"Nem könnyû középen észrevenni a dolgokat, és nem fentrõl lefelé haladva vagy fordítva, balról jobbra vagy fordítva: próbálják ki, meglátják, minden megváltozik. " (Deleuze és Guattari) 1
Márton László új
regénye, a
Jacob Wunschwitz igaz története
a
különbségek közötti határsáv "feltalálásaként"
tûnhet elénk akkor, ha sikeresen vettük az olvasás
"akadályát", azaz, ha a regény mellérendelõ
szerkezetében nemcsak olvasási nehézségeink
"okára" ismertünk rá, hanem arra az imponálóan
kényszerítõ erõre is, mely a regényt
mindenfajta nehézség(ünk) ellenére is olvashatóvá
(és olvasandóvá!) teszi.
A nehézségek, melyek felmerülnek
a regény olvasása során, véleményem
szerint, jórészt a szerkezet határkereséseibõl,
azaz a mindent maga mellé rendelõ szerkesztés (az
ÉS) mûködési módjából adódnak.
Márton ugyanis úgy kutatja a fogalmi határt, az ellentéteket
adó különbségeket (megkülönböztetõ
jegyeket?), hogy eközben az olvasó "tûréshatárát"
(felsõ ingerküszöbét) is teszteli mondat- és
szöveghatárai kitolásával és egymásbaoltásával.
Így határkeresése során nemcsak az azonosságnak
és különbségnek nyilvánítottak közötti
különbségre kérdez rá, hanem az azonosítást
(azonosulást) és elkülönítést (elkülönülést)
mûködtetõ mechanizmusokat is feltárja. A regény
határkijelölésre törekvését többek
között ezért lehet az olvasásban megvalósuló
"tolerancia" allegóriájának tekinteni.
A regény ugyanis mellérendelõ
szerkezeteivel és a fogalompárok kibékítését
szolgáló elbeszélésmódjával a
tolerancia-elvét
2
"pusztán" posztulálja,
s ez az elv csak akkor tûnik fel ténylegesen megvalósítottként,
ha mi, olvasók - elfogadva ezt a gondolkodás- és szerkesztésmódot
- olvassuk (és ezzel olvashatónak és olvasandónak
tartjuk) a regényt. Vagyis szerintem az olvashatóság
az, ami a mûvészi "toleranciaelv" tolerálhatóságát
biztosítja és bizonyítja.
Rábízva mindenkire magára,
hogy tolerálja-e a mártoni szerkesztésmódot,
megkísérlek rámutatni azokra a "tényezõkre",
melyek az én olvasatomban a határsávon-tartózkodás
és a dialogika esztétikai törvényszerûségei
mellett "érvelnek".
MELLÉRENDELÉSEK
1. Kiegyenlítõdés
A
Jacob Wunschwitz igaz története
a mellérendelõ szerkesztés kiterjesztéseként
értelmezhetõ. Hisz a mellérendelõ szerkesztés
egyenrangú részeket feltételezõ mondattani-logikai
kategóriája átvihetõ a regény ellentétpárokat
feloldó technikájára és szerkezetére.
S mivel kiegyenlítõdésre csak ott szükséges
törekedni, ahol nincs "egyenlõség", az elbeszélõnek
azokat a különbözõ irányú fogalmi és
szerkezeti sajátosságokat kell összebékítenie,
melyek, ellentétes irányuk miatt, egy út két
végpontjaként szoktak feltûnni gondolkodásmódunkban.
S itt, a félreértések
elkerülése végett, meg kell említenem azt, hogy
a regényben fogalmi szinten semmi sem áll egymással
szemben, csak egymás mellett. Amikor tehát ellentétekrõl,
szembeállításokról beszélek, akkor egy
regényen kívüli beállítódás
felõl fogalmazok, mely azonban elkerülhetetlen, mert pont ehhez
a beállítódáshoz viszonyítva lehet felmérni
a regény "újdonságát". A regény újszerûsége
ugyanis abban nyilvánul meg, hogy mellérendelõ szerkesztésével
folyamatosan átrendezi gondolkodási sémáink
végpontjait közös ponttá, egyfajta határsávvá,
vagyis olyan hellyé, ahol az "ellentétek" egymásba
oldódnak (s nem megoldódnak) az elbeszélõ azonos
idõben alkalmazott állításainak köszönhetõen.
S mert ezek az ellentétek nem a megszokott módon (vagy-vagyos
kérdésekre adott, idõben egymást követõ
különbözõ válaszokkal) oldatnak fel, hanem
ellentétes elõjelû állítások folyamatos
egymásba oltása következtében, a regény
statikusságában (állításaiban) is dinamikus
lesz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a regény állító
szerkezeteivel az olvasóban élõ aszimmetrikus erõviszonyok
kiegyenlítésére-kimozdítására
törekszik, azaz oly módon jár el, hogy megfordítja
a kérdés-felelet hagyományos viszonyát, s elõbb
adja a feloldást (választ), és a problémát
(kérdést) utóbb kell megkeresnünk ahhoz, hogy
ezt a feloldást feloldásként érthessük.
Leginkább a közép fogalmával
tárható fel, hogy hogyan jön létre a végpontokat
összebékítõ fogalmi "igazságszolgáltatás".
E fogalom kapcsán fõképp arra helyezném a hangsúlyt,
hogy az egyidejû állítások úgy képesek
összevegyíteni a legkülönbözõbb végpontokat,
hogy mindkét véglet sajátosságait egyesítik
magukban. S mivel ezek szerint az ellentétek minden esetben az egyedi
(sajátos) túlburjánzásával alakulnak
ki, a fogalompárok csak a végpontok közötti határsáv
(azonosság?) kijelölésével számolhatók
fel, azaz csak a "végeken" tartózkodás gesztusának
folyamatos gyakorlásával. Ebbõl kifolyólag
pedig a közép fogalma immár nem kompromisszumként,
hanem a végpontok legvégletesebb sajátosságainak
találkozásaként határozható meg. A határsávnak
éppen ez a "végletes" jellegzetessége az, mely magyarázatul
szolgálhat arra, hogy miért nehezebb kialakítani ezt
az egyensúlyi helyzetet, mint az ellenkezõ végletbe
való átfordítást, illetve, hogy miért
könnyebb még kialakítani is, mint fenntartani.
