MÉHES KÁROLY

Az álomé lett

Gyilkos

Eljött hozzám a gyilkos.
Vagyis hát nem tudom.
A kopasz, bõrdzsekis férfi egy koszos mûprémes sapkát gyûrögetett az ajtóban. Helyet foglalt a karosszék szélén. Akadozva kezdett beszélni, a sötét sarokban függõ ingaóra ütéseire ijedten kapta oda fejét, mint aki fél, hogy épp most jár le az ideje, vége és nincs tovább.
Gyilkosságért ült tíz évet, ártatlanul, közölte. Azt ismételgette, hogy már rég szakítottak, aznap véletlenül járt arra, nem õ volt, az a suttyó gyerek, aki kétszáz méterrõl állítólag felismerte, hazudott; ki tudja, mért, kinek a tanácsára vagy parancsára. A rendõrök gyorsan eredményt akartak produkálni, annyi a megoldatlan eset, itt van ez a kirúgott, gyanús pofa, intézzük el egykettõre, ez munkálhatott bennük, véli most a férfi.
Az Imi.
Így emlegeti magát, már-már könnybe lábadó szemmel, ilyen a te szerencséd, Imi.
Nyolcadik indigón át gépelt, cafatokká szakadt papirosokat, barnára színezõdött újságkivágásokat rakott elém a fekete mûanyag tárcából, kisimította õket az asztallapon. Ezernyi hazugság, mondogatta, de ezt nem hagyja annyiban, még nem tudja, miképp, de bebizonyítja az igazságot.
Segítsek, erre kér, neki úgy ajánlottak, hogy olyan fajta vagyok, aki segít.
Sóhajtozott, gyürködte a régi iratok szélét az Imi.
Semmi biztatót nem mertem ígérni, annyit mondtam, majd telefonálgatok, utánaérdeklõdöm. Hiszen úgyis annyit telefonálgatok és érdeklõdöm teljesen felesleges dolgok után.
Ez még télen volt. Tényleg megeresztettem egy-két hívást, de mindenütt leintettek, és azt tanácsolták barátilag, jobb, ha nem veszek a nyakamba ilyen koloncot. Mivel maga Imi nem jelentkezett, lassan kikopott emlékezetembõl.
Májusban a kioszk teraszán élveztem a kellemes napsütést, olvasgattam, mikor valaki a vállamra csapott. Imi volt az személyesen. Bajuszt-szakállat eresztett, felszedett vagy tíz kilót és majd kicsattant az egészségtõl. A mellettem lévõ székbe vetette magát, rögtön pincérért rikoltott, és két vodkát kért. Csak akkor kérdezte, mi újság.
Mondtam, kicsit restelkedve, mint a mulasztáson kapott gyerek, hogy bizony semmi.
Csak hümmentett, majd a következõ percben az õ javaslatára megittuk a pertut. Aztán érdeklõdött, hogy az ügyében jutottam-e valamire? Ekkor esett le, hogy az elõbbi kérdésével csupán általános helyzetem felõl érdeklõdött.
Ismét behúztam a nyakam, s bár restelltem volna magam úgy beállítani, mint aki minden követ megmozgatott az érdekében, mégis hosszan ecseteltem, hogy eddigi erõfeszítéseim miért nem jártak eredménnyel.
Szerencsére Imit ezúttal nem zaklatta fel, amit hallott. Igaz, megint elõhalászta a fekete mûanyag tokot, de az õsi papirosokat már nem teregette elõ, csupán szóban ismételte el a múltkori téziseket.
Te tudod, hogy ártatlan vagyok, mit dumálok annyit, nem igaz?, kérdezte aztán, és karját a vállamra fektette.
Maradéktalan rokonszenvemrõl biztosítottam. Még meghívott egy sörre, aztán gyors búcsúzkodásba kezdett, mondván, annyi a dolog, hogy ihaj. Azt feleltem, hogy csak munka és egészség legyen, majd hosszasan ráztuk egymás kezét.
Ma kitartó kerülgetés után sikerült Arankát elcsábítanom a moziba; már úgy értem, eljött velem filmet nézni, a Presszó t, semmi más nem történt. Azaz dehogyis nem.
Hazafelé menet, mikor sétánkból lassan andalgás lett a kihalt augusztusi utcákon, zörgõ-csörgõ mikrobusz dohogott el mellettünk. Csikorogva megállt, és tolatott vissza, felénk. És amikor kicsivel elénk került, akkor dudált. Imi volt az, aki már tekerte is lefelé a jobboldali ablakot.
Vigyorgott, fõnök úrnak szólított, kiskezicsókolomot köszönt Arankának, azonnal meg akart hívni a Rózsakertbe, közben bocsánatot is kért, amiért alkalmatlankodik. Végül azért megkérdezte, csak úgy mellékesen, hogy semmi?
Széttártam a kezem, és csak a fejem ráztam.
Na majd még dumálunk, rikoltotta Imi, csókot dobott a kezével, és iszonyatos gázzal elzúgott.
És a következõ pillanatban Aranka megkérdezte, hogy ki volt ez?
A gyilkos, feleltem automatikusan.
Vagyis... egy kicsit szótlanul álltam a sötét utcán, majd hosszú, a szépséges este további részét kitöltõ, védõbeszédnek beillõ magyarázkodásba fogtam Imirõl, aki több mint tíz éve vagy megölte egy fülledt nyári éjszaka a szerelmesét, vagy nem.
 

