FORGÁCH ANDRÁS

Látogatás a Proust-házban

Ha Párizsban járunk, és egy újságosstandon megvásároljuk a Pariscope-ot (de lehet az Officiel de (?) Spectacles is), a múzeumok és kiállítások rovat alatt, Proust nevénél a következõket lehet olvasni: " Proust, Banque Varin-Bernier, 102, bd Haussmann. Visite de la chambre de Marcel Proust le jeu de 14h a 16h. Ent. libre." Vagyis, hogy Marcel Proust szobáját csütörtökönként, délután kettõ és négy óra között, ingyen meglátogathatjuk a Haussmann körút 102. alatt, ahol jelenleg a Varin-Bernier Bank székel. Micsoda nagyszerû alkalom és lehetõség, ha éppen egy csütörtöki napon Párizsban vagyunk, és sûrû programjaink megengedik, hogy elzarándokoljunk megnézni a nagy francia író szobáját!
Az ember kiszáll a metróból a Gare St. Lazare-nál (van megálló közelebb is, de miért ne szálljunk ki a Gare St. Lazare-nál), onnan már csak egy kis séta Proust lakásáig. Mennyi ember nyüzsög ebben a városban, akiknek fogalma sincs róla, hogy a pályaudvartól egy ugrásra, az árnyas lombok szegélyezte, igaz, réges-rég nem annyira elegánsnak számító Haussmann boulevard-on ott a ház, és benne a szoba, Proust szobája, az a szoba, ahol az ágyban fekve írta éjszakánként hosszúkás füzeteibe nagy (és hosszú) regényét. Csodálnivaló, hogy csütörtök délután kettõ és négy között nem indul nagyobb zarándoktömeg arrafelé, japán turistahad, de nem indul, nyilván többen lennének, ha komoly árat kellene fizetniük érte. A bank üvegajtaja elõtt továbbsietek, a házszámot keresem, ami nincs kiírva, nincs mit tenni, visszafordulok, a bankba kell belépnem, a márvány elõcsarnokba, ahol egy kisasszony ül, pontosan ugyanolyan arckifejezéssel (pici szórakozottság, nagy szemek, dauerolt hidrogénszõke haj, rúzsos száj, mely mindig többet mondana, mint amennyit kimond, mindig kész egy kis szópárbajra a tovahaladó férfikollégákkal; a vége sóhaj vagy kacagás) -, akár a kisasszonyok a harmincas- és hatvanas évekbeli filmekben, melyekben a férfiak még meglepõen sokáig évõdtek (rendõrnyomozók, újságírók, titkos milliomosok, léhûtõk) az efféle, márványpult mögött ülõ, unatkozó, már-már hervadóban lévõ, mindazonáltal felettébb csinos kisasszonyokkal. Én is hozzá fordulok, hisz nem csak úgy üldögél itt, hanem láthatólag vigyáz is a térre, portás, de igazán csinos portás.
Nincs itt senki, egyedül vagyunk ketten, csak egy-egy magát láthatatlannak vélõ kishivatalnok, számfejtõ, küldönc, irodista suhan át az elõcsarnokon, hóna alatt dossziékkal, s a kisasszony várakozólag ránk (rám) néz, meg kell szólítani, de meg se kell, mert rám néz és már pontosan tudja, ki vagyok, és miért jöttem, és kérdés nélkül elém tol egy blankettát, amit ki kell töltenem, mintha hitelkérelemmel fordultam volna a bankjához. Nevem, foglalkozásom, párizsi lakcímem. Igen, mondja, itt van a Proust-szoba, de még nem lehet bemenni, most egy másik csoport van bent, addig is töltse ki ezt, és aztán foglaljon helyet (a fikuszok alatti kényelmes bõr ülõgarnitúrán, kissé odébb a bejárattól). "Lifttel fognak felmenni", mutat kedvesen a felvonó felé, "de egyelõre várjon, sil vous plait, mert egy elõzõ csoport még fent van a szobában, csak húsz perc az egész." És visszafordul korábbi, számomra meghatározhatatlan tevékenységéhez, ami tényleg rettenetesen leköti. Túlságosan is leköti, szinte megbántódom, hisz olyan kedves voltam vele, és a kedvéért olyan készségesen kitöltöttem ezt az ostoba blankettát, igazán szentelhetne rám néhány percet. Nem bízik bennem? Ahogy elfordulok tõle, hirtelen nem tudom, pénzt váltani jöttem-e be a bankomba, vagy egy pályaudvaron várakozom az úri osztálynak fenntartott váróteremben, telik az idõ, múlik, megáll, hát jó fiúként odamegyek a bõrgarnitúrához, leülök és tovább nézelõdöm.