Úgy vélem, hogy ennek a nehezen
meghúzható és fenntartható határkijelölésnek
a (vég)eredménye a Wunschwitz-regény. Mely mint határkijelölés
és határon egyensúlyozás bravúr, de
ugyanakkor (és szükségszerûen!) - éppen
határjellege miatt - befogadói szempontból nehézségeket
is támaszt. Nézetem szerint a regény pontosan emiatt
a kettõs (értelmû) hangsúly miatt tarthat érdeklõdésre
számot: hisz ami egyfelõl végtelenül imponáló
(a fogalmi mérlegelés és az alább kifejtendõ
szerkesztési-szerkezeti lelemény), az másfelõl
- folyamatosan szembetûnõ és nehezen megteremtett határjellege
miatt - fárasztó. S éppen azért tartom elemzésre
érdemesnek a kiegyenlítõdés szerkesztési
elvét, mert ez eredményezi azt, hogy a Wunschwitz-regény
egyszerre zseniális és nehezen olvasható. Vagy - pontosítva(?)
e két minõsítés viszonyát - azért
zseniális, mert minden (utólag szükségesnek értelmezett)
nehézsége ellenére is olvasható. S mert a Márton-szövegekre
általában jellemzõ e kettõs sajátosság,
nem lehet teljes a szövegeirõl alkotott kép akkor, ha
kizáró értelemben nyilatkozunk róluk, hogy
ti. vagy zseniálisak, vagy olvashatatlanok. A szövegnek ugyanis
az a "része", amely zseniálisnak vagy másmilyennek
nevezhetõ, nem választható el attól a "résztõl",
melyet ítélhetünk nehezen olvashatónak,
3
vagy majdnem olvashatatlannak, esetleg olvashatatlannak
4
is. Éppen
ennek a szükségszerû együttjárásnak
a szükségszerûsége elemzendõ, az, hogy
miért kikerülhetetlen, hogy a regény szerkezeti sajátosságainak
eldönthetetlensége (analizálandósága!)
és a fogalmi mérlegelés egymásba fonódjon,
hisz e két rész együttállása teszi problematikusságában
érdekessé a Márton-regényt.
2. Elkendõzés és elnézés 5
Mielõtt rátérnék
a regény szerkezetének és fogalmi apparátusának
elemzésére, a látás ismeretelméleti
metaforája kapcsán illusztrálni szeretném a
regény fogalmi-logikai építkezését.
Ahogy már korábban említettem,
a szövegvilágban fogalmi-logikai határ- és "igazságkeresés"
zajlik egyfelõl abban az értelemben, hogy folyamatosan minden
állítás mérlegelõdik a szereplõk
és az elbeszélõ részérõl, másfelõl
pedig abban az értelemben, hogy ezek a mérlegelt állítások
aszimmetrikus ellentétpárokat egyenlítenek ki.
Az "igaz ítélet" megszületéséhez
azonban nemcsak mérlegelési képesség szükségeltetik,
hanem az igazságszolgáltatás részrehajlását
megakadályozó kendõ is, vagy, a másik oldalról
fogalmazva, mindenkire toleránsan tekintõ bíró.
Ez a "tanulság" (vagyis a részleges
vakság és korlátozott látás kívánatos
középaránya) az Igazság alakjának jellegzetességeként
is, és ismeretelméleti kívánalomként
is rávetítõdik a szövegre. Hisz a szöveg
a közvetítés (valaki képében való
képviselet, a kapcsolatok láttatása) és a közvetíthetetlenség
(mert nincsenek teljesen belátható-átlátható
viszonylatok) egyidejûségét veszi alapul.
6
Az elbeszélõ ugyanis mindkét létmód
(és "látásmód") mellett érvel elbeszélésében
és elbeszélésmódjával: amellett is,
hogy lehetnek belátható panorámák és
átlátható összefüggések, és
amellett is, hogy - szigorúan véve az átláthatóság
fogalmát - semmi sem transzparens.
Ehhez hasonló (bár konkrétabb)
a köztes állapot felértékel(õd)ése
a szereplõk részleges vakságában,
7
illetve a regény álmainak és látomásainak
látás mellé (s néhol fölé-) rendelésében.
Ugyanez az ismeretelméleti határkijelölés
fogalmazódik meg más formában, amikor az elbeszélésmódra
vonatkozva kelmefestészeti analógiaként egy szójátékban
az a "felismerés" jeleníttetik meg, hogy nem számítható
ki elõre annak a kapcsolatnak az iránya, mely a valószínû
és a való között "létesülhet".
8
A valószínû ugyanis nem mindig fedi le a valóság
szövetét. Abban az esetben, ha a szövet erõsebb
a festékanyagnál, a való színtelen (valószínûtlen!)
marad, ellenben ha a festék "gyõz" s befogja a szövetet,
akkor "örökre" valószínû lesz. Tehát,
a regény metaforájánál maradva, a való
olyan szövet, mely vagy magára ölti a valószínût,
vagy pedig eltaszítja. Paradox módon, ha nem színezõdik
el, akkor színtelen marad, ha viszont engedi, hogy megfogja a szín,
akkor valószínû lesz. Azaz csak színes formában
(elbeszélten?) ér valamit, ekkor viszont a színre
(elbeszélésmódra?), s nem az anyagra (valóra
vagy alapra?) helyezõdik a hangsúly. Értékét
tehát valami "járulékosnak" köszönheti.
De feltehetnénk a kérdést, hogy mennyire tekinthetõ
járulékosnak az, ami megszabja valaminek az értékét?
Mindez természetesen a cím (az "igaz történet")
felõl tarthat érdeklõdésre számot.
9
Még mindig a valóságnál
és a valószínûségnél maradva,
az az állítás is megkockáztatható, hogy
a polifon szerkesztés abból az elbeszélõi belátásból
adódik, miszerint, ha már egyszer elkerülhetetlen, hogy
a valóság színes (valószínû, azaz
elbeszélt) legyen, akkor legyen minél sokszínûbb
(minél többféleképpen elbeszélt). A szereplõk
sokszínû valóságának egy képbe
festése hozza magával, hogy a regény tablója
különbözõ nézõpontjai (a szereplõk
elõfeltevései?) miatt különbözõ perspektívákat
(szereplõi következtetéseket?) alkalmaz, oly képet
hozva létre ily módon, mely a németalföldi festészeti
"szokással" rokonítható.
10
SZÖVEGKÖZI KAPCSOLATOK
A Wunschwitz-történet "egy"
jogorvoslási kísérlet, melyet a fennálló
hatalom rendbontásként értelmez s a maga módján
orvosol, s melynek "fõhõse", a politikai és idõbeli
határon
11
tevékenykedõ kelmefestõ,
Jacob Wunschwitz, aki hol az események irányítójaként,
hol pedig az eseményeknek kiszolgáltatott áldozatként
jelenik meg. E történet egy majdnem korabeli krónika
újraírása. S ha mindez még nem idézné
fel Kohlhaas Mihály alakját és történetét,
mely hasonlóságra egyébként a regény
is felhívja a figyelmet,
12
akkor vegyük
figyelembe az alábbi összecsengéseket is. Mindkét
hõst, Wunschwitzot éppúgy, mint Kohlhaast egy igazságszolgáltatási
procedúra folyamán belsõ ellenséggé
és vádlóból vádlottá maszkírozzák,
s mindketten elkerülhetnék halálukat (és ezzel
azt, hogy történetté váljanak), de miután
történetté válnak, történetüket
hasonló módon vetik papírra (fõleg a Kohlhaas-történetet
magyarul olvasók számára).
