CAIUS LICINIUS CALVUS ^*

Versei

---

I.

Jó Catullusom, édes egy barátom!
Bár Castalia szent vizét nem ittam
én, csak Caecubus óborát, miközben
ezt-azt írtam egy életen keresztül
víg kedvvel kaparászva - nem reméltem
volna, ám nekem is van egy kötetkém!
Elkészült valahára már, s ha meg nem
sértelek vele, Caiusom, ma végképp,
végre néked ajánlanám, hiszen csak
téged illet az érdem, és nem engem!
Mert tán nélküled én sosem lehetnék
költõ... Annyira összenõtt a lelkünk
már, hogy nem is tudom - melyik sort
írtam én, s melyiket te? Nem vagyok hát
transzpadán csodagyermek én... S poéta
sem, talán, ezer évekig világló -
verseimbe te fújj, lehelj ma lelket!
 
 

II.

Hogy túl sok itt a transzpadán poéta még?
S hogy szart sem ér, csökött szamár, ki transzpadán?
Nem ízlik ám a transzpadán morál, picim?
Transzvesztiták pöcsére vágysz, te hímlotyó?
No megkapod!... Ledöfkölik dicsérgetõ
tág torkodon - de szárazon!... Hiába nyalsz
és nyálazol, mint megveszett, csipás öleb -
hogy így meg úgy, elvek, szabad mûvészetek!
Hiába bõ nyál! Annyi szent: pocsékba megy!
Nem lesz kemény, se síkosabb a sanda fasz,
melyet leszopsz, s ha lelkedig hatol puhán,
poétaként talán meg is termékenyít...
Hanem vigyázz: ne nyeld le túl mohón, pubi!
Netán megárt az immorál, ha túl tömény,
ha túl orál vagy amorál... Tudd meg: sosem
lesz immortális immorál!... Ne ignoráld!
Bizony blamázs, ha pár morás verslábakat
s verstalpakat lenyalsz, bekapsz - de mégse vedd
magadra ezt a transzpadán morált, pimasz!
Ne szívd le túl mélyen, hiszen sekély e kéj!
S ha íze rossz, csikar, s ha már csekély a pénz,
mit érte kapsz - ne fulladozz... Kiköpheted.
Nos, ízlik így a transzpadán poétatej?
 
 

III.

Ej, Caesius, ne másra kend, hogy verset már
egyet se bírsz megírni, hisz sosem tudtál,
görcs Caesius, te verseket - csak tákolni.
Ne fogd tehát a korra!... Más poétákra
se szórj panaszt, rágalmat és fanyalgó szót:
sopánkodó, aggszûz-frigid, herélt hangod
bántó talán... Babérjaid babráld inkább,
vagy fõzd be most az õshonos halmártásba,
mely Latium földjén manap már mindenhez
illik, s dukál! Csettint a sok bõsz törzsökös,
polgárjogos: dicséri majd halmártásod,
csak fõzd belé babérjaid!... Nekik még jó
mesterszakács lehetsz, hiszen te úgyis feszt
furton kavarsz, fõzöl, keversz titokban, míg
fölforr, kifut, s mindent elönt a halmártás!
Edd meg magad, ne másra kend nyúlós masszád!
 
 

IV.