Mintha valami régi újságcikkben volnék, amit valaki Párizsról írt, ami többek közt arról szól, hogy valaki várakozik valahol és megfigyeli a vele együtt várakozókat. Megfigyelem õket. Érdekes, hogy mindig kötelezõen egyformák az emberrel együtt várakozók: mindig van egy fiatal, de sápadt leány, valószínûleg egyetemista, valamint egy külföldi úr, aki töri a franciát, éppen most lép be, kopasz, kissé bizonytalanul nyomja meg az üvegajtót, idõsebb, de bõrdzseki van rajta, farmer, s mintha saját magunk utánzata volna, olyan tétova, most ránéz a kisasszonyra, látni az arcán, hogy nem nagyon ért franciául, ebben különbözünk, de már tölti is ki a blankettát, amit a kisasszony elé tolt, és aztán, továbbra is tétován, elindul a mi irányunkba, és tört angolsággal kérdezi, érdekes, még mindig nem biztos a dolgában, hogy jó helyen jár-e? Próbálok rájönni, hogy spanyol-e vagy norvég. Közben, a norvég háta mögött, mintha a semmibõl bukkant volna elõ, egy elegáns bankember könyököl ráérõsen a márványpulton, a klasszikus pózban, és a szõke kisasszony arcára, nem tudni, titkolt undor, udvarias kíváncsiság vagy a szemérmesen leplezett vonzalom kifejezése ül ki. A bankemberen látszik, hogy az imént ebédelt, arcán a jóllakott emberek üdvözült renyhesége, Le Monde-ját hanyagul a pultra dobja.
És íme, az utcáról most belép az amerikai házaspár, hogy teljesítsék statisztikai kötelezettségüket, nyakukban fényképezõgépek, kezükben zöld Michelin-útikalauz, ingük hawaii, és rögtön utánuk, a kis japán turista is megérkezik, roppant elégedetten, furcsamód egyedül, és kisvártatva, engedélykérés és villanó mosoly után a vaku is villan, rögzíti a szõke hölgy kényszeredett mosolyát. Várunk. Proust szobája is vár valahol az emeleten, várunk az elõcsarnokban, mely elõszoba Proust szobájához.
Nem tudom miért, de azonnal bennfentesnek érzem magam, alighogy elolvasom a fénymásolt szórólapot, melyen pár szóban leíratik, hogy Proust mikor lakott itt (1906-1913), és könyvének mely fejezeteit alkotta itt (az eleje és a vége zömét), és hogyan költözött be ide, és hogyan költözött el innen (kiköltöztették). Elolvasom a születési és halálozási évszámot is (1871-1922), többször egymás után, elvégzem a kivonási mûveletet. Hogy ez milyen fiatalon halt meg (ahhoz képest)! Valami nénikéje lakott itt azelõtt, és ez a bank vásárolta meg az ingatlant, jó üzletet kötött Proust, pedig sohasem tudott bánni a pénzzel. Árvaságra jutva tekintélyes vagyont örökölt, de nem ismerte a pénz értékét. Nem szívesen költözött be ide, félt a zajtól, a változástól, azután nem szívesen költözött el innen, de muszáj volt mennie. Nézegetem a Proust-portrét a szórólapon, a többiek is ezt teszik, van, aki jegyzetel, és ki tudja, miért, minél hozzávetõlegesebb az arckép, annál bennfentesebbnek érzem magam, mint aki Proustabb még Proustnál is. És közben kifejezetten jólesik a rideg irodai hangulat, a hosszúra nyúló várakozás, mintha egy fogorvos rendelõjében ülnénk, ettõl lesz értéke az ittlétnek.