Az alaptörténet tehát
már alapjában rájátszik egy korábbi
történetre. Ami azonban elemzésem szempontjából
még ennél is hangsúlyozandóbb, az az, hogy
az alaptörténet rendre meg van szakítva más történetekkel.
13
Ezek a történetek autotextualitások sorozataként
rakódnak rá az alaptörténet megfelelõ
részeire, s éppen rendszerességük miatt érdemelnek
figyelmet, hisz ezért válnak majdnem egyenrangúvá
a Wunschwitz-történettel. Vagy másképp fogalmazva:
ezért rendelik részben maguk mellé a Wunschwitz- történetet
is.
Az alap- és betéttörténetek
összetettsége miatt a Wunschwitz-regény esetében
elõször azt érdemes vizsgálat tárgyává
tenni, hogy az autotextualitás hogyan idéz elõ fragmentálódást,
másodszor pedig azt, hogy ez a tördelõ-erõ hogyan
tartatik kordában, és hogyan mérséklõdik
abban az értelemben mellérendelõ szerkesztéssé,
hogy a mellérendelõ (metaforikus) és az alárendelõ
(metonimikus) szerkesztésmód is egymás mellé
rendelõdhessen.
1. Autotextualitás és metafora
Az autotextualitás, vagy más
néven belsõ intertextualitás,
14
a "premodernben" korlátozottan volt jellemzõ a prózai
mûvekre. Korlátozottan annyiban, hogy viszonylag ritkán
éltek e "belsõ öntükrözõdéssel",
szemben a külsõ intertextualitással, és korlátozottan
annyiban is, hogy akik ezt a formát választották,
azok is korlátozták hatáskörének terjedelmét.
Ugyanis az autotextualitással élõ mûvek általánosan
csak egy "kicsinyítõ belsõ tükröt" használtak,
mellyel minden esetben olyan "belsõ megkettõzõdést"
hoztak létre, amely megszabta az olvasat irányát,
vagyis a közbeékelt történet kiterjesztésének
értelmezési szabályait. E kiterjesztés során
vagy az "alaptörténet" jelentésbõségét
korlátozta a "betéttörténet", vagy éppen
annak látszólagos egyértelmûségét
többértelmûsítette. Bárhogy volt is, akár
a redukálást, akár a transzponálást
választotta a szerzõ, a belsõ tükör az alaptörténetet
tükrözte, azt állította olvasója elé,
mintegy állításként.
Ezen a ponton kapcsolódik össze
az autotextualitás a metaforával. Az autotextualitás
ugyanis kettõs értelemben is metaforikusnak tekinthetõ.
Egyrészt azért, mert megfeleltethetõ egymásnak
az alap- és betéttörténet, másrészt
pedig azért, mert a történetek viszonya a metafora háromosztatú
szerkezetének
15
mintájára konstituálódik,
vagy legalábbis így is olvasható-értelmezhetõ.
Ha az elsõ értelemben tekintjük
metaforikusnak az autotextualitást, vagyis ha úgy véljük,
hogy az alap- és a belé ékelt történet
viszonya az egymásnak megfeleltethetõségen alapul,
akkor a történetek felcserélhetõségét
tételezve egy kölcsönösen egymásra ható
és egymást megvilágító értelmezésmód
mellett érvelünk. Hisz az azonosság, szemben a hasonlósággal,
semmiféle hierarchiát nem tételez fel, s éppen
az azonosság tükörpontján keresztül az azonosítottakat
egymásba áthelyezhetõként mûködteti.
16
Így aztán az azonosság azon keresztül, hogy felfed
valami korábban rejtettet (az azonosságot), eljut egészen
odáig, hogy olyan metamorfózist indítson el, mely
önmagára utaltan önmagát értelmezi, s nem
mutat ki sehová sem a szövegbõl, azaz kiszabadul a reprezentatív
funkció jármából. Erre a típusra vihetõ
át bizonyos korlátozással a horizontális allegória
fogalma, mely egységet csupán az egyes dolgok szintjén
vél felfedezhetõnek. E szerint az allegória-felfogás
szerint az egyediségek, éppen azért, mert csak önmagukban
teljesek, amikor egymás mellé rendezõdnek, csak individuális
pozíciók együttesét hozhatják létre,
s nem totalitást. Vagyis együttesük kaotikus univerzalitást
alkot "egységeivel", hisz ezek nem kapcsolódnak egymáshoz
semmiféle szisztematizáló kötelékkel.
Ellenkezõleg: esetleges sorként detotalizálják-dekomponálják
a rendezett egység képzetét, mintha az egyetemes "egyenetlenség"
hirdetõi lennének.
17
Ha azonban a második értelemben,
a metafora háromosztatú szerkezete szerint tekintjük
metaforikusnak az autotextualitással mûködõ szöveget,
akkor az értelmezés "egyirányúnak" tûnik.
Ekkor ugyanis az alaptörténet az alakzat betû szerinti
és figurális jelentésének egybejátszásaként,
míg a betéttörténet a tulajdonképpeni
értelemként jelenik meg szövegértésünk
során. S e három szint immár olyan hierarchiát
tételez fel, ahol minden a tulajdonképpeni jelentésnek
alávetett. Ennek következtében pedig a tulajdonképpeni
értelem úgy íródik rá az alaptörténetre,
mint e történet értelmezésének kulcsa,
vagyis egyfajta metafunkcióként. E típus a vertikális
allegóriával
18
rokonítható,
melyre a teológiai-mitológiai aspirációk, illetve
az ezek megfejtését célzó szellemi erõfeszítés
a jellemzõ. Ez az allegória is fragmentális, akárcsak
a horizontális, de azzal szemben a részeire szakadt egészt
sérült totalitásként kezeli, vagyis rekonstruálható
egységet feltételez. Ebbõl adódóan (vagyis
hierarchiaépítõ és metaszövegként
funkcionáló jellegzetessége miatt) lett e második
típusú autotextualitás a metafizikainak tekintett
szövegek alapvetõ értésmódjává,
és paradox módon éppen ezen értésmód
kialakításának következménye az, hogy
bizonyos szövegek metafizikaiakként olvashatók.
19
Összehasonlítva e két
autotextualitás-értelmezést, szembetûnik alapvetõ
különbségük: a metaforikusság elõbbi
típusára a metamorfózis, míg az utóbbira
a metafunkció jellemzõ. A metamorfózis egyenlõséget
sugalló azonosító szerkezetek egymásbajátszásával
alakul folyamatosan át meg át, míg a metafunkció
szilárd (hasonlóságon alapuló) hierarchián
nyugszik.
