"Mintha nem is az eszemmel gondolkodnék
már, hanem egy régi bánatommal. Mintha a szomorúságommal
gondolkodhatnék, s csakis arra kell ügyelnem, hogy a mondataim,
gondolataim bánattal teljesek legyenek, szinte mindegy is, mit mondok
el általuk, velük. (...) Gondolom, mindnyájan így
teszünk félálmunkban: eleresztjük képzeletünket
és lebegünk, ha aludni akarnánk már, ám
beszûrõdnek még zavaró hangok, zajok. Úgy
lehet, ott az álom a kapaszkodó, itt ugyanarra szolgál
a fáradtságra hangolt beszéd, mondatokba kényszerített
bánat."
Kaszás Máté eddig megjelent három
könyvében
(Lázregény
, 1992,
Korom és
hó
, 1995,
A Hradkov-hegyi kolostor kerengõje
,
1997) egyaránt szomorúságra hangolt, bánattal
teljes próza olvasható. Ez azonban, miként a
Korom
és hó
nyitó novellájának idézett
gondolata utal rá (mely egyébként
A Hradkov-hegyi
kolostor kerengõjé
nek regényszövegébe
átírva
további új hangsúlyokat kap), nem csupán modalitásbeli
meghatározottság, több annál: filozófiai
aspektus is, amely erkölcsi hitvallásnak és írói
ars poeticának egyként alapul szolgálhat. E tekintetben
kivételes egységet alkotnak, mindhárom könyv
az érzelmi determinizmus és az analitikus létértelmezés
igényének és elvárásának termékeny
feszültségérõl árulkodik. A vállalkozás
jelentõségét pedig, egyszersmind óriási
tétjét, a fájdalmak megörökítésének,
megmunkálásának, átlényegítésének
kibomló (rettentõ) gazdagsága mutatja - aminek stációi
gyanánt is fölfoghatók az egyes könyvek. Ám
a folyamat mélyén rejlõ paradoxon következtében
(beszélni és hallgatni, tenni és várni, adni
és kapni, szeretni és gyûlölni... ugyanakkor)
az egymásra rétegzõdésnek inkább abban
az értelmében, amely a bennefoglalás örök
egyidejûségét jelenti, hiszen kezdet és vég,
múlt és jelen ez esetben átjárják egymást:
a szenvedéstörténet teljessége ízenként
feltárható. A kötetek tartalmi-formai összekapcsoltságára
(egymásban-foglaltságára) utalva közös motívumok,
azonos helyzetek, rokon formai eljárások
változatai
említhetõk például. (A szeretet pokoljárása,
a kitörés vágya és kísérlete, a
boldogtalanság viselése, a gyermek elvesztése, a szabadságtól
megfosztó szerelem/szeretet természetrajza, a bûn,
bûntudat, bûnhõdés, bûnbocsánat
kálváriája, a szenvedély elrendeltsége,
az átváltozás, elidegenülés szorongása,
a beszéd és kimondás kényszere, az alkotás
gyötrelme, az önértés akarása, az elfáradás,
a test és lélek betegsége, a halállal való
szembenézés, a csoda átélése, az idõ
kizökkenése, az álom és valóság
keveredése, a vallomás lehetõsége, a szövegvilág
megelevenítése, átírások, idézés,
az élet mint írás...) Ebbõl a részenként
(és részekbõl) szervesülõ, különös,
dinamikus belsõ állandóságot elszenvedõ,
öntörvényûségében valószínûleg
vég-nélküli (mert kimeríthetetlen) "kompozícióból"
a maga sajátos szintézis-törekvése miatt lehet
kiemelni a sorban utolsó könyvet,
A Hradkov-hegyi kolostor
kerengõje
címû regényt. E törekvés
szomorú, kizárólagos
tudásának
és idõtlen magányának a bemutatásához
következnek közelítések a regény "cselekményének"
és "szereplõi viszonyrendszerének" a vizsgálatában,
illetve az
elbeszélés
lehetõségének,
lélektani, bölcseleti érvényének az átgondolásában.
