A Jelenkor postájából


Kedves István,
köszönöm leveledet, nagyon megtisztelõ fölhívásodat körkérdéseid megválaszolására; barátságtalan volna nem válaszolni rá, legalábbis "magánlevél" formájában; soraim a beléd (belétek) rokonszenvvel "ölt" munkát jelezzék, mert különben aligha "publikusak": némely kitételük (kimondásuk) a honi köz-békét perturbálná, zárt társadalom hangulatot is kordában tartó, egyensúlyozó konszenzusát sértené, némelyikük pedig nyomdaképes sem volna, quod licet az ifjonti Lupus nak, már s még nem a vén szamárnak, tudományban s elmeélt tekintve amannál jóval gyarlóbbnak, a romlandóban behozni semmi esély. De van még szomorítóbb, "történelmibb" magyarázata is, miért volnék manapság kevéssé illetékes a jelent mérlegre tenni, jövendõre jósolgatni, s persze bárminõ többes számban megnyilvánulni. Kicsúszott alólunk az idõ, pottyant ki belõle a távolban remetéskedõ agg, nem politikai választásával, de kövületes sorsával végérvényesen és bárhol "emigráns"; fura, de azzal, hogy elvileg fölhúzták a vasfüggönyt, ritkás személyes jelenléttel nehezebb ott, köztetek tájékozódni, mint korábban a formálisan biztonságos elszigeteltségben; "hivatalból" és hivatalokat kijátszani már nem érkezik a Szajna partjára afféle "köteles példány", drága portéka lett nálatok a könyv, még költségesebb a posta, palackposta minek is, ha nem az ismeretlen távolból kell várni az ellenszolgáltatást, hiúság legyezgetését és persze erkölcsi-politikai-esztétikai igazolást: palackra akad ott elegendõ horgász, az eszkimók meg a fókák, ha lényegesen több a rendkívül fölkészült ítész, recenzor, pártoló, mint a pártolni, "disszertálni" érdemes munka. Jót, gyengébbet mire ide elsodor a víz, már sokszorosan mustrált, címkézett, fölbontott. Vigasztaló talán csak annyi ebben, hogy a körülmények igazolják: kölcsönösen, nékünk s a világnak már semmi sem sürgõs, senki nem veszít semmit, ha éveket késik a találkozás, mert lám a Zsivagó val is szinte egy emberöltõt kivártunk, az egykor nálunk agyonajnározott Doctorowot pedig még mindig nem vettük kézbe, s talán úgy fogunk meghalni, hogy Melville- rõl is csak olvastunk, az Abafi ról is csak sejtéseink vannak, Sade márki és Henry Miller több könyvét is az elsõ száz oldal után visszatettük a második sorba, magyar aufkl"rista szakértõ dolgozataiba sem néztünk bele soha, a Spiritus Rector Diabolicus tanulmányairól is közös ismerõseinket számoltatjuk be. Vagyis, mai magyar irodalomra térve: bizonyára mindenkinek jobb, ha a kierõszakolt találkozással nem bosszantjuk föl magunkat, hiszen kedvezõbb a közöny legyintése, mint az undorkodás és az ellentmondás ingerültsége; s akkor maradjon tõlünk távol kuláköltés és termelési krimi, franciáskodó rímkovácsság és svádás-löttyös klapancia, sziámi sompolygás, takonypõczködés és pöcsejdiskedés, pattanásos pornó, hátultöltõs ál-avantgárd és "radikális eklektika", leányzsúros adyendréskedés, neszesemmi-attulócska "posztmodern" publicsiszta pislogás és kacsingatás, szájtépés, fenyegetés, dohogva böhöm asztmás indulat a nikotinelvonó menhelyen. Rövidül az élet, jobb, ha (méltatlankodni bár) nincsenek kísértõ "alkalmak"; s helyesebb, ha bevalljuk, hogy lettek ritkuló ismereteink is esetlegesek, másodlagosak, - bár jómagunk elégtelensége ne minõsítené kedvezõtlenül a közvetítõket, forrásokat. Vagyishogy manapság többet tudunk (sejtünk) nem alaposan tanulmányozott könyvekbõl, hanem a még mindig, széles spektrumban, jónak mondható, s minden számban valaminõ érdekeset tartalmazó és szinte kivétel nélkül liberális és patrióta folyóiratokból: a Kortárs ból és a Holmi ból, a Jelenkor ból és a Forrás ból, másokból is, ha Debrecenben, Pozsonyban, Szombathelyen, Veszprémben, Újvidéken, Tatán nem sajnálnák ránk a bélyeget, de persze a 2000- bõl s akár a Népszabadság heti irodalomkritikai váltójától. Olvasunk itt szövegeket, szívesebben verset, mint egység-prózát