A különbségek ellenére
azonban közös sajátossága is van e két autotextualitás
felfogásának, hisz mindkét értés alapja
egy megkettõzõdést generáló szerkesztésmód,
mely fragmentális szerkesztésének köszönhetõen
allegorikus.
20
2. Metaforikus autotextualitás és metonimikus elbeszélésmód
Akkor, amikor már nem egyszerû
megkettõzõdésrõl, hanem megkettõzõdések
sorozatáról, vagyis sokszoros többszörözõdésrõl
van szó, és akkor, amikor a "külsõ intertextualitások"
(más szövegekre kiutalások) is "belsõ intertextualitássá"
(a szöveg belsõ viszonyulásává) válnak,
vagyis a Wunschwitz-regény esetében minden autotextualitást
körülíró fogalom használata valamennyire
ellehetetlenül. Mégpedig azért lesznek a korábbi,
öntükrözõdést leíró fogalmak
részben lehetetlenné, mert nemcsak a két korábbi
metaforikus autotextualitásfajta íródik egymásba,
hanem ráadásul még ezek metaforikus jellege is összefonódik
a metonimikus elbeszélésmóddal.
Nézzük meg közelebbrõl,
hogy mi mivé alakul az átírás során.
Mint láttuk, amíg az autotextualitás korlátozottan
érvényesült, addig központi metaforaként
vagy a jelentésadás kölcsönösségét
(azonosságát), vagy egyirányúságát
(hierarchiáját) sugallta. Az elõbbi esetben csak szerkezetileg-helyileg
volt centrális helyen (belül), az utóbbi esetben azonban
emellett még olyan jelentést sugárzó centrumként
is szolgált, ahonnan átláthatóvá vált
a történet egésze. Márton ezeket a centrális
helyzeteket oly módon "decentralizálja", hogy a központi
metaforát metaforasorrá alakítja át. Ennek
az átalakításnak a következtében aztán
már nem egy metafora ágyazódik bele a történet
egészébe, hanem metaforák sora íródik
rá a történet minden egyes részére. Ez
a metaforasorrá alakítás azonban nemcsak a metafora
centrumot képezõ erejét kezdi ki, hanem a lineárisnak
vagy metonimikusnak nevezett szerkesztõelvet is. Hisz a metaforasor
a történet minden egyes pontjára önelemzõ
tükröt helyez, s ezzel fragmentálja, mert külön
egészként kezeli a korábban okozati sorban egésszé
rendezõdött részeket.
Mindkét szerkesztési elv
részleges "tagadásával" azonban mindkét elv
részleges "állítása" is együtt jár.
Ugyanis ott, ahol mindkét alapelv, a centrális éppúgy,
mint a lineáris, ellehetetlenül, nincs más kiút,
mint e két elvet valahogy összeilleszteni. Az ebbõl
adódó kétirányúság, a metaforikus
és metonimikus szerkesztési elv egyidejû használata
úgy is leírható mint a metaforikus alakzatokat demetaforizáló
és mint a metonimikus viszonyokat metaforizáló folyamatos
áthelyezõdés. Így fogva fel e fogalmakat, vagyis
nem egyszerû felcserélésként (nem egy szerkesztési
elv átváltozásaként), hanem olyan kettõs
szerkesztõelvként, mely folyamatosan együtt van jelen,
és egyszerre alapozza meg ellentettjét, egyrészt "érthetõbbé"
válik mindaz, amit korábban a közép fogalma kapcsán
a határkeresésrõl-határkijelölésrõl
mondtam, másrészt pedig az is világosabb lesz, hogy
hogyan élhet egymás mellett a regényben - mindenféle
tendenciaszerûség nélkül - az elvont szólások
konkretizálódása és a konkrétnak tûnõ
fogalmak absztrahálódása.
21
A fentiek tükrében úgy
tûnik, hogy a korábbi autotextualitást fenekestõl
felforgató (mert a végletekig elvivõ) mártoni
szerkesztéselv a hagyományos autotextualitás kétféle
értésmódját (az azonosságon alapuló
felcserélhetõséget és a hasonlóságon
alapuló hierarchiát) elegyíti azért, hogy mindez
a lineáris szerkesztõelvvel is összefonódhasson,
egy olyan "új egység" bûvöletében, mely
egység azonban a szétesés határán "leledzik".
A fentebb ismertetett szerkesztési
elvek egymásbajátszása a közvetítés
elvének szinte már szélsõségesen következetes
kiterjesztéseként értelmezhetõ. A szöveg
ugyanis addig a határig megy el, hogy már olvasható
legyen egészként, egy történetként, de
még olvasható legyen történetek laza szövedékeként
is, vagy mindkettõként egyszerre. Ezért aztán
(s éppen a határkijelölés következtében)
a regény éppannyira jogosan tûnhet túlfeszített
szerkezetûnek (túlszerkesztetten szervesnek), mint szerkesztetlennek
(szervetlennek), még egyazon interpretáció keretein
belül is.
A határkijelölés-határáthágás
játéka azonban nemcsak az alap- és betéttörténet
viszonyában érhetõ tetten, hanem majd minden mondat
esetében is. Hisz a betéttörténetek analógiájára
a többszörösen önbeágyazódott mondatok
is "csak" addig a pontig nehezítik a megértést, ameddig
a mondat még nehezíthetõ a megértés
végsõ akadályozása nélkül. Mintha
a mondatok is a közvetítõ szándék hordozói
lennének, s ezért törekednének az egész
textus bekebelezésére. Paradox módon azonban éppen
mondathatáraik kitolásával teszik hangsúlyossá
a mondathatárt, s a közvetítésre törekvéssel
a közvetítés szükségességének
belátását.
VÉRSÉGI KAPCSOLATOK: AZONOSSÁG ÉS KÜLÖNBSÉG
Érdemes áttekinteni a regény
szülõ-gyermek kapcsolatait, mert a vérségi kapcsolatok
típusai hasonló módon bonyolódnak egymásba,
az azonosság-különbség közötti határ
keresésekor, mint a szövegköziek. A vérségi
kapcsolatok ennyiben tehát a szerkezeti problémák
analógiái is.
