Ez a bucka pedig a Harkai-tetõ,
itt
csatlakozott hozzám egy holló,
amit
csak tizenöt év múlva
sikerült lerázni
a Gyergyói Havasokban. Nem mondta,
tudtam, hogy valami nem-tudom-mi: sohamár.
Néha a kihûlt nap delelt
fölöttem,
néha csak egy gyászoló
szúnyog züm
-
mögött fülemnél.
Nem is leráztam,
elhessent. Jöttek szembe a háromkirályok,
a völgyben sivított a fûrésztelep,
s a holló már sehol. Nyár
volt,
kényelmesen vargabetût
csináltak Betlehembe,
románul beszéltek, áfonya
volt náluk,
vadméz, kecsketúró,
az egyiknek a sajtárból
ingére csöpögött
a tej, ahogy kínálta.
Mit legelhetett a tehénke, nem
tudom.
Fehér bajusszal, részegen
medvét kergettünk
utána. Ment volna a medve is
a mágusokkal,
de borzalmas a szájszaga. Restellne
a jászolnál a kissrácra
lehelni,
hát csak Tusnádfürdõig
jár le,
a terülj-terülj kukákig.
Szóval
a Harkai-tetõn gyanútlanul
pirítottam
a szalonnámat, és egy
nagy, károgó
pernye libbent föl a tûzbõl.
Szimpla kirándulás volt,
mint én,
hülye, hatodikbés fiúk.
Aztán
vissza a városba az õszi
mélyszántáson át
többkilós sártalpakon.
Az én hollóm
már fel se tûnt: varjak
kavarogtak
a horizontig. És tizenöt
év múlva,
mondom, a háromkirályok.