KASZÁS MÁTÉ

Lala

---

Amint az olajkályhából kivetülõ sejtelmes derengésben, közvetlenül az andalító zenére ellejtett tánclépések után leült a kanapén a nõvel szemben, s az tüzes tenyerét remegõ térdére illesztette, mondván: "Felelj, voltál már úgy vagy még soha?" - a fiú akkor messzire, igen-igen messzire ellátott, pont szemben vele, vagyis a nõ háta mögött volt az ablak, s azon keresztül kitekinthetett a szõlõlugas drótjaival behálózott udvarra, látta az utcai lámpák fénykörében áhítatosan ácsorgó terebélyes gyümölcsfák ritkás lombozatát, s ha kicsit megerõltette a szemét (nagyon nem kellett megerõltetni, hisz odakint valamivel világosabb volt, mint bent), láthatta a dombra kifutó szûk utcácska végében keresztirányban húzódó, s így az utcát mintegy lezáró, sûrû, tüskés bozótot, a bozót csipkés taraját az égre vetülve, ilyenformán az eget is látta tehát, az égen néhány csillag pislákolt, olyan halvány fénnyel, amilyen halovány fénnyel itt, a duruzsoló olajkályhában a tûz lobogott.
"Nem. Ez a helyzet... - felelte. - De - tette hozzá sietve -, remélem, ez nem jelent akadályt..."
A kályha bádog hõterelõje élesen pattant; a magnó abban a pillanatban elhallgatott, a nõ pedig szelíden közölte, hogy: "Nem, persze, hogy nem jelent akadályt..." Tenyerével gyengéden megpaskolta a fiú arcát, majd fölállt, mondta, neki most ki kell mennie egy kis idõre, csak semmi aggodalom, ígéri, mindjárt visszajön.
Akkor a fiú is fölállt, s óvatosan, hogy ne keltsen zajt, ágyékába markolva sétálni kezdett a szobában, lépegetett elõre, azután hátra, mindezt különösebb cél nélkül, illetve magáért a járásért cselekedte, hogy megtapasztalja, milyen érzés magunk által még szorongattatva le-föl sétafikálni.
Végül megunva a gyaloglást, s kicsit talán el is fáradva benne, a kályha elõtt megállt, lábát szétvetette, és szembe, azaz fölébe állt a kályhának. S így, hogy ülepével már-már érintette a forró platnit, teljes idegzetével a hõség bizsergetõ áramlására koncentrált. Mindez korántsem játszadozás volt részérõl. Azt sem mondhatni, hogy melegedni kívánt, épp a meleg nem hiányzott már neki, túlontúl melege volt inkább; állt mereven, összemarkolt sliccel, s hol a kályha tûzterébe kukkantott a csöpp lyukon át, hol meg az ellenkezõ irányba, a mennyezet felé figyelt: ni, ott van õ, fönn, a plafonon!... S tényleg, egy jóval testesebb árnyalak, szakasztott mint õ!... Persze, végül is, õ az ott fönn, tudja...
És mert idejébõl tellett rá, hát elgondolta - nem lehetett nem elgondolnia -, hogy ha õ itt most (tegyük föl!), fogná magát, és kirántaná (ki merné rántani, ki merné lógatni ide, e holdsápadt fénybe, mely fény ezen a szûk nyíláson át, miként egy nyílegyenes pózna, kivilágol), nos, ha lenne oly bátor, hogy kirántja, kivágja eme halovány fénynyalábba azt, amit ebben a pillanatban oly elszántan markol, úgy akkor e silány testrésze bizonyára sokkal nagyobb nyomatékkal bírna (ha csak árnyékát illetõen is) odafönn, a plafonon, mint jelen állapotában bír, benn a nadrágban...
S jóllehet nem tette, amit kigondolt (már a nõ miatt sem mert volna ilyesmit cselekedni most, hisz bármelyik pillanatban beléphet, betoppanhat és megállhat mögötte, méghozzá pont az a személy állna így mögéje, aki hamarosan megérinti õt - mit megérinti! - elmarja és kész!), jóllehet nem tette, amit tüzetesen (a kályha melegétõl mind tüzesebben) kigondolt, azért elképzelte a hatást: talán még a nagy tapasztalatú nõt is ámulatba ejthetné.
Régi, bár nem is olyan nagyon régi emlékek tolultak föl benne hirtelen, mikor is otthon vagy szûk albérletében - igaz, nem olaj-, hanem szeneskályhák tüzének fényében állt így. Egy ilyen alkalommal esett meg vele, hogy (amíg fölfelé meredt szemével, fürkészni: milyen s mekkora, ami a valóságban nem akkora, mint amekkorának odafönt látszik) - közel állt-e vagy mi - véletlenül a vaskályha tüzes hasát érintette meg ágaskodó tagjával. Onnan, s azóta, hogy fitymáján jókora barnás folt virít.
De nagyon remélte, hogy ezekrõl a régi dolgokról nem kell itt most részletesen beszámolnia. Igen, szívbõl reméli, hogy a közelgõ, számára minden bizonnyal rendkívüli esemény lefolyásának nem föltétele, hogy a régi dolgai sorra fölemlítõdjenek. Ám hogyha mégis, ha - mit lehet tudni! - tövirõl-hegyire töredelmesen be kell vallania mindent, úgy õ, ez természetes, elõ fog állni velük. Bízva partnerében, aki nem fogja õt emiatt kínzó megpróbáltatásoknak alávetni. Már csak azért sem fogja alávetni kínzó megpróbáltatásoknak, mivel a tapasztalt, nálánál jóval tapasztaltabb, nyilván sokfelé járt, sokat látott, s mint ilyen, nagy tapasztalatokkal bíró egyén maximum annyit jegyez meg mosolyogva: "Ó, szegény! Hát kályhákkal próbálkoztál eddig, mikor pedig mennyi-mennyi heves vérû leány van szerte e honban, kik közül sokan épp a hozzád hasonló nyámnyilák miatt kényszerülnek eljátszadozni picinyke ujjukkal!... Hát nem azt kellene-é inkább, mondd, nem az volna-e helyes, kívánatos elv s gyakorlat, hogy mindenki kis bilétát hordjon a nyakában: a sárga, mondjuk: ¯várj ma! , a fekete meg, mondjuk: ¯teperj le! feliratozással ellátva, mert ugyan vajon hol, az élet mely területén találni még hasonlóan egy húron pendülést férfi és nõ közt!?..." - Hogy ezt szólná a nõ, a fiú arra gondolt, s íme, egyszerre belépett, belibegett a nõ, zerge léptekkel szökkent elõre a szobában, és sugárzóan megállt a kályha fénykörében.
De miért is tételezte föl õ eddig magáról, hogy õbenne semmi pláne nincs?! Hiszen, lám, mit hall máris: "Jer közelebb hozzám, te ellenállhatatlan Lala!..." - Kérdés, jól hallja-e? Ugyanis õ még soha, vagyis egyáltalán nem volt még az életben Lala...
"Jujj, ne az én szavamra!... - így a nõ gurgulázva. - Fordulj szépen vissza, és magadtól találd ki, hogy mikor...!"
"Ó!... É!... A!... Ú!..." - tapogatta ki a fiú szíve ritmusát. Itt van, megvan, mindene a helyén van; akkor talán el is indulhatna szépen haza...
Ám gyengeségében (mely érzés legbelül mintha õsi erõvel táplálná ugyanakkor!), a fiú nem mozdult a helyérõl. Illetve csak egy kis fordulatot tett. S így, hogy ismételten háttal állt a nõnek, újból kitekinthetett az ablakon, újra-, azaz viszontlátta a szõlõlugast, a fákat, az oszlopokat, ám most meg érdekes módon azt kellett tapasztalnia, hogy mennél elszántabban figyeli például a lugas feszes dróthuzalát, annál inkább úgy tûnik: õ már nem belülrõl leskel kifelé, hanem - akárha maga volna a nyílegyenesre kifeszített drót helyében - immáron kintrõl tekint befelé, és amit ott (azaz idebent) lát, az voltaképpen ugyanaz, ugyanannak a megelevenedése, amire ebben a pillanatban gondol:

Hogy Viola és Tercsi hancúrozik vele. Viola a szõke, Tercsi a barna játszópajtás. Õ valahová befeküdt épp - talán egy pince mellékvájatába? Hallja, hogy Viola pókokról beszél, majd fogja magát és sértõdötten lemászik, leereszkedik valamilyen lépcsõn: "Basszatok tovább ketten!", kiáltja mérgesen hátra.
De hogy jön ide létra?!... Tán csak nem létrán ereszkedett lefelé Viola?...
"Hiszen a szénapadlásotokon voltunk, már elfeledted?!... - szól szemrehányón egy kései litániára ballagva Viola. Viola mákoskalácsba harap. A kalácsba õ is beléharap. - Tudhatnád, a szénapadláson szólt hozzám utoljára a Tera..."
S valóban, látja már fölemelkedni Tercsit a szénából a régi, rongyos, sosem felejthetõ padláson. S hallja is a lányt ugyanakkor, hallja, amint Viola után kiált:
"Jól van, Viola, mit vagy úgy oda!..."
A szénában sötét alagutak vannak. A széna felesen sarnyó , felesen fenyer . Az alagút bejárata olyan, akár a rókaluké. Csakhogy míg a rókalukba legföljebb a fák gyökérzete lóg be, addig ebbe az alagútba belóg a hervadt kamillavirág, belóg a gyermekláncfû, belóg a békarokka. S noha az alagút ilyenformán össze is szûkül valamelyest, attól az még alagút marad, s viszonylag simán befogadja az érkezõt. Forgolódni persze nem tanácsos az alagútban, de hát nem is arra való, hogy forgolódjanak benne. Az alagút is egy kész, önálló világ, ezt mindenki tudja, tudhatja. Természetesen nem tévesztendõ össze semmilyen másik világgal. Az alagút világát éppúgy nem lehet összekeverni más világokkal, ahogy nem lehet a gyereket a felnõttel, a világok kezdettõl fogva vannak, a világokat legföljebb el lehet hagyni, ám visszatérni ugyanoda már soha nem lehet, ez mindig így volt, s mindig így lesz...
"...Hallod, amit mondok, Tercsi?..."
"Persze hogy hallom, szívem!..."
"Tercsi, figyelj, érzed te is, hogy a fenyernek fojtó a pora?"
"Engem marhára fojt - prüszköl Tercsi. - Tényleg marhára..."
"Te, te nyuszi, mondd, meddig állsz még az alagút bejáratánál, mégis meddig óhajtasz ott állni, nem tudod?..."
"Szerinted - szól harákolva Tercsi -, szerinted a Violának most mi baja?"
"Valami baja van, az biztos." - S amint ezt kimondja, látja ám: a mackója jól tele van; a mackója, amely lecsúszott, s ott hurkásodik most lenn a bokáján, a mackója telis tele van pöndörödött zörgõs fenyerlevéllel .