1. Árvák és fattyak
22
A hagyományozódás (eredet
és eredetiség) kapcsán megfogalmazható problémák
a regényben a különbözõ vérségi
kapcsolatokat fel- vagy elfedõ név(át)adás,
vagy éppen ennek megtagadása kapcsán fogalmazódnak
meg. A variáltan körvonalazott viszonyok két alapperspektívára
vezethetõk vissza, hisz a regény szereplõinek apjukhoz
való viszonya kétféleképpen artikulálódik:
ha eredetük nincs jelen, akkor képviselik, s e képviseletnek
legkézenfekvõbb módja apjuk nevének viselése,
ha viszont apjuk jelen van, akkor fölösleges helyettesíteni,
nevét viselni. E kihegyezett vagylagosság következtében
az eredet (a szülõ) és eredménye (a gyerek) közötti
kapcsolat csak akkor jelenik meg nyelvileg (névként), ha
az apa nincs jelen, míg, ha testileg megjelenik, akkor ez a megjelenés
pont a nyelvileg megjeleníthetõ kapcsolatot tünteti
el, teszi feleslegessé. Vagyis, ha a kapcsolatot jelölõ
név összeköti a szereplõket, akkor ez a kapcsolat
csak "elvi" (nyelvi) és nem "valóságos" viszonyt jelöl,
ha viszont lehetséges "valóságos" kapcsolat, akkor
ezt nem jelöli semmi sem. Mindkét esetben a középhez
való közelítés szándékát
figyelhetjük meg. S mert egyik kapcsolattípus sem lehet egyben
valóságos is és jelölt is, ezért lesz
vagy jelölt, de alapot nélkülözõ, vagy pedig
jelöletlen, de valóságos.
Az öröklés-utódlás-hagyományozódás
kérdése (éppen azért, mert ennyire különbözõ
módon artikulált a regényben) minduntalan átcsúszik
az elnevezett (jelölt) és elnevezõ (jelölõ)
viszonyának, illetve az elnevezés alapja (hagyomány
vagy motiváltság) és a névhasználók
(nyelv)közössége közötti kölcsön-viszonynak
a tárgyalásába. Ezért aztán a regény
szembetûnõ jellegzetessége, tudniillik az, hogy a Wunschwitz-család
tagjain kívül majd minden családban van egy-egy egyén,
akinek problémája van eredetével, illetve eredete
következményeivel, az elnevezéssel kapcsolatos ismeretelméleti
problémák feloldásaként (s ennyiben kijátszásaként
is) értelmezhetõ.
Az apa kilétének megállapítása
azért fontos a szereplõk számára, mert apjukhoz
fûzõdõ viszonyukból adódóan örökölhetik
annak (tulajdon)nevét, tulajdonait és tulajdonságait.
S öröklik is: vagy mindhármat, vagy csak kettõt
e sorból, vagy egyet, vagy egyet sem. Különbözõ
örökségük ellenére apjukhoz kapcsoltságuk
mértéke "eredendõen" ugyanaz, csak más szinten
törvényesített-hitelesített. S éppen ez
a különbség, vagyis a származás igazolhatósága
az, ami teljesen mást von maga után a regény árvái
és fattyai esetében. Ugyanis a törvényes, de
apátlan-anyátlan árváknak van nevük, de
nincs kapcsolatuk "távollevõ" szüleikkel, s ennek inverzeként
a fattyak ugyan nem viselhetik apjuk nevét, hisz törvénytelenek,
de apjuk mégis sokat tesz értük. Noha a közepet
más-más irányból érik el, de ugyanoda
jutnak: az árvák nem örökíthetik nevüket,
mert lányok, a fattyaknak pedig nincs nevük, amit örökíthetnének.
Azonban nemcsak ennyiben feszített
fogalmilag a helyzet, hanem annyiban is, hogy az árvák is,
és a fattyak is egymás alteregóinak tekinthetõk,
s így nemcsak az eredet, hanem az eredetiség fogalma is problémás
(kiegyenlítésre várakozó). A két árvalány,
Rosina és Katherina Rosina Katherina alteregójaként,
míg a két Kindler egymás torz tükörképeként
jelenik meg a szövegben.
S ennek súlya - ismeretelméleti
szempontból - ismét hatalmas: mert így nem csupán
a tulajdon és a név tûnik (alaptalanul és oktalanul)
átvihetõnek vagy éppen átvihetetlennek egyik
egyénrõl a másikra, hanem a különbséget
kijelölõ tulajdonság is. Vagyis az azonosság-különbség
szembenállásának feloldása a regényben
a minden szinten elõforduló felcserélhetõség
hangsúlyozásával valósul meg, azaz azonosításon
keresztül válnak az (eredetileg) egyénítõ
személyiségjegyek kötelékeket létesítõ
erõvé.
2. Ikrek 23
Az ikrek története, mely az
azonosságon belüli ellentétre helyezi a hangsúlyt,
ugyanazon elv mellett érvel, mint a szerkesztésmód,
csak éppen fordított irányból. Hisz a szerkesztés
a különbségben (sõt: ellentétben) mutatja
fel az "azonosságot", míg az ikreknél az azonosságon
belül leplezõdik le az ellentét.
Az eredet és alteregóság
kapcsán felvetett problémák koncentráltan íródnak
bele az ikrek történetébe. És mert az ikrek története
a regény leghosszabb autotextualitásaként hangsúlyos
helyet foglal el, és mert a hasonlóság és eredet
kérdésköre az õ történetükben
kulminál a legnagyobb erõvel, ezért érdemes
ezt az autotextualitást úgy áttekinteni, mint a regény
komplex problémagócát. Ebben a központi metaforából
átalakított koncentrált problémagócban
ismét a mártoni szerkesztõelv kettõs hangsúlyaira
hívnám fel a figyelmet, ahol a különbözõ
lehetõségek közüli választások nem
merülnek ki idõben egymást követõ tagadásokban
és vagylagos állításokban, hanem köztes
megoldások (egyidejû állítások), azaz
határpontok kijelöléséhez vezetnek el.
Az ikrek története kapcsán
mind az eredettel, mind az alteregósággal kapcsolatos problémakör
aktivizálódik. Így azt is mondhatjuk, hogy az eredet
és eredetiség kérdése összefonódik
egymással.
Mint tudjuk, az eredettel összefüggõ
"elsõbbség" megállapítása azért
szükséges, hogy az örököst ki lehessen jelölni,
hisz a tulajdon átruházása mindig az "elsõbbség"
nézõpontját veszi figyelembe. Azért azonban,
mert ismeretelméletileg legitim annak a kérdésnek
a feltétele (bár a kivétel kivételeként),
hogy az "elsõbbség" szó használatakor mindig
ugyanazt az "utólagos" nézõpontot használjuk-e,
és bizonyos esetekben inkább nem arról van-e szó,
hogy egy elsõbbség "elõttinek" a tekintetében
határozunk fel is tétetik e kérdés az ikrek
története kapcsán.
Normál esetben mindig az elsõszülött
az "elsõbb". De mert az ikrek esetében ez a "szokás"
kifordítható, ki is fordítódik. Ugyanis az
eredet és elsõbbség úgy lesz kettõs
nézõpontból is szemrevételezve, hogy kétféle
"jogszokást" is megidéz a szöveg: mind az európait,
mely az elsõszülöttet, elõbb világra jöttet
tartja az idõsebbnek, mind a spanyolt, mely szerint a másodjára
született fogant elõbb, s így õ tartható
idõsebbnek.
24
E két s egymással
szembenálló szemléletmód vizsgálatakor
kitûnik, hogy a két különbözõ szempont
az "elõbbhöz" járuló igék különbségébõl
ered, hisz az "elõbb világra jött" és az "elõbb
fogant" más-más viszonyítási pontot feltételez.