és próza-részletet, folytatásost; s nagy figyelemmel, ki-ki nem is sejtené, hogy éppen õt is hálásan, nagy haszonnal, ha egy inkább történészi hivatottságú fiatalasszony (SzÁ) helyezte nékünk távlatba Lator László költészetét, Sch. G. segített a "szent öreggé" ifjonti léptékkel is elõlépõ Rába György lírájának jobb értésében, ha MI és RV gyõzött meg végre róla, hogy a tudós "anglicistáink" közül a legtöbb poétikai nyugtalanságot alighanem Nádasdy Ádám kínálja, egyazon RV, hogy Marno Jánost miért lehet és kell becsülni szûk szektánál, baráti körnél nyitottabb agapén. Még igazabb, mert magánéletünkben intenzívebb, tanulni, tudni, mûvelõdni, némi nemességet is kölcsönözni (úgy tenni), mily sokat köszönhetünk élõszóban azoknak a kritikusoknak, irodalombarátoknak, kiknek néha hajnalig lophatjuk drága idejüket: Margócsy Istvánnak és Spiró Györgynek, Földényinek és Sándor Andrásnak, ÁM-nek, DL-nek, WA-nak, Néked, Kereszturynak; s ha hagynák magukat megkörnyékezni, fejtágítóra (a miénkre), magán-spec. koll.-ra fölvennénk persze Angyalosi Gergelyt, Radnóti Sándort meg Kulcsár Szabó Ernõt és Beáta nénit (Th. B.), óh. Tanuljuk tõlük, mirõl és hogyan kell vélekednünk, jószerivel nem csupán az irodalomról, de az életrõl, történelemrõl, politikáról, Kelet-Európáról, oroszságról, lengyelségrõl, Ámerikáról, gazdálkodásról, gyermeknevelésrõl, udvarlási szokásokról és barkácsolásról. S ott, unalmunkban, kivetett magányunkban persze figyeljük is kissé, azt, mit ott "irodalmi életnek" lehet nevezni: kajánsággal, bánatosan néha megindítót is tapasztalva életrõl, életekrõl, irodalomról. Nézni, megfigyelni, hogy áll a bál, a versengés, a lepketánc az irodalmi piacon, hogyan lesi déltõl kora estig a Város metszõpontján tucatnyi költõ, egy szál olvasó melyikõjük kötetét emeli le végül; majd vonul azután a népség, kettõsök, kis klánok, a kardoskodó nagy osztást perturbálva, egy szomszédos intézménybe; egyetlen irodalmi kávéházba; egy fedél alatt mindenkit összehozó levegõs térségbe. Szomorkodni esetleg, vékonyka létszámot növelni egy piszkosodó csilláros szálába, hol mindig más irodalmi özvegyet köszöntenek csoszogó gáláns lovagok, a régi harcosokból lett keseredett elleneskedõk; vacogni másutt a frissen mázoltan már salétromos falak között, a Gyászoló Csókával és két udvarhölgyével, két teológus-félével, hátizsákos, bajszos filozopter-fruskával, Dakszlival és Létrával, itt sem többel, mint féltucattal, áhítattal hallgatni a közönségnél alig csekélyebb számú, szakállba csomagolt tudós kommandót (a csupaszképû, keskeny arcú, acélszürke tekintetû N-t; a szigorú ajkú W-t, ki fehérlõ kecses kézzel lapozgatja jegyzetkötegét; a ragyásképû, elhízott, nehezen szuszogó S-t; a pátriárkára csapzottan hajazó B-t), hogyan vesézik a mi Hölderlinünket és Salingerünket; de mindez nem is csúfolás, mert mi a csuda vinné ilyen helyekre az (egyre inkább) idegent, ha nem némi pietás, vegyük frivolabbra: az utolsó pislákoló libidó, a kíváncsiságé. S van néha véletlen szép ajándék is, ha a bóklászó például bebotlik egy szintén szûkkörûre sikeredett Holmi- estre, szûk utcában gyertyafényes vecsernyére: meghallgatni három Petri-verset, egyre szorongóbb torokkal, majd kicsorduló könnycseppel, avagy azonosítani (fölismerni) egy törékeny legénykét, talán még egyetemistát, bizonyos Varró Dánielt, kit bár patronálója és fölvezetõje csak virtuóz parodistaként méltatott, de hát a mi lelkünkbe a fiatalember belemarkolt, lehet, csupán azért, mert egyik bök-, nékünk inkább: beleélõ verse KD-rõl szólt, s mi egész életünkben úgy voltunk KD-vel, mint KD Görög Ilona szerint is RGy-vel; vagyis egy csomag papírzsebkendõt elhasználtunk ezen a Holmi- esten, jó, hogy sötét volt, RP nem láthatta, kopf-fény glóriában és ennen napkirályi glóriájában kint ült az asztalnál, hátul, a bejáratnál pedig, kulák, csicskás, frontember és karhatalmi nem leselkedett.