A történetet egyes szám
elsõ személyben elbeszélõ férfi Hradkov-hegyi
házának magányában (végsõ magára
maradottságában) idézi fel a múltat régi
füzetei, cédulái, levelei segítségével.
A visszatekintés narratív pozíciója azonban
nem egyszerûen keretként szolgál, mivel az emlékezésben,
önértelmezésben az eseménysor más-más
pontjain felbukkanó "hallgatóknak" különféle
formában "elmondott" beszámolóira támaszkodik
(ilyenek a kezelõorvosával, illetve betegtársával,
egy
"trampli nõ"
-vel folytatott beszélgetései
az olohi klinikán, ahova a történtek következtében
beszállították, a nyomozók kérdéseire
adott válaszai, akik egy a hegyen talált nõi holttest
ügyében végeztek vizsgálatot, vagy a nagyanyjának
Stockholmba címzett, de el nem küldött levelei). Az elbeszélés(ek)
helyzeteinek megsokszorozódásából adódik
a történetmondás szaggatottsága és többszólamúsága:
a fõhõs életében sorsfordító
események ugyanis különbözõ státuszú,
tartalmú tér-, idõsíkok eltérõ
intenzitású felfénylésével (képlékeny
áttûnésével, párhuzamba állításával,
szembesítésével) és különbözõ
érdekeltségû, szabadságfokú beszédmódok
alkalmazásával körvonalazódnak. (Ezért
lehet korlátozott érvényû e körívek
"kiegyenesítése" valamiféle lineáris egymásutánisággá,
különös tekintettel a valóság és képzelet,
realitás és fikció kényes, a bizonyosság-keresés
következtében nem egyértelmû viszonyára.)
A
"pokoljárás"
kezdetét a férfi távozása
jelentette otthonról, miután nyilvánosan "megvádoltatott",
hogy titokban szerelmes egyik munkatársába, egy fiatal, férjes,
gyermekes asszonyba, és errõl beszámolt feleségének
is, aki közölte, hogy régóta tudott az esetrõl.
Gyermekkorának falujába, Hradkovba menekült gondjával,
ahol az apai örökségként rá maradt vadászházban
töltött pár napot
(feltehetõleg
egyetlen
régi "ismerõsével" találkozott csupán,
a szerelõvel, aki a kocsiját javította). Nem is sejtette,
hogy korábban ugyancsak ide tért vissza, itt húzta
meg magát (szerelmével) rég elvesztett, "tékozló"
fia is. Errõl éppen a fiú keresése kapcsán
megismert fiatalasszony tájékoztatta, aki ezt a hírt
tudatni igyekezett felkeresni, s akivel a férfi gyötrelmes
kapcsolatát ekkorra már lezártnak tekintette. Fiát
azonban most még nem találta meg - aznap éjjel hazament
a feleségéhez. Két nap után ismét elmenekült
otthonról, vissza Hradkovba. Tudomására jutott, hogy
hazatérésének éjszakáján meggyilkoltak
egy nõt a hegyen. Kétely és bizonytalanság
közt õrlõdve próbálta tisztázni
magában a történteket, lehetett-e köze mindehhez,
tartozik-e felelõsséggel a dolgok ilyetén alakulásáért.
A nyomozók "vallatását" és a holttest "megtekintését"
követõen találkozott végre rejtõzködõ
fiával, akitõl újra - immár végleg (?)
- el kellett szakadnia. Homályos körülmények között
került a vadászházból valamiféle
"tetõablakos
cellába "
, onnan többszöri ájulás után
a klinikára - ahol
feltehetõleg
idegösszeomlását
kezelték. Itt derült fény arra, hogy hû hallgatója,
a halálos beteg
"trampli nõ"
volt fia hradkovi szerelme,
és õ esett - tévedésbõl - az ismeretlen
- a fiú (?) - támadásának áldozatául
azon az éjjel, úgyhogy csak volt férje, a szerelõ
segítségének köszönhetõen maradt
életben. (Ezáltal azonban megmentette az igazi célpontot,
a férfitól távozó - állapotos - fiatalasszonyt.)
A férfi a klinikán mindvégig érzett maga körül
egyfajta rejtélyes gondoskodást, de csak a beteg társa
temetése napján szembesült ismét feleségével.