S ez a viszonyítási pont nem csupán "helyileg" meghatározott,
vagyis külsõ (világ), vagy belsõ (méh),
hanem emellett még mást is tart a gyermek eredetének
(a valahonnan eredés értelmében): az elõbbi
az anyát, az utóbbi az apát.
Az "elsõbbség" e két
(s ugyanannyira legitim) szemlélési lehetõségérõl
az ikrek is tudnak, s sokszor egymás eszébe is juttatják
a jogszokás és a spanyol "népszokás" különbségét.
S mert tisztában vannak az eredet "eredendõen" nem egyértelmû
voltával, ki is aknázzák ezt a kettõsséget,
azaz a nézõpontoktól függõ felcserélhetõséget
hierarchiaharcaik során. Ezért aztán a fattyak kétes
eredete a fiaknál kettõs eredetté, s a kétféle
nézõpont egyikének preferálásává
válik.
S itt áttérhetünk az
eredetiség-alteregóság kérdésére
a képviselet kapcsán. A képviselet ugyanis kettõs
értelemben is megvalósul az ikrek esetében: egyrészt
képviselik apjukat nevének viseletével, másrészt
képviselik egymást, szó szerint egymás képét
viselve magukon. Ez utóbbi képviselet egészen odáig
megy el, hogy nemcsak környezetük cseréli össze õket,
hanem õk maguk is. S éppen azért, mert a felcserélés
ennyire önként adódik, s szinte majdhogynem természetes
számukra, a metaforikus (névátviteli) viszony létre
is jön közöttük: hisz "személycseréjük"
névcseréjüket is maga után vonja. A kölcsönös
névátvitel sem tudja azonban feloldani a pár tagjainak
szembenállását, s ez a különbség
csak akkor oldódik fel, amikor egyikük, meggyilkolván
a másikat, páratlanul él tovább áldozata
nevével. Ez, mármint az, hogy az elbeszélõ
azonosságot tételezve szünteti meg a különbséget,
ismét csak "kompromisszumkeresésként" írható
fölül.
Az, hogy az azonosságon belüli
különbség csak a halállal számolható
fel, nem csupán az ikrek történetében tûnik
fel elbeszélõi megoldásként, hanem a regény
összes többi (és szintén problémás
eredetû) szereplõje esetében is, akiknél hasonló
módon oldja fel a különbségen belüli azonosságot
az elbeszélõ: hisz a fattyak is meggyilkoltatnak, s a három
árva lányból is kivégeznek kettõt. Mintha
a probléma ily irányú megszüntetése, vagyis
az, hogy a probléma "hordozói" lesznek megszüntetve,
azt sugallná, hogy az azonosítás folyamata (ha szó
szerintivé válik) nem tolerálható "élõlények"
esetében. Ez a felismerés egy másik folyamat inverzeként
is értékelhetõ: ugyanis ahogyan a felcserélés
retorikai alakzatával a "holt anyag" élõvé
lesz (antropomorfizálódik), mozgatással érve
el a mozgás illúzióját, úgy ugyanezen
felcserélés az "élõ alakokat" alakzatokká
alakítja (dezantropomorfizálja), nyelvi figurákká
merevítve a regény figuráit. Ebben az oda-vissza antropomorfizálásban
ismét a korábbi de- és remetaforizálódás
folyamatának egymásba szövõdését
érhetjük tetten.
A gyûrûért versengõ
ikrek válasza a tolerancia- és képviseletkérdésre
azonban nemcsak az azonosságon belüli azonosság (önazonosság?,
tautológia?) tagadása kapcsán bontható ki,
hanem történetüknek pretextusaikoz való viszonylatában
is. Az ikrek "tapasztalata" az azonosság nem tolerálható
voltáról ugyanis a "leghíresebb" toleranciatörténet
keretei közé íródott be. Azaz a legismertebb
tolerancia-történet kereteit forgatja fel.
A szeretete miatt fiai közül
örököst választani nem tudó apa története
Lessing által újrafogalmazva fonódott össze leginkább
a tolerancia kérdésével. A vándortörténet
legkülönbözõbb feldolgozásai közül
azért a Bölcs Náthánhoz "mérem" az ikrek
történetét, mert az európai hagyományban
e Lessing szöveget szokás a tolerancia kiáltványaként
emlegetni, már csak azért is, mert a gyûrû történetében
megfogalmazott tolerancia-elv az egész drámára következetesen
kiterjesztve igazolódik be. Amíg Lessing parabolájában
az apa gyûrûje sokszorozásával kerüli ki
a fiai (vallások) közötti választást, szeretetét
(toleranciáját) igazolva ezzel, addig az ikrek történetében
minden visszájára fordul. E történetben ugyanis
nem csupán arról van szó, hogy nincs immár
jó szándékú atya, aki lemásoltatná
gyûrûjét, hogy ne kelljen örököst választania
utódai közül, hanem az alapszituáció megfordításáról
s ezen átfordítás következményeirõl
is. Vagyis arról, hogy a gyûrû helyett maguk a fiak
váltak egymás másolataivá, s ezért az
õ esetükben éppen az (ti. az azonosság) lett
toleranciát (azonosulást?) akadályozóvá,
mely Lessignél lehetõvé tette. Ezért aztán
a tolerancia kérdésére adott válasz végsõ
soron paradox: a különbözõk tolerálhatják
egymást, de az azonosak számára lehetetlen (mert szükségtelen?)
az azonosulás.
Valószínûleg azért
kikerülhetetlen a tolerancia fogalma, mert olyan szorosan összefonódik
a közvetítés közöttiségének,
egyszóval a regény határkeresésének
sajátosságaival, hogy ha megpróbálnánk
nélkülözni, akkor le kellene mondanunk magának
a regénynek az értelmezésérõl is. Úgy
tûnik, hogy éppen azért, mert a közvetítés
fogalma az egymástól elhatárolt (de mindenesetre különbözõ)
területek közötti közelítést szolgálja,
nem nélkülözheti a mûvészi toleranciaelvet,
azaz a mellérendelõ szerkesztést. Ha pedig a határsávon
tartózkodás tematikája és a tolerancia kérdése
ennyire feltételezi egymást, akkor az sem véletlen,
hogy más Márton-regényekben is állandóan
együtt jár az átkelésre és átjárásra
törekvõ logikai-fogalmi hajlandóság a regények
fragmentális szerkezetével. Ezek jegyében talán
általánosítható, hogy a határkijelölés
és a határáthágás kísérlete
olyan alapzata a mártoni prózának, mely döntõen
befolyásolja egyrészt az elbeszélõ részérõl
a fogalmi és szerkezeti hozzáállásmódot,
másrészt az olvasó részérõl az
"eredendõen" ambivalens befogadást.
