Persze mindent megtett, hogy eltûnjön
a szemük elõl. Tengerre szállt, egymaga. A rádió
adó-vevõt a habok közé hajította. Csakis
lakatlan szigeteken kötött ki. Leborotválta híres
szakállát, csak hogy azok fel ne ismerhessék. Sötét
napszemüveggel takarta szemét. Meg se szólalt, az óceán
legközepén se.
Ha egyszer-egyszer mégis kikötni
kényszerült valamely nagyobb város partjainál,
hogy babkonzervet és ivóvizet szerezzen be, hát terhes
nõnek álcázta magát. A hasa megvolt hozzá,
csak parókát kellett a fejére tennie, kirúzsoznia
száját. Szoknyát húzott, púdert vert
arcára. Kivette ágya alól a babakocsit, kinyitotta,
s azt tolta maga elõtt, míg el nem ért az elsõ
konzervlerakatig.
Mégsem tudta magát biztonságban.
Nem volt egyetlen nyugodt perce sem. Úgy érezte, figyelik.
Lesnek rá. Hiába minden óvintézkedés,
álca és trükk, hiába a magány, a félelemtõl
nem bír megszabadulni. Verítékben úszva riadt
fel éjszakánként. Rémálmok gyötörték.
Azok riogatták álmában. Körbevették és
összeverték. A vér egy fa törzsére fröccsent.
Soha senki nem tudta összeverni. Nemcsak a filmeken volt erõs
és bátor és legyõzhetetlen, de az életben
is. És akkor most ezek a vézna, fehér lepedõbe
öltözött, sápadt, göndör hajú mikiegerek
szarrá verik ebben az álomban. Ez több volt, mint kétségbeejtõ.
Lehet - gondolta néhanap, mikor
a fedélzeten napozott -, hogy az egész csak képzelõdés.
Lehet, hogy senki sem figyeli õt. Hogy senki sem akarja a vesztét.
Hogy az egész csak üldözési mánia, lelki
kórság, amitõl egy valamirevaló pszichiáter
seperc alatt megszabadítaná. De nem mert orvoshoz fordulni.
Nem bízott már senkiben. Mert mi van, ha a doktor is közéjük
tartozik? Ha õ is azt imádja? Azt, aki állatoknak
prédikál.
Plasztikai mûtéten is gondolkozott.
Még attól sem riadt volna vissza, hogy nõvé
operáltassa át magát. Minden jobb ennél a végtelen
rettegésnél. Piedonna - tûnõdött olykor
-, igen, Piedonna, talán így hívhatnának, mikor
már nõ vagyok.
A legfurcsább az volt az egészben,
hogy soha nem látta õket. Soha nem fenyegették meg,
nem kapott tõlük levelet sem. Csak az álmok. Mégis
tudta, a sarkában vannak. Néha még a lihegésüket
is hallani vélte, érezte a verejtékük szagát.
Nemcsak a lelke lett tropa, a teste sem
volt már a régi. Gyomorbaj gyötörte. Néha
úgy felpuffadt, akár egy vízihulla. Nem mert fingani
sem. Attól félt, a szag után rátalálnak.
Elképesztõ önfegyelemmel napokig vissza tudta tartani.
Összeszorította seggpofáit. Háborút viselt
saját szervezete ellen. De aztán elájult. Több
napi adag szabadult ki ekkor belõle. A bab dolgozott, és
neki rendre be kellett ismernie vereségét. Hogy az erõsebb
nála.
Aztán nyár lett. Nem is emlékezett
már arra, hanyadik nyár ez azóta, hogy vízre
szállt. Augusztus elején a magányos hajóst
kisebb betegség ágynak döntötte, mire felépült,
a hajó vészesen közel sodródott a szárazföldhöz.
Távcsövén keresztül tengerpartot látott,
strandolókkal. Férfiakat, akik napernyõ alatt sört
ittak; csupasz mellû nõk labdáztak; apró gyerekeket,
akik homokvárat építettek. Rengeteg ember volt a strandon:
szabadok, boldogok, félelem nélkül élõk.
A hajós elhatározta, véget
vet számûzetésének. Ha leszáll az éj
- lesz, ami lesz -, kiköt. Paróka, rúzs, púder
és szoknya nélkül végigjárja a tengerparti
bárokat. Hagymás-babos pizzát fog rendelni egy hangulatos
kerthelyiségben, aztán csúnyán leissza magát
valahol. Ha még marad pénze (s ha még feláll),
akkor egy olyan helyet is meglátogat.
Már virradt, amikor kilépett
a Hét Matrózlegényhez címzett kuplerájból.
Dülöngélve, fejfájósan, savasat büfögve
próbált elbotorkálni a kikötõig. Egy jó
forró kávéra vágyott. Végigtúrta
zsebeit, de egyetlen fillért sem talált. Válla néha
nekiütõdött egy házfalnak. Úgy érezte,
nem bírja már ki a partig. Megállt, lehúzta
a sliccét, és egy fa tövében pisálni kezdett.
A szikkadt földön habzott a fehér lé, mintha sampon
lenne. Aztán egy pillanat alatt eltûnt a repedések
közt.
Mire felhúzta a cipzárt nadrágján,
már körül volt véve. Tucatnyian sem voltak. Véznák
és sápadtak. Szandál lábukon, testüket
lepedõ borította. Hajuk göndör, beszédük
dallamos. A magányos hajós arra gondolt, hogy még
azt sem tudja, melyik országban van. Hogy hol fog meghalni.
Nem félek - mondta flegmán,
és valóban nem is félt. Nem is védekezett.
Hagyta, hogy üssék, hagyta, hogy rúgják. Azelõtt
egy tucatnyi ilyen vakarcsot egy pofonnal elintézett volna.
De nem intézte el õket. Örült,
hogy végre nem kell félnie. Hogy véget ér ez
az egész. Pont kerül a végére. Nem kiabált,
nem jajgatott akkor sem, amikor földre került, s bicikliláncokkal
kezdték verni. Látta a saját vérét,
halálos nyugalom öntötte el. Nevetett, amikor elvágták
a torkát.
Senki nem volt az utcán, az emberek
még aludtak. Azok egy kapualjba húzták a hajós
hulláját, és fölé friss, meleg vérrel
írták a házfalra:
"A püthagóreus rend elsõ
szabálya: Tartózkodj a babtól!". Mivel a város
törvényei szerint a temetõ csak a helybélieket
illette meg, Piedone holttestét a hajójára vitték,
s tengerre bocsátották.