BEDECS LÁSZLÓ

BÛN, BÛNTUDAT, EMLÉKEZET

Takács Zsuzsa legújabb könyve valójában három könyv, három kezdettel és három befejezéssel. A szerzõ elsõ próza-, tizedik verses- és ugyancsak elsõ esszékötete. A könyvvel kapcsolatos alapkérdés ezért aligha megkerülhetõ: az egymástól ciklusonként gondosan elválasztott mûnemek valóban járhatják-e a maguk külön útját, avagy nyelvi vagy gondolati megformáltságuk alapján egymásra utaltak-e, és ha igen, milyen mértékben? Annyi bizonyos, hogy a novellák nem csak beszédmódjukban, de tematikus hálójukban is elszakíthatatlanok a versektõl, és az esszék is kizárólag költészetrõl, legértékesebb pillanataikban éppen szerzõjük költészetérõl szólnak. De ettõl még nyugodtan tûnhet úgy bárkinek, hogy a könyv túlzottan heterogén, a zárt, következetesen formált gondolati háttér nem ellensúlyozza a nyelvi különbségeket és egyenetlenségeket, vagyis túl sok engedményt vár tõlünk, olvasóktól ahhoz, hogy egésznek tekinthessük. Talán a párját ritkítóan találó, szép és kifejezõ cím az, amin keresztül a verseket, mint a cím jelentésmezõjét a leginkább bejáró szövegeket a középpontba emelve, a prózát pedig a versek segítõjének, amolyan függelékének tekintve érvelhetünk a kötet egysége mellett, és kérdéseinkre választ kínáló kompozíciónak tekinthetjük. Vagyis arra az álláspontra kell helyezkednünk, hogy a kötet minden ellentétes jelzése ellenére a versek a legfontosabbak, ha a fontosságot a fentiek mellett az olvasók felé elvárt nyitottságon vagy a poétikai megformáltság színvonalán mérjük. Ez azonban nem odázhatja el azon meggyõzõdésünket, hogy az immár negyedik évtizedébe lépõ költõi pálya ezzel a könyvvel olyan eseményéhez érkezett, ami jelentõs mértékben formálhatja és ezen belül megerõsítheti a Takács Zsuzsa-líra értelmezõi hagyományát.
Azért is gondolhatjuk ezt így, mert a recepció egységesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a költõnõnek a kilencvenes években kibontakozó "második életmûvét" (Vörös István kifejezése) az anya elvesztésének gyásza járja át, s bár többen is hajlamosak voltak az elõzõ, Utószó címû kötetet úgy olvasni, mint a 1992-es Viszonyok könnyé vel elkezdett és az 1994-es Tárgyak könnyé ben következetesen továbbvitt költõi világnak a visszavonhatatlan lezárását, talán ez a lezárulás a mostani könyvvel megy végbe. Az Utószó címével, összegzést sugalló - válogatott és új verseket egymás mellé rendezõ - szerkezetével és tragikus hangvételével kétségkívül alig visszautasíthatóan kínálta magát a fenti szerepre, A bûnök számbavételé t olvasva mégis azt kell mondanunk, ha valami, akkor ez a kötet lehet az immár négy könyvet összekötõ poétikának az utószava. És nem is csak a versvilág továbbélése miatt, hanem azért is, mert ez az új könyv - épp a prózák segítségével - a költõi mûhelybe is bebocsátja olvasóit, ahol a szövegek egyszerre magyarázzák, távolságot tartva újraolvassák és így, az önértelmezõ gesztusok sokaságával, kitágítják a régebbi szövegek belsõ tereit. Ezt a feladatot látszólag csak az esszék végzik el, valójában maguk a versek is önreflexívek, nem beszélve az esszék és a versek közé bekerült, Takács Zsuzsánál igazán különlegesnek számító novellákróI, melyek a versekbõl ismerõs élményanyaguk, valamint e költészetre oly jellemzõ narratív poétikához képest meghatározható, néhol folyamatos, néhol pedig kifejezetten versszerû mondatépítkezésen keresztül módosítják a Takács Zsuzsa-költészetet értelmezõ diskurzust. Mindennek azonban az az alapja, hogy lássuk, Takács Zsuzsa új könyve bár három könyv, valójában mégis csak egy, méghozzá egy verseskötet.
