(Idill)
az ágyon fekszenek kiterítve,
pontosan,
mintha mind egy test lenne, a nehéz,
a mozdulatlanságba hajszolt teste,
úgy hevernek ott kiterítve
a ruhák,
az ajtó nyitva, majdnem teljesen,
valaki a vendégeit várta,
és most,
hogy jönnek, lépteikkel
kopogva,
az ajtót vendégeinek kinyitja,
pedig
nem áll ott senki, és a
csönd, igen,
nehéz lenne feledni, mert ez
ellen
szinte nem is lehet tenni, csak újra
könyörögni, valaki meglocsolja
a virágot,
mert kell, hogy az elõszoba fénye
legyen
zöld, mintha a végtelenségig
virágozna
(Hajnali szerenád)
a vendégek alszanak, és
alszik mindenki
kiterítve, parketta reccsen a
láb alatt, talán
mászkál egy árnyalak,
és egybegyûjti
az elheverõ szárnyakat
ebben a csendben,
és ha felébredünk,
elszalad, majd azt hisszük,
mi álmodjuk a rosszakat, valami
álom, ami nyomogat fekete billentyût,
és ha reggelig beragad, az véletlen
csak,
mert baj nem érheti házunkat,
a miénket soha,
nem is kell félteni, legyen nyitva
mindig
ajtaja, ablaka, szóljon bent
a város
zsivaja, mintha nem jönne el a
pillanat
soha, felkelünk és más
nem jut
eszünkbe többé, csak
egyetlen dallama
(Meditáció)
a nyárfát a szél
meghajlítja, nyárfánk
egész a földig lehajolva,
mellette az
összes levelét elhullatja,
csak a miénken
marad, hogy belezörögjön
a viharba,
ebbe a csöndes zivatarba, sehol
egy
hang, csak mindenhol némasága,
a villámok lassú villanása,
sehol egy
hang, hogy belezörögjön
az elmúlásba
mégsem figyeltem a roppanásra,
ami
talán majd egy pillanatra azt
az
arcot a múltból elõmossa,
de
nincsen szavam az éjszakára,
és
szavak nélkül nem jön
elõ, hogy
arcát mindig a fény takarja