CSERNA-SZABÓ ANDRÁS

Püthagórasz keze

- zsebkönny -

Persze mindent megtett, hogy eltûnjön a szemük elõl. Tengerre szállt, egymaga. A rádió adó-vevõt a habok közé hajította. Csakis lakatlan szigeteken kötött ki. Leborotválta híres szakállát, csak hogy azok fel ne ismerhessék. Sötét napszemüveggel takarta szemét. Meg se szólalt, az óceán legközepén se.
Ha egyszer-egyszer mégis kikötni kényszerült valamely nagyobb város partjainál, hogy babkonzervet és ivóvizet szerezzen be, hát terhes nõnek álcázta magát. A hasa megvolt hozzá, csak parókát kellett a fejére tennie, kirúzsoznia száját. Szoknyát húzott, púdert vert arcára. Kivette ágya alól a babakocsit, kinyitotta, s azt tolta maga elõtt, míg el nem ért az elsõ konzervlerakatig.
Mégsem tudta magát biztonságban. Nem volt egyetlen nyugodt perce sem. Úgy érezte, figyelik. Lesnek rá. Hiába minden óvintézkedés, álca és trükk, hiába a magány, a félelemtõl nem bír megszabadulni. Verítékben úszva riadt fel éjszakánként. Rémálmok gyötörték. Azok riogatták álmában. Körbevették és összeverték. A vér egy fa törzsére fröccsent. Soha senki nem tudta összeverni. Nemcsak a filmeken volt erõs és bátor és legyõzhetetlen, de az életben is. És akkor most ezek a vézna, fehér lepedõbe öltözött, sápadt, göndör hajú mikiegerek szarrá verik ebben az álomban. Ez több volt, mint kétségbeejtõ.
Lehet - gondolta néhanap, mikor a fedélzeten napozott -, hogy az egész csak képzelõdés. Lehet, hogy senki sem figyeli õt. Hogy senki sem akarja a vesztét. Hogy az egész csak üldözési mánia, lelki kórság, amitõl egy valamirevaló pszichiáter seperc alatt megszabadítaná. De nem mert orvoshoz fordulni. Nem bízott már senkiben. Mert mi van, ha a doktor is közéjük tartozik? Ha õ is azt imádja? Azt, aki állatoknak prédikál.
Plasztikai mûtéten is gondolkozott. Még attól sem riadt volna vissza, hogy nõvé operáltassa át magát. Minden jobb ennél a végtelen rettegésnél. Piedonna - tûnõdött olykor -, igen, Piedonna, talán így hívhatnának, mikor már nõ vagyok.
A legfurcsább az volt az egészben, hogy soha nem látta õket. Soha nem fenyegették meg, nem kapott tõlük levelet sem. Csak az álmok. Mégis tudta, a sarkában vannak. Néha még a lihegésüket is hallani vélte, érezte a verejtékük szagát.
Nemcsak a lelke lett tropa, a teste sem volt már a régi. Gyomorbaj gyötörte. Néha úgy felpuffadt, akár egy vízihulla. Nem mert fingani sem. Attól félt, a szag után rátalálnak. Elképesztõ önfegyelemmel napokig vissza tudta tartani. Összeszorította seggpofáit. Háborút viselt saját szervezete ellen. De aztán elájult. Több napi adag szabadult ki ekkor belõle. A bab dolgozott, és neki rendre be kellett ismernie vereségét. Hogy az erõsebb nála.
Aztán nyár lett. Nem is emlékezett már arra, hanyadik nyár ez azóta, hogy vízre szállt. Augusztus elején a magányos hajóst kisebb betegség ágynak döntötte, mire felépült, a hajó vészesen közel sodródott a szárazföldhöz. Távcsövén keresztül tengerpartot látott, strandolókkal. Férfiakat, akik napernyõ alatt sört ittak; csupasz mellû nõk labdáztak; apró gyerekeket, akik homokvárat építettek. Rengeteg ember volt a strandon: szabadok, boldogok, félelem nélkül élõk.
A hajós elhatározta, véget vet számûzetésének. Ha leszáll az éj - lesz, ami lesz -, kiköt. Paróka, rúzs, púder és szoknya nélkül végigjárja a tengerparti bárokat. Hagymás-babos pizzát fog rendelni egy hangulatos kerthelyiségben, aztán csúnyán leissza magát valahol. Ha még marad pénze (s ha még feláll), akkor egy olyan helyet is meglátogat.
Már virradt, amikor kilépett a Hét Matrózlegényhez címzett kuplerájból. Dülöngélve, fejfájósan, savasat büfögve próbált elbotorkálni a kikötõig. Egy jó forró kávéra vágyott. Végigtúrta zsebeit, de egyetlen fillért sem talált. Válla néha nekiütõdött egy házfalnak. Úgy érezte, nem bírja már ki a partig. Megállt, lehúzta a sliccét, és egy fa tövében pisálni kezdett. A szikkadt földön habzott a fehér lé, mintha sampon lenne. Aztán egy pillanat alatt eltûnt a repedések közt.
Mire felhúzta a cipzárt nadrágján, már körül volt véve. Tucatnyian sem voltak. Véznák és sápadtak. Szandál lábukon, testüket lepedõ borította. Hajuk göndör, beszédük dallamos. A magányos hajós arra gondolt, hogy még azt sem tudja, melyik országban van. Hogy hol fog meghalni.
Nem félek - mondta flegmán, és valóban nem is félt. Nem is védekezett. Hagyta, hogy üssék, hagyta, hogy rúgják. Azelõtt egy tucatnyi ilyen vakarcsot egy pofonnal elintézett volna.
De nem intézte el õket. Örült, hogy végre nem kell félnie. Hogy véget ér ez az egész. Pont kerül a végére. Nem kiabált, nem jajgatott akkor sem, amikor földre került, s bicikliláncokkal kezdték verni. Látta a saját vérét, halálos nyugalom öntötte el. Nevetett, amikor elvágták a torkát.
Senki nem volt az utcán, az emberek még aludtak. Azok egy kapualjba húzták a hajós hulláját, és fölé friss, meleg vérrel írták a házfalra:
"A püthagóreus rend elsõ szabálya: Tartózkodj a babtól!". Mivel a város törvényei szerint a temetõ csak a helybélieket illette meg, Piedone holttestét a hajójára vitték, s tengerre bocsátották.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/