Sokat elmond errõl a könyvrõl, hogy a Viszonyok könnyé nek jellemzõ beszédhelyzete az itt olvasható szövegekbe is átöröklõdött. Eszerint minden megnevezett embernek és tárgynak csak a tapasztalaton keresztül van értelmes, értelmezhetõ léte, ezért csak a beszélõ tapasztalatán átszûrõdve, vagyis a beszélõhöz fûzõdõ viszonyában van jelen a versben. Ez a viszony mindennél többet mond a tárgyról, de a beszélõrõl is, olyannyira, hogy ebben a költõi világban kapcsolatok, viszonyok nélkül a személyiség nem is meghatározható. A megszólítottakat jellemzõen az egyes szám második személyû névmás takarja, ezért sem lehet biztos, hogy ez a mindig jelenlévõ "te" ugyanaz a személy, ahogy az sem, hogy a beszédhelyzetek egyetlen beszélõre vonatkoznak. A jellemzõen tragikus hangoltságot sajátossá teszi a szövegeket átjáró finom, de sohasem feloldást hozó humor, amit többen kafkai humornak neveznek. Ennek alapja a tragikussal való játék és az az erõ, ami képes akár a halál fenyegetettségében is csavarni egyet a mondaton, akár egy óvatos szójátékkal, akár egy önironikus gesztussal. Ezzel a keserû mosollyal áll szemben a halál miatti szüntelen szorongás, ami voltaképp két irányból ered, de egy irányba tart. Az anya halálának átélése és asszisztálása ugyanis a saját halál lehetõségét vetíti elõre úgy, hogy e kettõbõl gyakorlatilag elválaszthatatlanul születik az a várakozással teli, paradoxonoktól sem mentes halálfélelem, ami Takács Zsuzsa költészetének alaphangját az utóbbi három kötetében mindennél jobban meghatározta. A gyász kezdettõl fogva mély bûntudattal társul, mígnem ebben a kötetben a bûn és a bûntudat mint a megértés tárgyai már beszédesebbekké válnak a gyásznál.
A bûn ezekben a szövegekben attól bûn, hogy mélysége, tragikuma és méltósága is van. A bûn szó keresztény liturgikus szóhasználatból nyerve jelentését, kifejezi az elidegenedés személyes jellegét, azaz a személyes felelõsséget mondja ki. Azt, hogy ugyan nem kérdéses, az ember mibenléte az elidegenedés, a bûnösség eredendõen az emberhez tartozik, de ez mégsem lehet a dolgok rendje, nem lehet isteni vagy természeti törvényszerûség, hanem csakis az egyetemes sorsban tükrözõdõ személyes szabadság adottsága. A bûnök számbavételének aktusa ezért nem más, mint az (ön)vád megfogalmazása. Ítéletet hordoz magában, akár külsõ személy a számvetõ, akár az önvádló én. Az ítélet látens jelenléte ezért kölcsönöz apokaliptikus hangütést a szövegeknek, hiszen a bûnök számbavétele már magában is lezáró erejû, azért történik, hogy utána lehetõleg ne legyen hely további bûnöknek. Vagyis ha a bûntett az önmaga ellen küzdõ emberrõl vall, akkor a bûnök számbavétele a bûn elõtti önmagához való visszatalálásra igent mondó emberrõl. Ez azért is így van, mert a bûn lényege szerint lehetetlenné teszi a bûnös számára, hogy világosan gondolkodva megértse a lelki igazságokat, és megértse önmagát.