Ennyit visszajelzésként és bevezetõként, kedves István és kedves JELENKOR; akár megállhatnánk; akár csak azért, mert kegyes körleveleteket a lét fullasztó kudarcába dõlt lakásomban, isa por és papír, nem találom; kérdéseitekre csak homályosan emlékezem, s így iskolás pontjaim csak személyes szeszélyt, rá- és mellékbeszélést rántanak össze.

*

Tehát: magyar irodalombarátként mit éltünk meg élményként, eseményként 1998-ban; elõzõkbõl következik, nem föltétlenül könyvvé kötött könyvben lapozgatva?
1. Nékünk a legfontosabb esemény talán a Mûcsarnok hatalmas és páratlan Erdély Miklós -kiállítása volt, melyben két nyavalya között, de szerencsére éppen még a zárás elõtt egy intenzív hetet tölthettünk: ujjongva, némely korábbi fenntartást is nagyon kedvezõre kiigazítva, találkozva ott az egykori "misztérium" néhány közösével, jószerivel a Magyar Mûhely holdudvarából (Csutak Magdával és Megyik Jánossal, Szentjóbyval és Tábor Ádámmal, "Danival" és persze itt is F. Lacival, de lám, mert ebben nincsen (el)választó vonal, Gy. P.-vel is), s emígy, lelkünkben, a miénkben búcsúzva is szerencsétlen életünk talán legjobb szakaszától, az ún. "férfikortól". A kimondásra is késztetõ régebbi meg most konfirmált fölismerés: Erdély Miklós (a "kellemetlen fráter") a mi életünknek is volt, akarva-akaratlanul, egyik vonatkozó pontja; fontosabban: hogy személyisége, szerepe, de megannyi "mûfajból" való, egyidejûleg és osztatlanul ott lévõen, mûvei is meggyõzõen tartoznak bele a 20. század európai mûvészetébe, Du Mont kislexikonba kéretik sürgõsen fölvenni õt s bárminõ korszak-monográfiába legalább egy Beuys- vagy egyéb fejezethez csatolni, hiszen a nyomdában lévõ monumentális katalógus anyagot, érvelést garmadával hoz bármely áttekintésre kész (s akár nyugati) történésznek: köszönet érte Beke Lászlónak, Peternák Miklósnak és messze nem utolsó sorban Szõke Annamáriának! S hogy "irodalom"? De hát EM-nak igazságot szolgáltatni feladata volna az irodalomtörténészeknek is, akár új kategóriát kitalálva arra, amit õ tollal, ceruzával a kézben írásban mûvelt: meddig prózavers, honnan hegyibeszéd, intés és kétkedés, paradoxális bölcselet, ezoterikus kihívás, örökelvû "avantgarde"?
2. Tandori Dezsõ 98-ban 60 éves volt. De TD persze van, mint a folyamatosság, mint az irodalom, mint a perpétuált lelkigyakorlat, mint a breviárium. A Dorottya utcában egy kis (?) kiállításán újfent tapasztalhattuk, a világirodalomból õ egymaga többet fordított, mint amennyit mi valaha megismerhettünk, s nyilván ennen nevén is többet közöl, mint amennyit mi elolvasni tudunk. De nyugtalan bensõ igénnyel folyamatosan olvassuk õt, lényegi kortársunkat, tesszük gonddal félre, mit majd az utópikus késõbben, néki biztosítani újabb és újabb helyet visszük le a pincébe a feleslegesebben cifrázó, kevesebbet mondó poligráfokat.
3. Nagyon örültünk Oravecz Imre Szajla-kötetének; örültünk Esterházy rajongó méltatásának: szerzett miatt, ezúttal szerzõ végett is.
