SZIGETI CSABA

SOMLYÓ IN FABULIS

Szívem szerint sok apró dologról fecsegnék a bemutatandó kötet kapcsán. De ha e sok dolgot megpróbálnám összefoglalni, akkor ismét - mint legutóbb, A negyedik szoba címû verseskötet esetében is - az idõrõl kellene beszélnem. Lényegében arról a két dátumról, ami a belsõ címlap verzóján és rektóján szerepel: 1974 (a copyright évszáma) és 1999 (a Mesék a mese ellen - Contrefables címû kétnyelvû kötet megjelenési éve). Bár, mint majd látható lesz, e két évszám kettõnél jóval több esztendõt jelöl.
E rövid recenzió kezdetben talán kissé száraz lesz, talán kicsit unalmas is, de remélem, a mozaikokból összeáll egy vázlatos kép errõl a kötetrõl.
Ha a kötet elején olvasható, Somlyót fordítva címû legelsõ Guillevic-szöveget nem tekintjük költeménynek (amire minden okunk megvan: ez eredetileg egy bemutató szöveg volt az action poétique 46. számában, 1971-bõl), s ha a Mesék Párizsról ciklust egyetlen költeménynek fogjuk fel (amire minden okunk megvan, mert mostani kötetünk tartalomjegyzéke is így tünteti fel), akkor mostani, 1999-es könyvünk 51 mûvet tartalmaz. E mûvek mindegyike kivétel nélkül megtalálható vagy az 1967-ben a Szépirodalminál megjelent Mesék a mese ellen , vagy az 1971-ben ugyanitt kiadott A mesék második könyve címû kötetben. E két kötetbõl készült 1974-ben egy francia nyelvû válogatás, és ez a válogatás olvasható magyarul és franciául a jelen kötetben.
Tudjuk, Somlyó György számára a gondos ciklus- és kötetkompozíciók kimunkálása mindig jelentõs poétikai feladat volt. E válogatás 1974-bõl megõrizte az 1967-es és 1971-es kötetek támpilléreit. A Mesék a mese ellen 1967-ben (ha nem számítjuk a 8 mottót, a Mese a címrõl és a Részlet egy x-edik ars poeticából címû bevezetõ költeményt, melyek cikluson kívüliek, és a kötet szintjén helyezkednek el), az elsõ két darab ugyanaz az 1999-es, mint az 1967-es kötetben. És ez érvényes a kötet zárására is. Az 1971-es gyûjtemény befejezõ kisciklusa nagyon kerek és "erõs", megmaradt tehát a válogatásban is, csekély változtatással. Az 1967-es kötet nyitása és az 1971-es kötet zárása visszaköszön az 1974-es válogatásban 1999-ben, ismét "erõs" kötetkompozíciót, nagyon hangsúlyos nyitást és zárást eredményezve.
De a támpilléreken belül a kompozíció már teljesen elszakad a hatvanas évek végi és a hetvenes évek eleji könyvek szerkesztésétõl. Ha olykor két-két darab eredeti egymásmellettisége visszaköszön a válogatásban, ez csak azt jelzi, hogy a megírásukkor erõs volt az összetartozás közöttük. A válogatással egybekapcsolt átépítés nem csak erre az anyagra jellemzõ: láthattuk ennek példáit a több évtizeden keresztül tartó "szonettezés" vonulatánál is. Kötetek és kötetcsoportok mutatják az ilyen, idõben hosszan tartó építkezéseket, és meg kell mondani, mi, ítészek, gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy csak az egyik kötetsort tekintsük dominánsnak az életmûben. Pedig az általam korábban értelmezett szonett-történet részben párhuzamos a mesék történetével. Költeményes mesék és költeményes nem-mesék elkülönülése egészen világos az 1967-es kötet esetében. Egy új formai lelemény állt itt elõ azzal, hogy a kötet alcímében szereplõ Költemények prózában beszédmódja összekapcsolódott a mese beszédmódjával, hogy egy egységes, hol erõsebben meditációs, hol pillanatnyi benyomásokat rögzítõ, hol gnómikus, hol biblikus vagy enyhén mitologikus, hol ironikus és önironikus, de belsõ, személyes hangvételt eredményezzen. A mesék második könyvé ben kezdõdik meg a mese kiterjeszkedése, fõleg a szonettre (mostani kötetünkben ezt mutatja a Mese rólad címû szonett például). A jelen kétnyelvû kötet egyik jelentése számomra a következõ: minthogy az életmû régebbi állomásaiból építkezik, az életmûvet hangsúlyosan polifónként értelmezi, azaz visszamenõleg megmutat egy korábbi, nagyon határozott polifóniát. Azt, hogy az egyre "személytelenebbé" váló, formaközpontú és intertextualizáló építkezés mellett ott volt és most is ott van egy nagyon személyes, a formát látszólag átlátszóvá tevõ és "saját beszéd".