Miféle bûnökrõl beszél Takács Zsuzsa? A legegyértelmûbb válaszokat a novellák adják, amelyek furcsamód sokkal intimebb hangon szólalnak meg, mint a versek. Bûnök seregszemléje a könyv, alapvetõen mégis kétféle bûnrõl van szó: elkövetettrõl és képzeltrõl. Ez a kettõsség azonban egységnek tûnik, mivel a kétféle bûn között nincs lényegi különbség, és fõképpen nincs a kétféle bûn által kiváltott bûntudatok között. A bûntudat egy, és innen nézve mindegy is, miféle bûn elõzte meg. A kammerni kastélypark címû novellában például errõl az alaphelyzetrõl így számol be: "Biztosra vette, hogy álmodott, mégis nem szûnõ bûntudat gyötörte." (20.) Az ehhez hasonló megjegyzésekbõl egész szövegek születnek, és mindegyik azt mondja, a képzelt, álmodott bûnök vagy épp mások bûneinek vállalása több öngyötrõ szerepnél, mivel a bûn mibenlétének megértésére kínál lehetõséget. Az, hogy minden tettet és minden gondolatot szûnni nem tudó bûntudat követ, nem lebénítása és végsõ soron lerombolása a személyiségnek, hanem épp ellenkezõleg, felépítése. Hiszen mivel a bûnösség az emberi lényeghez tartozik, az ember csak a bûn megértése után érthetõ meg.
A bûntudat súlya alól egyedül a szerelmes versek szabadok, azok a szerelmes versek, melyek a Takács Zsuzsa-lírának mindig is hangsúlyosan jelenlévõ részei voltak. Nincs olyan kötet, amely kapcsán a recepció ne emelte volna ki a szerelem ábrázolásának kivételesen érzékeny, nyelvileg is pontos megformáltságát. Ennek az ábrázolásnak a legfontosabb elkötelezettsége talán az, hogy nemcsak a szerelem kiteljesedését és inspiráló erejét mutatja be, hanem a kapcsolatok mögött mindig jelenlévõ feszültségeket, és az érzés elcsendesedését, esetleg elmérgesedését is. A Szerelem múlása télen címû vers ezt a kettõsséget oltja egybe azzal, hogy a kapcsolat két szereplõjének érzéseit egymás ellen kijátszva, ugyanakkor alapvetõ függõségükre rámutatva írja le: "Tûrt szerelem. Viszonzatlan pillantások." A két mondat a két fél felõl jön, egyik innen, a másik onnan, de összeütközésük kioltja erejüket. Az efféle dialogikus építkezés sajátja, hogy állásfoglalásra készteti az olvasót, amivel végül is bevonja a párbeszéd formálásába. A szerelmes versek "másságát" jelzi az is, hogy a kötetre jellemzõ múlt idejû elbeszéléssel szemben itt gyakori a jelen idõ, bár sok helyütt megfordítja az idõbeli viszonyokat az, hogy a jelen egy múltbeli beteljesült szerelem perspektívájából értelmezõdik, és csupán az válik fontossá, ami a szeretett férfira emlékeztet. A szerelem innentõl kezdve nem csupán egy mulandó érzelem, hanem követelt létmód, és ennek köszönhetõ, hogy a szerelemrõl beszélõ versek sohasem az érzelmek intenzitásának lenyomatai, nem vallomások és nem önkínzó levélrészletek, hanem a tudat által felügyelt lassú és több nézõpontot felvillantó analízisei a kapcsolatok egy-egy apró mozzanatának.
Érdekes szerkesztõi megoldásnak tûnhet, hogy míg a novellák és az esszék egy-egy ciklusba kerültek, addig a versek kettõbe. Ha azonban közelebbrõl is megvizsgáljuk a lírai szövegeket, rögtön megértjük, miért több ez a felosztás szerkesztõi fogásnál. A huszonöt verset elrendezõ két ciklus - Ittlét , illetve Kételyek - ugyanis két alig egymás mellé helyezhetõ poétikai világot mutat be. Az elõbbi folytatja a kilencvenes évek Takács Zsuzsa-könyveinek nyelvi-poétikai tendenciáit, az utóbbi viszont, ha nem is gyökeres, de jelentõs változást mutat, habár valójában a Viszonyok könnyé t közvetlenül megelõzõ kötetek idõközben háttérbe szorult versformáját újítja föl.
