Eljött hozzám a gyilkos.
Vagyis hát nem tudom.
A kopasz, bõrdzsekis férfi
egy koszos mûprémes sapkát gyûrögetett az
ajtóban. Helyet foglalt a karosszék szélén.
Akadozva kezdett beszélni, a sötét sarokban függõ
ingaóra ütéseire ijedten kapta oda fejét, mint
aki fél, hogy épp most jár le az ideje, vége
és nincs tovább.
Gyilkosságért ült tíz
évet, ártatlanul, közölte. Azt ismételgette,
hogy már rég szakítottak, aznap véletlenül
járt arra, nem õ volt, az a suttyó gyerek, aki kétszáz
méterrõl állítólag felismerte, hazudott;
ki tudja, mért, kinek a tanácsára vagy parancsára.
A rendõrök gyorsan eredményt akartak produkálni,
annyi a megoldatlan eset, itt van ez a kirúgott, gyanús pofa,
intézzük el egykettõre, ez munkálhatott bennük,
véli most a férfi.
Az Imi.
Így emlegeti magát, már-már
könnybe lábadó szemmel, ilyen a te szerencséd,
Imi.
Nyolcadik indigón át gépelt,
cafatokká szakadt papirosokat, barnára színezõdött
újságkivágásokat rakott elém a fekete
mûanyag tárcából, kisimította õket
az asztallapon. Ezernyi hazugság, mondogatta, de ezt nem hagyja
annyiban, még nem tudja, miképp, de bebizonyítja az
igazságot.
Segítsek, erre kér, neki
úgy ajánlottak, hogy olyan fajta vagyok, aki segít.
Sóhajtozott, gyürködte
a régi iratok szélét az Imi.
Semmi biztatót nem mertem ígérni,
annyit mondtam, majd telefonálgatok, utánaérdeklõdöm.
Hiszen úgyis annyit telefonálgatok és érdeklõdöm
teljesen felesleges dolgok után.
Ez még télen volt. Tényleg
megeresztettem egy-két hívást, de mindenütt leintettek,
és azt tanácsolták barátilag, jobb, ha nem
veszek a nyakamba ilyen koloncot. Mivel maga Imi nem jelentkezett, lassan
kikopott emlékezetembõl.
Májusban a kioszk teraszán
élveztem a kellemes napsütést, olvasgattam, mikor valaki
a vállamra csapott. Imi volt az személyesen. Bajuszt-szakállat
eresztett, felszedett vagy tíz kilót és majd kicsattant
az egészségtõl. A mellettem lévõ székbe
vetette magát, rögtön pincérért rikoltott,
és két vodkát kért. Csak akkor kérdezte,
mi újság.
Mondtam, kicsit restelkedve, mint a mulasztáson
kapott gyerek, hogy bizony semmi.
Csak hümmentett, majd a következõ
percben az õ javaslatára megittuk a pertut. Aztán
érdeklõdött, hogy az ügyében jutottam-e
valamire? Ekkor esett le, hogy az elõbbi kérdésével
csupán általános helyzetem felõl érdeklõdött.
Ismét behúztam a nyakam,
s bár restelltem volna magam úgy beállítani,
mint aki minden követ megmozgatott az érdekében, mégis
hosszan ecseteltem, hogy eddigi erõfeszítéseim miért
nem jártak eredménnyel.
Szerencsére Imit ezúttal
nem zaklatta fel, amit hallott. Igaz, megint elõhalászta
a fekete mûanyag tokot, de az õsi papirosokat már nem
teregette elõ, csupán szóban ismételte el a
múltkori téziseket.
Te tudod, hogy ártatlan vagyok,
mit dumálok annyit, nem igaz?, kérdezte aztán, és
karját a vállamra fektette.
Maradéktalan rokonszenvemrõl
biztosítottam. Még meghívott egy sörre, aztán
gyors búcsúzkodásba kezdett, mondván, annyi
a dolog, hogy ihaj. Azt feleltem, hogy csak munka és egészség
legyen, majd hosszasan ráztuk egymás kezét.
Ma kitartó kerülgetés
után sikerült Arankát elcsábítanom a moziba;
már úgy értem, eljött velem filmet nézni,
a
Presszó
t, semmi más nem történt. Azaz
dehogyis nem.
Hazafelé menet, mikor sétánkból
lassan andalgás lett a kihalt augusztusi utcákon, zörgõ-csörgõ
mikrobusz dohogott el mellettünk. Csikorogva megállt, és
tolatott vissza, felénk. És amikor kicsivel elénk
került, akkor dudált. Imi volt az, aki már tekerte is
lefelé a jobboldali ablakot.
