"Ha lányod szül téged,
halhatatlan vagy."
(Weöres Sándor)
Nézem egy fotón,
ahogy a fiam teremti
a világot. Elõtte egy
nagy
fehér luftballon, amit
a libegõn kapott. Bordák
szaladnak rajta, mint a
délkörök. Van északi,
ahol föl lehet fûzni,
és déli pólusa,
ahol
fölfújták. A fiam
fölébe
hajol. Bal tenyerével
biztosan fogja zsákmányát,
úgyhogy az moccanni se bír,
lentrõl a szõnyeg segít
neki.
Jobb kezében durva, piros
filctoll. A fiam teremti a világot:
tollával a gömbre firkál.
Elválasztja a fehéret
a pirostól,
a bõrt a vértõl,
a nappalt
az alkonyattól. Elválasztja
a kintet a benttõl, a
te
t
az
én
tõl. Áll a szõnyegen
fehér mellényben, piros
nadrágban, közben én
lefényképezem.
A vaku villan. Elsõ
nap.
Harmadik bakonymérõi elégia
Ha nincs kenyerük, miért
nem
esznek kalácsot, gondoltam
gyerekkoromban. El se tudtam képzelni,
hogy ne lehetne meglenni kenyér
nélkül. A három forintos
kenyér,
amit ismertem, rossz volt, szivacsos,
porló és sunyin az ínyre
tapadt.
Rossz volt a sajt is. Kemény,
sárga,
kellemetlen szagú. Nem értettem
az egereket, miért akarják
belefúrni
magukat, nem értettem az énekest,
aki a holdat sajtnak látta. A
disznósajt
undorító. Ehetetlen darabjai
töltik ki
valami rettenetes lénynek, aki
a haláláért
így áll bosszút.
Bakonymérõn
a kenyérgyárból
hoztuk a kenyeret,
hazafelé letörtem belõle
a csücskét.
Meleg és édes darabok
zuhantak
a gyomromba, egy járókelõ
álmélkodott,
ez a gyerek, csak száraz kenyeret
kap?
Különös íze volt
szõlõvel, almával,
görögdinnyével. A prézli
a boltból
hazahozott eladatlan zsemlékbõl
készült. A daráló
nyekergett,
ugrált az asztal. A bolond
férfi és a kövér
nõ lánya szerelmes lett
belém. Délután
mindig bekopogott,
együtt ettük az üvegbõl
kilopott ko-
vászosuborkát. A fogai
feketék voltak, a ruhája
mocskos.
Az udvarukon kockákat rajzoltunk
föl, hunn mérik a sört,
tanított egy játékra
öregmama. Augusztusban
utazni készültünk. Még
sohasem jártam
külföldön, irigykedtem
magamra,
mert a többieknek amúgy
is mindegy
volt. Látok majd fekete
kenyeret, fehér, puha sajtot,
eszek kólából készült
fagyit,
fölnyitnak nekem egy rák-
konzervet. Hideg, hegyi folyóban
fürdünk, leviszi majd a fürdõnadrágom.
A lány az árokparton pisilni
guggolt, most elképzelhetetlennek
látszott,
hogy bármi más is valóságos
legyen, mint a csalán, a széttört
sörösüveg és a
vízsugár, ahogy
fröcsögve végigver
rajtuk. Borzadva
figyeltem, mintha lehetséges
lenne
a dolgok körforgását
megállítanom,
simára törölni ott
azt a rettentõ
nyílást, ahogy a márványszobrok
mutatják, mintha nem is lenne
halál,
mintha nem is lenne kés ütötte
seb, mintha a disznósajt lábra
kaphatna és elszaladhatna, mintha
a kenyér nem egy ember teste
lenne,
mintha a bor nem ömlene mindannyiunk
ereiben. Mindent olyanná változtatni,
amilyennek lennie kell. A csalánt
fûvé,
az árkot patakká, a baromfiudvart
kertté, a vályogházat
vályogházzá,
az estét estévé.
Akkor nem ijednék
meg, ha azt mondja, nyugodtan
ide teheted a kezed. Akkor nem kéne,
hogy egyre többen legyünk
és ennyire
viszolyogjunk egymástól.
Nem kéne
utazni se. A távolságot
közelséggé,
a közelséget azonossággá,
a kenyeret
kenyérré, a kést
kenyérré. A bort
vízzé, a bort vérré,
a vizet patakká.
A patakparti köveket kenyérré.
A napot
kenyérré, a holdat sajttá,
a földet
birsalmasajttá. Az éhséget
jelenlétté.
Ott lennénk mindenütt, ahol
nem vagyunk.
A nemlét megtelne, csupa szegetlen
kenyér kavarogna a belsejében.
A rozs learatná a búzát,
a búza
a rozst. A liszt meghajtaná a
malmot.
Hamu fûtené a kályhát.
Ropognának
a bútorok, mint a friss kenyér.
Famászás
Ahol egykor mûhely állt,
majd elhagyatva porosodott
és a fújtatót megette
a kosz,
a kiszáradás, hogy bõr
részei
diribdarabra törtek, míg
végül
a vályogból vetett épület
falai is össze nem csuklottak;
ott most fénykorába lépõ
cseresznyefa roskadozik túlérett,
apró szemû terhétõl.
Föl-
kapaszkodom az egykori padlás
magasába. Minden levél
alatt egy elmúlt nap lapul.
Széthulló emlékezet
a fa, agya
tizenhat éve halott nagyapámnak.
Járnak a gondolatok, mint a
mozduló levegõ, jobbra-balra,
a fa vizet, sókat dob föl
körém, mintha szökõkút
emelne magasba, mert
elszökött varázscipõm
után merészkedtem a
bizonytalanba, oda, ahová
mindig be kell lépni, ha
valami fontosra készülünk.
Feszülnek a levelek, mint
a vitorla, amit belülrõl
fúj a szél, dobál
ez a nem
érzékelhetõ mozgás.
Képére
alakít a kitapinthatatlan, for-
mál a láthatatlan. Szedem
a cseresznyét, a kezemen sötétlila
lé csorog. Nagyapám körülöttem
gondolkodik, fürge asszociációk,
hangyák járnak rendezgetni
az ágvégeken a tetû-katonákat.
Olyan békesség van, mint
háború-
ban két bomba becsapódása
között,
a sóbálvánnyá
lassított robbanás,
ez a változni akaró fa,
visszanézett
és meglátta, amit csak
tizenhat
évnyi halál után
lehet, hogy a hely
helyére másik tolul. Hogy
még a semmi
is elkopik, száradtan hullik
le, és
helyébe új ágat
lök a fekete
cseresznyefa. Járkál alatta
az egyre kisebbé töpörödõ
özvegy, létrát hoz,
visszamászik
a múltba, amikor a dalárdával
egy
kerthelyiségben ültek, és
az asztalon
hosszú üvegpohárban,
fehéren
habzott a házisör.