(A sírgödörnél ott látta a bilincsbe vert
szerelõt is -
feltehetõleg
az agyonvert nõ
gyilkosát.) Ezután maradt kint végleg a Hradkov-hegyi
kolostor közelében lévõ vadászházban,
egyedül a feljegyzéseivel, a madarakkal és az alkonyattal,
magányosan, tovább viselve felesége konok szeretetét.
Az elbeszélõ férfi
neve Arnold, és ugyanígy hívják fiát
is, a fiatalasszonyt Emanuélának
kereszteli el
emlékezésében,
és dr. Franz Klauth-hoz beszél a levelekben, stockholmi nagyanyja
(Klára) legbizalmasabb barátjához, aki kész
fiává fogadni az õ fiát. Névtelen marad
viszont felesége, a
"trampli nõ"
, a szerelõ,
a két nyomozó, a meggyilkolt nõ és a visszatekintésekben
megidézõdõ különváló szülõk,
anyja és apja is. Emblematikus ugyanakkor a "szerepük" ebben
a történetben: a feleség - az egyetlen ember, akit a
férfi szeretni tartozik, akivel régi közös fájdalmat
viselnek, és aki bírja a lelkét kezdettõl;
az elveszett, tékozló fiú - aki megkésve érkezik
meg hozzá, akinek szeretete félelmetes, megsemmisítõ
teher egyszersmind; a fiatal nõ - aki szépséget, derût
áraszt, akit Arnold gyûlöl és szeret, összetör
és felemel szenvedélyében, a hírhozó,
aki nevében rejti a vigasz ígéretét; a betegtárs
- a bolond, kegyetlen nõ, a hallgató, az együttlélegzõ,
akit
Arnold
gyûlölt és szeretett, és aki
ottlétével tudott életet menteni. A nyomozók
a feltárulkozás folyamán mintha Vallatókká
lényegülnének, a bûn nem közönséges
(e világi) üldözõivé, vizsgálódásuk
akár valamiféle örök ítélkezés
jegyében is értelmezhetõ. Miként a szerelõ
döntõ fontosságú alakja, mely hasonlóképp
levetkõzheti reális vonatkozásait, hogy a bûn-bûnhõdés
dermesztõ sorsközösségének (cinkos) lehetõségét
nyújtsa. Fantázia és valóság bizonyossága,
illetve bizonyosság-nélkülisége a keresés
gyötrelmében rajtuk keresztül nyilvánul meg a bûntudat
poklát járó ember számára. Vétkesek
és áldozatok, bûnhõdõk és büntetõk
nem különíthetõk el egymástól, éles
határvonal nem húzható közéjük:
mindenki
(lehet) bûnös és áldozat egyszemélyben,
mindenki
átélheti a büntetést adóként és
kapóként egyidejûleg. (Elviselni és kimérni
a bûnt, büntetést összeférhet egymással.)
A férj szenved a bûntudattól, miközben a szenvedély
(a sors) áldozatának tudja, érzi magát, ugyanakkor
bünteti szeretteit, s vezekelnie is kell saját akaratából.
A feleség egyszerre áldozata önnön rajongó
szerelmének és férje vétkének, áldozatvállalása
a bûnbocsánat... Közös terhük, a gyermekek
elvesztése, alig tûrhetõ, még mélyebbé,
teljesebbé változtathatja körülöttük
a szeretet örök éjjelét. A fiú félelmeivel/ben
újraírja (elsajátítja) az apa bûnét,
büntetését - hogy ezzel növelje az apa bûntudatát,
aki áldozatvállalásában magára veszi
a fiú bûnét. A
szeretõk
"megismétlik"
egymás és a feleség áldozatát, hogy
kivívják magukban a bûnbocsánatot a
szeretettek
számára. Végsõ soron mindenkinek szembesülnie
kell önmagával, múltjával, jelenével:
a
"trampli nõ"
halála elõtt megtalálja,
amit elvesztett, amit keresett; Emanuéla gyermeket fogan, akibõl
hitet meríthet; a fiúnak is felkínáltatik egy
új élet lehetõsége (szüksége?);
férj és feleség pedig egyedül maradnak várakozásba
dermedt maradék-életük csendjében.
