnyilvánuló, ám ettõl még minden esetben a meglepetés erejével ható úgynevezett rokonszenv hullámain.
Ülnek a mexikóiak, rágják az agavét, aztán beleköpik egy bádoglavórba, és hagyják megrohadni. Így készül a kedvenc italom. Gratulálok.
Két napig Mészöly Miklósról beszélnek a Mojóban, konkrétan a Megbocsátás ról, de nekem arról már semmi se jut eszembe, ellenben belém költözött egy régi novella, abban a régi novellában erõs és hideg fény van, a teret a templom elõtt valószínûtlenül nagynak gondolom, mondjuk a Hõsök tere, vagy ilyesmi, legalábbis a faluhoz képest. Az elbeszélõ megaláz egy koldust, alamizsnával, úgy csinálja, hogy folyton ad neki, õrjítõen sokszor, jön, ad és elmegy, mint a gép.
Nem volt tehát Megbocsátás, igaz, akkor még csak 1948-at írtunk, pontosabban fogalmazva írtak, akik írtak, én nem írtam semmit se, mert 1956-ban születtem, és csak úgy kábé 62-re tanultam meg írni.
A metróval mentem a Nyugatitól a Calvin térre.
A Rádióba, hogy megírjam ezt itt, pontosabban fogalmazva akkor még nem tudtam, hogy ezt fogom írni, csak hogy jó lenne valamit, úgymond az alkalomnak megfelelõt, alkalmi szöveg, alkalmazott grafika, ahogy elegáns szellemességgel fogalmazni szoktam volt.
Kábé a Felszabon szállt föl, vagy a Deákon, nem tudom, mert utána elbizonytalanította az idõmet, csak annyi volt világos, hogy majd nyilván kérni fogják odafönn a jegyeket ellenõrzésre.
Elõször a két keze jelent meg, egész lent, becsusszan két fakockán két kéz, az úgynevezett utastérbe. Mocskos fakocka, de világos fából, fenyõ, az szerintem túl puha, nyilván sokszor kell cserélgetni, ezt elkezdtem elképzelni, nem is, most hazudom, hogy akkor elkezdtem, mert feltételezem, hogy jól hangzik, legalábbis jobban annál, hogy le tudjak mondani róla.
Lehetett vagy húszéves, ebben a testben meddig lehet élni, szerintem úgy még húszat, az élete felén járt tehát, ha hinni lehet a forrásoknak, akkor éppen valami sötét erdõben.
Errõl viszont eszembe jut egy nehézkesen fölépíthetõ, és nagyon gyenge vicc, még nincs egészen kész, csak pár napja dolgozom rajta. Hogy mondjuk valaki elmenne a volt Szovjetunióba, és azt tapasztalná, hogy valakik, de már nyolcvankilenc után, kiirtottak egy tölgyest, körülnézne, immár akadálytalanul a csonkokkal raszterezett, végeláthatatlan mezõn, aztán azt mondaná, mindjárt kiderül, hogy nyilván magyarul, a hangsúly még nincs kidolgozva:
- Nem látom a FÁK-tól az erdõt.
Gondolom, pihentél eleget.
Akkor vissza az utastérbe.
Tehát úgy húsz lehetett a fiú, az arcán voltak ilyen bizonytalan, fekete szõrök, mintha latin-amerikai gerilla lett volna, pontosabban fogalmazva semmiképp se lehetett volna az, olyan volt a szõr az arcán. Ha felegyenesedhetett volna, mondjuk, egyszer ebben a kibaszott kurva életben, akkor se lehetett volna magasabb százharminc centiméternél. De nem tehette meg, ezért volt szüksége a kockákra. Képzeljük el, hogy valaki leejt valamit, de nem hajlik a dereka, mert mondjuk a Lee Cooperébe hátulról becsúsztattak egy alpakka pincértálcát, és valahogy úgy alulról számítva a negyedik-ötödik csigolyához rögzítették, gondolom, platinaszögekkel csinálnák az ilyesmit, ha volna elmebeteg rajtam kívül, akinek eszébe jutna.
Szóval, úgy kéne akkor annak a valakinek lehajolnia, az elõbb pontosan meg nem határozott valamiért, amit leejtett. És az Isten, aki pedig a fiával egészen csúnyán bánt el, cúnababa , ahogy a lányom mondaná leírhatatlan arckifejezéssel, szóval az Isten megengedné, hogy a combcsont úgy kezdjen el görbülni, hogy a testnek ez a lehajlása mégis lehetséges legyen, méghozzá annyira, hogy mind a két, málladozó mûbõrcipõbe rejtett, csenevész talp a földön, pontosabban fogalmazva az egykori Szovjetunióban - amirõl az elõbb már tettem említést - gyártott (szgyelánó veszeszeszer) metrókocsi gusztustalan mûanyagpadlózatán maradjon. De azt már persze nem engedné meg, hogy valaha is felálljál.