Az elsõ ciklus jellemzõen szonett-szerû, négyszer háromsoros, rímtelen szövegekbõl áll. Ez a versforma már a Viszonyok könnye óta a költõnõ sajátja, és bár a mostani kötetben ugyan kísérletet tesz a forma megújítására a pergõsebb, más mondatritmust elõhívó hatszor kétsoros versekkel, ezeket mégis inkább az eddig használt forma változatának lehet csak tekinteni. Mint Ferencz Gyõzõ írja (Kortárs , 1992/7. 99.), Takács Zsuzsa a tercinában megtalálta azt a formát, ami egyfelõl nagy hagyománnyal bír, lévén Dante-allúzió, másfelõl viszont látszólagos kötetlenségével lehetõséget kínál az önálló szerkezetû versek összefûzésére, és elég laza ahhoz, hogy a szövegek lírai és epikus ambíciói egyszerre és szabadon jelenhessenek meg. Azt írtuk, rímtelen versek ezek, de ez csak féligazság, hiszen a tercinához képest gyakran fordulnak elõ - igaz nem feltétlenül sorvégi - rímek, vagy ha nincs is rím, a helye érzékelhetõ hiányként van jelen. Az olyan esetekre gondolok, amikor a rímhívó sorvég hangsúlyos, a strófa üteme pedig kifejezetten rájátszik a harmóniára, ami végül mégis elmarad, általában szándékosan elrontódik. Itt például a sorok ritmikája miatt rímet várunk a lefut szóra, de a következõ strófába átkerülõ negyedik sor nemcsak a rím-lehetõséget hagyja el, hanem a ritmust is megtöri:

elhal fehér fogadon a nevetés,
a korall gyöngysor nyakadból lefut.
Mintha egy fuldokló szorította volna

csokrát melléhez utoljára.
(Ez az ostoba csivitelés)

Az ilyen váltások gyakorisága mondatja, hogy bár ezek a versek lényegében rímtelenek, a rím szerepe - mint olyan versépítõ elemé, mely az esztétikai hatás mellett a versszöveg tagolását is elvégzi -, a hiány beszédessége miatt igen nagy. Más kérdés, hogy a hangnem erõssége mégis lehetõvé teszi a folyamatos olvasást.
Már említettük, hogy Takács Zsuzsa különös érzékkel ad címeket munkáinak, mindig lényegkiemelõ az, amit a szövegek fölé ír. Az Ittlét cikluscímben például szinte muszáj meghallani a heideggeri filozófia hangját. Az pedig azt mondja, hogy az embernek mint kitüntetett létezõnek kérdése van a létrõl, és azt is, hogy az ember mint ittlét valamilyen módon megérti magát létében. A létre kérdezés és az önmegértés együttese ennek a költészetnek - mint megállapítottuk - legalapvetõbb mozgatója, és ezen keresztül kapcsolódnak a versekhez a novellák és az esszék is. Az Ittlét cím ilyen értelmezését árnyalja Schein Gábor észrevétele, miszerint maga a kötetcím is Heidegger-idézet. (Alföld, 1999/4. 69.) Ez a kapcsolat azonban több intertextuális viszonynál, inkább az értelmezés referenciáját jelöli, hiszen a verseknek ez a csoportja dolgozza ki A bûnök számbavétele címnek a végidõkre vonatkozó jelentéstartományát, aminek Heideggeren keresztül alkalmasint "erõs olvasata" adható. A bûnöknek az Isten általi számonkérése attól sajátos Takács Zsuzsánál, hogy nem tesz különbséget az egyén halálakor esedékes különítélet, illetve az idõk végezetén bekövetkezõ, a feltámadást megelõzõ utolsó ítélet között. A ciklus több fontos verse is a saját és a mindent és mindenkit elsöprõ halál közelségére reflektál, de talán az Ittlét címû vers e tekintetben a legnyíltabb: "ez az utolsó járat, a nulladik óra ez". Az alvó és párverse, A felébresztett ennél enigmatikusabban beszél:

Tiszta a lelkiismeretem. A kamra takarítása
volt csak hátra, de befejezi azt valaki
más. Tovább él valaki helyettem.
