Zoltán Gábor
Vásárlók
könyve
címû novelláskötete a leírás
gazdaságosságával, a helyzetkijelölés
pontosságával és a szerkesztés tudatosságával
lepi meg olvasóját. Ami a mûfajt illeti, a szerzõ
a magyar novellisztika legjobb hagyományaihoz kapcsolódik;
írói látásmódja, szövegformáló
eljárása azonban igen távol áll bármifajta
nosztalgiától, gondoljunk akár stílusimitációra,
akár életérzésre. Zoltán Gábor
a novella rövid távú feszültségének
intenzív kiaknázására törekszik, biztos
kézzel, és a kötetnek mind a kilenc írásában
sikerrel. A figyelmes olvasó azonban észreveszi, hogy ezek
a novellák, amelyekben valakinek mindig vennie kell valamit - például
mézet, halat, földet vagy elégtételt - úgy
vannak felépítve, hogy bennük a feszültség
nem egyirányú, tehát nem is egyféle. Ha pedig
egyszerre többféle feszültség tesz élõvé
egy-egy szöveget, valamint e szövegek révén egy
könyvet, az elsõ lapjától az utolsóig:
úgy az, ami egy bizonyos nézõpontból rövid
távú, intenzív olvasói élmény
benyomását kelti, egy másik nézõpontból
reflexiók által megvilágított, bonyolult és
többértelmû, vagyis hosszabb távú élménynek
mutatkozhat.
Ha röviden kellene Zoltán Gábor
írói technikáját jellemeznem, azt mondanám:
úgy sûríti az eseményeket, illetve az események
leírását, hogy közben egyszersmind leplezi is
a sûrítést. Úgy készíti elõ
- szinte mérnöki precizitással - a csattanót,
hogy az elõkészítés csak visszamenõleg
vehetõ észre; az elsõ olvasás elõretekintõ
gyanútlansága inkább kalandnak, meglepetésnek
vagy játékos megtévesztésnek észleli.
Aztán rá kell jönnünk,
hogy ez nem játék. Vagy ha mégis, akkor vérre
megy. Mármint a szereplõk közt megy vérre a játék,
a szövegen belül. Ugyanakkor nem kerülheti el figyelmünket,
hogy nemcsak a szereplõk játszanak egymással, erõsek
a gyengékkel, hatalmat birtoklók a kiszolgáltatottnak
bizonyulókkal, zsinóron rángatott boszúállók
a zsinórt rángató bûnösökkel és
megfordítva, hanem ez az elbeszélõ játszmája
is a szereplõkkel és a helyzetekkel. És persze az
olvasóval.
Az elbeszélõ egyfajta rezignáltan
gonosz demiurgoszként lép a színre, mindjárt
az elsõ novella elsõ soraiban, s attól fogva, nem
hivalkodóan és nem feltûnõen ugyan, de folyamatosan
jelen van. Választékos szavakat, régies fordulatokat
használ; nem kirívóan és nem sokat, éppen
csak annyit, hogy világosan jelezze: a szereplõk közti
történés elválik az elbeszélõi
történéstõl, s így a kötetben feltáruló
írói világ, noha keretei banálisak, e köznapiságon
belül, hirtelen, de korántsem ok nélkül, kísértetiessé
tágul. Ami elõször az úgynevezett "mai magyar
valóság" választékos, kicsit kifinomult leképezésének
rémlik
,
egyszerre csak a szó szorosabb, nyersebb és brutálisabb
értelmében kezd rémleni. E rémlés közepette,
ráismerve a mai Budapest (korántsem meghitt, inkább
érdekesen és fenyegetõen lepusztult) kulisszáira,
az olvasó minden egyes novellában szembe kerül az emberi
kapcsolatok értelmének és tétjének kérdésével;
el kell töprengenie rajta, mikor és mitõl változik
át a köznapi ember gátlástalan szörnyeteggé.