A "tolerancia" létrehozása
és elfogadása ezek szerint kölcsönösen feltételezi
egymást. Hisz "ugyanarra" vállalkozik elbeszélõ
és olvasó, amikor a különbség és
az azonosság közötti határsávon egy "új
dialektika" jegyében dialógust kísérel meg.
Ez az "új" természetesen a "minden ismétlés
transzformáció" értelmében, azaz részleges
megõrzésként és részleges átalakításként
(ismét közvetítésként és toleranciaként)
értendõ. Csakis az újnak ebben az értelmében
közvetíthetõ és közelíthetõ
meg a hagyomány a korábban használt fogalmak részleges
megváltozásával. Így problémák
megoldása helyett ezek feloldásáról beszélhetünk,
és elhatártalanítás helyett határkeresésrõl.
Mindez azonban már nem szintézisnek, hanem szimbiózisnak
tekinthetõ. Ne feledjük azonban, hogy a regényben nem
egy eszményi hierarchia kialakítása a "cél",
hanem egy olyan (toleráns!) mellérendelõ szerkesztés-
és gondolkodásmód megalapozása, mely képes
még a hierarchializált szerkesztést is maga mellé
rendelni. Talán éppen egy ilyen, ÉS-re alapozott dia-logika
jelenthetné a dialektika elkerülésének egyetlen(?)
lehetséges módját. Mindez azonban csak akkor jelenhet
meg új lehetõségként, ha hajlandók vagyunk
belemerészkedni ebbe a "nyelvjátékba", azaz toleráljuk
a mártoni próza "toleranciáját".
Jegyzetek
1 Lásd
Rizóma.
Ex-Symposion, 15-16. sz., 16. o.
2 A tolerancia fogalma
alá ez esetben nem csak a mások vallása és
véleménye iránti türelmesség tartozik.
E fogalom kevésbé "elterjedt" jelentéseivel is, a
kereskedelmivel éppúgy (a még megengedhetõ
legnagyobb eltérés a "szabványostól"), mint
az orvosival (a szervezet ellenállóképessége),
számolni kell. Hisz mindhárom jelentés belejátszik
kérdésfeltevéseimbe, ti., hogy hogyan és miért
áll ellen a szöveg(?) és/vagy az olvasó(?) az
olvasásnak, mi az, ami annyira "új", azaz olvasási
"szokásainknak" annyira ellenálló a mártoni
prózában?
3 Szerintem akkor nehezen
olvasható egy szöveg, ha megkívánja, hogy lineáris
olvasatunkat felfüggesztve egy-egy mondatot többször is
újraolvassunk, azaz ha elsõ olvasatunk (mondatonként!)
már magában második vagy harmadik olvasat.
4 E fogalmat leginkább
abban a normatív értelemben lehetne használni, mely
szerint a szövegnek mint írott közlésnek "optimális
esetben" akadálytalanul felfoghatónak kellene lennie. Azonban
még akkor is feltehetõ a kérdés, hogy milyen
szöveg az, amely akadálytalanul felfogható, és
van-e olyan szöveg (ha igen, milyen?), amelyik nem akasztja meg az
olvasást és a megértést, ha figyelembe vesszük
az "optimális esetben" önkorlátozó jellegét.
5 Ne feledjük, hogy
az elnézõ a toleráns szinonimája.
6 Minderre álljon
például egyetlen idézet: "A nagytiszteletû úr
lelki szemei elõtt most már a közvetítések
egész láncolata rajzolódott ki. Jacob Wunschwitz közvetít
a békétlen polgárok és a város vezetése
közt,
ha
majd a helyén lesz a város vezetése.
Õ, Andreas Myrus közvetít a város és a
szász kancellária között,
ha
majd a törvénytelenül
fogva tartott Nicolaus Crell visszakerül kancellári hivatalába.
A kancellária titkára, Leutinger közvetít az
alsó-luzsicai tartomány és a választófejedelmi
fõhatalom között,
ha
majd az utóbbi kiterjed
az elõbbire. És
ha
majd a közvetítések
földi láncolata olyan tökéletessé válik,
hogy nem lesz az a viszály vagy ellentét, amit ily módon
el ne lehetne simítani: akkor majd az Úr Isten is újból
megtestesíti azt a lényt, aki a hamis vagy felemás
próféták után közvetíteni fog a
föld és az ég között." Márton László:
Jacob
Wunschwitz igaz története,
Jelenkor Kiadó, Pécs,
1997, 198. o.
7 Hisz Cupido a jövõbe
lát, s Happenrodt a jövõben visszanyeri látását.
8 "Úgyhogy a két
változat összehasonlításából
kifõzhetik
ha nem is az igazságot, ám legalább azt a
valószínûséget,
amely óhatatlanul
bele fog ivódni a valóság
szövetébe."
(173); "Tudjuk, hogy az irat papírra
vetésekor és elküldésekor tévedett, hiszen
Wunschwitznak másféle szándékai voltak a szász
fõvárosban, de azt is tudjuk, hogy a tévedés
egyszerre csak
magára öltötte a valóság
színét."
(173); "inkább azt a sokak szemében
alighanem hihetetlennek rémlõ tényt kellene megmagyaráznunk,
vagy legalább
valószínûre festenünk
,
hogy..." (226).
9 S ebben az esetben is
akkor, ha felelevenítjük, hogy nyelvújítóink
a német
wahrscheinlich
magyarosításakor nemcsak
a
valószínû
meghonosításán
fáradoztak, hanem az
igazszínû
elterjesztésén
is, bár utóbbin eredménytelenül.
10 Az északi festõk
ugyanis az objektivitásra törekvés és a látvány
analizálhatósága érdekében mondtak le
az egy perspektívából származó egységesítés
elõnyeirõl. Mely módszernek egyébként
a következményei is analógok a Márton-regény
következményeivel: a nézõ ugyanis nem tudván
többé egy pontból áttekinteni a képet,
állandóan változtat pozícióján
(nézõpontján és így szemhatárán
is) ezzel az idõnként lassuló mozgással képezve
átmenetet a fixált és a feltérképezõ
tekintet között. Ha mindezt belehelyezzük abba a mûvészettörténeti
tézisbe, mely szerint az olasz festészet jellegét
tekintve a "valóságra" nyíló finestra aperta,
míg az északi eszménye a térkép, akkor
a több perspektívát használó megoldás
valahol félúton van a két eszmény között.
Vagyis a polifon szerkesztéssel rokonítható, több
perspektívát és nézõpontot alkalmazó
északi festészet is határkijelölésként
értelmezhetõ, hisz két módszert rendel egymás
mellé.
11 A regényben
"igazi" kronotoposszal találkozunk, hisz a történet
nemcsak térbelileg játszódik határon, hanem
idõbelileg is. Ha nem is számolunk a világvégét
sejtetõ kijelentésekkel (11., 146.), attól akkor sem
tekinthetünk el, hogy a regény halottak napja után kezdõdik
és a feltámadás ünnepe elõtt ér
véget, illetve hogy a halottak és élõk közötti
közvetítés szüksége tematikusan is megfogalmazódik
a történetben (230-231.)
