Kedves István,
köszönöm leveledet, nagyon
megtisztelõ fölhívásodat körkérdéseid
megválaszolására; barátságtalan volna
nem válaszolni rá, legalábbis "magánlevél"
formájában; soraim a beléd (belétek) rokonszenvvel
"ölt" munkát jelezzék, mert különben aligha
"publikusak": némely kitételük (kimondásuk) a
honi köz-békét perturbálná, zárt
társadalom hangulatot is kordában tartó, egyensúlyozó
konszenzusát sértené, némelyikük pedig
nyomdaképes sem volna,
quod licet
az ifjonti
Lupus
nak,
már s még nem a vén szamárnak, tudományban
s elmeélt tekintve amannál jóval gyarlóbbnak,
a romlandóban behozni semmi esély. De van még szomorítóbb,
"történelmibb" magyarázata is, miért volnék
manapság kevéssé illetékes a jelent mérlegre
tenni, jövendõre jósolgatni, s persze bárminõ
többes számban megnyilvánulni. Kicsúszott alólunk
az idõ, pottyant ki belõle a távolban remetéskedõ
agg, nem politikai választásával, de kövületes
sorsával végérvényesen és bárhol
"emigráns"; fura, de azzal, hogy elvileg fölhúzták
a vasfüggönyt, ritkás személyes jelenléttel
nehezebb ott, köztetek tájékozódni, mint korábban
a formálisan biztonságos elszigeteltségben; "hivatalból"
és hivatalokat kijátszani már nem érkezik a
Szajna partjára afféle "köteles példány",
drága portéka lett nálatok a könyv, még
költségesebb a posta, palackposta minek is, ha nem az ismeretlen
távolból kell várni az ellenszolgáltatást,
hiúság legyezgetését és persze erkölcsi-politikai-esztétikai
igazolást: palackra akad ott elegendõ horgász, az
eszkimók meg a fókák, ha lényegesen több
a rendkívül fölkészült ítész,
recenzor, pártoló, mint a pártolni, "disszertálni"
érdemes munka. Jót, gyengébbet mire ide elsodor a
víz, már sokszorosan mustrált, címkézett,
fölbontott. Vigasztaló talán csak annyi ebben, hogy
a körülmények igazolják: kölcsönösen,
nékünk s a világnak már semmi sem sürgõs,
senki nem veszít semmit, ha éveket késik a találkozás,
mert lám a
Zsivagó
val is szinte egy emberöltõt
kivártunk, az egykor nálunk agyonajnározott Doctorowot
pedig még mindig nem vettük kézbe, s talán úgy
fogunk meghalni, hogy Melville-
rõl
is csak olvastunk, az
Abafi
ról
is csak sejtéseink vannak, Sade márki és Henry Miller
több könyvét is az elsõ száz oldal után
visszatettük a második sorba, magyar aufkl"rista szakértõ
dolgozataiba sem néztünk bele soha, a Spiritus Rector Diabolicus
tanulmányairól is közös ismerõseinket számoltatjuk
be. Vagyis, mai magyar irodalomra térve: bizonyára
mindenkinek
jobb, ha a kierõszakolt találkozással nem bosszantjuk
föl magunkat, hiszen kedvezõbb a közöny legyintése,
mint az undorkodás és az ellentmondás ingerültsége;
s akkor maradjon tõlünk távol kuláköltés
és termelési krimi, franciáskodó rímkovácsság
és svádás-löttyös klapancia, sziámi
sompolygás, takonypõczködés és pöcsejdiskedés,
pattanásos pornó, hátultöltõs ál-avantgárd
és "radikális eklektika", leányzsúros adyendréskedés,
neszesemmi-attulócska "posztmodern" publicsiszta pislogás
és kacsingatás, szájtépés, fenyegetés,
dohogva böhöm asztmás indulat a nikotinelvonó menhelyen.
Rövidül az élet, jobb, ha (méltatlankodni bár)
nincsenek kísértõ "alkalmak"; s helyesebb, ha bevalljuk,
hogy lettek ritkuló ismereteink is esetlegesek, másodlagosak,
- bár jómagunk elégtelensége ne minõsítené
kedvezõtlenül a közvetítõket, forrásokat.