Hozzá kell tennem, hogy Zoltán Gábor írói
világában ez nem erkölcsi, hanem "létezés-szakmabeli"
kérdés, és azért kell az olvasónak feltennie,
mert a szereplõk nem teszik fel, csak végigcsinálják
és elszenvedik a folyamatot, csak át- és túlélik,
már amennyiben túlélik. Zoltán Gábor
novelláiban vannak elõreutalások, de nincsenek elõremutató
perspektívák, s ilyen szempontból, bármily
furcsán hangzik is, mindegy, hogy egy szereplõ az arcán
végighúzódó vágott sebbel és
a felkínált állás elvesztésével
vagy levágott fejjel zárja magára a novellát.
De ez már az elbeszélõ,
sõt a szerzõ játszmája az olvasóval.
Zoltán Gábor novellái többnyire nem a csattanóval
végzõdnek, utójátékuk is van; ez az
a szövegrész, ahonnét, mint valami dombtetõrõl,
még egyszer, ezúttal nem az utalások és a fordulatok
sûrûjébõl, hanem egy kicsit messzebbrõl,
át lehet tekinteni a történéssor egészét.
Minden novellának el kell jutnia valahonnét valahova, s ezt
a várakozásunkat a
Vásárlók könyvé
ben
olvasható írások messzemenõen kielégítik.
Mondhatnám úgy is, messzebbre és máshová
menõen, mint a reflektálatlan olvasói várakozás
célja vagy iránya. Igaz ugyan, hogy Zoltán Gábor
novellái egy-egy adottnak tekinthetõ (s azon belül már
nem sokat ígérõ) szituációtól
jutnak el a csattanóként megformált rémületes
átváltozásig, vagyis addig, hogy a helyzetek kifordulnak
és a szereplõk kivetkõznek önmagukból,
ám visszanézve látszik, hogy mindez elkerülhetetlen,
hogy a szcenikai értelemben elõre nem látható
fordulatok aprólékos gonddal be vannak építve
a narráció nyelvi fogódzóiba.
A fentiekbõl viszont óhatatlanul
következik, hogy Zoltán Gábor novelláiban az
elbeszélõi tudásnak (ha pedig a tudás hatalom,
úgy az elbeszélõi hatalomnak) is el kell jutnia valahonnét
valahová. A
Vásárlók könyve
innovatív
erejét, amely a kötetet nemcsak jól megcsinált,
hanem jelentõs munkává is teszi, ebben a folyamatban
látom. A magyar rövidprózában az elbeszélõi
tudás vagy konstans, vagy pedig a történéssor,
az összefüggések destrukciójából
nyeri növekvõ erejét. A klasszikus novella feltételrendszere
adott, hõsnek és olvasónak ezt kell néhány
bekezdésen belül felismernie, s azután lehet - kinek
így, kinek úgy - diadalmaskodni vagy elvérezni rajta.
Százával sorolhatnám a példákat Mikszáthtól
Mándy Ivánig: akár félreértéseket
tisztáz az elbeszélõ, akár rejtélyekre
világít rá az olvasó elõtt, akár
- végül - kihagyások révén teszi egyértelmûvé
azt, ami sokértelmûvé vált a szavakban - az
elbeszélõi tudás a szöveg erõterének
feltárására, s vele ekvivalens használatára
szorítkozik. A szövegbõl megismerhetõ szabályokat
ugyanazon a szövegen belül nem lehet megváltoztatni. Hacsak
úgy nem, hogy a szövegformáló észjárás
iróniája marja szét õket: ahogy ez a XIX. században
Vajda Péternél vagy Pákh Albertnél, késõbb,
egész másképp, Karinthynál vagy Végh
Györgynél, még késõbb, megintcsak másképp,
Esterházy korai prózájában vagy Garaczi Lászlónál
figyelhetõ meg.