Mit fõz fejed, gaz Caesius - gonosz fazék,
miért rotyogsz, fortyogsz megint? Fölforrsz, galád,
szétpökdösöl, s ismét kifutsz... Mily bûzhödõ
lé ez megint? Mily légyölõ, rossz kotyvalék,
költelmi lötty? Mit tartogatsz? Mily mérgeket?
Miket kavar zápult agyad: nagy lábasod
mit rejteget? Nagy lábon élsz, babérjaid
javát, falánk, megetted... Ej, hadd lám, miket
fõzöl ki még? Tán borsosabb hõs hírnevet
kotyvasztol épp, s föltálalod Rómának, ám
Hibériának is, hiszen hibbant, tahó
klienseid rajonganak, tág torkukat
kitárva már... Csak rád figyel: szar fõztödet
kívánja most több népbarát partrícicus
s a pátriád... Tálalj ki hát, rukkolj elõ,
mesterszakács!... Ínyenceid, kegyenceid
szájtátian lesik... Ne félj - majd béveszik
ezt is: nyelik, nyalják, nyelik gyönyörködõn,
mint lágy kacsák a sárba hullt tehénlepényt,
a kapzsi kéj tócsáiban fölhápogón,
mohón nyelik be még ezek, s ha néha tán
tikognak is belé - te bízz!... Utána majd
úgyis lenyalják mind a húsz (meg egy) nagyujjadat!
 
 

V.

Frászos öreg rétorok, agg taknyotok is lecsöppen,
könnyetek is, nyálatok is ki-kicsordul
már! De ti még, hõs dohogók, dúlt maradik, dühöngvén
vádakat és sanda panaszt nyekeregtek
ránk, amiért friss, fiatal még a szavunk, s igaz tán!
Több szidalom néha megárt... De mekegtek
egyre, büdös cápok... Elég! Mert ma lejárt idõtök...
Mars haza már, bús nyökögõk, nyöszörögni!
 
 

VI.

Halott a vén Silo, halott! De még szuszog,
motyog, habár be rég halott! De még izeg,
mozog, s pofázik is megint, pedig nagyon
derék halott, bizony, be rég! De még kakát
kavar, miként egy intrikus silány kukac,
ki mást se tud, csak csámcsogón a pletyka híg
szarába nyalni, abból élni, bár halott
a görcs kerítõ, már halott a nyákos agy,
ki nyálasabb, mint bármelyik mocsok, kikúrt,
öreg ribanc, ha pletyka éhe hajtja õt,
s pimasz pofája fröcskölõn locsog-fecseg,
pedig halott... De még lefõzi mind a kanszukák,
a lelki kurvák s ostobák gonosz karát,
a szemtelen! De szellemeskedik, holott
halott a torz, erõszakos barom! De még
tudóskodón szõrszálakat hasít ma is,
közéleten s a közkakán csomót keres,
sarat dobálgat itt, akár egy gnóm alak,
vagy immorális elmekárosult, habár
be rég kifingott már fukar, szûk segglikán
a szelleme, s nagy intellektusát csak õ
dicséri, döngicséli, mint hazug kofák
s elzümmögõ, petézgetõ piaclegyek...
Pedig be rég, be rég halott, hiszen csekély
eszéhez õ gerinctelen: giliszta-mód
csûr és csavar, mint õs galandféreg! De feszt
ganajba túr e rút rovar, s még szörcsög is,
habár be régen megdögölt, s azóta már
nagyon halott... De most nekünk nemléte szent,
akár a zöldes lúdfos, ó, adózni kell
elõtte!... Hát ezért kicsiny, költõi, bús
körünk ma megtört tollal és nyilvánosan
tudatja, hogy kihunyt erény és tisztaság
örökre, mert Silo kimúlt, sõt: megdögölt
morálisan... De õt ezennel, itt, egész
dicsõ meg õslatin mûvészetünk saját
erkölcsi hullájának is tekinti. Mind
gondoskodunk majd, hogy nagy életéhez és
hozzája méltón eltemesse szétkapart
testét a sok büdös, galád, bõsz dögmadár!
 
 

VII.

Nézd a csúnya törpét, Lampsacus bitangját:
õ a csõsz tanyánkon!... Áll a dús lugasban,
s két marokra kapván tartja durva botját!
Tiszteled Priapust? Vagy kacagsz durungján?
Egyre megy neked tán, mert a kertek alján
torkodig ledöftem már nagy, árva farkom...
Tûrhetõn lenyelted - csuklanod nem is kell?
Csöpp rimám, rimánkodj lelkemért a vágyhoz!

VIII.