Vigyorgott, fõnök úrnak
szólított, kiskezicsókolomot köszönt Arankának,
azonnal meg akart hívni a Rózsakertbe, közben bocsánatot
is kért, amiért alkalmatlankodik. Végül azért
megkérdezte, csak úgy mellékesen, hogy semmi?
Széttártam a kezem, és
csak a fejem ráztam.
Na majd még dumálunk, rikoltotta
Imi, csókot dobott a kezével, és iszonyatos gázzal
elzúgott.
És a következõ pillanatban
Aranka megkérdezte, hogy ki volt ez?
A gyilkos, feleltem automatikusan.
Vagyis... egy kicsit szótlanul álltam
a sötét utcán, majd hosszú, a szépséges
este további részét kitöltõ, védõbeszédnek
beillõ magyarázkodásba fogtam Imirõl, aki több
mint tíz éve vagy megölte egy fülledt nyári
éjszaka a szerelmesét, vagy nem.
Hotel Sehol
Az ismertetõ szerint az 1910-ben
épült szálloda fényével, eleganciájával
messze kiemelkedett kora városbéli fogadói és
panziói közül. Ady Endre magyar költõ - így
a mára még márványtábla minõségében
is elkopott feljegyzés - e helyt sokat gondolkodott szegény
hazája sorsán.
Szegény hazája és
ez a szálloda!
- Van szabad szobájuk? - érdeklõdöm
a pult mögött cigarettázó, kontyos madámtól.
Olvasószemüvegen át
buta, barna szemmel mered rám, mint aki az anyját sértegettem.
Aztán precíz, az ezeréves bagósokra jellemzõ
mozdulattal elnyomkodja a csikket a pléhdarabon, majd az egészet
a pult alá zuhintja - takarít.
- Csak üres szobánk van - közli
rekedt hangon, s mint akinek felrémlik valami a vendégfogadás
íratlan szabályaiból, erõltetett kísérletet
tesz egy mosolyra. A jobb egyes metszõfoga hiányzik, ami
azért különösen feltûnõ, mert a többi
foga ép, lósárganagy. Csak késõbb veszem
észre, hogy ebbe a lyukba illeszti bele a cigarettát, és
úgy szívja végig, hogy a hamu nem pottyan le róla,
hát ezért ül ilyen mereven õnagysága,
és mered a semmibe.
A háta mögött lévõ
tábláról gyors mozdulatokkal négy hatalmas,
elkoszolódott fakörtén fityegõ kulcsot rak elém.
- Tessék, nézzen körül
és válasszon.
- Melyiket ajánlja?
- Mindegyik szép szoba. Mindegyiknek
mások az elõnyei.
- Értem.
- Nem lesz könnyû döntenie
- szól még utánam, mikor már a lift gombját
nyomogatom.
A régi fakeretes szerkezet tekerõgombos
ajtóval nyílik, és félelmetes nyikorgással
és dobálással vonszol felfelé. A negyedik emeleten
kezdem vizitációmat. A folyosón ugyan félhomály
uralkodik, de érzem, hogy mindent szõnyegpadló borít
és a falak is kárpitozottak. A szobákat gyárigazgatók
párnás ajtói védik.
A 426-os szoba. Berendezése olyannyira
puritán, hogy leginkább egy börtöncellára
emlékeztet. A fal mellé tolt ágyon vékony,
foltos matrac árválkodik, az ágynemû kupacba
rakva a széken. Az asztalon viszont az igénytelen kerámiavázában
legalább ötven szál frissen vágott vörös
rózsa virít, illata különös elegyet képez
a dohhal, a por- és a fáradt bútorszaggal. Az ablak
résnyire nyitva, a hirtelen támadó huzattól
a buja csokor zizegni, suttogni kezd. Kéri, hogy maradjak, válasszam
ezt a szobát, sohase lesz szebb és hosszabb álmom.
Dideregve zárom kettõre a
szobát a körtés kulcsocskával.
De azért valamiképp rám
települ a szálloda, a folyosók, a szoba hangulata, és
nem engedek a kísértésnek, hogy gyalog menjek egy
emeletet lefelé. Ragaszkodom a zörgõ lifthez.
A 301-es szoba. Mit szoba, apartman: két
kisebb helyiség narancssárga nájlonfüggönnyel
elválasztva, a mennyezeten vaskos gerendák futnak keresztül.