4. Örültünk, hogy londoni Czigány Lóránt a Magyar Tudományos Akadémia patinás termében jó három lusztrum (történelmi...) késéssel, de nagydoktori disszertációként megvédhette angol nyelvû (s eleve angolul írt) magyar irodalomtörténetét, minél jobbat, talpraesettebbet, hasznosabbat eddigelé "modernistább" honi társa sem követett el ( The Oxford History of Hungarian Literature. Clarendon Press Oxford, 1984.). Mulatságos volt az egyébként egyszerre meghitt és emelkedett hangulatú akadémiai vitában, hogy a magyar tudományosság színe-java (köztük ifjúkorunk bálványa, más öreg barát, gimnáziumi osztálytárs és fõiskolai évfolyamtárs, derék barátné, fiatal férfiként is tekintélyt parancsoló tudományosság pl.), nyolcan-tízen különösebb … propos nélkül s csupán mintha beinduló testületi kényszerrel szinte fuldokló kórusban pattantak föl egy Márai Sándor fölmagasztalására, s taposták sárba a kéretlenül elõrángatott ellen(ség)képet, James Joyce-ot; mulatságos, mert az inkább józanul konzervatív és a Nyugaton is enyhén "finitista" (szebben: "patrióta") Dr. L. G. Cziganynak kellett a mégiscsak nyilvánvaló világirodalmi nagyságrendet helyreállítania! (S néked, István, szerkesztõnek is egy zárójel: Czigánynak az esztendõ végére jelent meg az 1957-ig terjedõ önéletírása, az Ahol állok, ahol megyek; jómagunk a könyvvé szerkesztett végsõ változatba bujkáló kis kajánsággal fogtunk bele, hol hagy ki az emlékezet, hol lesznek "lyukak" az önéletrajzon, ám egy-két ív után úgy olvastuk, mint egy nagyon igaz regényt. Irodalmi értékérõl döntsön persze valamelyik hazai kritikusod, ki a szerzõnek nem emberöltõ óta mindig csak "volt barátja"; mi most csak azt tudnánk igazolni, nékünk, 35-ösöknek a legapróbb reáliákig ilyen volt, így volt a történelem. Így, mint egy késõbbi szakaszról, az emigráns-sorsról is az írországi Kabdebó Tamás széles sodrú Duna-folyamregénye, egy igazi Duna-regény; így, mint amilyennek sejtjük a 2000 elsõ rész-közlése alapján a szintén nemzedéki társ, Vekerdy Tamás honban leélt életének fölidézését.)
5. Ha lett volna beleszólásunk: 1998-ban a Kossuth-díjat Krasznahorkai László nak adtuk volna, a Nobel-díjat pedig minden magyar író közül (most: elõtt, mert Mészöly versenyen kívül): Nádas Péter nek. (Nádasnak, lásd fentebb: "imamal munk", "breviárium", kire nulla dies, reá gondolásunk nélkül; mint pl. minap egy háromszor négy órás színházi esten: Broch Alvajáró inak dramatizált változatán, a krakkói Stary Teatr elõadásán, Krystian Lupa megigézõ rendezésében; Péternek kívánjuk, értse, értsd: Brochot.)
6. Irodalmi áhítatra is, irodalomról, magyar mûvészetrõl és modernitásról, a "mi a magyar?", "mire képes a magyar?", "mennyit ér a magyar?" kérdés-féleségekrõl (et d'autres conneries) egy hónapon át töprengtünk a Magyar Nemzeti Galéria hatalmas Rippl-Rónai emlékkiállításán, majd ennek utóbb a Párizs-környéki Saint-Germain-en-Laye- ben télen megismételt valamivel karcsúbb, bár némely újdonságot, sõt fölfedezést is kínáló átvételén; idõközben az utolsó bötûig és ritkás sajtóhibáig tanulmányozva a Bernáth Mária által kiválóan szerkesztett mázsás katalógust is. Talán majd máskor az ún. "nagy kérdésekrõl", magánlevél meghittsége elviseli az irodalmi kegyelet megvallását: álltunk, álltunk Budán Osvát, Móricz, Schöpflin, Karinthy pasztell-portréja elõtt, itt, francia földön is nézve hosszan, hosszan Babitsét, Szabó Lõrincét: több országhatáron át, ilyen a bepárásodó magyari "csillagnézés". (Babits, Nyugat, Babits választottja, "Lõrinc" barátja, Illyés és a Magyar Csillag; Réz ott lehetett volna a Nyugat szerkesztõségében, Kis Pintér Imre a Magyar Csillag nál, ezért tudják: ma nékik a Holmi t és a Kortárs at kell csinálniok.)