(Az alvó)

Jönnek utánam mások? Mindenkit egyedül
hoznak? Megértem-e majd a kérdéseket?
(A felébresztett)

A halálba való belépés legfõbb motívuma a meredek úton való séta, ami ötször tér vissza, legkiérleltebben az Egy távoli stúdióban címû versben: "panaszkodás nélkül igyekszem / a meredek úton felfelé". Ebbõl az is látszik, hogy Takács Zsuzsánál az apokaliptikus beszédmód nagy mértékben keveredik az eszkatologikussal, a beszélõ a maga jelenét ugyanis mindvégig úgy fogja fel, mint a rejtetten már ittlévõ jövõt, ami már most üdvösségnek bizonyul. Az üdvösség hívása - mondhatni - erõsebb, mint a vég befejezettségének jövõidejûsége, az "Én" továbbélése hangsúlyosabb, mint a mindenség pusztulásának fenyegetése. Többet megérthetünk ebbõl az irányultságból, ha idekötjük azokat a verseket, melyek az emlék verssé válásának mozzanatára reflektálnak, a halál elbeszélésében látottakhoz nagyon hasonló hangsúlyokkal. A vers ideje több helyen a "novemberi tavasz", ami nyugodtan érthetõ paradoxonként, hiszen a november, a halál angyalainak hónapja, és a húsvéton átfutó tavasz összeférhetetlen ellentétei egymásnak. Ebben a közegben problematizálódhat a versírás, az iróniát is szóhoz engedve: "Álmomban is: mintha egy zsákot ráztak volna: / vers lesz belõle?" (Valami távoli), "A szenvedély járt eszemben, amit úgy hívnak: / vers " (Egy távoli stúdióban). A tökéletes költeménynek mint örökké elérhetetlen, de létezõ metafizikai instanciának a jelenléte a másodmodernség hagyományát követi, ahol a "mû" megalkothatósága magában a szövegben kérdõjelezõdik meg. Ez tükrözõdik az alkotásnak sorsszerûségként és így szükségszerûségként való felfogásában is, amiben mindennél erõsebb a lehetõségek iránti vágy: "elõre, bátran törekedni, jó így, / könyörgés földi mása: vers!" (Ittlét)
A másik, Kételyek címû ciklust viszont egészen másféle beszédmód uralja. Az itt található versek nagy ritmikai változatosságot mutató szabadversek, lendületesebbek és bõbeszédûbbek is a megelõzõ ciklus szövegeinél. Tartalmi szempontból feltûnõ, hogy míg az tragikusan hangolt, és ezt a hangot csak egy-egy önironikus elhajlással árnyalja, addig a Kételyek versei éppenséggel kiforgatják az egész kötetre jellemzõ szubjektum-tárgy viszonyt, hiszen itt nem egy sajátként állított történet vagy emlék megértése a cél, hanem egy, az elbeszélõ "én"-tõl egyértelmûen különbözõ alany viselkedésének analízise. A különbség jól látszik, ha a kötet elsõ novellájának elsõ mondatát vetjük egybe, mondjuk a már vizsgált Szerelem múlása télen címû vers beszédpozíciójával. Az elõbbi így hangzik: "Ez a történet nem velem esett meg, de elsõ személyben tudok csak beszélni róla." A történet pedig álmok és gyötrelmes, át nem élt emlékek sorából áll, és végig azt mondja, hogy az elbeszélés szubjektuma nemcsak magára veheti, hanem lázas örömmel magára is veszi mások bûnét, bûntudatát és szenvedését. Ezáltal eltûnik az "én" és "te" közti határ, a lírai én magába olvasztja a második személyt. Vagyis lenne hely a dialógusra, de az "én" körülhatárolhatatlansága miatt ez elmarad. Ezzel szemben az említett versben a központ éppen az én-te viszony, és az elsõ és második személyû alakok megformált dialógusa teremti meg annak lehetõségét, hogy az "én" szereplehetõsége által kiteljesedjen. A ciklus többi versében sokszor a harmadik személyû alany és a szövegben értékítéleteivel jelenlévõ elbeszélõ között tételezhetõ fel meglehetõsen egyoldalú kapcsolat, ahol már elképzelhetetlen a szövegben jelenlévõ két személy eggyé olvadása.