Jöttünk Lampsacus istenét áldón egyre dicsérni,
mert õt Bacchus erõs, bogos, bunkós vesszeje lõtte
bé Venus remegõ, kitárt, vágytól lucskosodó, mély,
síkos lábaközébe - bár Venus vulvája se volt rest,
hisz meg-megszoritotta víg makkját Lenaeusunknak,
szomjúhozva kiszívta, jól megsajtolta, facsarta,
folyvást cseszve kifejte bõ magját, büszke levét:
úgy gyaktak sikitozva, hogy megrendült bele minden,
míg feszt basztak a felleges bércen, fönn az Olympus
párnázott tetejének õs, kéjpárás heverõjén
párzottak s üzekedtek, és bort csorgatva magukra
csak kúrtak, kamatyoltak õk fölhördülve, visongva,
százhúsz hónapon át, bizony, szétfetrengve vadakként,
forró légbe nyüszítve, csak tömtek messzevonítva
bõsz, részeg szerelemben úgy, hogy tán Vulcanus is már
bé-béfogta süket fülét, s elsántítva legyintett:
kettyinthettek a boldogok, dugtak, dúlva keféltek,
tosztak s egyre tekertek, ó - hát most mink is e célból
jöttünk, hímtagos istenünk, hogy fetrengve dicsérjünk!
 
 

IX.

Crispinilla, picinyke pinty, szeretlek!
Ámbár Crispina vagy... Zavart a lelkem:
hogy szólítsalak?... Ó, nem is tudom már!
Drága Crispina, mondd, hogyan nevezzen
ajkam most, miután sok ajkaid tán
harmincháromezerszer is puszilta,
nyalta-falta mohón, s (elég pecéri
módon) nyelve hegyével illeté meg,
minden illemeket vadul feledve,
csókokkal beborítva, sõt: befedve
tested dús zugait, de még a titkos,
lágy tájékokat, ó, mi több: a rejtett,
ínyencebb, pici porcikák honát is
bécserkészve egészen... Úgy, miképp csak
forróbb gyarmatokat szokás punoknál:
egyként fönt meg alant, elöl - de hátul
szintén! Crispina, mondd, minek becézzen
bódult nyelvvel a szám? Talán ma más név,
szebb szó, pláne, tapinthatóbb, találóbb,
volna megfelelõbb neved!... Talán a
Crista illene rád, hiszen fölöttébb
jellemzõ az alul falánk feledre,
fõképp, hogyha ficánkoló farocskád
s bõsz vulvád harapós, toszó, tüszõi
étvágyát veszem én tudós eszembe!...
Venus segge, segíts!... Nahát legyél csak
Crista, Crispina, nékem - ám ezentúl
tarts még több szerelemmel, ó, te csikló!
 
 

X.

Merre repülsz, szép fiatal, kis madaram, hová szállsz?
"Friss tavaszok várnak idõk peremén rám."
Elhagy a szó már, hiszen én még ugyanúgy szeretlek!
Bölcs tenyerem fed, megetet, belebúhatsz,
csak csipegesd még a kölest, s ajkamat is: maradj még!
Nélküled oly tompa magány fenyeget! "Hagyd -
más tavaszok s új tenyerek nyílnak elém... Különben,
csirkefogó Calvus, öreg vagy a csókhoz!"

Jegyzet

^* Caius Licinius Calvus (i. e. 82-i. e. 47?) elõkelõ plebejuscsaládból származó római szónok és költõ, Catullus legjobb barátja. Irodalmár barátaival együtt elhatárolta magát Caesar és Pompeius politikai törekvéseitõl. A szónoki pályán Cicero vetélytársának számított. A fiatal, mûvelt ifjak körének, a "neoterikusok" néven emlegetett csoportnak irodalomelméleti megalapozójaként kedvelt költõ maradt az augustusi aranykor idején is. Számos költõi mûvébõl mindössze 117 vers, illetve 43 töredék maradt ránk.