7. Hír az eleje, csikorgó tréfa a vége: "a gödröt, hol egy Nemzeti süllyedt el". Minap Párizsban, a Théƒtre de l'Athénée- ben bemutatták Csiky Gergely 1880-as A proletárok címû színmûvét, persze a szó azóta elavult értelmét igazítva: D'honorables canailles (kb. "Tiszteletre méltó csirkefogók", vagyis "Jómadarak") címmel. Adták tisztes közönség- és feltûnõen jó sajtó-sikerrel; érdekes, hogy Csikyben egy igencsak jeles drámaírót, bizonyára tájékozatlanság is, hogy a magyar drámairodalom legjelesbjét köszöntve. Ehhez az idétlen, másutt nem is lehetetlen, ha volna, akkor lenne. Franciaországban Jean Vilar történelmi érdemû és rangú népszínházát, a TNP- t (a Théƒtre National Populaire- t) jó negyedszázada Párizsból Lyonba telepítették, európai hírességek, Roger Planchon (s átmeneti idõre Patrice Chéreau) gondjaira bízva. Játszadozzunk: francia miniszter a magyar Nemzeti Színház gondját hátha hasonlóan oldotta volna meg: a legnagyobb nemzeti drámaírónak sejtett szerzõrõl elnevezett épületbe küldi, fõként ha tudja, Kaposvár legendájából máig maradt valami, s elvégre fõállásban ott tevékenykedik a "legjobb" magyar rendezõ, Ascher Tamás, s ott a legtapasztaltabb "kormányos", mellesleg nagy irodalmi (és magyar irodalmi) mûveltség (civilben akár: magyartanár), Babarczy László; s ezt BA se venné zokon, hiszen tréfa; hálásan köszönjük mindig, ha remekül mûködõ és mindig zsúfolt kis termébe legalább egy pótszékre beenged, magyar nézõknél sokkal lelkesebben tapsoltunk minap Krleza Agóniá ján, Ibsen, Gogol is mily kitûnõ volt, Cs. M.-nek még tartozunk egy Albee-val, hátha Winnie lesz belõle, volna, lenne, inkább.

*

Mi nem tetszett akkor az elmúlt esztendõ során? Jeleztük már, miféléket engedtünk el magunktól méla undorral; ha mégis tévedtünk: könnyelmû felelõtlenséggel. De amibe véletlenül, fölszólításra mégis beleléptünk? - ne legyenek szaporázók a példák, ha egyéb tétje nincsen, minek. De hát olvastuk bizonyos Hazai Attila (talán még 97-es) Budapesti skizó ját, formátlan hablatyolást, kis malackodást, hajdani "csörszögésnél" gyarlóbbat, dokumentumnak is haloványkát. S akkor tekintélyérvvel támogatnánk a magunk lagymatag viszolygását, ha a mûvecs (finoman szólva:) "ki-vesézését" nem kisebb kritikai ágyú, mint Bán Zoltán András tollából láthattuk a Holmi ban: BZA-t pedig eszes, jószemû ítészként tartjuk számon, alkati vonzódás nélkül, de meglátásaival majdnem mindig egyetértünk; magyar területen ritkán téved önkompromittálóan; a határon túl botlik néha, történelembe, tárgyi hivatkozásban, nagyságrendiben: helyi használatra ez sem tragikus, mit nekünk Hekuba, Chartres és roses rouges. Igen ám, de egyazon Holmi- számban ott állt BZA novella-pályázatos díjnyertese, bizonyos Kotányi fõhadnagy; elsõre átlapoztuk, filoszok unikális szépirodalmi próbálkozásaiban nem nagyon bízunk, itt, hol élünk, még kevésbé, mint amott; s maradt is volna máig olvasatlanul, ha egy elbûvölõ cincogó-kuncogó leányhang nem szól bele interurbán az éccakába, nem szép dolog, hogy a szelídszõke, szobatiszta kisfiúnak föltûnõ HA alteregója, "Feri" mindig a "hátsó falra spriccöl", de ha tudnánk, miket követ el Kotányi fõhadnagy, mit tegyünk, nékünk már az idõk végeztéig: BZA lelki kivetülése! Nos, komolyabban a döbbenet, hogy a helytálló kritikus ennenmagára sokszorosan kényszerû alkalmazni, mert a Kotányi fõhadnagy mindközönségesen: gyomrot emelõ s vért is lázító FÖRMEDVÉNY: a "nemzetgyalázás" ismérveit is kimerítõ történelmi vélekedéseivel és ráfogásaival; szado-anális ember- és asszony-szemléletével; vélt példaképeit, Déryt, Doderert megcsúfoló löttyös utó-expresszionista stíljével: "fülzsír" a "száradt mustárcseppeken", jó étvágyat kantoni kutyabordához, pesti bélszínhez; az önmagát parodizáló legrosszabb Moldova óriás BZA-hoz képest; Moldova egyáltalában, szeretni vagy kevésbé, máig író, BZA soha nem lesz az. S akkor a mentség, hogy ez a "legomenon hapax" csak a politizáló munkásság alkalmi része a különben böcsülhetõ kritikusi pályán? Dehát a döbbenetnél kínosabb a skandalum: a Holmi legfinnyásabb legkiválóbbjai hogyan tüntethették ki ezt a "förmedvényt"; egyik találgatás lidércesebb a másiknál...

