melyben a költõ egyebek között
az ihletettség állapotának hiteles leírására
is kísérletet tesz, megvizsgálja az általa
használt papír és tinta minõségét,
majd hõsével együtt elköszön az olvasótól
Mikor a szív elõnye már
egy orrhossz,
s a téboly csak egy karnyújtásnyira,
akkor ül le a papírhoz s
a tollhoz
a múzsák bús, dörgõszavú
fia,
a tinta mellé egy kupányi
bort hoz
(mást semmiképp sem illik
innia),
s ha lepkeként a mennyezetre
rebben,
nincs semmi meglepõ ilyenkor
ebben.
De jaj, van úgy, hogy jókedvû
a költõ,
s belsõ csendjét nem sértik
rút neszek,
komoly tógát akkor hiába
ölt õ,
hiába szól, a hangja csak
rezeg,
kezébõl ki-kihull a toll,
a töltõ,
s a ríme mind silány (akár
ezek),
ezért a költõk felvidulni
félnek,
mert abból vers sosem lehet -
csak ének.
Kedvem van énekelni - mondta nemrég
egy bárd (pedig nem volt sok
öröme),
e kedv komor korunkra már csak
emlék,
úgy elfogyott, akár a
dödöle,
az ember nem komoly húszévesen
még,
de megfontolja már, hogy dudol-e,
spórol az ihlettel búsabb
napokra,
s ha mégis ír, csak súlyos
kõlapokra.
Az én lapom, mellesleg, pillavékony,
s minden kis kósza szél
zizegteti,
a tinta, mellyel írok, illanékony
(ki látja holnap, nem hiszek
neki),
csak addig él, amíg a
csillanó könny,
amíg egy durva kéz el
nem keni,
addig meg könnyedén irkálok
én ma -
nem is hiányzik más, csupán
a téma.
No persze volna épp egy ifju hõsöm,
naiv legényke, szinte még
gyerek
(szegrõl-végrõl
személyes ismerõsöm,
kit még a szép idõkbõl
ismerek),
magát mások közt
nem találja õ sem,
ha szólnak hozzá, sápad
és remeg,
viszont barátja mindenféle
dalnak,
fõként a lüktetõnek
és badarnak.
Szereti járni esténként
a várost,
kivált nyáron, ha nem
kell már kabát,
a lábteniszt, a nõit és
a párost,
az indiáncseresznyeszörp
szagát,
és szereti a szenvedélyt,
a károst,
a sört, a gólt, a lányokat,
magát,
szeret megállni elmélázva
némán,
s a holdra nézni: "hogy ragyog,
no né mán..."
De, kit körébe annyi röpke
báj vont,
e réveteg legényke túl
szerény,
nekem meg írnom kell (közelg
a fájront),
s hõs nélkül mit
sem ér a költemény,
mi más marad? tollamra tûzni
Byront,
ha már a rím õt
hozta pont elém
(szerencse, mert prímább
hõst, mint e lordot,
hátán e kripli föld
aligha hordott).
Szeszélyes, ó, a rím,
akár az asszony,
és hajlik, mint a nád
(vagy épp törik),
ahogy jön, én versembe úgy
ragasztom,
de el se hinné, mennyit nyüstölik
más versírók, míg
könnyeket fakasztón
gurul tova, például épp
Önig -
hogy Ön e tenger-sor fenéki-végi
gyöngyöt közönnyel
félredobja: "régi".
Rímelni úgy szabad csak,
mint a lordom -
de könnyen szórta õket
el, nagy ég!,
mondhatták: "nincs már
több rím erre, Gordon",
mindig talált a rímszótárba
még
(ügyes kis könyv, én
is zsebembe hordom,
másként, nem is tudom,
hogy költenék,
ha fodrászhoz menet vagy iskolába
szivembe lép az ihlet égi
lába).
Idõznék még a rímeknél,
de Milton
lenézi õket, és
ez visszatart,
meg úgyis azt diktálja
már az ildom,
hogy abbahagyjam lassacskán a
dalt,
az olvasó is unja már,
gyanítom,
"van hõse a büdösnek"
mondja majd,
"mi mást akar még? feldühít
egészen" -
hát jobb talán, ha versem
itt bevégzem.