Vagyishogy manapság többet tudunk (sejtünk) nem alaposan
tanulmányozott könyvekbõl, hanem a még mindig,
széles spektrumban, jónak mondható, s minden számban
valaminõ érdekeset tartalmazó és szinte kivétel
nélkül
liberális
és
patrióta
folyóiratokból: a
Kortárs
ból és
a
Holmi
ból, a
Jelenkor
ból és a
Forrás
ból,
másokból is, ha Debrecenben, Pozsonyban, Szombathelyen, Veszprémben,
Újvidéken, Tatán nem sajnálnák ránk
a bélyeget, de persze a
2000-
bõl s akár a
Népszabadság
heti irodalomkritikai váltójától. Olvasunk
itt szövegeket, szívesebben verset, mint egység-prózát
és próza-részletet, folytatásost; s nagy figyelemmel,
ki-ki nem is sejtené, hogy éppen õt is hálásan,
nagy haszonnal, ha egy inkább történészi hivatottságú
fiatalasszony (SzÁ) helyezte nékünk távlatba
Lator László költészetét, Sch. G. segített
a "szent öreggé" ifjonti léptékkel is elõlépõ
Rába György lírájának jobb értésében,
ha MI és RV gyõzött meg végre róla, hogy
a tudós "anglicistáink" közül a legtöbb poétikai
nyugtalanságot alighanem Nádasdy Ádám kínálja,
egyazon RV, hogy Marno Jánost miért lehet és kell
becsülni szûk szektánál, baráti körnél
nyitottabb agapén. Még igazabb, mert magánéletünkben
intenzívebb, tanulni, tudni, mûvelõdni, némi
nemességet is kölcsönözni (úgy tenni), mily
sokat köszönhetünk élõszóban azoknak
a kritikusoknak, irodalombarátoknak, kiknek néha hajnalig
lophatjuk drága idejüket: Margócsy Istvánnak
és Spiró Györgynek, Földényinek és
Sándor Andrásnak, ÁM-nek, DL-nek, WA-nak, Néked,
Kereszturynak; s ha hagynák magukat megkörnyékezni,
fejtágítóra (a miénkre), magán-spec.
koll.-ra fölvennénk persze Angyalosi Gergelyt, Radnóti
Sándort meg Kulcsár Szabó Ernõt és Beáta
nénit (Th. B.), óh. Tanuljuk tõlük, mirõl
és hogyan kell vélekednünk, jószerivel nem csupán
az irodalomról, de az életrõl, történelemrõl,
politikáról, Kelet-Európáról, oroszságról,
lengyelségrõl, Ámerikáról, gazdálkodásról,
gyermeknevelésrõl, udvarlási szokásokról
és barkácsolásról. S ott, unalmunkban, kivetett
magányunkban persze figyeljük is kissé, azt, mit ott
"irodalmi életnek" lehet nevezni: kajánsággal, bánatosan
néha megindítót is tapasztalva életrõl,
életekrõl, irodalomról. Nézni, megfigyelni,
hogy áll a bál, a versengés, a lepketánc az
irodalmi piacon, hogyan lesi déltõl kora estig a Város
metszõpontján tucatnyi költõ, egy szál
olvasó melyikõjük kötetét emeli le végül;
majd vonul azután a népség, kettõsök,
kis klánok, a kardoskodó nagy osztást perturbálva,
egy szomszédos intézménybe; egyetlen irodalmi kávéházba;
egy fedél alatt mindenkit összehozó levegõs térségbe.