Négykézlábnak nevezném ezt a tartást, vagyis hát inkább haladási módot, pontatlanság volna, mert a fiú térde nem érintkezett a talajjal, az egész test ebben a furcsa ívben feszült, mintha az úgynevezett hídállás, lásd még, lemegyek hídba, negatív elõjelû változata jött volna létre, az egészséges test által gyakorlatilag kivitelezhetetlenre szerkesztett módon.
Tequilát szerettem volna vásárolni, épp azon törtem a fejemet, hogy a Szegedre minden alkalommal rutinosan magammal vitt monogramos laposüvegemet megtöltsem vele, de persze tudtam, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, az üvegbe úgy másfél deci, ha fér, a legkisebb bolti meg félliteres, én pedig smucig vagyok, pontosabban fogalmazva, úgy válok egyre smucigabbá, ahogy öregszem, és ha ne adj Isten, megvenném a félliterest, mittudomén, háromezerért, hát az is nyilván elfogyna, mire Szegedre érnénk.
Nem láttam pontosan, hogyan volt rögzítve a kocka, a nyomorék váltókezelõk általában egy bõrszíjat szegelnek a kockára, az alá bújtatják a kézfejüket, hasonlatosan a vikszeléshez használt egykori úgynevezett padlókefénél alkalmazott megoldáshoz. Ez a fiú viszont mintha egyszerûen fogta volna a kockákat, az összes ujjával szorította õket. De akkor meg, ezt se láttam pontosan, hogyan húzkodta magával a kétdecis mûanyagpoharat?
Nem derült ki, hogy tud-e beszélni, vagy föl tud-e nézni egyáltalán.
Nem nézett föl, hanem kiválasztott valakit, elépöccentette a poharat, és várt, nem túl hosszú ideig, talán, amíg nyolcat számol az ember, mondjuk egy boxbíró a ringben.
Ha adtak, ha nem, nem tett semmiféle gesztust.
Se köszönet, se megbocsátó mosoly, se kísérlet bármiféle kommunikációra.
Én speciel úgy szeretem a tequilát, mint a hülye filmekben, vagy a brókerek, kistányérra só, citromszelet, nem mintha nem tudnám, hogy az a másik, a zöldbõrû izé kéne igazából, de arra persze, azokon a helyeken legalábbis, ahol én megfordulok, a tulajdonosok sajnálják a pénzt. Pénzt sajnálni, ezt azért képzeljem el, jó? És kísérõnek pedig egy jó hideg Coronita, amit csak ebben a kiherélt, õsi területeitõl megfosztott országban neveznek Coronitának, hogy megkülönböztessék a magyar Korona sörtõl, hadd ne mondjak erre inkább semmit.
Néhányan adtunk, én egy százast, mindig mindenkinek egy százast adok, az nálam egy könyörületi egység; ablakmaszatolás, Fedél nélkül , mûtétre gyûjtök, most jöttem Erdélybõl, satöbbi.
Aztán pedig leszálltam a metróról.
Hogy mit csinálnék, mi a faszt lehetne akkor csinálni, ha velem csinálta volna ezt, és közben persze félni, hogy meghallja, bármennyire sokan is nyüzsögnek, bármennyit dörzsölõdik egymáshoz a sok büdös test, bármennyire kérik a jegyeket meg a bérleteket ellenõrzésre, bármennyi vasbeton van a fejem fölött, árulják bármilyen hangosan a cigányok a zöldpaprikát, tonnaszám az újságosok az újságokat, az is csak fogja a hangot, mégis, bármilyen hangtalanul gondolkozom, ez meghallja, meghallja bennem a vértelen, sápadt, beszari kérdést, és elintézi, hogy történjen egyszer majd, amikor nem várom egyáltalán, valami hasonló, hasonló kedves dolog az életben.
Hogy mi a faszt fogok csinálni akkor.
A Monte Christó ban van egy rész, az orráig béna öregúr mintha pislogással beszélgetne egy lánnyal, az egy az az igen, a kettõ a nem, és bonyolult esetekben végig kell kérdezni az egész ABC-t, úgy jön össze nagy nehezen egy szaros kis mondat.
Így kérni, hogy lökjön bele most már tényleg valami gödörbe.
Pislogva hisztizzek?
Elég valószínûtlen.
Végül aztán persze nem vettem semmit, mert arra gondoltam, ha jön a Jánossy, úgyis minden sarkon megállunk majd, minden kocsmánál, végig az egész úton, a Mojo felé, majd megiszok egy Unicumot vagy Vilmos-körtét, vagy amit éppen kapni lehet.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu



C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/