Az elbeszélés/visszaemlékezés
bizonytalansága (másként: a vég-re következõ
kezdés nehézsége) abból fakad, hogy valóság
és képzelet együtt adják a visszaemlékezõt\elbeszélõt.
"Ami megtörtént" éppoly lehetetlen, mint "ami történik"
és "ami meg fog történni". A szubjektív (emlékezõ)
idõ köznapi kontinuitásában - tegnap, ma, holnap
- a jelen mindenesetre az
után
jelene. Az
elõtt,
akkor
és
után
szakadatlan áramában
(miközben egymás életét élik) semmi nem
pontszerû, minden kiterjedt, mindennek van kezdete, közepe és
vége. Épp a vég elõlegzi az (elõrelendülõ)
új kezdést, amely által az
után
az
akkor
lenyomatát viseli magán, mivel annak következményeit
tartalmazza (azaz nem függetlenedik a múlttól, az elõzményektõl
- s mégis az új nap vitalitása feszíti). Amennyiben
a jelen nem új
akkor
(de még új
elõtt
ígérete sem), ahogy normális idõben elvárható,
hanem "csak"
után
(vagyis megfosztatott az önállóság,
a teljesség képességétõl: féloldalas
függõségbe került az elõtte történtekkel),
akkor nyer értelmet és lesz kitüntetett az ilyen visszatekintés.
Fel kell tárni, meg kell magyarázni, hol tolódtak
el észrevétlenül a hangsúlyok az idõben,
mi az oka, hogy a szakaszok nem kisebb-nagyobb megtorpanásokkal,
hosszabb-rövidebb ideig tartó megszilárdulásokkal,
de mégis folyamatos átmenetekben, átlényegülésekben
követik egymást, hova tûnt az elevenség a jelenbõl,
miért degradálódott
után
-ná,
amelyben sem a most, sem a majd nem jelenti, amit különben jelentene,
hogyan lehetséges, hogy csak a régnek van (maradt) jelentése:
abnormálisan felfokozott jelentõsége... A tegnapban
történt
trauma
(esetleg megrázkódtatások
finom láncolata, esetleg ismét szétválaszthatatlanul
a külsõ és belsõ világban), ami megbénította\megbénítja
az idõt, ami a jelent kiüresítette, megölte, önmagában
inkább lehetséges kiindulást kínál,
mint elégséges magyarázatot. Kiváltója
(összetevõje) lehet valaminek, ami egy
több rétegû
kör-struktúrát eredményez(ett), amelyben az idõ
például - ez által - körbe hajlik. Az
után
-állapot
totális üressége, élettelensége
("Azóta
megöregedtem egészen. Megöregedett az arcom, a kezem,
a hajam")
, a majd elvesztése, jelentõség-vesztése
("Nem
tudom, hová készülök. Nem tudom, minek ehhez ekkora
változás")
abban ölt testet, hogy a jelent (ami
pszeudo-jelen) kitölti a múlt (az egykori igazi jelen)
("Azzal
töltöm az idõmet, hogy kirakom magam köré
régi irkáimat, céduláimat...")
. A kérdés
kínzó: miként lehetséges elveszíteni
a jelent és a jövõt; a vállalkozás célját
tekintve csak a remény marad
("...megnyálazom a gyûrõdéseket,
azután lepréselem, remélve, hogy így minden
rejtett zug szépen kisimul")
. A keresés kezdõpontja
újabb bizonyítékot állít az
után
ál-jelenvalósága mellé, az
elõtt
-re
való visszatekintés a
szeretet
paradoxiáját
tárja fel, a sötét eshetõséget vetíti
elõre, miszerint az elbeszélés ideje a szeretet
"pokoljárása"
utáni idõ.
("Mennyivel jobb volt, amikor kevesebb embert
ismertem! Akiket bizonyára nem is szerettem.")
("...azon
a nagyszabású és látványos fogadáson,
ott vágták a fejemhez [...], hogy szeretek egy nõt.")