*

Tisztulni: jót is, hiszen a csalódások szarkazmusában is a vágyódó idealizmus éltetné az emberfiát; távolból, fogyó létben hogyan lehetne másként, tragikusan és ócskán pátoszos konklúziók nélkül, cf. Léon Bloy Huysmans-ról. Pl. Mert igenis: költõi Holmi kitûnõen szerkesztett rovata, akit VSz odaenged, tõle a legjobbját kényszeríti ki. S akkor elnézését kérjük azoknak, kik rokonszenvezõ jelzõsítésére most, magánlevélben, nincsen már tér: Rakovszky, Buda Ferenc, Parancs János, Villányi s persze: Tolnai Ottó; s hogy némely kéretlen nemzedéki kötekedõnek is mondjuk, legalábbis szándéknak bejelentésével; bizony kíváncsiak vagyunk, mi rejlik Mesterházi Mónikában, Payer Imrében, Orbán Jánosban, semmi kicsinyítés, vállon veregetés a stb. -ben.
1998-ban prózában mintha kevesebb élvezetünk támadt volna; folytatás, rész-közlés a folyóiratokban manapság nekünk már inkább csak jelzés, mint elmélkedõ s azon nyomban merészkedve disszertáló alkalom. Mészöly, Nádas, Krasznahorkai bennünk keretezõ dátumoktól függetlenül él, így némi további várakozással (de jó néki, még elõrébb léphetni) Márton László (az író) is. Fábián László és Zalán Tibor várt könyvét viszont nem hozta meg a posta, Balázs Attiláét vagy Bálint Péterét sem; azt sem tudjuk, írja-é a világhíres világlusta Ambrus Lajos az õ "mackós", "kutyás" Mednyánszkyját; Zeke, Lábass is küldhetné az övét, két léha kurafi, hiszen annyit tudhatna, irodalom ide vagy oda, témáikon, hangjuk vételén élvezkedhetnénk. Podmaniczkyn, Péterfyn hiányos fölkészültséggel egyelõre csak tûnõdünk: erõsen hinnõk, hogy vannak; de akár azon is, ki lehet pl. Margittai Gábor, kinek, "kezdõnek" (?) a "legliberálisabb szerkesztõ" is megengedi, mit nékünk óvatos kitéréssel aligha. S ha szabad még a "széppróza" rubrikáiba egy 97-es könyvet is fölvenni: ez Bikácsy Gergely filmtudományi monográfiája, Bu¤uel-napló ja volna; nékünk, filmben dilettánsnak: gyönyörû regény is, életrajzi tanúskodás, de nostra res, szívünk pitvarában. Glauziusz Tamásként is ígért volt valamit szépíróként BG, Bikácsy néven tovább teljesíthetné, be.
Drámairodalom? Egyéb "profi" irodalmár-levelezõd (talán Tarján vagy Pályi kivételével, mert Koltait vagy Bérczest aligha kérdezted meg): kevesebb figyelemmel kísérheti; noha, hoznánk legalább a hírt: volna érdemileg megjegyzendõ is. Spirót például, ha színen látjuk, mindig igen jónak tartjuk; szerintünk, ha idõvel a "démoni" is kitetszik, van maradandó azokban a darabjaiban is, melyeket manapság csak "Zeitstück"-ként szokás becézni. De tehetséggel létezik például Kárpáti Péter és Hamvai Kornél is, kiktõl csak jól mûködõ ennen-kezû regény-adaptálást láttunk 98-ban; biztató náluk, hogy az írótársadalom íróinál mintha kevesebbet törõdnének a divat-kényszerrel, a csúf p. c. korrektséggel, ízlés-és-vélekedés terrorral: sem véle, sem ellene, másutt: papíron, színészre, színre, megemelni a "vanó"-ról.