Hotel Sehol

Az ismertetõ szerint az 1910-ben épült szálloda fényével, eleganciájával messze kiemelkedett kora városbéli fogadói és panziói közül. Ady Endre magyar költõ - így a mára még márványtábla minõségében is elkopott feljegyzés - e helyt sokat gondolkodott szegény hazája sorsán.
Szegény hazája és ez a szálloda!
- Van szabad szobájuk? - érdeklõdöm a pult mögött cigarettázó, kontyos madámtól.
Olvasószemüvegen át buta, barna szemmel mered rám, mint aki az anyját sértegettem. Aztán precíz, az ezeréves bagósokra jellemzõ mozdulattal elnyomkodja a csikket a pléhdarabon, majd az egészet a pult alá zuhintja - takarít.
- Csak üres szobánk van - közli rekedt hangon, s mint akinek felrémlik valami a vendégfogadás íratlan szabályaiból, erõltetett kísérletet tesz egy mosolyra. A jobb egyes metszõfoga hiányzik, ami azért különösen feltûnõ, mert a többi foga ép, lósárganagy. Csak késõbb veszem észre, hogy ebbe a lyukba illeszti bele a cigarettát, és úgy szívja végig, hogy a hamu nem pottyan le róla, hát ezért ül ilyen mereven õnagysága, és mered a semmibe.
A háta mögött lévõ tábláról gyors mozdulatokkal négy hatalmas, elkoszolódott fakörtén fityegõ kulcsot rak elém.
- Tessék, nézzen körül és válasszon.
- Melyiket ajánlja?
- Mindegyik szép szoba. Mindegyiknek mások az elõnyei.
- Értem.
- Nem lesz könnyû döntenie - szól még utánam, mikor már a lift gombját nyomogatom.
A régi fakeretes szerkezet tekerõgombos ajtóval nyílik, és félelmetes nyikorgással és dobálással vonszol felfelé. A negyedik emeleten kezdem vizitációmat. A folyosón ugyan félhomály uralkodik, de érzem, hogy mindent szõnyegpadló borít és a falak is kárpitozottak. A szobákat gyárigazgatók párnás ajtói védik.
A 426-os szoba. Berendezése olyannyira puritán, hogy leginkább egy börtöncellára emlékeztet. A fal mellé tolt ágyon vékony, foltos matrac árválkodik, az ágynemû kupacba rakva a széken. Az asztalon viszont az igénytelen kerámiavázában legalább ötven szál frissen vágott vörös rózsa virít, illata különös elegyet képez a dohhal, a por- és a fáradt bútorszaggal. Az ablak résnyire nyitva, a hirtelen támadó huzattól a buja csokor zizegni, suttogni kezd. Kéri, hogy maradjak, válasszam ezt a szobát, sohase lesz szebb és hosszabb álmom.
Dideregve zárom kettõre a szobát a körtés kulcsocskával.
De azért valamiképp rám települ a szálloda, a folyosók, a szoba hangulata, és nem engedek a kísértésnek, hogy gyalog menjek egy emeletet lefelé. Ragaszkodom a zörgõ lifthez.
A 301-es szoba. Mit szoba, apartman: két kisebb helyiség narancssárga nájlonfüggönnyel elválasztva, a mennyezeten vaskos gerendák futnak keresztül. Az ágy, a szék, az asztalka szinte semmiben sem különbözik a fentitõl. De - és csak akkor veszem észre, mikor belépek - az ajtó mögött díszes trónus áll. Oroszlánkörmös lábak, vörös bársony huzat. Egy pillanatra megérintem, s érzem, hogy a vastag karfa meleg, akár a bõr, mintha emberi kézfej lenne. A támla felõl halk, ütemes lélegzést hallok, majd egy elfojtott, de mélyrõl jövõ sóhajt.