Szomorkodni esetleg, vékonyka létszámot növelni
egy piszkosodó csilláros szálába, hol mindig
más irodalmi özvegyet köszöntenek csoszogó
gáláns lovagok, a régi harcosokból lett keseredett
elleneskedõk; vacogni másutt a frissen mázoltan már
salétromos falak között, a Gyászoló Csókával
és két udvarhölgyével, két teológus-félével,
hátizsákos, bajszos filozopter-fruskával, Dakszlival
és Létrával, itt sem többel, mint féltucattal,
áhítattal hallgatni a közönségnél
alig csekélyebb számú, szakállba csomagolt
tudós kommandót (a csupaszképû, keskeny arcú,
acélszürke tekintetû N-t; a szigorú ajkú
W-t, ki fehérlõ kecses kézzel lapozgatja jegyzetkötegét;
a ragyásképû, elhízott, nehezen szuszogó
S-t; a pátriárkára csapzottan hajazó B-t),
hogyan vesézik a
mi
Hölderlinünket és Salingerünket;
de mindez nem is csúfolás, mert mi a csuda vinné ilyen
helyekre az (egyre inkább) idegent, ha nem némi pietás,
vegyük frivolabbra: az utolsó pislákoló libidó,
a kíváncsiságé. S van néha véletlen
szép ajándék is, ha a bóklászó
például bebotlik egy szintén szûkkörûre
sikeredett
Holmi-
estre, szûk utcában gyertyafényes
vecsernyére: meghallgatni három Petri-verset, egyre szorongóbb
torokkal, majd kicsorduló könnycseppel, avagy azonosítani
(fölismerni) egy törékeny legénykét, talán
még egyetemistát, bizonyos Varró Dánielt, kit
bár patronálója és fölvezetõje
csak virtuóz parodistaként méltatott, de hát
a mi lelkünkbe a fiatalember belemarkolt, lehet, csupán azért,
mert egyik bök-, nékünk inkább: beleélõ
verse KD-rõl szólt, s mi egész életünkben
úgy voltunk KD-vel, mint KD Görög Ilona szerint is RGy-vel;
vagyis egy csomag papírzsebkendõt elhasználtunk ezen
a
Holmi-
esten, jó, hogy sötét volt, RP nem láthatta,
kopf-fény glóriában és ennen napkirályi
glóriájában kint ült az asztalnál, hátul,
a bejáratnál pedig, kulák, csicskás, frontember
és karhatalmi nem leselkedett.
Ennyit visszajelzésként és
bevezetõként, kedves István és kedves JELENKOR;
akár megállhatnánk; akár csak azért,
mert kegyes körleveleteket a lét fullasztó kudarcába
dõlt lakásomban,
isa por és papír,
nem
találom; kérdéseitekre csak homályosan emlékezem,
s így iskolás pontjaim csak személyes szeszélyt,
rá- és mellékbeszélést rántanak
össze.
*
Tehát: magyar irodalombarátként
mit éltünk meg élményként, eseményként
1998-ban; elõzõkbõl következik, nem föltétlenül
könyvvé kötött könyvben lapozgatva?
1. Nékünk a legfontosabb esemény
talán a Mûcsarnok hatalmas és páratlan
Erdély
Miklós
-kiállítása volt, melyben két
nyavalya között, de szerencsére éppen még
a zárás elõtt egy intenzív hetet tölthettünk:
ujjongva, némely korábbi fenntartást is nagyon kedvezõre
kiigazítva, találkozva ott az egykori "misztérium"
néhány közösével, jószerivel a Magyar
Mûhely holdudvarából (Csutak Magdával és
Megyik Jánossal, Szentjóbyval és Tábor Ádámmal,
"Danival" és persze itt is F. Lacival, de lám, mert
ebben
nincsen (el)választó vonal, Gy. P.-vel is), s emígy,
lelkünkben, a miénkben búcsúzva is szerencsétlen
életünk talán legjobb szakaszától, az
ún. "férfikortól". A kimondásra is késztetõ
régebbi meg most konfirmált fölismerés: Erdély
Miklós (a "kellemetlen fráter") a mi életünknek
is volt, akarva-akaratlanul, egyik vonatkozó pontja; fontosabban:
hogy személyisége, szerepe, de megannyi "mûfajból"
való, egyidejûleg és osztatlanul ott lévõen,
mûvei
is meggyõzõen tartoznak bele a 20. század európai
mûvészetébe,
Du Mont
kislexikonba kéretik
sürgõsen fölvenni õt s bárminõ korszak-monográfiába
legalább egy Beuys- vagy egyéb fejezethez csatolni, hiszen
a nyomdában lévõ monumentális katalógus
anyagot, érvelést garmadával hoz bármely áttekintésre
kész (s akár nyugati) történésznek: köszönet
érte Beke Lászlónak, Peternák Miklósnak
és messze nem utolsó sorban Szõke Annamáriának!
S hogy "irodalom"? De hát EM-nak igazságot szolgáltatni
feladata volna az irodalomtörténészeknek is, akár
új kategóriát kitalálva arra, amit õ
tollal, ceruzával a kézben írásban mûvelt:
meddig prózavers, honnan hegyibeszéd, intés és
kétkedés, paradoxális bölcselet, ezoterikus kihívás,
örökelvû "avantgarde"?
2.