Az ágy, a szék, az asztalka szinte semmiben sem különbözik
a fentitõl. De - és csak akkor veszem észre, mikor
belépek - az ajtó mögött díszes trónus
áll. Oroszlánkörmös lábak, vörös
bársony huzat. Egy pillanatra megérintem, s érzem,
hogy a vastag karfa meleg, akár a bõr, mintha emberi kézfej
lenne. A támla felõl halk, ütemes lélegzést
hallok, majd egy elfojtott, de mélyrõl jövõ sóhajt.
Izzadt kezembõl majd kicsúszik
a körte, míg kapkodó mozdulatokkal bezárok.
És liftezem, süllyedek lefelé.
A 222-es szoba. Egy picinke lyuk. Az ágy,
a szék szóra sem érdemes. Se szekrény, se asztal.
Csak egy, a felismerhetetlenségig elkoszolódott szõnyeg.
A döbbent szemlélõdés pillanatában hallom
meg a vidám vízcsobogást. Mint az õrült,
tépem fel a fürdõszobaajtót. Bódító
meleg és illóolajszag fogad. A kádba csobog a víz,
habzik, úgy játszik, mintha valaki fürödne benne.
A tükör alatti polc rogyadozik a piperéktõl. És
a kád elõtti farácson ott áll, szépen
egymás mellé helyezve egy pár rózsaszín
pomponos papucs, rajta még arany számokkal a méretezés:
42-es. És csak folyik, folyik a víz, ki se önt.
Úgy verem a lifthívót,
mint aki az életéért küzd.
Az utolsó kulcs, az utolsó
szoba.
A 100-as. Alig akar kinyílni. Belépek
a furcsa, barna-narancssárga sötétbe. Pontosan az ablak
elõtt áll az utcai lámpa. A csöndben hatalmasat
reccsen az ágy. Résnyire elhúzom a függönyt,
és kinézek az utcára. A szemben lévõ
ferences templom mély kapujában két koldus ácsorog,
mint még eleven vagy épp a gyámkövek alól
kibújt füstös szentek, netán a fõbûnök
megjelenítõi.
Várnak lehajtott fejjel. Vastag
kabátos, csizmás férfi jön erre, hirtelen megáll
kettejük között. Keresgélni kezd a nadrágzsebében.
Kicsit tétovázni látszik, majd elsietett, szinte ügyetlen
mozdulattal a tõle balra álló koldus maga elõtt
nyitva tartott tenyerébe nyomja a pénzt, és elsiet.
De
amint elhalad a másik koldus mellett, egyszerre visszafordul, és
- ez pontosan lemérhetõ - minden erejét beleadva iszonyatosan
belerúg a hátsó felébe. A férfi elõre
tántorodik és térdre rogy.
Tompa puffanást hallok a hátam
mögött. Odakapok, a Biblia az. Odadobom az ajtó mögé
suvasztott hûtõszekrény tetejére, hogy csak
úgy csengenek a poharak, majd az ajtót be sem zárva
- mint aki nem tudja, mit cselekszik - a lépcsõn rontok lefelé,
egészen a recepcióig.
Lihegek, mintha végtelen útról
tértem volna meg. A kontyos hölgy felhúzott szemöldökkel
fürkészi arcomat. Csak a fejemet rázom, és elé
borítom tenyerembõl a fakörtéket.
- Sajnálom - mondja egészen
részvevõ hangon, és lassan visszaaggatja kis kampójukra
a kulcsokat.
Nem tudom, miképp nézek rá,
de rövid tûnõdés után megszólal.
- Van még egy szoba. Az én
szobám. Úgyis éjszakázom. Tudja, hátha
betér valaki, mint maga. Sose lehet tudni. Ha megfelel. Itt hátul.
Bólintok. Súlyos fáradtság
lep meg, úgy érzem, azonnal aludnom kell. Hagyom, hogy gyengéden
megfogja a karomat és maga után vezessen. Nem is nagyon tudom,
mi történik aztán, csak azt, hogy hamarosan egy puha
ágyban fekszem állig betakarva, és mintha a homlokomra
tapadna egy hûvös, száraz tenyér.
- Lám, mégiscsak a legjobb
szobát választotta. Ne féljen, nem is lesz szebb és
hosszabb álma soha, mint itt... - rémlik egy hang a fejem
fölött, de már nem emlékszem, vajon hol is hallottam
ezeket a szavakat.
Álmodom, nyugtázom az utolsó
pillanatban, de jó!
Egek
Még rá is pirítottak,
mikor álmosan elõmászott.
- Te nem hallottál semmit egész
éjszaka?
A nagymama rosszul lett. Úgy köhögött,
azt hitték, vége van szegénynek. De nem olyan fából
faragták. Ádám tudta, amit a szülei nem: nagymama
megmutatta már neki azt az ezüst zsebórát, ami
a nagypapa után maradt.