Izzadt kezembõl majd kicsúszik a körte, míg kapkodó mozdulatokkal bezárok.
És liftezem, süllyedek lefelé.
A 222-es szoba. Egy picinke lyuk. Az ágy, a szék szóra sem érdemes. Se szekrény, se asztal. Csak egy, a felismerhetetlenségig elkoszolódott szõnyeg. A döbbent szemlélõdés pillanatában hallom meg a vidám vízcsobogást. Mint az õrült, tépem fel a fürdõszobaajtót. Bódító meleg és illóolajszag fogad. A kádba csobog a víz, habzik, úgy játszik, mintha valaki fürödne benne. A tükör alatti polc rogyadozik a piperéktõl. És a kád elõtti farácson ott áll, szépen egymás mellé helyezve egy pár rózsaszín pomponos papucs, rajta még arany számokkal a méretezés: 42-es. És csak folyik, folyik a víz, ki se önt.
Úgy verem a lifthívót, mint aki az életéért küzd.
Az utolsó kulcs, az utolsó szoba.
A 100-as. Alig akar kinyílni. Belépek a furcsa, barna-narancssárga sötétbe. Pontosan az ablak elõtt áll az utcai lámpa. A csöndben hatalmasat reccsen az ágy. Résnyire elhúzom a függönyt, és kinézek az utcára. A szemben lévõ ferences templom mély kapujában két koldus ácsorog, mint még eleven vagy épp a gyámkövek alól kibújt füstös szentek, netán a fõbûnök megjelenítõi.
Várnak lehajtott fejjel. Vastag kabátos, csizmás férfi jön erre, hirtelen megáll kettejük között. Keresgélni kezd a nadrágzsebében. Kicsit tétovázni látszik, majd elsietett, szinte ügyetlen mozdulattal a tõle balra álló koldus maga elõtt nyitva tartott tenyerébe nyomja a pénzt, és elsiet. De amint elhalad a másik koldus mellett, egyszerre visszafordul, és - ez pontosan lemérhetõ - minden erejét beleadva iszonyatosan belerúg a hátsó felébe. A férfi elõre tántorodik és térdre rogy.
Tompa puffanást hallok a hátam mögött. Odakapok, a Biblia az. Odadobom az ajtó mögé suvasztott hûtõszekrény tetejére, hogy csak úgy csengenek a poharak, majd az ajtót be sem zárva - mint aki nem tudja, mit cselekszik - a lépcsõn rontok lefelé, egészen a recepcióig.
Lihegek, mintha végtelen útról tértem volna meg. A kontyos hölgy felhúzott szemöldökkel fürkészi arcomat. Csak a fejemet rázom, és elé borítom tenyerembõl a fakörtéket.
- Sajnálom - mondja egészen részvevõ hangon, és lassan visszaaggatja kis kampójukra a kulcsokat.
Nem tudom, miképp nézek rá, de rövid tûnõdés után megszólal.
- Van még egy szoba. Az én szobám. Úgyis éjszakázom. Tudja, hátha betér valaki, mint maga. Sose lehet tudni. Ha megfelel. Itt hátul.
Bólintok. Súlyos fáradtság lep meg, úgy érzem, azonnal aludnom kell. Hagyom, hogy gyengéden megfogja a karomat és maga után vezessen. Nem is nagyon tudom, mi történik aztán, csak azt, hogy hamarosan egy puha ágyban fekszem állig betakarva, és mintha a homlokomra tapadna egy hûvös, száraz tenyér.
- Lám, mégiscsak a legjobb szobát választotta. Ne féljen, nem is lesz szebb és hosszabb álma soha, mint itt... - rémlik egy hang a fejem fölött, de már nem emlékszem, vajon hol is hallottam ezeket a szavakat.
Álmodom, nyugtázom az utolsó pillanatban, de jó!
 

