BEDECS LÁSZLÓ

"MÉLYMÁRVÁNY KULTÚRA BESZÉL"

Úgy látszik, itt nem érhet senkit meglepetés: Gergely Ágnes tizenegyedik verseskönyve huszonöt régebbinek és huszonöt újabbnak mondott költemény idõrendet látszólag figyelmen kívül hagyó válogatása. Az ezt bejelentõ alcímet csak látszólag kérdõjelezheti meg, hogy a könyvben valójában harminc, kötetben korábban már megjelent és húsz itt elõször megjelenõ vers található. A határ eszerint régebbi és újabb között nem a szokványos módszer alapján húzódik meg. Vagy mégis? Van ugyanis öt átdolgozott vers, melyek tehát újabbnak számítanak, még akkor is, ha ezzel az eredeti, a régi szövegek amolyan zsengékké, felejtendõ kézirattokká fokozódnak, voltaképpen törlõdnek a költõ emlékezetébõl. Nem kétséges ugyanakkor, hogy a már-már klasszikusoknak kijáró díszes kötés a kötet retorikai megalkotottságának is fontos része, ahol a költõnõ többet kíván mondani, mint amit mondani tud az elmúlt évtizedben bejárt útjának felmutatása. Mi is történik tehát ebben a kötetben régi és új versekkel? Gergely Ágnes nem tesz mást, mint a régebbiek közé keletkezésük sorrendjében beírja új verseit, úgy, hogy két-három régit két-három új követ és fordítva. Az életmû alakulása szempontjából korántsem mellékesen azonban az ezt megelõzõ Necropolis kötetbõl itt egyetlen verset sem szerepeltet. Ebbõl az is látszik, hogy a régi és új közti különbség az egységen belül értendõ.
Mindeközben olyan új kötetkompozíciót hoz létre, ami akár a lezárulás gesztusaként is értelmezhetõ, de olyan gesztusként, ami a folytathatóság kérdését ugyanakkor nem teszi fel. Minderre elsõdlegesen az ad lehetõséget - miként azt az ötven vers egymás mellé helyezhetõsége és ennek az egymásmellettiségnek az evidenciája mutatja -, hogy Gergely Ágnes költészetének színképe az itt átfogott idõszakban lényegében nem változott. Olyan mozgások vagy hangsúlyeltolódások pedig, melyek megújíthatnák, esetleg átalakíthatnák ezt a költõi világot, még a legújabb versekben sem láthatók. Sõt, ha az egyes költemények alatt nem lenne ott - sokszor napra pontosan - keletkezésük ideje, aligha lenne megmondható, melyik régebbi és melyik újabb. Maga a válogatás azonban, mint a szelekció és az önmérséklet tisztázó retorikai mûvelete, feltétlenül kinyit egy, a továbbírást lehetõvé tevõ kaput. Annál is inkább, mert az újra kötetbe és új kötetbe kerülõ versek az inspirációk elevensége mellett tüntetnek, és visszamenõleg is elnyomják az életmû alakulásának netán esetlegességét és esendõségét firtató kérdéseket. Irányában és jelentõségében tehát nagyon is elõrevivõ és lényeges, ami ebben a könyvben történik.
