Jerzy Stempowski (1894-1969) Stanislaw Vincenzhez
hasonlóan ukrajnai származású "kelet-lengyel"
emigráns. Õk ketten teremtették a lengyel esszéiskolát,
amely a klasszikus mûveltség mellett a régi nemesi
beszély hagyományaira épül. E sajátos
mûfaji változatnak vannak olyan anakronisztikus és
elit vonásai, amelyek idegenek a XX. századi profi irodalmár
szerepétõl. Az esszét mondó alany mintha kívülrõl
figyelné az irodalmi életet, mintha félig-meddig magánjellegû
közleményeit nem publikálásra szánná.
Mintha Stempowski még a XVIII. századi episztoláris
irodalomban érezné otthon magát: megjelent esszéi,
kritikái, úti jegyzetei terjedelmüket tekintve meg sem
közelítik levelezését, amit csak az elmúlt
években kezdtek kiadni. Esszéiben a következõ
metaforákat használja leggyakrabban elbeszélõ
s közvetve önmaga meghatározására: ráérõs,
járókelõ, Kasszandra, zarándok.
Ukrajnában és Varsóban
töltött gyermekkora után filozófiát, orvostudományt,
irodalomtörténetet tanult Krakkóban, Münchenben,
Genfben, Zürichben, Bernben. Az antik és keresztény
történetfilozófiáról írta disszertációját.
1920-ban harcolt a lengyel-szovjet háborúban. Sokat volt
Nyugaton mint diplomáciai futár, külföldi tudósító.
1926-ban hazatért, dolgozott a minisztertanács elnöki
irodájában, majd az Állami Agrárbank gazdasági
tanácsadója lett. 1935-tõl rendezést tanított
a színiakadémián. Egyénisége olyan sokoldalú,
hogy nem közelíthetõ meg a szobatudós-világfi,
konzervatív-avantgárd, kozmopolita-regionalista és
más hasonló ellentétpárokkal. Minden világnyelven
olvasta a napisajtót, ugyanakkor szenvedélyesen érdekelte
a lengyelországi ukrán kisebbség helyzete, ukrán
emigránsokkal barátkozott. Varsóban orosz klubot alapított,
jó barátságban volt a Merezskovszkij-körhöz
tartozó Dmitrij Filoszofovval. Kapcsolatban állt Sesztovval,
erõsen hatottak rá a filozófus nézetei. Õ
fordította lengyelre a
Zsivago doktor
t, érdekelte
Sztravinszkij, a kínai opera, regényt akart írni Ovidiusról
mint az elsõ emigránsról...
1939 szeptember elején Kolomea környékén,
Vincenzék vendégszeretõ házában talált
menedéket. Tizennyolcadikán Vincenzzel átlépték
a lengyel-magyar határt, hogy kiderítsék, ideiglenesen
átköltözhetnének-e Magyarországra. Egy hónappal
késõbb Vincenz visszament családjáért
a Huculföldre, ahol rögtön letartóztatta az NKVD.
Stempowski - kezdõdõ tüdõgyulladással
küszködve - a határig kísérte. A hegyekben
maradt, a határsávban. Három hónapig betegeskedett.
Egyébként sem akart emigrálni, még 1940-ben
is kereste a lehetõséget arra, hogy visszatérhessen
Varsóba.
1940 tavaszán Budapestre utazott,
segítséget hozott sok menekültnek, többek között
Vincenz kisebbik fiát is kijuttatta Nyugatra. Belgrádi kerülõvel,
Olaszországon át ment Svájcba. 1940 áprilisában
érkezett meg. Ott élte le azt a nem egészen három
évtizedet, ami még hátra volt az életébõl.
Stempowski életét ez a majd'
féléves magyarországi intermezzo osztja ketté.
Sajátos metamorfózison esett át: elvesztette hazáját,
a halál közelébe került, majd megindult a személyiség
reintegrációja. Ez utóbbiban az olvasmányok
mellett nagy szerepet játszott az, amit Stempowski Kelet-Európa
vergiliusi képének nevez. 1945 szeptemberében így
írt errõl egy barátjának: "Ez valami új
szerelem volt nekem, felfedezhettem ezeket az országokat [azaz Magyarországot,
Romániát és Jugoszláviát], leginkább
ennek köszönhetem, hogy életben maradtam ebben a nehéz
idõszakban".
A csempészek könyvtára
címû esszében különös harmónia
jön létre az önéletrajzi vonulat és a Stempowski
által kedvelt esszéista konvenciók között.
Ez naiv, közvetlen olvasatot sugall. A hõs több szerepben
is fellép: olvasó, menekült, leendõ emigráns,
utazó, entellektüel és író. Válságos
állapota, az a bizonyos
pulsus paradoxalis
, az élet-halál
közt lebegõ szervezet szimptómája az egész
kontinens metaforája. A hõs hontalanná vált,
elpusztult világát csak a mûvészetben megõrzõdött
archetípusokból teremtheti újjá. Az élet
és a halál küzdelmének a külsõ világban
is megvan a megfelelõje: a mûvészet és a történelem
konfrontációja.
Ezzel a bevezetõvel csak azt akartam
érzékeltetni, hogy a mû magyar vonatkozásai
korántsem külsõségesek. Közvetlen kapcsolatban
állnak e kiemelkedõ életmû központi problémáival.
Vincenz esszéit leszámítva ez példátlan
a lengyel irodalomban, ezért a magam részérõl
többre becsülöm, mint az '56-os és egyéb témájú
alkalmi versek tömegét, amelyek az ijesztõen kiüresedett
magyar-lengyel rituálék állandó tartozékai.