Igen, most már az õ idõmértéke szerint múlik az idõ. Végül kiderül, hogy csak egy pillanat az egész, már jönnek is az elõzõk a meredek lépcsõházban, az elõzõ csapat, ugyanolyan kevesen vannak, mint mi, öten-hatan, az összetételük is körülbelül ugyanaz, talán csak a színes selyem nyaksálat viselõ, örökké nyájasan mosolygó, õsz haját rövidre nyíró asszony a különbség, képzeletbeli irodalmi szalonok hõsnõje. Fiatal lány vezeti õket, arcán a tárlatvezetõk sajátosan elvont arckifejezése: azé a tárlatvezetõé, akinek, miközben beszél, máshol jár az esze, a tárgy ugyanis tökéletesen hidegen hagyja. Fáradt délutáni arcocskáját látva, jó húsz-harminc méter távolságból legalábbis ez a benyomásom. Ugyanõ egy tehenészeti kiállításon is lehetne talán vezetõnk. A csoport egyik tagja, egy festett hajú úr még a lépcsõn lefele jövet komoly és intenzív beszélgetésbe elegyedik a leánnyal, késõbb alig akar kilépni az utcára, a leány érdeklõdést mímelõ arccal hallgatja a felajzott férfiút, s az úr végül a névjegyét is átadja neki, talán Proustnak üzen, poste restante, de nincs idõm ezen elgondolkozni, már elõttünk áll a kislány, bemutatkozik, õ a bank alkalmazottja, olyan, mint egy sápadt ipari tanuló, a felvonóhoz tessékel minket, két csoportban kell fölmennünk, mondja fásultan, mert a felvonó csak négy ember szállítására alkalmas, én a bõrdzsekis úrral együtt udvariasan lemaradok, odafönt pedig csatlakozom a ránk várakozókhoz.
És itt ér minket az elsõ meglepetés.
Ez nem Proust háza, közli érdekességként az idegenvezetõ kislány rögtön, látják, itt volt a fal, amit lebontottak, most még a szomszéd házban vagyunk, és ezen a képzeletbeli vonalon átlépve jutunk be a Proust-házba. A két ház között szintkülönbség is van, úgyhogy feljebb kell lépnünk egy picit, mintha dobogóra lépnénk. Amott egy asztalka, mint az irodákban, barna bõrgarnitúrával, fölötte túlméretezett absztrakt festmény ezüstkeretben, mint egy szakszervezeti üdülõ elõcsarnokában. Mindenütt neonfény.
Kövessenek, folytatja az idegenvezetõ lány. Voyez, itt egy keskeny folyosót láthatnak maguk elõtt. Ez a folyosó nem volt akkoriban még meg, ezt a két ház összeépítésekor hozták létre, ezen a ponton a folyosó két egymásba nyíló szobát választott el örökre: ebben a szemközti szobában, ahová közvetlen átjárás nyílt Proust szobájából, volt a fürdõszoba. Természetesen, mosolyog az idegenvezetõ lány, Proustnak nem kellett kilépnie a folyosóra, hogy a fürdõszobába mehessen. Tehát ebbõl a nemlétezõ folyosóból nyílik jobbra Proust szobájának ajtaja.
Egymás után betódulunk a kis szobába, mohón és kíváncsian, odabent, mintha a semmi fogadna minket, különös üresség, a kis csoport megtorpan: a szoba közepén egy nagy íróasztal áll, olyasféle, mint amilyen a nagy íróknál szokott lenni, a fal mellett, az ajtótól balra pedig egy kisebb fiókos biedermeier asztal, odébb márványkandalló, a két ablak között egy üvegezett könyvszekrény található, a falon, jobbra, meglepõen magasan, fekete-fehér festmény lóg a szerzõrõl, mintha egy tehetséges gimnazista festette volna, vagy az aszfaltra egy sanyarú sorsú pasztellmûvész: a kép túl nagy, de ne legyünk szigorúak. A kép nyilván nem tartozott a hálószoba berendezéséhez, a kandallón óra áll, bronz gyertyatartók, fölötte aranykeretes velencei tükör, az ablakokon elhúzhatatlan fehér függöny, melyen át az Haussmann boulevard-ra lehetne látni. Ha ki akarunk nézni, végül is a kifeszített függöny mögött kidughatjuk az orrunkat egy parányi résen: odalent a platánok alatt sétáló mit sem sejtõ párizsiakat látni s a kis parkot és templomot szemben az ablakkal. A szekrényben levõ néhány könyv a Pléiades Proust-kiadása, amibõl persze tévesen vonnánk le azt a következtetést, hogy Proust ezeket a könyveket olvasta volna, amikor itt lakott. Az asztal közepén hatalmas vendégkönyv.