Persze az a tény, hogy az 1974-es francia nyelvû kötet válogatás, átszerkesztés (és fordítás) eredménye, olykor rajta hagyja a maga minimális nyomát a szövegeken. Például a Mesék Párizsról címû kisciklus elsõ darabja az 1999-es kötetben az Utcasarok címet viseli. A kisciklus 11 szövegébõl mindössze 3 maradt meg a válogatásban, és ez a szöveg (a beválogatott) eredetileg a Másik utcasarok címet viselte az eredeti ciklus második darabjaként, mivel megelõzte õt az az Utcasarok , ami nem ez az utcasarok. A 'másik' szó törlését az újraszerkesztés kényszere követelte meg, helyesen. De megmaradt például az 1999-es kötetben az Ötödik mese a történelemrõl cím (a kötet vége felé), holott csak a könyv elején olvashatunk egy Mesét a Történelemrõl , a 2-3-4. mese hiányzik. Ezek a hiányzó szövegek persze megvannak, de csak az 1967-es és 1971-es kötetekben vannak benne.
Ismételten hangsúlyoznám, hogy a kétnyelvû kötet válogatáson alapuló kompozíció terméke. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha valamely szöveg bekerült a válogatásba, akkor az változatlanul, épen, sértetlenül, változtatás, önátírás nélkül került át. (Részint a francia fordítások miatt: ha egy szövegnek már elkészült a fordítása, akkor a fordítás ennek a szövegnek a fordítása, ezért az eredetinek változatlannak kell maradnia: valaminek a fordítása elvben megváltoztathatatlanná teszi azt, aminek a fordítása.) De tudjuk, a filológus gyanakvó természet! Én sem állhattam meg, hogy össze ne vessem az 1967/1971-es, valamint az 1999-es szövegeket, sorról sorra, szóról szóra. Azzal az elõfeltevéssel, hogy minden eltérés, ha van, jelentõ.
Elõször egy számomra értelmezhetetlen példával találkoztam. Az 1999-es kötet 73. oldalán olvasható egy költemény, Mese - ragozva a címe. Mivel ilyen címû mesét sem az 1967-es, sem az 1971-es kötetben nem találtam, némi keresés után meg kellett állapítanom, hogy ez ugyanaz a szöveg, mint ami A mesék második könyve 56. oldalán Mese a valóságról cím alatt szerepel. A mi mostani kötetünkben is a Mese - ragozva , EugŠne Guillevic fordításában, így hangzik: Fable de la réalité . Nekem egyébként mind a két magyar cím egyformán tetszik, azzal együtt, hogy ugyanazt a költeménytestet a két különbözõ cím két különbözõ (jelentésû, értelmû) költeménnyé teszi.
Másodjára egy jóval érdekesebb, mert ritka példára akadtam. Olyan egyedi esetre, amely másutt sehol nem ismétlõdik meg. Az 1967-ben megjelent kötet 56. oldalán olvasható a Mese a relativitásról . És akkor ez a szöveg elõkerült - csekély, de annál fontosabb változtatásokkal - A mesék második könyve 48. oldalán, ugyanilyen cím alatt (Mese a relativitásról) . Ez az egyetlen drasztikusabb önátírás, amivel találkoztam, de az átírás az elsõ magyar nyelvû kötetet követõen készült el (majd lett alapszövege a francia fordításnak).
A másik változtatás még kisebb: két mondatvégi írásjel felcserélésérõl van szó, de egy nagyon hangsúlyos helyen, az 1971-es és az 1999-es kötet legutolsó két soránál. Említettem volt, hogy ugyanaz a költemény zárja A mesék második könyvé t, mint a Mesék a mese ellen - Contrefables címû kötetet. Így szól:

Mese a meg nem írt versekrõl

Soha meg nem született szüleim, ha ti szültetek volna meg!
Soha nem nemzett gyermekeim, ha tibennetek ismerhetnék magamra!
Szûzen hagyott szeretõim, ha titeket borítlak a teremtés vérébe! Ha bennetek születek újjá!
Ki volnék?