Tandori Dezsõ
98-ban 60
éves volt. De TD persze
van,
mint a folyamatosság,
mint az irodalom, mint a perpétuált lelkigyakorlat, mint
a breviárium. A Dorottya utcában egy kis (?) kiállításán
újfent tapasztalhattuk, a világirodalomból õ
egymaga többet fordított, mint amennyit mi valaha megismerhettünk,
s nyilván ennen nevén is többet közöl, mint
amennyit mi elolvasni tudunk. De nyugtalan bensõ igénnyel
folyamatosan olvassuk õt, lényegi kortársunkat, tesszük
gonddal félre, mit majd az utópikus késõbben,
néki biztosítani újabb és újabb helyet
visszük le a pincébe a feleslegesebben cifrázó,
kevesebbet mondó poligráfokat.
3. Nagyon örültünk
Oravecz
Imre
Szajla-kötetének; örültünk Esterházy
rajongó méltatásának: szerzett miatt, ezúttal
szerzõ végett is.
4. Örültünk, hogy londoni
Czigány
Lóránt
a Magyar Tudományos Akadémia patinás
termében jó három lusztrum (történelmi...)
késéssel, de nagydoktori disszertációként
megvédhette angol nyelvû (s eleve angolul írt) magyar
irodalomtörténetét, minél jobbat, talpraesettebbet,
hasznosabbat eddigelé "modernistább" honi társa sem
követett el (
The Oxford History of Hungarian Literature.
Clarendon
Press Oxford, 1984.). Mulatságos volt az egyébként
egyszerre meghitt és emelkedett hangulatú akadémiai
vitában, hogy a magyar tudományosság színe-java
(köztük ifjúkorunk bálványa, más
öreg barát, gimnáziumi osztálytárs és
fõiskolai évfolyamtárs, derék barátné,
fiatal férfiként is tekintélyt parancsoló tudományosság
pl.), nyolcan-tízen különösebb
… propos
nélkül
s csupán mintha beinduló testületi kényszerrel
szinte fuldokló kórusban pattantak föl egy Márai
Sándor fölmagasztalására, s taposták sárba
a kéretlenül elõrángatott ellen(ség)képet,
James Joyce-ot; mulatságos, mert az inkább józanul
konzervatív és a Nyugaton is enyhén "finitista" (szebben:
"patrióta") Dr. L. G. Cziganynak kellett a mégiscsak nyilvánvaló
világirodalmi nagyságrendet helyreállítania!
(S néked, István, szerkesztõnek is egy zárójel:
Czigánynak az esztendõ végére jelent meg az
1957-ig terjedõ önéletírása, az
Ahol
állok, ahol megyek;
jómagunk a könyvvé szerkesztett
végsõ változatba bujkáló kis kajánsággal
fogtunk bele, hol hagy ki az emlékezet, hol lesznek "lyukak" az
önéletrajzon, ám egy-két ív után
úgy olvastuk, mint egy nagyon igaz regényt. Irodalmi értékérõl
döntsön persze valamelyik hazai kritikusod, ki a szerzõnek
nem emberöltõ óta mindig csak "volt barátja";
mi most csak azt tudnánk igazolni, nékünk, 35-ösöknek
a legapróbb reáliákig ilyen volt, így volt
a történelem. Így, mint egy késõbbi szakaszról,
az emigráns-sorsról is az írországi Kabdebó
Tamás széles sodrú Duna-folyamregénye, egy
igazi Duna-regény; így, mint amilyennek sejtjük a
2000
elsõ rész-közlése alapján a szintén
nemzedéki társ, Vekerdy Tamás honban leélt
életének fölidézését.)
5. Ha lett volna beleszólásunk:
1998-ban a Kossuth-díjat
Krasznahorkai László
nak
adtuk volna, a Nobel-díjat pedig minden magyar író
közül (most: elõtt, mert Mészöly versenyen
kívül):
Nádas Péter
nek. (Nádasnak,
lásd fentebb: "imamal
munk",
"breviárium", kire
nulla
dies,
reá gondolásunk nélkül; mint pl. minap
egy háromszor négy órás színházi
esten: Broch
Alvajáró
inak dramatizált változatán,
a krakkói
Stary Teatr
elõadásán, Krystian
Lupa megigézõ rendezésében; Péternek
kívánjuk, értse, értsd: Brochot.)