Kritikusok, tanulmányírók? Részünkrõl megbecsülés, tisztelgés, hála; az is sokat segíthet, dialogizálni magunkban véle, kivel nem értünk egyet; olyanok is, nagy haszonnal, "lengyelesek", "oroszosok", "baltikumosak", Kiss Ilonától Szilágyi Ákosig és Bojtár Endréig, kinek szakterületén csak vágyakozó dilettánsok maradtunk: éppen ezért, éppen õk. Néked nyilván nem meglepõ, ha Sándor András Madách-tanulmányát avagy Kemenes Géfin erotikai kutakodóját ajánlanánk a tágabb keblû nagyközönségnek is; talán még azt sem tartanád orcátlannak, ha "Sándor úr", Radnóti két-részesét a Holmi ban neveznõk "alapító" dolgozatnak. Meglephet, mily nagy becsben tartjuk az idõnként a mi orrunk alá is borsot törõ, de rendkívüli képességû és nagyon fölkészült Farkas Zsoltot (Lupus homini lupus): jelenre, jövõre jó, hogy van, inkább nyugodtan "sértegessen", a zistenért, dehogy sértõdésbe meneküljön; s még inkább csodálkozhatsz, mily nyájas szelídséggel mosolygunk fene- dekon os ( il déconne? ) Odoricson: Rúzsa Sándor durrogtassa csak ustorát, lõje ripityává a horgasi csárdát, valójában óvatosan kakaskodó legényúr csak azt mondja, harsogja, mibõl mi már az õ világra jötte elõtt vizsgáztunk volt, emberöltõvel korábban egyazon kánont fújva; helyi, szögedi öreg pártfogója, SZL és SZM nyilván ugyanígy vélekedik, KCGY olykor alátesz, követni persze nem bolond. Érdekességként és tüstént kedvezõen említenõk egy dráma- és színjátszás-elemzõ iskola bejelentkezését is Veszprém és Pécs között, a pannon térségbõl (Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád pl.): jó, hogy vannak, lettek, számos nyelv szakirodalmában jártasak, kívánatosan "tisztogatnak" is egy tárgyat, noha nem biztos, hogy szigorú tudományosságuk mindig érvényes és meggyõzõ egy olyan területen, hol a gyakorlat módosítója, gyarapítója sokszor az esetleges, a véletlen, s hol arról is számot kellene adni - az olvasásnál nehezebben tetten érhetõ és totalizálható nézõi, egyéni és közös, minden este másként megszületõ élményrõl - mirõl se jobbat, se hitetlenebbet nem mond sem az "impresszionisztikus", sem pedig a "metaforizáló" kritika; kicsit olyan ez, mint a nálunk is nagyon divatba jött képzõmûvészeti "szemantika" és "hermeneutika": nemes "csipkeverõ" (cö: Sch.) buzgósággal elõszeretettel azok mûvelik, kik nemhogy egy Lastmant és egy Elsheimert, de talán egy Velasquezt és egy Riberát sem tudnak megkülönböztetni felirat, puska nélkül. Végül, a futam végére, Néked, fölfedezõ szerkesztõnek egy kis hízelgõ Szajna-parti hír: fényes sikerrel a minap védte meg a Sorbonne-on francia nyelvû doktori tézisét az a fiatalasszony, Lõrinszky Ildikó, kinek tájékozott és elegáns Flaubert-esszéjét, kedves István, Te közölted legutóbb a Jelenkor ban; szegény Tamás most fázhat, futna, hogyha gyáva, - mintha ez állna a korhadt kopjafákon...

*

Konkludálnunk lelkesen kellene mégis, de hát nem élhetünk természetünk ellen? Mentség, ha nem: hiányos corpus unk; dobtuk tûzbe tüstént felét, pótlás meg nem érkezett; többeknek, kik szívünknek-elménknek nagyon kedvesek, 98-as érdemes könyvérõl nem is tudunk; Mészöly már az örökkévalóságba szellemült át, Nádas pihenjen, hátha valami "formátumosra" futja még néki az idõbõl; más meg egyszerûen lassabban hordja ki a mûvet, Márton László (az író), Lengyel Péter, Szilágyi István, reméljük végre, megint valami súlyosabbra Grendel. Válságba kerültek mások, "istenadta" tehetségek? - tapintatlan a kérdés is. Mögötte csak annyi: dehogy bánnánk, ha hihetnénk, esztendõre, kettõre Parti Nagy Lajos elõáll egy formátumos, megtervezett verskötettel, a Próbatételek Paksi Cantóival, stíljét persze addig is készséggel fogyasztjuk, parádés adagolásban akármirõl, sajtóban, színpadról, adaptálásokból, falvédõrõl és párnahímzésrõl. Kényelmetlenebb