"a vers szétnyílik, / kitágul, mint egy holtág, / mint valami idilli / verdesészaj, ovális, / matt fényû ribanczselé -"
A múzsa és a bábu címû
kötet címadó versében találtam ezt az
idézetet. Úgy gondolom, pontos látleletet nyújt
Marno János veseirõl. Hadd induljak el ennek nyomán.
Elõször: Marno versei "szétnyílnak".
Sokszor kezdi verseit egy meglehetõsen profán pillanat felvételével.
Mintha egy zsánerképet indítana útjára.
És mintha egy történetet akarna elmesélni. Az
elsõ sorok ilyenkor epikus színezetûek. Vagy inkább,
versekrõl lévén szó: szándékoltan
távolságtartóak. Még amikor egyes szám
elsõ személyben kezdõdik a vers, a költõ
akkor is távolról figyeli önmagát. Marno költészete
nem élményköltészet, nem érzelmi leltár.
Nehéz rajtakapni azon, hogy önmagába merülne alá.
Költészetében ritkán tapasztalni, hogy élvezné
önmagát, hogy önfeledten ízlelgetne valamilyen
fölidézett élményt. Még amikor a legszemélyesebb
hangot üti meg, verseiben akkor is van valami szikárság.
Szenvedélyesen szikár költemények. De csak látszólag
távolságtartóak. Marno verseinek az úgynevezett
tárgyias lírához sincsen közük: semmilyen
rokonságot sem tudok fölfedezni közte és mondjuk
a Vas István & Co. (vagy Örökösei) költészete
között. Marno, ha gombostûhegyre tûzi magát,
s mintegy kívülrõl figyeli önnön énjét,
a legnagyobb érzelmi hõfokon teszi ezt. Költészetében
nyoma sincs a nárcizmusnak, de annak sem (ami a nárcizmussal
többnyire együtt jár), hogy kokettálna az olvasókkal
és mintegy összekacsintana velük a vers "háta"
mögött.
Marno útjára indítja
a verset, amelynek pályája azután mind az úgynevezett
szubjektív, mind pedig az objektív líra világát
elkerüli. És mégis: versei szubjektívebbek mindenfajta
élményköltészetnél, és objektívebbek
a tárgyias líránál. Szétnyílnak
a versei, mint az olló két szára, és ami eléjük
akad, azt össze-vissza szabdalják. "a vers legyen, / miszlikbe
aprítva, / sûrû, sûrûn szedett, és
szikár, / mint a kecskeszar, / védje magát a szó,
a szó- //tag, a hang, a kopogászaj - - -" olvasható
a
visszaszerzõdés
címû versében.
Marno versei úgy nyílnak szét, hogy az olvasó,
bármelyik sorához érkezzen is el, nem tudja, mi vár
rá a következõben. Költészetben ritka az
ilyen; szinte íratlan az a szabály, hogy az elsõ sor
felütése valamennyi késõbbi sorra rá kell
hogy üsse bélyegét. Marno nem adja meg ezt a kényelmet
az olvasójának. Mint amikor valaki egy jégpályára
löki be azt, aki nem tud korcsolyázni. Kényelmetlen
költõ. Vannak, akik ezt úgy fogalmazzák meg,
hogy Marno nehéz költõ. Valóban, sok versét
nem könnyû olvasni. Sorról sorra, de sokszor szóról
szóra irányt vált, persze ritmust is, és kiszámíthatatlanul
halad elõre. Utólag persze kiderül, hogy mindent kiszámít,
aminek eredményeként versei bonyolult asszociációs
rendszereket képeznek. De ez a kiszámítottság
nem olyan, mint amikor egy költõ mindent egyetlen ötletre,
gondolatra, képre vagy eszmére hegyez ki. Marno verseit nem
elõzi meg semmilyen gondolat, képzet vagy eszme: versei az
írás közben születnek meg. Persze minden versrõl
elmondható ez. És mégis. Vannak, akiknél a
vers nyilvánvalóbban írja magát, mint másoknál.
Két nevet említenék, akivel rokonnak érzem
Marnót: Tandori és Balaskó. Tandorinál a vers
valóban önmagát szüli meg - folytonosan generálja
magát. Balaskó pedig semmilyen olvasói elvárásnak
nem megy elébe és örökösen csapdát
állít - úgy kiszámíthatatlan, hogy közben
minden kiszámított. Marnóra is ez érvényes.
Versei önmagukat írják - a legszívesebben szétírnák
magukat. De közben hihetetlenül kézben is tart mindent.
Nem ismerek még egy költõt a mai magyar irodalomban,
aki ennyire meggyõzõen írna arról, mit jelent
költõnek lenni. Nem az irodalmi közéletben részt
venni, hanem költõként létezni - olyasvalakiként,
aki egyszerre érzékeny a társadalomra, önmagára,
a többiekre, a mûvészetre, az írásra, az
érzékiségre, s érzékenységét
ráadásul el is szenvedi, miközben nyersanyagként
is kezeli. Ennek a sokféle irányultságnak az egyidejûségérõl
ismerhetõk fel Marno versei. Zárt és tömör
versek - szinte meg- és felnyithatatlanok. Ugyanakkor egyfolytában
szétnyílnak. Megnyílnak - föltárulkoznak
az ismeretlen elõtt.