6. Irodalmi áhítatra is,
irodalomról, magyar mûvészetrõl és modernitásról,
a "mi a magyar?", "mire képes a magyar?", "mennyit ér a magyar?"
kérdés-féleségekrõl
(et d'autres
conneries)
egy hónapon át töprengtünk a Magyar
Nemzeti Galéria hatalmas
Rippl-Rónai
emlékkiállításán,
majd ennek utóbb a Párizs-környéki
Saint-Germain-en-Laye-
ben
télen megismételt valamivel karcsúbb, bár némely
újdonságot, sõt fölfedezést is kínáló
átvételén; idõközben az utolsó
bötûig és ritkás sajtóhibáig tanulmányozva
a Bernáth Mária által kiválóan szerkesztett
mázsás katalógust is. Talán majd máskor
az ún. "nagy kérdésekrõl", magánlevél
meghittsége elviseli az irodalmi kegyelet megvallását:
álltunk, álltunk Budán Osvát, Móricz,
Schöpflin, Karinthy pasztell-portréja elõtt, itt, francia
földön is nézve hosszan, hosszan Babitsét, Szabó
Lõrincét: több országhatáron át,
ilyen a bepárásodó magyari "csillagnézés".
(Babits,
Nyugat,
Babits választottja, "Lõrinc" barátja,
Illyés és a
Magyar Csillag;
Réz ott lehetett
volna a
Nyugat
szerkesztõségében, Kis Pintér
Imre a
Magyar Csillag
nál, ezért tudják: ma
nékik a
Holmi
t és a
Kortárs
at kell csinálniok.)
7. Hír az eleje, csikorgó
tréfa a vége: "a gödröt, hol egy Nemzeti süllyedt
el". Minap Párizsban, a
Théƒtre de l'Athénée-
ben
bemutatták Csiky Gergely 1880-as
A proletárok
címû
színmûvét, persze a szó azóta elavult
értelmét igazítva:
D'honorables canailles
(kb.
"Tiszteletre méltó csirkefogók", vagyis "Jómadarak")
címmel. Adták tisztes közönség- és
feltûnõen jó sajtó-sikerrel; érdekes,
hogy Csikyben egy igencsak jeles drámaírót, bizonyára
tájékozatlanság is, hogy a magyar drámairodalom
legjelesbjét köszöntve. Ehhez az idétlen, másutt
nem is lehetetlen, ha volna, akkor lenne. Franciaországban Jean
Vilar történelmi érdemû és rangú
népszínházát, a
TNP-
t (a
Théƒtre
National Populaire-
t) jó negyedszázada Párizsból
Lyonba telepítették, európai hírességek,
Roger Planchon (s átmeneti idõre Patrice Chéreau)
gondjaira bízva. Játszadozzunk: francia miniszter a magyar
Nemzeti Színház gondját hátha hasonlóan
oldotta volna meg: a legnagyobb nemzeti drámaírónak
sejtett szerzõrõl elnevezett épületbe küldi,
fõként ha tudja, Kaposvár legendájából
máig maradt valami, s elvégre fõállásban
ott tevékenykedik a "legjobb" magyar rendezõ, Ascher Tamás,
s ott a legtapasztaltabb "kormányos", mellesleg nagy irodalmi (és
magyar irodalmi) mûveltség (civilben akár: magyartanár),
Babarczy László; s ezt BA se venné zokon, hiszen tréfa;
hálásan köszönjük mindig, ha remekül
mûködõ és mindig zsúfolt kis termébe
legalább egy pótszékre beenged, magyar nézõknél
sokkal lelkesebben tapsoltunk minap Krleza
Agóniá
ján,
Ibsen, Gogol is mily kitûnõ volt, Cs. M.-nek még tartozunk
egy Albee-val, hátha Winnie lesz belõle, volna, lenne, inkább.