Esterházy Péterrõl szólni, ki autonóm szépíróként mintha évtizede, az ún. "rendszerváltoztatással" némi válságba került volna; csak ha a dátumokra nézünk, ijedten észlelve, hogy az egykori remeklések, a Termelési-regény, a Daisy, a KMP, a Fuharosok bizony már irodalomtörténeti távlatba nemesedtek; érte egymást viszont, napok, hetek idõ múlását felejtetõ lerakódásával ama bizonyos Mór és Móricka (és a jó esetben: "Móric bácsi") tündériesen masszázott szellemében az a néha bizonygató publicisztika, mely mára e. p. (esti, etc.) választott mesterét a mûfajban le is pipálja. Nincsen ezzel semmi baj, legfeljebb mi rándulunk, ha olyasmire akarnak tanítani, mi több mint fél évszázada, régebben: mozdíthatatlan meggyõzõdésünk; s persze, ha holnap Krónprincünk meg Cárevicsünk új remekmûvel hazudtolja meg dohogó aggályainkat, dobáljuk majd sipkánkat a levegõbe, s kiáltunk harsány vivátot. Esterházy persze csak példa, azért zaklató, mert valójában változatlanul szeretnénk érte rajongani. De példa rá, hogy az elmúlt tíz év magyar irodalmában, azonosíthatóan fõként a prózában, mi nem történt meg, mire nem adódott válasz, sõt: mire nem is nagyon tevõdött föl kérdés; illetve, ha valamit mégis "tükrözött" (jelzett stb.): bizonytalanságot, zavart, meghasonlást, közönyt, el- és (éppen a határok megnyílásával) bezárkózást, félelmet, valaminõ neo-provincializmust és irgalmatlan opportunizmust, - tisztelet a kivételnek. A kórisme persze nem egyetlen jelzõbõl áll, gyatra korunk önhazugságával és hízelgésével mégis a magyar módi "posztmodernet" említhetnõk. Posztmodern-foszlányok persze úsznak a földrészeken, van köztük létezõ, kívánatos és kedvelhetõ is; van, hol csak nominalista lelemény, szóvicc-fûszer; van ország, irodalom, hol lehet nélküle élni, arra sem használják a szót, mire esetleg illenék. Nélkülözhetetlen nálunk? Akik érdemmel tudnák (tudják) mívelni, megvannak nélküle; róla való érdemes gondolkodást sem sokaknál fedezünk föl, Vajda Mihálynál leginkább. Önátmentõ, ködösítõ annál több; linkesedés, orv tolvajlás, hü j éskedés sajna fiataljának büntetlennek vélt kísértése. Nem folytatjuk, dohogás lesz a vége, inkább ide másoljuk Rippl-Rónai katalógusából azt, amit Kosztolányi Dezsõ írt Móricz Zsigmondról: "Körülbelül arra célzok, hogy egy írónak kell jönnie, ízig-vérig mûvésznek és keservesen-igazán magyarnak, aki úgy megírja a népünket és a földünket, mint ahogy megírták az orosz kispolgárt, a francia világfit és a norvég magányosokat..." Köszönt, ölel:
S. GY.
(: Albert Pál.)

P. S. Most, hogy gépelem a levelet, hozta a posta Pályi András "lengyeles" tematikájú gyûjteményes tanulmánykötetét ( Suszterek és szalmabáb). Izgalommal lapozunk bele, nagyon jó jel, mert a fölajzott figyelem jele, hogy tüstént találunk három sajtóhibát, s hiányoljuk, hogy nincsen benne elegendõ Kantorról meg K. Lupáról, utóbbiról idõrendi okokból joggal. De a hiányérzet is az ujjongó lelkesedés tünete: hetekre lesz ez a könyv legkedvesebb olvasmányunk, azután is kéznél tartjuk, ígérjük, úgy pl. mint Bikácsy korábbi francia filmtörténetét. Pályi könyvével helyreállt a világrend, megint az egyazon közösben élünk, csak Belzebub meg három szolgálója, a 3 Melák (Harács, Böhöm, Sumák) furakodott közénk, tûnõdünk is, honnan a szereposztás: lengyel iskoladrámából, népi játékból, Mickiewiczbõl (Az Õsök?), egy Wyspianski-futamból? Így délben; két órával késõbb lemenve az utcára: a sarki újságárusnál értesülünk, a délutáni Le Monde- ból, hogy meghalt Jerzy Grotowski (1933-1999). Hívtam tüstént Pályit, õ már tudta a lengyel TV-bõl; nyeltünk, hallgattunk; ami utó-utópiában összeáll, széthullik az is, elmennek, maradunk, elmegyünk. Vale!

| vissza a KÖRKÉRDÉSRE ADOTT VÁLASZOKHOZ |


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/