Mindkét ciklus verseiben fellelhetõ a Takács Zsuzsa-költészet egyik maradandó teljesítménye: az allegorikus jelentéskapcsolásban rejlõ lehetõségek kiaknázása és elõtérbe helyezése. Nagyon is összefügg ez a jellegzetesség az apró, a hétköznapokban észrevehetetlenül jelenlévõ események vagy tárgyak versszervezõ mozzanattá emelésével. Takács Zsuzsa ugyanis úgy használja ezeket a tárgyakat és eseményeket, hogy végig alájuk dolgozik, finoman kimozdítja õket eredeti helyzetükbõl, míg végül azok allegóriaként mûködnek, hiszen azt sugallják, mintha lenne a megragadható dolgok mögött egy másik, egységes jelentéssík, amely a felszínnél mélyebb, de ugyanakkor titokzatosabb értelemmel bír. Jól megfigyelhetõ ez a mozgás az Emlékszel a Sashegyi úton címû vers esetében, ahol egy õszibarack leírásán keresztül egy szerelem története mesélõdik el. A közös sétáik során lehullott gyümölcsöket felszedegetõ pár kapcsolatának elsekélyesedését gazdag metafora érzékelteti: "Méregpohárként ittam ki az érett kelyhet." A barack szimbólumként is értelmezhetõ lenne, mégis inkább allegória, hiszen egy konkrétabb, meghatározott jelenség (a beszélõ szerelme) megjelenítésére szolgál. Ezáltal szubjektív tartalommal telítõdik, ami a szimbólum mûködését gátolná, és az is láthatóvá válik, hogy a beszélõ számára nem létezik egy abszolút "barackság", ami adott jelentéseinek engedve minden egyes hasonló történet esetén elõhívható lenne, hanem ez itt egyedi, metaforán átívelõ szemantikai kapcsolat. Az ehhez hasonló, egy-egy vers határain belül megalkotott lényeglátások az olvasónak is nagy mozgásteret biztosítanak, mivel ezekben a szövegekben az allegória legtöbbször nem külsõ párhuzamok alapján épül, sokkal inkább a beszélõ személyes érzései, élményei próbálják azokat az olvasóval elfogadtatni. Ezért a Takács Zsuzsa-lírában az allegorikus kapcsolatok nem igazak vagy hamisak, hanem hitelesek és hatásosak vagy nem.
Megerõsítésre szorul, hogy a versformálás anyaga Takács Zsuzsánál a reflektált, konkrét tapasztalati környezet, helyzetek, események, állapotok. A beszélõ a hétköznapi történésekbõl indulva a mélységig hatol, miközben kifejezésre jut, hogy a hétköznapinak tûnõ alkalom nagyon is kimunkált alkalom, ahol minden a helyén van. A kötet novellái és versei ugyanis az abból adódó kettõsséget használják ki, hogy a hétköznapi környezõ világban az ember spontánul viszonyul a dolgokhoz, sõt nem is a "dolgokhoz" viszonyul, hanem a "holmikhoz", "eszközökhöz", miközben az is láthatóvá válik, hogy a különbözõ "eszközök" csak jól körülhatárolható helyükön azok, amik, új környezetben új jelentést vesznek fel. Takács Zsuzsa azonban ennek az átformálódásnak a határát eltolja, aminek az a következménye, hogy a spontán, kiszámíthatatlan viszony megmarad, de a tárgyak egyszerivé és ezáltal sokjelentésûvé válnak.