Ebben a felismerésben már ott sejlik az idõ kiüresedésével
együttjáró következõ sérülés:
a nem oldható magányé. Úgy tetszik, ennek a
függõségnek a szálai (a kapcsolatok végzetes
csonkulása miatt) nem szakíthatók el mások
segítségével. Az embernek egyedül kell viselnie
a súlyokat, amiket a múlt - a szeretet - rakott az õ,
és csakis az õ vállára, vagy másként:
amiket a múltban - a szeretetével - õ vett a maga
vállára. (Hiábavaló minden kívülrõl
jövõ igyekezet, a teljesség nem nyilatkozik meg gyógyítani
akaró orvosok kérdései által, sem hivatásos
vallatók nyomozásában, de még a fényét
vesztett szeretetbõl áradó együttérzésben
sem. A titok megnyílásának csak a külsõ
és belsõ csend önvizsgálatában van esélye.)
Dermesztõ az elzárkózásnak ez a kategorikussága:
a szeretet-gyûlölet a féktelen pusztításban,
rombolásban teremt(het)i meg (irányuljon bár önmagára
vagy másra), a képzelt és valós ön- és
világáltatás (igaz és hamis) gõgjében,
vagy a félelem bénító kétségbeesésében
(amelyek az akarat-vesztés ördögi körébe záródnak:
ha nincs majd, nincs akarás, ha nincs akarás, nincs majd).
Mi hordozza a feloldás lehetõségét: a gyógyulás,
az önanalízis, a vezeklés? A sodródás
(amely képmutató
és
õszinte)? Vagy ezek
eredménye? Eredmények a lemondás, a bûnbocsánat?
A magány?... Az élet határhelyzetbe kényszerült,
a krízisnek, amelybe került, a
más-lét
közelsége adja a lényegét: megszûnik az
éjjelek és nappalok kontinuitása, és benne
az élet, a remény fény-játékát
az emlékek, a múlt nappali sötétsége váltja
fel.
("Olyankor elfogyni éreztem a jelent, s a sötétséggel
inkább a múlt visszaérkezését véltem,
semhogy a holnap eljövetelének ígéretét
kaptam volna.")
A veszteségek súlyosak, az
után
rom-világában létezni annyi, mint kínnal öntudatra
ébredt mementónak lenni az
akkor
-ból és
(paradox módon) a majd helyett. A nappal (tulajdonképp az
éjszaka csökevénye) csupán gyûrû
a magába hajló éjjel körül, az élet
üres álcája, hideg hold a
más-lét
bolygójának vonzásában. Az éjszaka Napja
a Hold, az
után
-világot a Hold uralja (ciklikussága
a keletkezés-múlás keserû paródiája,
mivel sápadt ragyogását többé nem oltja
ki az igazi fény). A
véges
zsarnokságát
hirdeti, hiszen a tekintet, az akarat, a szeretet határokba, falakba
ütközik: a visszahajló idõ korlátaiba. A
béke egészen kivételes pillanataiban nyílik
(nyílhat) mód csupán kitekinteni a
végtelenbe
,
máskülönben nem marad más, mint a mardosó
vágy utána, az elvesztett, az elmulasztott, az eltaszított
után.
("De legalább nem fogadnak már el a nappalok.
Ez is egy válasz, azt hiszem. Esténként kiállok
a hegy fokára, és elnézem hosszan a csillagos eget.
Errefelé bársonyosan puha, már-már híg
felhõk úsznak a Hold elõtt. S olyankor a Hold kis
idõre feloldódik bennük. S akkor a helyén mindig
felragyog egy fényesen tiszta mezõség; azon keresztül
jól kilátni a végtelenbe.")
A végtelen-lét
eufóriájához képest a véges-lét
tapasztalata öröm helyett szomorúsággal szolgál,
fény helyett sötétséggel, diadal helyett vereséggel,
remény helyett lemondással, illetve (torz) vággyal.
Az élet helyét a halál veszi át, pontosabban:
ebben az életben (ki még nem veszett, de) megfogyatkozott
a lét, és (ki még nem virágzott, de) megeredt
a halál. (Miként a valóság és a képzelet,
vagy a külsõ és a belsõ, úgy az élet
és a halál sem különíthetõk el ugyanis
egymástól; a teljességet alkotó elemekként
arányaik torzulnak el az
után
-állapotban.)