"Te, azok a pöndörödött zörgõs fenyer levelek, emlékszel...? - szól kalácsán nyámmogva, ama kései litániára ballagva Viola. - Azok a pöndörödött, zörgõs fenyer levelek nekem még a seggem vájatába is beleálltak. Teneked nem?"
"Nekem is beleálltak, Viola - feleli, s közben ujjával tovább küllõz a léckerítésen. - Hanem most arra válaszolj inkább nekem: ki sütötte a kalácsot? Meg kell mondjam: nagyon finom."
"Ha tudni akarod: édesanyám sütötte. Mért, mit gondoltál? Talán, hogy én sütöttem, abba' voltál?"
"Az én anyámnak soha nem jön így össze, Viola. Hadd látom, milyen szivacsos! Hadd látom, milyen laza!..."
"A te anyád is - mondja Viola -, biztos a te édesanyád is tud ilyet sütni..."
"Nem, Viola. Anyám még soha nem sütött ilyet..."

"Nem, nem!... - kiáltja Tercsi az alagútban krákogva, harákolva. - Nem, én még ilyen izgist nem pipáltam soha!..."
"Tényleg annyira jó, Tercsi? Becsszóra, tényleg annyira?"
"Becsszóra... Csak azt tudnám, mitõl annyira? Talán attól, hogy elment a Viola?..."
"Lehet, hogy attól, nem tudom... No és mondd, Tercsi: van még levegõd?"
"Levegõ?... Az minek!?... Nekem már az sem fontos, hogy nyitva legyen a szemem. Ha behunyom, én akkor is látok..."
"No és mit látsz, Tercsi? Jó az, amit látsz, vagy nem jó?"
"Csak annyit mondhatok: nem láttam még ilyet..."
"Akkor figyelj most rám, Tercsi! Nagyon figyelj! Mije van annak, amit látsz, keze van, vagy mije van? Mert ha van keze, és elõtted térdepel, akkor az, tudd meg, Tercsi, akkor az én vagyok... De most mért karmoltál belém vadul, Tercsi? Felelj, minek?!..."