Emlékezetes versek sora olvasható itt, az egyes szövegek kisebb kitérõkkel írják tovább az egyre ismertebbé váló verstájat és motívumokat, kölcsönösen erõsítve egymást. Ennek köszönhetõen furcsa, óvatos közelítésmódot igénylõ monotónia uralja a kötetet, ami azonban nem azt jelenti, hogy a versek eggyé olvadnának, mert bár felcserélhetõnek tûnnek, mégsem azonosak. Egységes hangütésük és modalitásuk a forma különbségei mellett is meggyõzõ erõvel hatnak. Elõfordul, hogy egész versmondatok ismétlõdnek kötetbeli helyüket tekintve távoli versekben, és megtörténik például az is, hogy az egyik szöveg utolsó sora késõbb visszatér egy másik elsõ soraként (például a "Templomod bárhol felállíthatod" sor a Kozmopolita és A súly alatt címû versekben). Földényi F. László hasonlatával élve: olyan ez a kötet, mint a tenger hullámzása, mindegyik hullám az elõzõt másolja, anélkül, hogy eggyé olvadna vele. Miközben a vers tárgya változik és végig változatos - még ha egy meglehetõsen szûk keretek közé rajzolt világot jár is körbe -, a tárgyról való beszéd, a mondatok és a szókapcsolatok szintjén is jellemzõ közelítésmód mindig ugyanazt a lírai pozíciót elõfeltételezi. Mégpedig a magában biztos, maga-biztos, ám tárgyát - emlékeit, imáit, halottait - csak bizonyos távolságból és némi kétséggel szemlélõ líraí "én" pozícióját. Ezen keresztül válik Gergely Ágnes költészetében sajátos erénnyé a máshol esetleg redundánsnak ható repetitív jelleg.
Nem független mindez attól, hogy a nyelvet problematizálatlanul használó, magányról, fázásról, hitrõl, szorongásról beszélni tudó költészet adottként kezeli a versbeli "én" és az olvasók tudása között fennálló azonosságot, ezért kétségek nélkül szólal meg. Ez azonban fordítva is igaz, az olvasó viszonylag könnyen megközelítheti és "egyszerûként" olvashatja ezt a költészetet - ami a modern lírában koránt sem Iekicsinyelhetõ teljesítmény: a vers teljesítménye -, sõt nem csak a megfoghatatlan "belsõ izgalom"-ig juthat el, hanem kommentálni is tudja versélményét. Gergely Ágnes lírájának legnagyszerûbb vonása talán éppen ez, az akár több szinten megjelenõ elmondhatóság, ami kiegészülve a megejtõen gazdag intellektuális tárgyiassággal, képes az egész kötetet megemelni és magasan tartani.
A Gergely Ágnes-féle tárgyiasság lényegi mozgatója és alapja: szeretni a tárgy létezését, jobban magánál a tárgynál. A tárgy szeretete Gergely Ágnesnél pusztán annyi, hogy szabadon megnyilvánulhat benne a kultúra vagy a kultúra szelleme. Tehát nem elsõsorban a tárgy a fontos, hanem az, amit a tárgy jelent, vagy bárkinek jelenteni tud: "ahogy lepketáncnak / vetõdik a sötét - / érezted már a tárgyak / lepke-vetületét?" (Flamand) A tárgy, amely sok esetben maga a szó, ebben a költészetben visszahelyezõdik abba a történeti és kulturális kontextusba, amely nélkül nem is tudja igazán saját jelentéshorizontját befutni, és egyben helyet készít azok megszólalására. Gergely Ágnesnél, aki legalább tíz fordításkötetet is magáénak mondhat, a világkultúra nyelvét tekinti olyan tiszta területnek, ahol a költészet egyáltalán megszólalhat a vallástalan világban. Ennek a kultúrának az újra elmondása, életben tartása, a szálak összekötése, a verssorokba kapaszkodás annál is inkább fontos, mert a barbárság évei nél sokkal rosszabbak a lehetséges káosz évei , ahol már valóban semmi sem segít. A kötetben van néhány kifejezetten ebbe az irányba mutató mû:

Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik! Ne vágasd falhoz szép kisdedeik...!
És fájó orcám rángjon majd a számhoz,
ha elfeledlek egyszer, Arany János.
(A 137. zsoltár)

Ebben a bibliai textust parafrazáló versben például Jeruzsálem helyére Arany János neve kerül, kitüntetett jeleként a fent elmondottaknak, vagyis annak, hogy a vallástalan világban egyedül a kultúra lehet megtartó erõ, ezért mindennél elõbbre való. Ez a fajta alkotói magatartásmód az akmeizmusból lehet ismerõs, Mandelstam, Ahmatova, Paszternak mûvészetébõl. Gergely Ágnes a magatartás mód mintáit kölcsönzi innen, ami abban állna, hogy mivel a költõ az emberiség utolsó hõse, neki kell szembeszállni a felbomló világrenddel, mégpedig a vers erejével. Azt pedig, hogy a lírának milyen szerepe van ebben a költészetben, azt az olyan helyek mutatják, mint a Fenyõtû elsõ sora: "Megváltódom: vers jut eszembe rólad." Az akmeizmus vonzásának alakító erejére mi sem jobb példa, mint az, hogy a címadó versben épp Ahmatova alakja tûnik fel a pétervári sárga holdfényben.
A Gergely Ágnes költészetét uraló líraszemlélet viszont sokkal inkább és bátran köthetõ a nyugatos lírához vagy szûkítve és pontosítva a kört, az Újhold költõinek versvilágához. A bevett terminológiával klasszikus modernségnek nevezett költészeti paradigma nyomai Gergely Ágnesnél a nyugatos versre jellemzõ szikárságban és a mesterségbeli tudás elsõdlegességében figyelhetõk meg. Utóbbi a formai sokoldalúságra, a hagyományos, tiszta rímekre vonatkoztatható, elõbbi pedig a rövid, a közlésre redukált mondatokra. De ebbe a körbe sorolható a mûalkotás pontos, kitapintható megszerkesztettsége és a monologikus alkotói retorika dominanciája is. Ha igaz, amit sokan mondanak, hogy egy költõrõl néha többet elárul az önmeghatározásában megjelenõ irodalmi hagyományhoz való viszonya, mint a kívülrõl belelátott hatások sora, akkor itt különösen árulkodó lehet a Yeats Hideg égboltja címû vers, mely nagyon fontosat mond errõl a viszonyról: "mint frontkatona kedvese, ki folyvást integet - / nem tudsz túladni az idõn mint bûnjelen. / Egyetlen babitsi percre a jég forró lehet. / A tanú túlélõ. És sohasem bûntelen." A harmadik sor mondata felér egy vallomással, és egy irányba mutat Nemes Nagy Ágneséval, ami, mint tudjuk, történetesen egy Babitsról szóló könyv. A Babits-eszményhez való hûség a költészet csodát tevõ erejébe vetett hittel együtt megjelenve a felfelé irányultságot, a túlra mutató szemlélet jelenlétét erõsíti. Egyben azt is mondja, vagy így kell írni, vagy sehogy. A kötet más költeményei pedig értelmezhetõbbé teszik e kijelentést, ugyanakkor tompítják kizáró élét azzal, hogy kiegészítik Babits költõi rokonainak megnevezésével.
Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a heroikusként megjelenõ lírai hõs megismerési kalandjaiban rendre megbotlik a küszöbön, ha egyáltalán eljut odáig és nem csapódik be az orra elõtt az ajtó. Ez a kettõsség, ami a modernségbõl beszélõ, de önmagának akadályokat állító líra megjelenít, a kötet verseinek sikerültségét is meghatározza. Ahol képes a szöveg ellene fordulni saját eredendõ mozgásának, ott létrejön az esztétikai és poétikai kategóriákkal is leírható feszültség és feszesség a két irány között, ha pedig nem, akkor gyengébb mûvek születnek. A modernség öröksége figyelhetõ meg a megszólalások szituáltságában is. Az írás Gergely Ágnesnél ugyanis szinte minden esetben kitüntetett alkalomként mondódik el, az élménykibeszélés ünnepi vagy épp drámai pillanatát jelenti. Az írás humánus és morális tett. Valamint menedék, az élet elviselhetõségének egyetlen záloga, amire, úgy látszik, különösen szükség van a "barbárság éveiben". A költõi nyelv versen túli hatalmának elsõdlegességét csak kevéssé ellensúlyozzák a szövegalakítás szintjén megjelenõ mesterséges bizonytalankodások, hiszen azok hiába figyelmeztetnek "hangosan" a világ költõi értelmezhetõségének korlátaira, ha a versek keretei mindvégig stabilak, biztosak és jól láthatók maradnak, vagyis ha poétikailag az állítás nincs alátámasztva. A vers efféle megalkotottságában csak úgy tesz, mintha nem tudná a továbbvezetõ utat, de azért mindig célba talál. Néha lerántja a mondatot, hogy elkerülje a patetikus hangot, de végül mégis fenntartja azt az igényét, hogy nagyot és fontosat mondjon. Kiváló illusztrációja e verseszmény tematizálódásának A tökéletesség óhajtása címû költemény elsõ néhány sora:

Azt hiszem, most vagy önmagad. Sûrû, tiszta képlet.
Kérdõjelként mind lejjebb hanyatló
alakzat helyett a magvalósult állítás.

Más kérdés, hogy a költészet, a költõi szó és vele a költõi szerep versbeli kitüntetettsége, amely tehát mindvégig jellemzi ezt a költészetet, egyben érdekeltté teszi a szöveget abban, hogy környezet valóban barbárságot és sötétséget árasszon. A kötet elsõ költeményének elsõ sora határozottan rögzíti ezt a megmásíthatatlan és átértékelhetetlen helyzetet: "Mert a halál rád törhet mindenütt." (Kozmopolita) Innen nézve talán az is érthetõbb, miért indítja el oly sokszor a Gergely Ágnes-verset valamely nagy elõd iránti tisztelet gesztusa. Talán azért, mert ez lehetõséget kínál a költõelõd hangjának és szövegalakítási eszközeinek becsempészésére, továbbá a mûgond és a mûveltség láthatóvá tételére, és nem utolsó sorban arra, hogy az elõdöket mint a feltétlen mûvészi értékek neveit a versbeli beszélõ mintegy segítségül hívja és beleírja a túlélés stratégiájába. A személyes fájdalom és az egyszerre háttérként és pajzsként szolgáló mûvészet és kultúra együttese mindennél jobban meghatározza Gergely Ágnes költészetét. Az idézetek, imitációk, mottók és ajánlások ily módon valóságos beszélgetéssé formálják a könyvet. A megszólalók és megszólítottak sora Babitstól és Arany Jánostól Ezra Poundon át Weöres Sándorig számtalan szerzõt érint a magyar- és a - fõleg angol és orosz nyelvû - világirodalomból. Köztük, azon kívül, hogy kimagasló hatású alkotók, talán csak az a közös, hogy úgy vannak jelen Gergely Ágnes költõi világában, mint akik olyasmit tudtak, ami csak verssel elmondható. Az idézeteket kimozdulnak a helyükrõl, és egyszersmind karakterizálódnak is. Az így kibontakozó izgalmas és néhol faggatózássá alakuló párbeszédnek igen nagy része van abban, hogy minden versben ott rejlik a nagy vers ígérete, és alighanem abban is, ha - mint például a kötetzáró Charade címûben - az ígéret nem csak ígéret marad. Sokszor pedig épp az intertextualitás nyíltsága jelenti azt a többletet, amitõl a vers képes fontossá és emlékezetessé, vagyis eseménnyé válni.
Szorosan idekapcsolódik a kötetcím értelmezhetõségének kérdése is. Az elõzõ verseskönyv címe Necropolis (vagyis a holtak városa) volt, ami különösen a kettõvel azelõtti Árnyékváros cím után tûnik sötétnek, bizarrnak és tendenciózusnak. Ebbe a folyamatba jól illeszkedik a mostani is, hiszen A barbárság éveibõl amellett, hogy rendkívül szuggesztív, félelmet és elszigeteltséget közvetítõ, egyben azt is vállalja, hogy meglehetõsen szigorú keretek közé utalja a kötet verseit. Egy ilyen cím mögé ugyanis aligha fér könnyed, játékos vagy felelõtlen versnyelv, annál inkább tragikum szülte komolyság és sorsszerûen formált figyelem. A barbárság megtapasztaltságként állítása sem lehet kérdéses, miután ez a szövegvilág a kort hívja referenciának, vagyis az "oly korban éltem én" alakzatot konstruálja meg. A címben szereplõ "évek" nyugodtan érthetõk évtizedeknek is, amint azt a Zrínyi Miklóshoz címû, erõsen ironizáló költemény harmadik strófája mutatja:

Mit csináljak Moháccsal én, ahol üresen folyik a patak?
Álltam az osztrák haláltáborokban
néma zuhanyrózsák alatt.

Az ellágyulástól mentes borúlátás igényébõl egyetlen költemény sem enged. A "zuhanyrózsa" szó szépsége és jelentésmezõjének borzalma csak erõsíti és elmélyíti ezt a hatást. A világképi koherencia az egyik alapja annak, hogy a különálló versekbõl valóban kötet áll össze. Ez ebben az esetben azért is fontos kérdés, mert a versek egy része korábbi kötetekben már megjelent. Vagyis egyáltalán nem evidens, hogy a mostani könyv kimozdítja õket az ott elnyert hely(érték)ükbõl és képes egységességet formázni köztük. A szigorú szerkesztettség és az így létrejött szerkezet esetlegességének érzése azonban jót tesz a kötetnek, nyitottabbnak érzõdik általa. Hiszen az életmû linearitása mint kontextus az idõrend felcserélõdésével deformálódik.
Mind a fülszöveg, mind a kötetrõl megjelent elsõ kritika (Margócsy István, Népszabadság , 1998. nov. 21.) arról beszél, hogy amíg az elõzõ kötetek a tér aspektusát rögzítették, addig az új könyv az idõ aspektusát õrzi. Mint Margócsy írja: "eddigi köteteinek térszerû felépítését, térbeli elképzelését úgy cserélte fel, hogy mostani kötetében az idõ, az idõbeliség mozzanata véljék uralkodóvá.". Ez azonban nem csak azért megkérdõjelezhetõ, mert (részben) válogatáskötetrõl lévén szó, ilyen lényegi, látásmódbeli fordulat eleve nem feltételezhetõ, hanem azért is, mert nyilvánvaló, hogy az idõ leírása nemigen képzelhetõ el a tér metaforáinak használata nélkül. A "határ", "szakasz" stb. fogalmak nélkül az idõ nem elmondható, vagyis nem lehet az idõrõl a tér aspektusa nélkül vagy még inkább a tér ellenében beszélni. A jelenre tekintés - amit a kötetcím sugall - sokkal inkább a jelen létrehozása; magalkotása, mint leírása.
A kötetcím felõl olvasva értelmezhetõ igazán az "Európa" szó gyakori szerepeltetése is. Gergely Ágnes költészetének egyik fontos erõtere az otthonosság és az idegenség törésvonalának folyamatos kérdésessé tétele, amelybe belefér ezek együttes jelenléte és fel nem oldható ellentmondásossága is. "Zeneszóval közelget Európa. / Védekezõn az arcomhoz emellek." (Találka) A civilizáció veszélyeire felel "az embernek egy haza kell" sor. (Izabella és Ferdinánd) Egy komplett pénzvilág elleni ideológia rajzolódik ki a versekben, ahol helyet kapnak a kor szimbólumaként is értett metróállomások, a fetisizált napolaj, a bankárok és a bûvészkedõ alapítványok, melyeket az Eliot Államférfia címû vers szellemesen "gyarapítvány"-oknak nevez. A kaszinóablakok pedig természetesen erre a világra nyílnak, nézzen be rajtuk az - mondja Gergely Ágnes -, aki nem fél elõre látni.
 

Magyar Írószövetség és Belvárosi Könyvkiadó
Budapest, 1998
74 oldal, 780 Ft