Egek

Még rá is pirítottak, mikor álmosan elõmászott.
- Te nem hallottál semmit egész éjszaka?
A nagymama rosszul lett. Úgy köhögött, azt hitték, vége van szegénynek. De nem olyan fából faragták. Ádám tudta, amit a szülei nem: nagymama megmutatta már neki azt az ezüst zsebórát, ami a nagypapa után maradt.
- A tiéd lesz, édes gyerekem. De csak érettségire adom oda. Addig nem.
Tehát a nagymama már készül az õ érettségijére - mikor is esedékes? kereken hat év múlva; ez felfoghatatlanul sok idõ -, és az ilyesmibõl nem szokott engedni.
Megmosdott, felöltözve kavargatta a lágytojás kihûlt sárgáját az üres konyhában. Apa állt meg a konyhaajtóban.
- Mire vársz? Misére azért szépen el fogsz menni. Egyedül. Tessék, öt forint, a perselybe. Igyekezz.
Mit igyekezzen? Kezdjen el köhögni tán?
Benézett a nagymama szobájába. Felpolcolt párnákra dûlt, nyaka körül fehér kendõt visel, mint máskor. A szeme csukva volt, hosszú vékony ujjai között a rózsafüzér szemei ugráltak, mintha borsót fejtene. Jaj, nem szabad ilyeneket gondolni!
Milyen más egyedül misére menni! Nincs az az erõltetett menet, a hideg reggel szótlansága, a kerítéseknek támaszkodó, levágatlan, fagyott rózsák. A nagymama imádja a virágokat, de mindig csak hazafelé áll meg gyönyörködni. Ádám azt képzelte magáról, hogy utálja a világ összes hortenziáját és árvácskáját. Most szürke és barna, felásott kerteket bámult, és megelégedett volna a legapróbb növénnyel is. Néhány szál zöld fûvel.
Elért a parkig. Hány nyár történt itt, hány délután ! A palatetõs házak mögött magasodó rozoga kis templomtoronyból felhangzott a harang hívó szava.
Tudott mindent, miképpen történik a hideg, foszladozó falak között.
Leszegett fejjel baktatott a hinták felé. Ismerte a sivító hangú, horgolt sapkát viselõ néniket és a furcsa szagú, szürke kabátos bácsikat.
Helyet foglalt a jéghideg hintában.
Ismerte, milyen jól, a pad reccsenéseit, a térdeplõ két mélyedését. Azt a vacak fekete rongydarabot, amit a térde alá tehetett volna, de sose tett, mert õ ilyen. Ha szenvedéstörténet, legyen az.
Hajtotta magát, a keze majd odasült a jeges lánchoz. Azok a böhöm nagy, megsötétült-megbarnult festmények jobbról és balról. Egy torz arcú, Bazedow-kóros tekintetû Dániel próféta az oroszlán barlangjában, az oroszlán meg a lökött rajztanárra hasonlított, aki az iskolai folyosóra jeleneteket festett a Tanácsköztársaság dicsõséges százharminchárom napjából.
Repülni, suhanni! Leste az agyonmeszelt, mégis koszcsíkos eget. Ott? Oda? Szegény nagymama, ha ezt látná. Szegény Jóisten...
Fémes pattanást hallott. És tényleg repült. A hinta kicsúszott a feneke alól, õ pedig önkéntelenül elengedte a láncot. Elõre zuhanva, tompa puffanással borult a macskakövekkel kirakott földre.
Íme, valaminek a szent titka. Ha tudná, hogy minek!
Minek a büntetés? Minek a fájdalom?
- Mi baj, kishaver? - hallotta kicsit messzebbrõl. - Össze tudod vakarni magad?
Ahogy négykézlábra állt, egy guberálót látott a konténer mellett.
- Nincs semmi baj! - kiáltotta rekedten.
- Akkor okés - szólt a férfi, és nagy botjával visszahajolt a konténer mélyébe.
Ádám, amint felállt, a zsebébe dugott ötforintost kereste, de nem lelte. Bicegve kicsit körbetoporgott, akkor meglátta az élével két kõ közé szorult pénzt. Nehezére esett lehajolni érte, de amikor már a tenyerében érezte, tudta, mit fog tenni. A konténer felé csetlett-botlott, ahol a kutakodó férfi mellett áruházi bevásárlókocsi állt. Csak a hajlott, barna orkándzsekis hátat látta, és a bot göcsörtös végét, mikor a számtalan dobozka egyikébe gyorsan beleejtette a pénzt.
Úgy rémlett, mintha megint harangozást hallana, de közben jól tudta, hogy nincs az a templom, ahol ilyen hamar véget érne a mise. Sok idõ még, mire nyugodtan hazamehet.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/