Mint már említettük, az esszék kötetbeli szerepeltetését elsõsorban az önértelmezés stratégiája indokolja, szerepük a lírai szövegek megerõsítésében van. A Takács Zsuzsa-líra szempontjából legtanulságosabb a Verset megfosztják ruhájától , amely a Ma meghalt anyám vagy talán tegnap címû, az Utószó ban megjelent verset elemzi. Ez a vers az életmû kiemelkedõ darabja, és már eredeti megjelenésekor is hangsúlyossá vált azáltal, hogy önmagában töltötte be egy egész ciklus szerepét. A mostani újraközlés és a hozzá kapcsolódó értelmezés pedig még fontosabbá teszi. Mert bár igaz, a költõ is csak egy a versét olvasók közül - és ezt Takács Zsuzsa sem kérdõjelezi meg -, de annyiban mégis kitüntetett olvasó, amennyiben elsõként reflektál az írások keletkezésének körülményeire, a megalkotottság problémáira, mint amilyenek például a szöveg intertextuális kapcsolatai. A vers ezek nélkül a belsõ információk nélkül is nyitott a jelentésképzésre, de a szerzõi értelmezés mint paratextus mégiscsak elmélyíti a lehetséges jelentésrétegeket. Takács Zsuzsa írása ráadásul igen visszafogott, és arra tesz kísérletet, hogy "a verset élménnyé minõsítse vissza", mintegy szembesítse a szerzõtõl már elszakadt szöveget az alkotást elindító élménnyel. Az anya halálának újbóli, "valósághû" elmondása eléri célját, feszültebbé teszi az egyébként is drámai hangvételû verset, és ezen keresztül e költészet alakulásának legfrissebb eseményeit is, melyek legnagyobbrészt a csillapíthatatlan gyász formációi. A vers és értelmezése közötti kapcsolat intenzitását nagyban erõsíti, hogy maga az esszé is értékes, poétikailag izgalmas, szépirodalmi igényességgel megírt szöveg.
Hasonlóak mondhatók a magyar költészet halálverseirõl írott esszérõl, ami többszörösen is kiemelkedik a kötetet záró öt szövegértelmezés közül. Aligha kétséges, hogy a halálvers az istenes- és szerelmes versek mellett talán a legtermékenyebb területe a magyar lírának, mégis feltûnõ, hogy ezekhez képest jóval kevesebb szó esik róla. Pedig, mint Takács Zsuzsa írása is bizonyítja, a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom bölcsõjében megszületett magyar líranyelvbe szinte belekódolódott a halálról szóló beszéd szükségessége, és a költészeti kánon legnagyobbjai, Petõfitõl Petriig és tovább, legfontosabb mûveikben a halálhoz való versbeli viszony lehetõségeit írták, a mélyen vallásostól a groteszkbe hajló humorig. Ennek köszönhetõen kevés olyan nemzeti irodalom van - mondja az esszé - melyben a magyarhoz hasonlóan otthonos lenne a halálgondolat. Takács Zsuzsa lírája ehhez a hagyományhoz kötõdik, kiegészítve azzal a meglátásával, hogy a halálvers egyben istenes vers is, hiszen a halálról tett panasz minden alkalommal Isten kérdõre vonása. Ezért írja végül azt, hogy a halálról írni a legnehezebb költõi feladat, mivel sem a romantikus ború, sem a szentimentális rózsaszín, de a gyász feketéje sem lehet a vers valódi színe, hiszen a halál azon túl, hogy nem része az életnek - az esszé utolsó szavaival - az isteni közegben való feloldódva megszûnést jelenti, és ezáltal a szabadságot hozza el.