Önazonosság és negativitás költeménye ez, a nemlét - elgondolhatatlan - lehetõségei felõl, méltán szerepelt a mesék második könyvének végén, és az életmû egyik vissza-visszatérõ, centrális kérdését teszi föl. Itt szó szerint a következõ kérdést : "Ki volnék?" Ezzel szemben az 1999-es kötet zárásában ugyanez a szöveg (?) így fejezõdik be: "Ha bennetek születek újjá?" (Kérdõjel) "Ki volnék!" (Felkiáltójel). Ez utóbbi változat pedig bizony nem a negatív identitás (a nemlétezés identitásának a) kérdése, hanem a negatív identitás állítása. A két írásjel felcserélése a záró sorok értelmének megfordulásával, s így a záróvers értelmének megfordításával jár, ami nem hagyja érintetlenül a kötet egészét. (Mondhatná persze valaki, hogy mindez egyszerû kiadói-nyomdai véletlen; nos, a Csordás-féle véletlent én kizártnak tartom, ha létezik, sem hiszek benne.)
Itt vannak tehát ezek a mesék, magyarul és franciául, és ezek kétidejû versek: részint tartoznak a keletkezésük idejéhez (a hatvanas évek második feléhez, a hetvenes évek elejéhez), valamint feltámadásuk idejéhez, a mosthoz. S nagyon jól mûködnek ebben a kettõs idõben, ami arra mutat, hogy 1) már keletkezésükkor igyekeztek távolabb lépni megszületésük pillanatától; 2) a modernség szellemi-értelmezõi tere tág tér, jelenleg is körbevesz bennünket; 3) a költemények, bár az idõ árjának hátán sodródnak, valamelyest ellent képesek állni a sodrásnak. És a kétidejûséghez társul még a francia és magyar nyelvû létmód is, amirõl fontos szólni.
Hogy egy Somlyó-idézettel éljek, "a tiszta erõfeszítés elnyeri jutalmát": egyszerûen jólesik tapasztalni, ha egy költõ-mûfordítót fordítanak; némi elégtételt érzek. Mert jól tudható, mi mindent tett Somlyó György mûfordítás-ügyben: hogy mániákusan újra- és újra tisztázni próbálta a mûfordítás feltételeit, fogalmi alapjait, technikai reménytelenségét, fordítás és eredeti elméleti viszonyát. Hogy ezek a fordítások milyenek, azt nem tudom megítélni. De zárásként bevezetnék egy álmot, majd egy analógia-párt.
Ha mástól nem, Umberto Ecótól tudjuk, milyen régóta kísérti az embert a tökéletes nyelv álma, a vágy a tökéletes nyelv után. De létezik egy ezzel párhuzamos álom is, az idegen (azaz nem anya)nyelven megszólalók és mûfordítók álma: kell, hogy létezzék tökéletes, totális fordítás! Ez a vágy igen régóta megszült már egy roppant elterjedt legendát. A legenda talán legismertebb változata azt meséli el, hogy Philadelphosz Ptolemaiosz egy napon hetvenkét fordítót hívott Alexandriába. E fordítóknak, a Septuagintes -nek külön kamrákat bocsátott rendelkezésükre, de egymástól szigorúan elszigetelve éltek, és valamennyien azt a feladatot kapták, hogy fordítsák le héberrõl görögre az Ótestamentumot. Az eredmény döbbenetes volt: egyetlen egy szöveg született meg. Külön-külön mindegyik fordító versrõl versre, mondatról mondatra, szóról szóra mindig és pontosan ugyanazt a fordítói megoldást adta. Nekem nagyon tetszik ez a legenda, mert - természetesen az isteni sugallatnak köszönhetõen - lehetségesnek mondja azt, ami azok számára, akik nem tartoznak a Septuagintes közé, a bábeli torony óta lehetetlen. Azóta minden fordítás a reménytelenség jegyében készül: abban a szorításban, hogy a fordító eleve nem lehet soha egészen jó. Mindig ott érzi a távolságot az "eredeti" és a "fordítás" között, mindig ott látja a tökéletes ekvivalencia hiányát, mindig csak rosszabb és jobb megoldás között választhat, s amikor nyelvi intuícióját követve rálel az ideálisan elképzelhetõ egyetlen lehetséges legjobb megoldásra, ennek nincs is tudatában. A kudarc lehet totális, a siker sohasem. A tökéletes fordítás álmának (ami annyit tesz: a tökéletes fordítás lehetetlenségének) jelenlétét a kötetben nem az jelzi, hogy a Somlyó-költeményeket két költõ, EugŠne Guillevic és Lorand Gaspar fordította (külön-külön mindegyiküknek elvileg esélye lehet a tökéletes fordításra), hanem az a tény, hogy két költemény (Mese a reggelrõl és az estérõl , valamint a Mese rólad) két különbözõ fordításban is szerepel a kötetben.