- A tiéd lesz, édes gyerekem.
De csak érettségire adom oda. Addig nem.
Tehát a nagymama már készül
az õ érettségijére - mikor is esedékes?
kereken hat év múlva; ez felfoghatatlanul sok idõ
-, és az ilyesmibõl nem szokott engedni.
Megmosdott, felöltözve kavargatta
a lágytojás kihûlt sárgáját az
üres konyhában. Apa állt meg a konyhaajtóban.
- Mire vársz? Misére azért
szépen el fogsz menni. Egyedül. Tessék, öt forint,
a perselybe. Igyekezz.
Mit igyekezzen? Kezdjen el köhögni
tán?
Benézett a nagymama szobájába.
Felpolcolt párnákra dûlt, nyaka körül fehér
kendõt visel, mint máskor. A szeme csukva volt, hosszú
vékony ujjai között a rózsafüzér szemei
ugráltak, mintha borsót fejtene. Jaj, nem szabad ilyeneket
gondolni!
Milyen más egyedül misére
menni! Nincs az az erõltetett menet, a hideg reggel szótlansága,
a kerítéseknek támaszkodó, levágatlan,
fagyott rózsák. A nagymama imádja a virágokat,
de mindig csak hazafelé áll meg gyönyörködni.
Ádám azt képzelte magáról, hogy utálja
a világ összes hortenziáját és árvácskáját.
Most szürke és barna, felásott kerteket bámult,
és megelégedett volna a legapróbb növénnyel
is. Néhány szál zöld fûvel.
Elért a parkig. Hány nyár
történt itt, hány délután ! A palatetõs
házak mögött magasodó rozoga kis templomtoronyból
felhangzott a harang hívó szava.
Tudott mindent, miképpen történik
a hideg, foszladozó falak között.
Leszegett fejjel baktatott a hinták
felé. Ismerte a sivító hangú, horgolt sapkát
viselõ néniket és a furcsa szagú, szürke
kabátos bácsikat.
Helyet foglalt a jéghideg hintában.
Ismerte, milyen jól, a pad reccsenéseit,
a térdeplõ két mélyedését. Azt
a vacak fekete rongydarabot, amit a térde alá tehetett volna,
de sose tett, mert õ ilyen. Ha szenvedéstörténet,
legyen az.
Hajtotta magát, a keze majd odasült
a jeges lánchoz. Azok a böhöm nagy, megsötétült-megbarnult
festmények jobbról és balról. Egy torz arcú,
Bazedow-kóros tekintetû Dániel próféta
az oroszlán barlangjában, az oroszlán meg a lökött
rajztanárra hasonlított, aki az iskolai folyosóra
jeleneteket festett a Tanácsköztársaság dicsõséges
százharminchárom napjából.
Repülni, suhanni! Leste az agyonmeszelt,
mégis koszcsíkos eget. Ott? Oda? Szegény nagymama,
ha ezt látná. Szegény Jóisten...
Fémes pattanást hallott.
És tényleg repült. A hinta kicsúszott a feneke
alól, õ pedig önkéntelenül elengedte a láncot.
Elõre zuhanva, tompa puffanással borult a macskakövekkel
kirakott földre.
Íme, valaminek a szent titka. Ha
tudná, hogy minek!
Minek a büntetés? Minek a fájdalom?
- Mi baj, kishaver? - hallotta kicsit messzebbrõl.
- Össze tudod vakarni magad?
Ahogy négykézlábra
állt, egy guberálót látott a konténer
mellett.
- Nincs semmi baj! - kiáltotta rekedten.
- Akkor okés - szólt a férfi,
és nagy botjával visszahajolt a konténer mélyébe.
Ádám, amint felállt,
a zsebébe dugott ötforintost kereste, de nem lelte. Bicegve
kicsit körbetoporgott, akkor meglátta az élével
két kõ közé szorult pénzt. Nehezére
esett lehajolni érte, de amikor már a tenyerében érezte,
tudta, mit fog tenni. A konténer felé csetlett-botlott, ahol
a kutakodó férfi mellett áruházi bevásárlókocsi
állt. Csak a hajlott, barna orkándzsekis hátat látta,
és a bot göcsörtös végét, mikor a számtalan
dobozka egyikébe gyorsan beleejtette a pénzt.
Úgy rémlett, mintha megint
harangozást hallana, de közben jól tudta, hogy nincs
az a templom, ahol ilyen hamar véget érne a mise. Sok idõ
még, mire nyugodtan hazamehet.