("S
mondjak olyanokat, hogy: Világ. Súly. Meglévõ
és alakuló térségek. Súgjam a fülébe,
hogy: Idõ. Meg hogy: Mindezek egyszer le fognak gyõzni engem.
Le fognak gyõzni, tudom. Mert közülük igazából
semmi sem az enyém...")
A visszaemlékezés/elbeszélés
szükségessége: fel kell törni az idõ burkát,
meg kell szerezni a méhében megbúvó magot,
látni, tudni, érezni kell a
közben (elõtt
és
akkor
és
után)
kikristályosodott titkot.
Még ha újra (és újra) neki kell lendülni
az illúziónak (az egészhez képest), még
ha a megértés körének újabb (és
újabb) közelítési kísérletei következnek
is (a megoldáshoz képest). Ha az eredmény nem kecsegtet(het)
új napok teljességével, csak az ismétlés
rafinált változataival (amelyekben minden parányi
elmozdulás a kör tökéletességének
ígérete: a kezdet és vég harmóniájáé).
("Egy
madarat figyelek az ablakból. Színes tollú fakopáncs.
Nézem, ahogy ágról-ágra a diófa legtetejébe
száll. Méregeti a száraz burkában árválkodó
diót.")
("A madaramat figyelem napok óta. A színes
tollú fakopáncsot. Nézem, ahogy a diófa legtetejébe
száll újra s újra.")
A próbálkozás
tudatos és tudattalan késztetései a töredékek
egységbe foglalására irányulnak, noha az állandó
változás közepette az "egység" sokszorosan relativizálódott;
rétegek rakódnak egymásra (körök kapcsolódnak
össze), illetve oldódnak fel és lényegülnek
át folyamatosan. A feladat reményt keltõ és
lehetetlen: megközelíteni a szükséges vagy kínálkozó
mozzanatot (emlék, gondolat, pillanat...), lefejteni róla
a külsõ, mára funkciótlanná vált
rétegeket (a korábbi szerves részletek inkább
akadályozzák a feltárást).
("Néhány
jól irányzott koppintással megkopasztja a termést
a petyhüdt buroktól.")
(Az elsõ nehézségek
jelzik: bármikor könnyen meghiúsulhat a szándék;
az idõbeli távolságon áthatolni, hogy közben
ne sérüljön végzetesen a lényeg, óvatos
határozottsággal talán sikerülhet, ügyelve,
hogy a vágyott - sejtett -, félt tartalom ne hulljon a feledésbe,
megtartsa igazságát, elkerülje a szimplifikáció
veszélyét.)
("Ezt elkerülendõ, kúszik
az ágon körbe-körbe, amely vele hintázik.")
A következõ kör teljes koncentrációja minden
rejtett (elfojtott) képességet mozgósít: nem
szabad eltûrni, hogy a rendkívüli erõkifejtés
bénítólag hasson (megengedve a feladás, a kudarc
lehetõségét a céltalan önreflexióban,
amint magára kérdez: mitõl kivételes ez a pillanat?),
a holtponton túllendülve vállalni kell a feltárást
egyedül lehetõvé tevõ eljárás megtalálásának
(megkeresésének) fájdalmas kockázatát.
("A
diót végül egyetlen mozdulattal emeli le, úgy,
hogy a lábával közben megtartja. Így viszont
nem tud elrugaszkodni vele, bele kell mélyessze a csõrét
a szár lágyabb hegénél.")
A voltaképpeni
elsajátítás kitartást is követel, elszántságot,
kíméletlenséget
("...jó, nagyon jó
a visszafogott, lappangó kegyetlenség, mely a beszédembõl
folyamatosan érezhetõ")
, megfelelõ helyzetet kell
hozzá teremteni, alkalmas körülményeket - a szükséghelyzet
kényszere revelatív erõvel bírhat.
("A zsákmánnyal
ezután odarepül a fa egyik vastagabb ágának hasadékához,
kezdi ütemesen kalapálni. Sokáig csépeli a hegyes
csõrével, mind erõteljesebben.")