A falakat persze parafa borítja. A parafa, amivel még maga a zajoktól irtózó szerzõ burkoltatta be e falakat, csodák csodája, hogy annyi vész után megmaradt, az ember megérinti kezével a ritka fát, melyrõl kiderül, hogy csupán parafamintás tapéta, amit a szem nem akart elhinni elõbb, parafamintás tapéta!, suhan keresztül az ember agyán, de ekkor az idegenvezetõ lány végre megszólal, hogy íme, Marcel Proust szobájában vagyunk. Elöljáróban annyit azért el kell mondania, hogy az egyetlen olyan tárgy, amelyik biztosan itt volt még Proust idejében is, az a falba beépített márványkandalló. Megbûvölten nézem a márványkandallót, melynek hideg cirádáit ama fehér és beteges kéz talán végigsimogatta. Legalábbis remélem, hogy volt személyes köze hozzá. Nyilván befûttetett hideg novemberi éjeken. De azért nincs vigasztalanabb egy halott kandallónál.
Ám az idegenvezetõ lány nem hagy búslakodni, határozott kézmozdulattal megmutatja, hogy körülbelül hol lehetett Proust legendás ágya a szobában. Az ágy helye a fal mellett van, a bejárattól balra, most ott üresség van, s az ágy elõtt, mondja és mutatja az idegenvezetõ lány, egy rózsafából faragott spanyolfal állt, körülbelül itt, mutat a levegõbe, mint aki víz habjára ír. A kis biedermeier asztalra készített kartonra ragasztott, nejlonfóliába burkolt képek közül ekkor fölemel egyet, mely, mint mondja, Marcel Proust hajdanvolt szobáját ábrázolja igaz valójában. Igaz, valójában nem az itteni, hanem a másik , késõbbi lakásában levõ állapotokat rögzíti, de legalább a bútorok ugyanazok , melyek itt voltak. A fotó szemügyre vétele utáni szemfüles kérdésre válaszolva elmondja, hogy a fotó tényleg nem is abban a másik lakásban készült, hanem egy múzeumban, ahol ügyes kezek újra összerakták annak a másik szobának a berendezését, mely szoba, az eredeti , a leírások szerint, annyiban is eltért a képen látottól, hogy igazi barlangra hasonlított, a képen nem látható sok-sok feltornyozott könyvvel, kézirattal, félhomállyal.
Nincs idõnk eltöprengeni rajta, hogy akkor mit ábrázol a kép, mert máris egy újabb képet tart elénk az idegenvezetõ: rézmetszetet a hajdani házról, no, nem arról a házról, amelyben Proust lakott, a ház azelõtt nézett ki így, mielõtt Proust beköltözött volna, mert az író egy, a képen még nem látható, késõbb ráhúzott emeletet lakott, mindenesetre éppen ilyen volt ez a ház, amikor felépítették, ostorát lengetõ kocsis hajt el elõtte, s a fákat még el sem ültették, melyek ma az Haussmann boulevard-on állnak díszsorfalat. Mint egy kikiáltó, úgy mutatja fel a két képet egymás után a lány, a képeket szuszogások és félhangos merci beaucoup -k közepette körbeadjuk.
A Proust-szobából két ajtó nyílik, egyik a már említett keskeny folyosóra, a másik egy szomszédos terembe, melynek a fõbejárata a felvonó mellett van, s melyre az van kiírva, hogy konferencia-terem. Egy idõ óta a szárnyas ajtók mögül vidám nevetést hallani, vidám férfitársaság hangjait, akik, talán egy komoly megbeszélés végén tréfába oldják súlyos és nehéz döntések komor hangulatát, kicsattanó jókedve van az uraknak, valaki éles fejhangon mesél valamit, a harsány malacnevetések közbe-közbeékelõdnek, s a Proust szobájába szorult kis társaság egy ideje nem annyira az idegenvezetõ lány szavaira figyel, hanem a dupla ajtó mögül kiszûrõdõ zajokra, mintha villák és poharak is csörögnének, a hangulat remek lehet odaát. Ekkor egy, szinte bocsánatkérõ mozdulattal mutat az ajtóra a lány (mi azt hisszük, a zaj miatt), s csak annyit mond, hogy az ajtó mögött a voltaképpeni legfõbb látványosság, a Proust-szalon található, de most, mint halljuk, a terem foglalt, munkamegbeszélés van, reunion , mely a telefonos kisasszonyoknak kedvelt kifejezése arra, ha a célszemély nem kíván beszélni a telefonálóval, és az is igaz, teszi hozzá az idegenvezetõ lány, nehogy azt érezzük, veszítettünk valamit, hogy lényegében a szalon sem ugyanolyan, mint hajdan volt, egykori tárgyai szintén nem láthatók, a pompás kilátás az utcára viszont változatlan, egyébként pedig szép és hangulatos a berendezése, tele festményekkel, szobrokkal, és drága, korabeli bútorokkal, ámbár Marcel Proust egyáltalán nem használta, mert amikor ideköltözött, akkor már lényegében nagyon beteg volt és látogatóit (ha egyáltalán) az ágyában fekve fogadta. A férfiak odabent, a Proust-szalonban hallhatóan jól érzik magukat, valami megmagyarázhatatlan jókedv rabjai, egymás szavába vágva beszélnek, némileg Bódy Gábor nazális tónusában.