"...Viola, miért szorítod úgy a kezem? Válaszolj, ha kérdezlek, minek?!..."
Viola az ujjával "pszt!"-mutat:
"Úgy látom, nincs az udvaron senki, nyugodtan megállhatunk."
Bakóék háza elõtt állnak. Bakóék ablakáról lekerült már a fekete roletta. De Bakóék háza így is néma.
"Viola, nem tudom, min mesterkedsz, nem tudom, mit akarsz, de annyit mondok, ha miattad elkések a litániáról, akkor én tégedet szájon váglak, jó, ha tudod!..."
"Hülye. Ha nem tudnád, ez mindennél fontosabb most. Egyébként, hogyha erre vágysz, kérlek, nyugodtan vágjál szájon. Ha gondolod, csak nyugodtan."
"Tudod, hogy nem vágnálak szájon. Tudod, igaz?"
"Persze hogy tudom. Naná! Az kéne még, hogy szájon vágj!"
"Persze hogy tudom, mondod. Akkor meg minek mondtad mégis, hogy nyugodtan vágjalak szájon?"
"Te - mutat be az udvarba Viola -, te tudtad, hogy mindig oda járt ki pisilni, a diófa alá? Te ezt tudtad?..."
"Kicsoda?..."
"Na kicsoda! Mintha nem tudnád, hogy a Tera."
"Nem tudtam."
"Mindig az alá a diófa alá ment. Minden este, és minden reggel. És olyankor erre kellett nézzen, pont ide, ahol most mi vagyunk..."
"Nem tudtam. Mit szólsz hozzá, nem tudtam!"
"Minden este és minden reggel. És mindig erre... De mondd, figyelsz te énrám egyáltalán?!"
"Melyik alá, mit mondtál?"
"Oda, a középsõhöz - mutatja Viola. - A hülye egyszer megpróbált állva."
"Állva, mit?"
"Állva pisilni. De lepisilte magát, mesélte."
"Viola, én nem hiszek ám neked, jó, ha tudod. Te engemet itt direkt... azt hiszed, nem tudom... direkt... csak azért, hogy ne legyen nyugtom..."
"És azt is mondta, hogy téged akart utánozni. Hogy úgy szeretett volna pisilni, ahogy te szoktál..."
"Viola, te ki akarsz itt engem készíteni... Kérlek, ismerd el, hogy te még mindig engem okolsz... hogy én akkor ott... Hát figyelj rám, Viola, nagyon figyelj! Neked ehhez nincs jogod... Még neked is ölni engem... Nincsen!... Nincs jogod!... Nincsen, nincsen!... Most pedig, ne is haragudj rám, le vagy szarva!..."
"Várj!" - kiált, s fut utána Viola.
Kicsivel odább megáll, lihegve bevárja Violát. Itt már a templom lépcsõje van, õsz van, levél kereng a légben, hideg van, már majdnem sötét este van, ebben az utcában mindig este van... A partoldal omlós, egy hant lecsusszan, huppanva megáll alább. Csontok meredeznek ki a földbõl, régen volt asszonyok, régen volt férfiak, régen volt fiúk és lányok csontjai...
"Mit akarsz még, Viola, halljam!..."
"Megkérdezném, ha szabad: ti ketten akkor tényleg csináltátok azt ?..."
Hirtelen Violára mered. Majd szép lassan eltekint messze, a feketéllõ Lapis-ra, az Apróarasz-tetõre, a Monyorósra, Nyársasra.
"Arra gondolsz netán, amit mondtál nekünk?"
"Mondtam volna valamit? Látod, az lehet. Na és mit mondtam, nem tudod?"
"Valamit szóltál. Valamivel visszavágtál."
"Hogy játsszatok tovább nyugodtan. Én elmegyek, de ti csak játsszatok..."
"Nem egészen ezt mondtad."
"Na és... - emeli meg a hangját Viola. - Legalább megvolt ?..."
"Micsoda?"
"Hát az ..."
Hirtelen harangok kondulnak: elöl szalad a kicsi, utána cammog a nagy.
Mindketten megborzongnak.
"Na mit mondtam, Viola, megint lemaradtunk!.. Én most már nem is merek bemenni a templomba. Nem megyek be ma sem, holnap sem, holnapután sem... Én már soha többet nem megyek templomba, Viola."
"Látom, kivagy. Az jó. Nagyon jó. Akartam, hogy kilegyél... A bõgést viszont hagyd abba, jó?!... Hallod, amit mondok? Hagyd abba! Hagyd abba!... Tudom, csak azért bõgsz, hogy engem is megríkass!... Elég már!... Elég, nem hallod!... Az istenedet, te, hiszen nincsen semmi baj!... Nincsen semmi baj!..."

"Hiszen nincsen semmi baj, Lala! - szólt most a nõ halkan, nyugodtan. Anyaszült meztelenül állt elõtte az ablaknál. Anyaszült meztelenül törölgette a fiú szemét, száját. A könnyeit itatta föl, s a nyálát. - Fújd bele a nózikád!... Várj, hozok neked tisztát!..." - Azzal elfutott. Egy szempillantás alatt visszatért. - Hát szabad ezt, Lala? Hát fogjuk magunk', és sírunk egy sort, Lala? Hát mit kérek én tõled olyan nagyot, mondd, Lala? Ejnye-bejnye! Nahát-nahát! Azt a kiskésit! Irgum-burgum!.. És az élet, felelj, Lala, az élet folyása s rendje, az teneked semmi?!..."
Nem felelt, a torkában lévõ gombóc nem engedte, hogy megszólaljon. Csak nézett egykedvûen kifelé az ablakon.
Kinn már éj volt, hideg. Bent viszont duruzsolt a kis kályha.