Ami van, az egyezteti magát mind,
majd sikere teljében összedermed.
Együtt
alszol a vízzel, mely párájából
merít
felismerni a partjára tévedt
koránkelõt.
Halk lárma, Debussytõl
a torz természetig
hallatózik az álom, éled
a délelõtt
elmederítõ sárfolyamát.
Sápadtan, mint
egy lúgkõ. Akarsz-e sötétbe
látni megint,
játszani sötéttel
újra s akár örökre
magadat veszteni újfent? S lesz
a felszín
áttetszõ veled, kit vizek
hoznak csak tûzbe,
de szívében borzad elütni
bármi delet.
Bosszú
Pálcát törsz álmodban
fölötte, bárki
fölött, egymásra ütnek,
ködbe torzulnak
szereplõk, a tiéd vastagabb
téli-
kabátot ölt. Szakadhat,
eshet, elhullhat,
úszhat be egyéb vizeken
a múlt,
az embered, ízre, ugyanaz. Sigmund
Freud-eseti alak, elõre-maradt,
ott
ecseteli ínyét a szuffita
égõk
alatt, míg te itt csupasz ököllel
zúzod
szilánkra fogkeféjét.
Hol. A papíron
nem húztak nyomot a sörték,
egy író
a nyelvét forgatva merít
az örvénybõl.
Spiritus
Apad a Hold, esetlegeslegesülsz,
azt álmodod, hogy iszol, izzó
alkoholt,
egy lakókocsi mellett az útszélen,
bent a kocsiban egy hajszálon
mint szalmaszálon
lógtál. A fogkefét
most zúzod csak széjjel,
nem a tiéd, te zuhannyal élsz
régen,
meg cérnával, melyet megszakít-e
álom -
percente tudakolod. Félkaréjt
hasít
ki hegyláncod az éjszakai
égbõl,
embered alszik, borzadsz felébredni,
mert mi jön ez után, a világ
összedõl
kívüled és szemedre
szûkül a homály.
Fejlövetû
Álmodik állva tovább,
elébe más,
mint a semmi, ne kerüljön.
Vannak kifogás-
talan helyek (s akik elfoglalják
azokat),
melyek egy álom által
lesznek egyszerre
lerobbanva mind, s helyre nem hozhatóak
semmi mûgonddal többé.
A vécé
zárva, magadat sejted ott ülni
rajta
éppen, mintha semmi volnál,
szemgolyód sínyli csak
a nedves, sötét homokkõfalat,
a szellem
kakasszárnyra kap, árnyéka
szagától cimpád
összetapad, erõnek erejével
nyúlsz a
kapcsolóhoz, ki húzza
meg fejbõl a ravaszt.
Kõvér
A vécé öldöklõ
sivatagra néz,
özönvíz emlékû
(vörösréz) vezeték,
gyerekszem kõbõl, a tiéd
pislákolva ég,
bár volnál még
egyszer elaludni bátor
és szemtanúd õ,
ahogy álomba dörzsölték.
S valahány szikrát vet
a mennyei sátor,
annyi hiányból hányja
e kósza rosszullét
össze magát; a gyerek született
szimuláns,
nem fogja feladni a végén.
Kõvé válsz,
ki kõbõl levél.
Irtózol hozzáérni
ébren, tele skarlát pettyekkel
a bõre,
ki nem fakad semmi, fekhetsz vissza
bõven.
Ferdetükör
Költözik arcod az ablaküvegnek
esõ fejedbõl,
micsoda arc, mellette másnak
a feje máris eltörpül,
kiére gondolsz, tudja azt jól,
akit illet s a teremtõ,
és megrágsz egy szót
még, amint a fejedbe föld kerül.
Amalgám
Szaván fogni a fájdalmat,
hol, jaj, hova
gondolok, kapaszkodom a székbe,
szakadja-
tok, elme húrjai, hangoljatok
éjre,
leszáll a köd s fel, lelkem,
a világ fénye.
Szép az
Szép az, ami nem érdekel.
De meg-
reped érte a szíved, úgy
látod, nincs is - [lehe] -,
s akkor mire emlékeztet mégis.
Csehed
feje, akár egy golyó,
duplája csaknem
a tiédnek. Hiányzik, cudarul,
csak gondolsz re-
á, és zuhansz, zuhansz,
nem éri lábad a földet.
Túrókat vagy könnyed.
(Leszel-e ötven.)
Feldobott, igen, egy körmönfontabb
rímtõl,
amely feledteti fõleg a kérdésben
rejlõ
fogakat-tépõket, derûsen
viszolyogsz, így várod egyre,
hogy csókot adjon. Mi akadálya,
hogy meg is tegye.
Úgy fog esni, mint ami nem igaz.
[De meglehet.]
Idézet
A helyén most egy építésznõ
dõl a kõmellvédnek.
Szeretsz félreérthetõ
lenni, s így õ is viszontszerethetett.
Úgy érted, a tudta nélkül.
Tudnál csak mögéje
kerülni a szádnak, máris
szó nélkül térne
vissza hozzád, s válthatnál
vele leheletet.
Nem fogy a kõbõl a hideg,
Ophélia felhõ
az egykori vizesárok felett,
hû csehed
rózsaszín árnyéktörlõ.
Képtelenség újra egy-
máshoz érnetek, párbajra
idéz egy fél pár
gumikesztyû, csigavér fagy
a körmöd alá,
nem lankadsz azért, zakatolsz
elõre-hátra.
Csókzúzódás
Nem õt, az anyját látod
könyékig
valami tetemben. Nem elõször
jön ez így.
A környék (belsõ,
még csaknem melegében-rím), a
vidék színdús,
színháza is telt házzal játssza
a hülyét. Meglep, hogy sikered
ennyire sima,
mint neki a kézfeje, s nem amivel
tapsol
vagy simogat köztes sötétekben.
A show
java még hátra, van mi
után matatnia
bõven, és szorítasz
is, hogy ne hagyja abba,
hangodra hangodból vert zsinegét
kötözi
csomókba az álom. S akkor
a tenyerét tapasztja
csókra, õ, és megtelik
arcod Káosz árkaival.