Vagy pedig: hacsak úgy nem, ahogy
Csáth Géza próbálta meg, rövid pályájának
elsõ éveiben: a korai Csáth-novella legfontosabb törvényszerûsége,
hogy a szövegbõl megismerhetõ szabályok ugyanazon
a szövegegységen belül érvénytelenekké
válnak, mégpedig nem a szerzõ ügyetlensége
vagy következetlensége miatt, hanem ellenkezõleg, azért,
mert a szerzõben van annyi bátorság és kegyetlenség,
hogy a narráció mindenekelõtt az elbeszélõi
nézõpont fenyegetettségét fejezze ki. Hasonló
törekvés figyelhetõ meg Zoltán Gábor novelláiban
is.
Távol álljon tõlem,
hogy ezt a hasonlóságot egyszersmind az írói
alkat hasonlóságának is tekintsem. Zoltán Gábor
józan szemléletessége távol áll Csáth
lázas, lírai kitöréseitõl, s az elbeszélõi
nézõpont sincs aláaknázva az õ novelláiban.
A narráció hatalma nála nem labilis, csak épp
nem konstans. A nézõpont nem a szövegen kívül
van rögzítve, hanem belül van, és a szövegen
belül mozog. Mintha valaki hátrálna, hogy messzebbrõl
vehesse szemügyre mûvét, aztán közelebb lép,
aztán még messzebbre hátrál. Minél kiszolgáltatottabbak
lesznek a hõsök, annál kevesebb hatalma van fölöttük
az elbeszélõnek. Zoltán Gábor novellái
- a szó írói értelmében - így
jutnak el valahonnét valahová. Azt mondanám, hogy
igen messzire; de ahogy a térképrõl sem lehet az új
magyar közmondás szerint lemenni, úgy ezekbõl
a novellákból sem hátrálhat ki az elbeszélõ.
Miután Zoltán Gábor
csak szépíróként számít pályakezdõnek,
színházi és rádiós rendezõként
már régóta ismertté vált, kézenfekvõ
kiemelni a novellák szcenikai és dramaturgiai felépítettségét,
vagy általában, a bennük megmutatkozó "drámaiságot".
Nem vitatom, hogy mindez megvan a
Vásárlók könyvé
ben,
ám kérdés, hogy kik között zajlik a dráma
és mi a tétje. Ebben a könyvben vásárlónak
lenni annyi, mint vevõnek lenni; hogy viszont vevõnek lenni
mit jelent, az nem egyértelmû. Mézet venni, virágot
venni, vagy valakinek a fejét venni azt jelenti, hogy valakinek
valamit igen cudarul meg kell szívnia. Ha a szívás
tárgya egy üveg méz, úgy a mézben döglött
méhek vannak, amelyek, hiába döglöttek, szúrni
még tudnak, természetesen a nyelés pillanatában.
Ha taxisofõrök nemiszerve kerül szívásra,
úgy ezek a szervek elõzõleg az áldozatnak egy
másik testnyílásában tettek látogatást.
De ez csak a dolog egyik része, a szívás csak a szereplõkre
vonatkozik; az olvasót illetõen vevõnek lenni annyi,
mint befogadónak lenni. Igen ám, de mi a befogadás
tárgya? Nem elsõsorban az a szólam, amely a szereplõk
közti dialógusokból áll össze. Inkább
az a tér, amelyet a különbözõ szólamok
közti distancia jelöl. S ahogy az elbeszélõ hátrál
az általa elmondott eseménytõl, úgy hagy egyre
több teret az olvasónak, s úgy lesz az olvasó
egyre inkább vevõ a metamorfózisra, amely e térben
zajlik. Ez a tulajdonképpeni dráma, amely Zoltán Gábor
novelláiban zajlik: az olvasó, miközben éppoly
váratlan, amilyen erõs taszítást érez
(elvégre visszataszító jelenetek tárulnak fel
a kötet lapjain), egyszerre csak azt veszi észre, hogy nézõpontja
közvetlenül az elbeszélõé mellett van.
S akkor még mindig egy egész
világ választja el õket. Az, amit írói
világnak nevezünk.
Jegyzet
* Laudációként a Bródy
Sándor-díj átadásán, 1998. december
12-én hangzott el
Budapesten, a Kortárs Irodalmi Központban.