A megérzésen túl fogalmam sincs, miként lehet egy fordítás minõségét megállapítani (arról nem is szólva, hogy magyarról franciára fordítás esetében nyelvi eszközeim sincsenek hozzá). Azt szokás mondani, valamely fordítás akkor jó, ha nem érzõdik rajta fordítás mivolta. Egyébként pedig éppen Somlyó György az, aki költeményeiben többször eljátszott fordítás és eredeti felcserélhetõségével és felcserélésével. Az ilyesmi - tehát az, hogy egy fordításon érzõdik-e, hogy fordítás, vagy sem - úgy állapítható meg, ha egy olyan játékot vezetünk be, amit egy évszázada Heinrich Wölfflin már kitalált a festõnevektõl megfosztott képek mûvészettörténetének eszméjével: töröljük ki a szerzõi neveket, adott esetben töröljük el azt az ismeretet, hogy most Somlyó György költeményei az eredetiek, a francia nyelvû verziók pedig a fordítások! Ezt annál könnyebben megtehetjük, mert Somlyó György nagyszerû és termékeny fordító: tegyük fel tehát, hogy a Contrefables gyûjteményét fordíthatta is. Még pontosabban: ne tudjuk elõre , melyik a korábbi szöveg, a magyar-e vagy a francia! Egy ilyen eljárás messze nem annyira abszurd, amennyire elsõ hallásra gondolhatják róla. A költészettörténetek régóta kínálnak analógiákat, pontosabban régi analógiáink vannak rá, még abból az idõbõl, amikor fordítás vagy eredeti kérdése egészen másként merült fel, mint manapság. Egy magyar és egy francia (?) analógiát hozok fel.
A Mohács elõtti idõkbõl ránk maradt egy ének (cantio) Szent László királyról Idvezlégy kegyelmes szent László kerály! kezdettel, de azt is mondhatnám, Salve benigne rex Ladislae incipittel. A kódexekben egymás mellett áll az ének magyar és latin szövege. A szakkutatók többsége - bár érvekkel nem túlzottan megtámogatottan - a latint tartja eredetinek és a magyart fordításnak, de vannak olyanok, akik ezt a viszonyt megfordítva gondolják el. Ami a fontos: egyik szövegrõl sem állapítható meg a fordítás ténye, még pontosabban mindkettõ lehet a másik fordítása, és lehet a másik eredetije is.
A XII. század második felébõl ránk maradt egy költõ-király szövege. Oroszlánszívû Richárd királyról van szó, akinek két (pontosabban négy) költeményt tulajdonítanak a romanista szakkutatók, s a szerzõrõl úgy tartják: bilingvis költõ volt. Ugyanis versei (ugyanaz a két szöveg) egyszerre maradtak ránk oc és o‹l nyelven, tehát a déli trubadúrok és az északi trouvŠre-ek nyelvén. Mindkét nyelvi verzió szerzõjének az Oroszlánszívût kell tekintenünk (mert nincs olyan adat, amely kizárná ezt), ily módon, bár van két-két különbözõ nyelvû szövegünk, közöttük eredeti és fordítás viszonya megállapíthatatlan: mindegyikük eredeti, és mindegyikük a fordítás viszonyában áll benne, azaz mindegyik idõben "elsõ" avagy "korábbi", szerzõ és fordító pedig egybeesik. Ez és így - hogy a Septuaginta legendájára visszautaljak - mégiscsak totális fordítás.
Mert nem csupán szavakat fordítunk, hanem nyelvet, és ezen keresztül kultúrát (ami szintén közhely). Miért ne lehetne eredeti a "l'homme de Pékin" (a pekingi õsember) emlegetése, s miért ne lehetne ennek magyar fordítása "a vértesszõllõsi õs" a 140-141. oldalon? Miért ne lehetne a "hiéroglyphe sauvage" az eredeti és a "vad írásjel" ennek fordítása? Ahol a Hold utca rue de la Lune, a rue Beauregard pedig a szépnevû Széptekintet utca, ott fordítás és eredeti - külön ismeret híján - felismerhetetlen. S ennél többet e tárgyban aligha várhatunk.