A folyamat célja
(befejezõdése): elérni, megismerni, megérteni,
befogadni... (csillapítani valamelyest a kínzó lelki
szükséget), hogy aztán újrakezdõdjön
minden kör, hisz egy probléma "megoldása" nem áltathat
a törekvés gondjának a "megoldásával"
(a törekvés áradása nem nyugodhat a vég
állandóságában, különösen, ha
idõközben értelemszerûen újabb problémák
feltárási igénye indukálódott).
("Azután
biztonságosabb helyre száll vele. Ott bontja tovább,
egy vízszintes ágon. S amint befalatozta a dióbelet,
tüstént repül egy másikért, föl a csúcsra.)
A
mint Alfa, és mint a két Arnold (apa és fia) nevének
kezdõbetûje, kezdet. Kezdete egy útnak, egy szónak,
valaminek, ami utána következik, amit jelöl. Uralja és
felszabadítja azt, fölötte áll, aminek része
is. A kör kezdete visszavisz önmagához: merre vezetnek
az Idõ, az Én körei? Az Élet, a Szeretet körei?
Ha az örök mozdulatlanság mozgása soha meg nem
érthetõ, miért az igyekezet, ha a csend szavai kimondhatatlanok,
miért a beszéd? Ha a szeretet képessége szenvedést
jelent, visszaretten, és a gyötrelembõl gyûlölet
sarjad, elragad, miként egyesülnek a szenvedélyben?
Ha az élet kezdettõl magában hordja a halált,
hogyan lehetséges az újjászületés?...
A visszatekintés útja befelé visz, a személyiség,
az Én belsõ világa felé, a magyarázat
lehetõségéhez (a válasz reményéhez)
- talán a csend közelébe, a nyugalom partjára.
De a kongruenciáért fizetni kell, elérésének
stációja lehet egyúttal: az adott és kapott
sérülések fájdalmas sorozata (amelyek kitöltik
az ember életét). A vezeklés elrendelt, kegyetlen
büntetése (amit a "bûnös" - sokszor - maga mér
magára). A világra nyíló tekintet (kifelé
nézõ szemek) vakulása (ami az elhomályosuló
látás nyugtalanságát gerjeszti). A mindent
magába foglaló idõ átérzése az
örök ismétlõdésben (ami elementáris,
kétségbeejtõ tapasztalat). A bánattal teljes
gondolatok, mondatok tartóztatása (ami már a szomorúság
abszolút fokát idézi). És végül
- minden paradox volta ellenére - a tulajdonképpeni teljes
elszakadás, kiüresedés, önfeladás (amely
élet és halál határmezsgyéjén
lehetséges).
("Egyazon pillantással tekintettem tehát
belülrõl kifelé és kívülrõl
befelé. [...] ...
önmagam-nélkülisége
sejlett
föl egy pillanatra, az a fajta függetlenedés a dolgoktól,
amely csakis a halottnak jár, csakis õt illethetné
sírba tételekor.")
A lélek mélyébõl,
a tisztán látás ritka, megszenvedett pillanatában,
a lélegzetvétel ritmusára szakad fel megvilágosító
erõvel a
szenvedély
"felszabadító teológiájának"
gondolata. A sorsába zárt ember önértelmezése,
keserves maga mentsége (a létét uraló, egyetemesnek
hitt hatalommal való szembesülés által), amely
magyarázatával mégis oldja a felelõsség
terhét cipelõ bûntudatát, enyhíti tehetetlenségének,
kiszolgáltatottságának reménytelenségét.
A szenvedély fogságát tudatosítani igyekvõ
ember nem megnyugvást talál benne, inkább végzetes
bizonyosságot, utólagos értelmet a szeretet-gyûlölet,
a vágy minden vétkére.
("Arról te semmit
sem tehetsz...")
("Mindannak, ami történt velem, így
kellett történnie.")
Ám a teljes feloldozást
még nem nyer(het)te el. Ahhoz nem elegendõ e
"vihar"
eufórikus teljesség-élményének a megtapasztalása;
az út tovább visz, a kezdet és a vég, a halál
misztériuma felé... Az emberek itt: a szeretet bûnösei,
tévelygõi, megalázottjai, zsarnokai, szolgái,
megszállottjai, vezeklõi és vértanúi.