Másodszor: úgy tágulnak
ki, mint a "holtág". Marno verseiben mindenütt ott kísért
a halál. Szavai, sorai, mondatai örökké elgörbülnek
- a halál felé. Még amikor tematikusan nincs is róla
szó, akkor is ez az a centrum, ami felé költõi
nyelve gravitál. E lokalizálhatatlan középpont
felé szállnak a szavai - hol lassan lebegve, úgy,
hogy az olvasó szinte siettetné õket, hol pedig zuhannak,
szinte követhetetlenül. Marno korai verseire éppúgy
jellemzõ ez, mint a
Fellegjárás
vagy a
Marokkõ
címû köteteire - de
Az albán szálló
epikus verseire is. Legfeljebb az a különbség, hogy amíg
korábban Marno megpróbált sok minden másra
is figyelni (ettõl korai versei idõnként kifejezetten
szétfelé tartanak: sok minden kijöhet belõlük),
addig újabb versei mindinkább egyetlen pont körül
köröznek. És minél inkább a láthatatlan
középpont, a halál határozza meg õket,
annál inkább keltik egy gömb benyomását.
"fekete jégkockák", írja egyik költeményében.
Ilyenek a versei: fekete jégkockák. De azt is mondhatnám,
hogy tüzes golyók, amelyek ugyanakkor jéghidegek is.
Marno a mértéktelen tömörítés mestere.
De nemcsak a nyelvet tömöríti, hanem a nyelv nyersanyagát,
az életet is. A szavak és a kifejezések úgy
tapadnak össze nála, mint senki másnál a mai
magyar költészetben. Nehéz szétválasztani
õket. Van, amikor nem is lehet. Ilyenkor én sem értem
egészen a verset. De nem baj. Mert a nem-értés, ha
idõnként gúzsba köti az olvasót, egyáltalán
nem veszélyezteti a versek hõfokának az átérzését.
Marno képes annyira sûríteni, hogy versei olyan hálót
képeznek, amelyet semmi nem képes kiszakítani - az
alkalmankénti nem-értés sem. Marno verseit rendszerint
akkor veszem elõ, amikor inspiráció-hiányban
szenvedek. Sok más költõ esetében ez eszembe
nem jutna. Pedig azokat értem, elsõ betûtõl
az utolsóig.
Harmadszor: "idilli verdesészaj".
Meg verészaj. Marno szereti egyberántani a végleteket.
Az idillt meg a verdesést. A gyerekkort meg a halált. A szennyet
meg a ragyogást. Az obszcént meg a láthatatlant. Azt,
ami prózai, és azt, ami ihletett. A közös nevezõ
rendszerint a test. Vagy legalábbis ez az egyik közös
nevezõ. Nekem mindenesetre azok a kedvenc Marno-verseim, amelyekben
a testiség az uralkodó. Nem is annyira témaként,
mint inkább alaprétegként, kötõszövetként,
amelybõl minden szó kiszakad és bumerángként
vissza is tér. "mintha elöl-hátul / üvegtáblákat
toligálna fel a törzsembe / a bõröm alá",
írja
fehér feketében
címû versében,
amely az egyik legkedvesebb költeményem tõle. Marno
versei: mintha az ember bõre alatt üvegtáblákat
huzigálnának. Ami persze csak hasonlat, metafora. Miként
az is metafora, ha azt mondom: Marno versei akkor teljesednek be, amikor
eléri azt, hogy a szavai kezdik átvérezni egymást.
És végül, negyedjére:
"matt fényû ribanczselé". Marnót a Kukorelly
vagy Parti Nagy nevével jelezhetõ vonulathoz sem sorolnám.
Nem nyelvteremtõ költõ, hanem a nyelvet felhasználó.
Vagy kihasználó. Vagy akár ki is zsákmányoló.
Addig tömörít, sûrít, míg a szavak
lassan összeroppanak a tolla nyomán. Ilyenkor új szavak
meg nyelvi képzõdmények jönnek létre.
Hadd tegyem hozzá: nem könnyedén, hanem mint a gyanta
a fák kérgén: lassú kín eredményeként.
"nem árultam zsákba/macskát, cincognitóban
az egereimnek", írja. Marno nyelvi képzõdményei
nem zsákbamacskák. Bámulatosak ugyan, de nem az a
rendeltetésük, hogy álmélkodjam rajtuk. A nyelvi
humorának mindig tragikus színezete van. "sutyorgom a részvéttõl";
"gyerekkötvény"; "meghördül a cigánykohó";
"varangy papír"; "fapulyka"; "részegül vaslegû
halogén"; "puhán recseg az orv halál"; "szájbolt,
mely kérõdzi a csalánt"; "lázas utászhad";
"szálka-búborék"; "húsköntös". Pilinszkyre
emlékeztetõ lelki kopárság - de József
Attilát idézõ nyelvi burjánzás. Aminek
az eredménye: megannyi megemészthetetlen nyelvi falat. Mintha
követ forgatna az olvasó a szájában. Vagy a markában.
Marokkõ
.
Vagy kõre fektetné a fejét. "De hiába, így
sem fekszik lenni jobban, / nem könnyít rajtad e folyam gondolatban,
/ fejedet törni, mint kõ meg van törve, / zsákmányul
ejti könnyeit a törpe."
(Egy fénykép árnyoldalára)