A látottaktól eltelten némelyik társamnak kedve támad pár sort írni a nagy íróasztalon fekvõ hatalmas emlékkönyvbe.
A beálló csöndben, a pillanatot megragadva, mikor a látogatók némileg zsibbadtan a rengeteg látnivalótól, csak állnak ott, a szomszédból szûrõdõ kacagásra fülelve, az idegenvezetõ lány diszkréten kihúzza a biedermeier asztalka középsõ fiókját, és celofánba burkolt süteményeket, valódi madeleine-eket osztogat szét egy kosárkából, mint óvónõ a gyermekek között, s a látogatók mohón, kiéhezetten lecsapnak a csemegére, fel is mutatják egymásnak, mint a templomi ostyát: "Madeleine!", kiáltják, ízlelgetik a szót, van, aki kettõt kér és kap: enyhén szivacsos állagú ez a madeleine, pályaudvarok automatáiban és gyorsbüféiben lehet ilyen édes és kissé pudvás teasüteményeket kapni. A fonott kosárkát, melyben maradt még elég madeleine két aznapi csoport számára, a lány visszateszi az asztal fiókjába, és megvárva, amíg az átszellemült arcú norvég beírja nevét az emlékkönyvbe, kitárja vendégei elõtt a szoba folyosóra nyíló ajtaját, sietni kell, lent már vár az újabb csoport.
Most lépjük át a két ház közötti képzeletbeli falat, ott állunk ismét a felvonó elõtt, az idegenvezetõ lány most ad elõ egy kedves anekdotát a teáról, melynek a konyhából Proust szobájába érve nem volt szabad kihûlnie, pontosabban éppen egy megfelelõ fokot kellett elérnie, amiért is Proust házvezetõnõje hajszálpontosan kiszámította, hogy a konyhából mennyi idõ alatt ér a szobába, és hány fokosnak kell lennie a teának induláskor - a lány megengedi, hogy megnézzük azt a hajdani folyosót, ahol Celeste végigsietett: van, aki már annyira eltelt a sok látnivalótól, hogy nem is megy közelebb, én odahajolok, nem riaszt el a közlés, hogy a folyosó nem egészen úgy néz ki , mint akkor, jóval keskenyebb, mert egy részt levágtak belõle a késõbb épült lépcsõház számára: bekukkantok a folyosóra, ahol Celeste egykor végigsietett a teával: mintha egy repülõgép konyhájába látnék, ahol minden centire ki van számítva: fehérre mázolt csövek, kábelek, szekrények sorakoznak a neonfényben. Celeste itt ma már aligha tudna végigsietni, hacsak nem oldalazva, és a tea biztosan kilöttyenne.
Ereszkedünk le a lépcsõn, a norvég úr intenzív beszélgetésbe elegyedik az idegenvezetõ lánnyal, lent odaadja neki a névjegyét, a fikusz alatt már ott üldögél a következõ csoport: ugyanannyian vannak, mint mi, és körülbelül ugyanolyan eloszlásúak, mint mi, kint az utcán a diáklány bánatos pillantást vet rám, de nem köszönünk egymásnak, hiszen nem is ismerjük egymást.
Mielõtt elnyelne a legközelebbi metrólejáró, még egyszer visszanézek.
Marcel, mondom magamban, Marcel, hát itt is jártunk.