Van, aki azzal vétkezik, hogy tûr, együtt érez,
inkább ad, semmint kap, aki sokat veszített (rettenetesen
sokat), szembesül a kudarccal, a hiánnyal, erõt konok
rajongásából merít, odaadja magát teljesen
- és végül egyedül marad (bár a szívében
nem lesz egyedül soha). Másnak a hiány másféle
arcát mutatja, akarattalanul engedelmeskedik az elbíró
és az ítélõ szenvedély rejtett hajlamának,
majd belátja a tévedést: a "keresés" eredménye
nem gazdagodás, hanem gyötrelmes némaság (ûr)
a vágyak helyén. De neki (is) megadatik a különbéke
eshetõsége, amely a szeretet valóságos erõpróbájának
virtuális gyõztesévé avatja, és képessé
teszi e diadal valamennyi megrendítõ indulatának az
elviselésére, a fájdalomtól a gyalázatig.
(Szégyenét, reményei szerint [amelyek a bizonyosság
éltetõi] enyhíteni fogja a tudat, hogy a szívében
nem lesz egyedül soha.) Van, aki bûnében fél,
meglapul, mert szeret, eltörpül mérhetetlen szeretetében,
titokban vágyakozik (az igazi) egyenrangúságra, küzd,
harcol, s mivel úgy érzi, kudarcot vall (eleve reménytelen),
lázad és megtagad. Sokáig tékozolja kincseit,
mindent megpróbál, gyengeségében erõsnek
hazudja magát - valóban meggyengül, könnyen sebezhetõ
lesz, eszközzé válik. (Meghaladja erejét a feladat,
és nem tehet egyebet, folytatnia kell a kóbor keresést,
jóllehet az eredmény végletesen bizonytalan [valakihez
tartozni], s maga sem hiszi, hogy a szívében nem lesz egyedül
soha.) Másnak a szeretet megszenvedett boldogság és
rászakadó boldogtalanság,
"pokoljárás"
,
nappali sötétség (amelyet, már majdnem észrevehetetlenül,
Nesszosz ingeként viselt pózok és rossz hangulatok
határolnak). Amelynek világfordító (-teremtõ
és -pusztító) vad lobogás és lassan
õrlõ, kibírhatatlan szürkeség, unalom
jelzik mélységét, a kiábrándultság,
megvetés, csalódás, a végsõ magára
maradás adják következményét. Dacos, gyilkos
szavakban, simogatásra következõ pofonban, véres
csókban egyaránt megnyilvánulhat. Formája lehet
feszes, hideg elutasítás és féktelen, õrjöngõ
dühkitörés. Az õ vétkének kerengõjében
e szeretet kiterjeszti hatályát a zaklatott álmokra,
lázas képzelgésekre is. A megosztott lelket vissza
nem követelheti (a közös seb lüktetése eleven),
mégsem mond le törekvésérõl az önérvényesítésre.
Ugyanannak a körnek a változatait futtatja végig ördögi
következetességgel, amíg összes energiáját
ki nem süti az ellenpólusával való viharos találkozásban,
eggyé válásban. A szeretettek megtagadásában,
eltaszításában öntörvényû:
önnön vétkéért önnön vétkével
fizet. Fiú és apa, fiú és anya viszonya úgy
ismétli magát és egymást, hogy újrakezdõdjön
apa és fiú kapcsolatában. Férj és feleség
szétválása/összetartása pedig különös
fénytöréssel tükrözõdik férfi
és nõ (szeretõ) széttartásában/összeválásában.
(Ahhoz, hogy valaki végérvényesen kiszakítsa
magát e kerengésbõl, áldozathozatalra van szükség...)
Megérezni az õrlõ szeretet nagyságát,
és megtudni erejét annyi, mint szembesülni a megsemmisülés
félelmével (s átélõjének csak
reménye marad, ígéret a bizonyosságra, hogy
a szívében nem lesz egyedül soha).
Élõ Irodalom sorozat
Jelenkor Kiadó
Pécs, 1997
137 oldal, 720 Ft