BALLA ZSÓFIA

---

Tandori Dezsõnek

Föllépsz a létra új fokára.
Egy kõlépcsõn lelépegetsz.

A létráról az almafára:
ágak hálója, mint a necc,
s benne te - ez 1:0, találat!
S lépsz egyre följebb, feketéllik
az esti tusrajz: ág-bogod.
Az ég tetején merülve félig
az angyalvatta ég, lobog.

Egy kõlépcsõ is vár a kertben,
azon lépdelsz, hogy halld, amint
madárnyelven beszél a tóba
a feslett, nyelvet öltött rózsa.

A víz fényes zsilettje rólad
lemetsz egy árnyat: arcodat.
De csak egy szegény ördögöt
látsz, s azt, ahogy lobot vetett
egy fehér szárny: fölsistereg
a foncsorvert tükör mögött.
 

Sorodra várva

A horkolás, mely átszivárog
a folyton elhûlõ szobán,
mint nyughatatlan, száraz ráspoly
horzsolja föl az éjszakát,

a sötétet; mint egy vastag ujj,
mely mohón a csendbe hatol.
Reggelig még idegen hörgés
dörzspapírjában alhatol.
 

A Bak jegye

Mamácska,
itt ülök,
és írom ezt a régi
mûfajt, hozzád hasonlót
(nem, ez udvariatlan):
egy néked kedveset.
Most arra várok, mondjad:
ó, édes gyermekem.
Én már csak
tenéked vagyok az,
és már csak erre várok.

Mint üvegkalitkába,
mindent a versbe zárok,
rímet kerülve, jaj, de
az áradó zenét
nehéz föltartanom, -
vagy dobjam el felét?!
Fenét.
No nézd, de bátran
írom e csúnya szót.
De nem a szó csúf persze,
hanem az indulat.
Ezt írom néked én most,
hogy tudjad, mit csinálok:
várlak, várom nagyon, hogy
fejemre tedd a foltos
és áttetszõ kezed,
ötágú koronámat.
 

A felolvasóesten

Gács Annának

Itt ülök és ezt hallgatom.
Bigott, tárgyatlan bú, s egy öl.
Madár csapzik, a versre un.
A jambus blues-ba dõlve fõl.

Lenni semmi - majd úgy irok
én is -, országos délbe', él-
ni kell... A nyálból így leszen nyirok,
a költõ cipõt húz, kefél.

Kinéz a nõ a hóra, - írja.
S egy vers bugyog szájába föl.
A lét? Csak lé, ebédje zsírja.
Képzavarban pirul, blöföl.