12 Lásd a regény
84-85. oldalán.
13 Mely történetek
néha megszakítva mesélõdnek el, mint pl. Nicolaus
Crell és Blasius Pohle jogi processzusa, néha külön
(önmagában is "kerek") történetet alkotva ékelõdnek
a Wunschwitz-történetbe, mint pl. a Rosina Katharina gyermekkorát
bemutató, vagy a molnárok és Kittlitzek családtörténetét
elbeszélõ. Az is elõfordul azonban, hogy "idõszerûtlen"
módon egy-egy szereplõ (pl. Kuchta és Gideon Kindler)
- a regény idején jóval túlmutató -
halálának körülményeirõl értesülünk.
14 Az autotextualitásról
a Helikon 1996-os számában lásd Laurent Jenny (23-50.)
és Lucien D"llenbach (51-60.) tanulmányát.
15 A metafora háromosztatú
szerkezetére, azaz betû szerinti, figurális és
tulajdonképpeni jelentésére a homéroszi "Achilleus,
mint oroszlán" a klasszikus példa. Az alakzat betû
szerinti jelentése az oroszlánt mint állatot, és
figurális jelentése Achilleust jelöli, míg a
tulajdonképpeni jelentés a bátorság és
erõ attribútumát közös sajátosságként
láttatja mind Achilleusban, mind az oroszlánban. Ugyanezt
a szerkezetet jelölik az alap-tartalom-hordozó, ill. a hasonló-hasonlított-hasonlóság
terminusok is. Azt se feledjük azonban, hogy a metafora szerkezete
már jóval a bibliaértelmezések elõtt
minden szöveg szó szerinti (ez felelne meg a betû szerinti
és a figurális jelentésnek) és átvitt
(allegorikusnak vagy szimbolikusnak nevezett) jelentésének
"bizonyítékaként" szolgált. Ezért aztán
a metafora eredetileg háromosztatúként elképzelt
szerkezetét lassan elhomályosította egy kettõsségen
alapuló szemlélet, mely a konkrét jelentést
és a rejtetten kinyilatkoztatott igazságfogalmat vélte
felfedezni minden metaforában és minden metaforikusan olvasható
szövegben. Így a korábbi "formális" vagy "retorikai"
felosztás egyre inkább átcsúszott a teológia
és az ontológia területére.
16 A hasonlóság
hierarchiát feltételezõ és az azonosság
egymásba áthelyezhetõ jellegérõl ill.
oppozíciójáról Michel Foucault
Ez nem pipa
címû írását érdemes áttekinteni
(Atheneum, 1993/4.).
17 E vonatkozásban
érdemes megemlíteni, hogy Manfred Frank a schlegeli és
novalisi fragmentalitást hasonló irányból,
az alábbi fogalmak segítségével interpretálja:
töredékes univerzum, aszüsztaszia, állhatatlanság,
inkoherencia, összefüggéstelenség (ld. Gond, 1998/17.
sz., 101-104.). A horizontális és vertikális allegória
fogalmának elkülönítését ld. Christine
Buci-Glucksmann
A leíró pillantás és az
allegória
(Enigma, 16. sz., 114-115.) címû munkájában.
18 E fogalom függõleges
iránya joggal idézheti fel a "létezõk láncolatának"
fogalmát, hisz a felfüggesztési pontról, azaz
a hierarchia csúcsáról minden hézagtalanul
illeszkedõnek, összefüggõnek tûnhet.
19 Metafora és
metafizika viszonyát talán legtömörebben Ricoeur
foglalta össze a
Metafora és filozófiadiskurzus
címû írásában (in:
Szöveg és
interpretáció,
Cserépfalvi, 1991, különösen
66-77.)
20 A Márton-szövegekre
reflektáló elemzések valószínûleg
e fragmentális szerkezetre reagálnak amikor allegorikusnak
s enigmatikusnak minõsítik egy-egy írását.
Allegória és fragmentalitás kapcsolatáról
ld. Walter Benjamin
Allegória és szimbólum.
In:
Angelus novus,
Bp., 1980, 378-388. o.
21 A konkrét és
átvitt fogalomhasználat megkülönböztetésének
alapja az lehet, hogy általában hogyan szoktuk használni
õket, s melyiket érezzük feltámasztott (mert
halottnak tartott, de most újra aktualizált) "metaforának",
s melyiket ma születettnek. Néhány példa konkretizálódásra:
"így aztán a tavaszi hónapokban Guben környéke
nemcsak a szó átvitt értelmében volt
virágzó
nak
mondható" (27.); "irigylik õket, mészárosokat,
amiért nagy nehezen ugyan, de azért a szó szoros értelmében
a
jég hátán is meg tudnak élni.
" (17.); "a
nagyméltóságú tanács nemcsak õket,
szõlõsgazdákat fosztja meg a kenyérkeresettõl,
hanem a város egész népének akarja, a szó
szoros értelmében,
kivenni a szájából
a kenyeret."
(31.);
"a napra lehetett nézni, de rá
nem
, õ tudniillik, ellentétben a nappal, soha nem bújt
elõ." (124.) és absztrahálódásra: "óvatosan
ereszkedjetek le, mert a létra (mint a hatalom létrája
is, amelynek õ, Bononius a legeslegalsó fokán áll)
meg van repedve, és még nem sikerült összedrótozni."
(33.); "Az volt ellene (ti. a kakas ellen) a vád, hogy úr
volt a szemétdombján, mint õkiválósága
Promitz báró, hogy minden jó falatot magának
tartott meg, mint a nagyméltóságú városi
tanács, csendháborító volt, mint a rendkívüli
városi õrség, rossz idõket jósolt, mint
prédikációiban a vend lelkipásztor, ütötte
vágta a gyengébbeket, mint a passaui zsoldosok..." (157.);
"láttak egy villanást és egy füstgomolyt, és
látták a dörrenés elhangzása után,
hogy az ágyúgolyó a városháza tornyába
csapódott be, és egy sötét üreg tátong
a toronyóra számlapja helyén. Látták,
hogy a város kívül került az idõn, vagy
hogy, éppen ellenkezõleg, polgáraival együtt
foglyul esett az összezúzott pillanatban." (210.)
22 A Rosina-Katherina
testvérpárra és Rosina Katherina alakjára,
illetve Gideon és Kain Kindlerre gondolok.
23 A Kittlitzek történetét
lásd a regény 105-114. oldalán.
24 "Spanyolországban,
ha ikerfiak születnek, nem az elsõként, hanem a másodjára
világra jöttét ítélik idõsebbnek,
mert vélekedésük szerint az fogant elõször."
(110.)