*
Mi nem tetszett akkor az elmúlt esztendõ során? Jeleztük már, miféléket engedtünk el magunktól méla undorral; ha mégis tévedtünk: könnyelmû felelõtlenséggel. De amibe véletlenül, fölszólításra mégis beleléptünk? - ne legyenek szaporázók a példák, ha egyéb tétje nincsen, minek. De hát olvastuk bizonyos Hazai Attila (talán még 97-es) Budapesti skizó ját, formátlan hablatyolást, kis malackodást, hajdani "csörszögésnél" gyarlóbbat, dokumentumnak is haloványkát. S akkor tekintélyérvvel támogatnánk a magunk lagymatag viszolygását, ha a mûvecs (finoman szólva:) "ki-vesézését" nem kisebb kritikai ágyú, mint Bán Zoltán András tollából láthattuk a Holmi ban: BZA-t pedig eszes, jószemû ítészként tartjuk számon, alkati vonzódás nélkül, de meglátásaival majdnem mindig egyetértünk; magyar területen ritkán téved önkompromittálóan; a határon túl botlik néha, történelembe, tárgyi hivatkozásban, nagyságrendiben: helyi használatra ez sem tragikus, mit nekünk Hekuba, Chartres és roses rouges. Igen ám, de egyazon Holmi- számban ott állt BZA novella-pályázatos díjnyertese, bizonyos Kotányi fõhadnagy; elsõre átlapoztuk, filoszok unikális szépirodalmi próbálkozásaiban nem nagyon bízunk, itt, hol élünk, még kevésbé, mint amott; s maradt is volna máig olvasatlanul, ha egy elbûvölõ cincogó-kuncogó leányhang nem szól bele interurbán az éccakába, nem szép dolog, hogy a szelídszõke, szobatiszta kisfiúnak föltûnõ HA alteregója, "Feri" mindig a "hátsó falra spriccöl", de ha tudnánk, miket követ el Kotányi fõhadnagy, mit tegyünk, nékünk már az idõk végeztéig: BZA lelki kivetülése! Nos, komolyabban a döbbenet, hogy a helytálló kritikus ennenmagára sokszorosan kényszerû alkalmazni, mert a Kotányi fõhadnagy mindközönségesen: gyomrot emelõ s vért is lázító FÖRMEDVÉNY: a "nemzetgyalázás" ismérveit is kimerítõ történelmi vélekedéseivel és ráfogásaival; szado-anális ember- és asszony-szemléletével; vélt példaképeit, Déryt, Doderert megcsúfoló löttyös utó-expresszionista stíljével: "fülzsír" a "száradt mustárcseppeken", jó étvágyat kantoni kutyabordához, pesti bélszínhez; az önmagát parodizáló legrosszabb Moldova óriás BZA-hoz képest; Moldova egyáltalában, szeretni vagy kevésbé, máig író, BZA soha nem lesz az. S akkor a mentség, hogy ez a "legomenon hapax" csak a politizáló munkásság alkalmi része a különben böcsülhetõ kritikusi pályán? Dehát a döbbenetnél kínosabb a skandalum: a Holmi legfinnyásabb legkiválóbbjai hogyan tüntethették ki ezt a "förmedvényt"; egyik találgatás lidércesebb a másiknál...
*
*
Konkludálnunk lelkesen kellene mégis,
de hát nem élhetünk természetünk ellen?
Mentség, ha nem: hiányos
corpus
unk; dobtuk tûzbe
tüstént felét, pótlás meg nem érkezett;
többeknek, kik szívünknek-elménknek nagyon kedvesek,
98-as érdemes könyvérõl nem is tudunk; Mészöly
már az örökkévalóságba szellemült
át, Nádas pihenjen, hátha valami "formátumosra"
futja még néki az idõbõl; más meg egyszerûen
lassabban hordja ki a mûvet, Márton László (az
író), Lengyel Péter, Szilágyi István,
reméljük végre, megint valami súlyosabbra Grendel.
Válságba kerültek mások, "istenadta" tehetségek?
- tapintatlan a kérdés is. Mögötte csak annyi:
dehogy bánnánk, ha hihetnénk, esztendõre, kettõre
Parti Nagy Lajos elõáll egy formátumos, megtervezett
verskötettel, a Próbatételek Paksi Cantóival,
stíljét persze addig is készséggel fogyasztjuk,
parádés adagolásban akármirõl, sajtóban,
színpadról, adaptálásokból, falvédõrõl
és párnahímzésrõl. Kényelmetlenebb
Esterházy Péterrõl szólni, ki autonóm
szépíróként mintha évtizede, az ún.
"rendszerváltoztatással" némi válságba
került volna; csak ha a dátumokra nézünk, ijedten
észlelve, hogy az egykori remeklések, a
Termelési-regény,
a
Daisy,
a
KMP,
a
Fuharosok
bizony már irodalomtörténeti
távlatba nemesedtek; érte egymást viszont, napok,
hetek idõ múlását felejtetõ lerakódásával
ama bizonyos Mór és Móricka (és a jó
esetben: "Móric bácsi") tündériesen masszázott
szellemében az a néha bizonygató publicisztika, mely
mára e. p. (esti, etc.) választott mesterét a mûfajban
le is pipálja. Nincsen ezzel semmi baj, legfeljebb mi rándulunk,
ha olyasmire akarnak tanítani, mi több mint fél évszázada,
régebben: mozdíthatatlan meggyõzõdésünk;
s persze, ha holnap Krónprincünk meg Cárevicsünk
új remekmûvel hazudtolja meg dohogó aggályainkat,
dobáljuk majd sipkánkat a levegõbe, s kiáltunk
harsány vivátot. Esterházy persze csak példa,
azért zaklató, mert valójában változatlanul
szeretnénk érte rajongani. De példa rá, hogy
az elmúlt tíz év magyar irodalmában, azonosíthatóan
fõként a prózában, mi nem történt
meg, mire nem adódott válasz, sõt: mire nem is nagyon
tevõdött föl kérdés; illetve, ha valamit
mégis "tükrözött" (jelzett stb.): bizonytalanságot,
zavart, meghasonlást, közönyt, el- és (éppen
a határok megnyílásával) bezárkózást,
félelmet, valaminõ neo-provincializmust és irgalmatlan
opportunizmust, - tisztelet a kivételnek. A kórisme persze
nem egyetlen jelzõbõl áll, gyatra korunk önhazugságával
és hízelgésével mégis a magyar módi
"posztmodernet" említhetnõk. Posztmodern-foszlányok
persze úsznak a földrészeken, van köztük létezõ,
kívánatos és kedvelhetõ is; van, hol csak nominalista
lelemény, szóvicc-fûszer; van ország, irodalom,
hol lehet nélküle élni, arra sem használják
a szót, mire esetleg illenék. Nélkülözhetetlen
nálunk? Akik érdemmel tudnák (tudják) mívelni,
megvannak nélküle; róla való érdemes gondolkodást
sem sokaknál fedezünk föl, Vajda Mihálynál
leginkább. Önátmentõ, ködösítõ
annál több; linkesedés, orv tolvajlás, hü
j
éskedés
sajna fiataljának büntetlennek vélt kísértése.
Nem folytatjuk, dohogás lesz a vége, inkább ide másoljuk
Rippl-Rónai katalógusából azt, amit Kosztolányi
Dezsõ írt Móricz Zsigmondról: "Körülbelül
arra célzok, hogy egy írónak kell jönnie, ízig-vérig
mûvésznek és keservesen-igazán magyarnak, aki
úgy megírja a népünket és a földünket,
mint ahogy megírták az orosz kispolgárt, a francia
világfit és a norvég magányosokat..." Köszönt,
ölel:
S. GY.
(: Albert Pál.)
P. S. Most, hogy gépelem a levelet, hozta a posta Pályi András "lengyeles" tematikájú gyûjteményes tanulmánykötetét ( Suszterek és szalmabáb). Izgalommal lapozunk bele, nagyon jó jel, mert a fölajzott figyelem jele, hogy tüstént találunk három sajtóhibát, s hiányoljuk, hogy nincsen benne elegendõ Kantorról meg K. Lupáról, utóbbiról idõrendi okokból joggal. De a hiányérzet is az ujjongó lelkesedés tünete: hetekre lesz ez a könyv legkedvesebb olvasmányunk, azután is kéznél tartjuk, ígérjük, úgy pl. mint Bikácsy korábbi francia filmtörténetét. Pályi könyvével helyreállt a világrend, megint az egyazon közösben élünk, csak Belzebub meg három szolgálója, a 3 Melák (Harács, Böhöm, Sumák) furakodott közénk, tûnõdünk is, honnan a szereposztás: lengyel iskoladrámából, népi játékból, Mickiewiczbõl (Az Õsök?), egy Wyspianski-futamból? Így délben; két órával késõbb lemenve az utcára: a sarki újságárusnál értesülünk, a délutáni Le Monde- ból, hogy meghalt Jerzy Grotowski (1933-1999). Hívtam tüstént Pályit, õ már tudta a lengyel TV-bõl; nyeltünk, hallgattunk; ami utó-utópiában összeáll, széthullik az is, elmennek, maradunk, elmegyünk. Vale!
| vissza a KÖRKÉRDÉSRE ADOTT VÁLASZOKHOZ |