SZIGETI CSABA

A BELSÕ FORDÍTÁSRÓL


Szögezzük le: létezik egy olyan fogalmi mezõ, mely az intertextualitás, az idézetesség, a dialogicitás fogalmai mentén alakult ki, immár több mint negyedszázada, és igen jól használható számos múltbeli és kortársi irodalmi mû megközelítésekor. E szemléleti tradíció két szöveg egymáshoz való viszonyát helyesen jellemzi az átirat (ahol éppúgy gondolhatunk a zenei átiratokra, mint akár a szövegkiadásokra), a kópia (a flaubert-i másolás a Bouvard és Pécuchet- bõl), a palimpszesztus (De Quincey-tõl Baudelaire-ig, Ezra Poundtól Kovács András Ferencig), a paródia, a pastiche szavakkal. Ez az irodalomelméleti hagyomány haszonnal alkalmaz fogalomcseréket: szerzõ helyett scriptort ajánl (hol a poundi Ego scriptor, hol a barthes-i copiste , vagy kreatívabb változatában combinateur elgondolására hivatkozva), miután megrendítette a szerzõi szándék uralkodó jellegét, a szerzõtõl független jelentések szabad játékára bízván értelmezõi tanácstalanságainkat; a copy right jogi rögzíthetõségének bástyái mögé menekült szerzõi individualitásban rögzíthetetlen fantomot lát; az egyes mûvek határait a szövegközöttiség végtelenjében oldja fel. E címszavakkal jelzett fogalmi mezõ kidolgozása kétségtelenül a strukturalizmus és a szemiológia vívmánya, általam ismert két, anyagában leggazdagabb "felmutatása" szerintem a regényíró Antoine Compagnon (1979) és a poétikatörténész Gérard Genette (1982) könyve, alapképletét pedig legtömörebben Roland Barthes adta meg egy 1980-ban megjelent beszélgetésében. A leghíresebb állítás így szól: "Nincsenek alkotók, csak kombinátorok vannak." A kombinátor pedig nem más, mint kreatív copiste, a kódexmásoló középkori értelmében: "Az irodalmi gyakorlat nem kifejezõ, nem reflektáló, nem az önkifejezés gyakorlata, hanem az imitáció, a végtelen másolás gyakorlata." A másoló "Idézeteket kombinál, melyekrõl elhagyja az idézõjeleket." (Barthes-Nadeau, 1980, 13., 20., 23.)
Ebben az elõadásban egy olyan fogalmat kívánok bevezetni, amely kétségtelenül e mezõben helyezhetõ el, de amely eddig nem nyert polgárjogot a kulcsfogalmak között. Egy irodalmi jelenségegyüttesrõl van szó, melynek ezt az összefoglaló nevet gondoltam ki: belsõ fordítás . Mint látni fogjuk, a belsõ fordítás átírás a javából. S miután az ide vonható szövegek mennyisége nem csekély, abban is bizonyos vagyok, hogy az átírásra általam felhozandó példák mellé hallgatóim (olvasóim) számos egyéb példát tudnak felsorakoztatni saját olvasmánytapasztalataikból.
Elõször egy idõben régebbi példával hozakodom elõ, hogy mai irodalmi érzékünkhöz szóljak, és szeretném a belsõ fordítás problémáját a lehetõ legnagyobb élességgel felvetni. Ismert, de szerintem meglepõ, sõt döbbenetes tény, hogy az 1850-es évek közepe táján (pontosabb datálás nem lehetséges) Arany János nekifogott, hogy átírja a Zrínyiász t, avagy népszerûbb nevén a Szigeti veszedelem et! Az Arany-filológia a kezdeteitõl regisztrálta ugyan ezt a tényt, gondosan feltüntette Arany mindazon munkálatai között, melyekben hunyt mesterünk a nagy bán költészetével foglalkozott, de általában kommentár nélkül hagyta Arany szövegét, olyan illetlenséget, olyan botlást látván benne, horribile dictu olyan tévedést, mellyel az átíró maga is tisztába jött, s ezért tervét feladta. A terv feladása legitimálja az irodalom szerint, hogy ne foglalkozzunk ezzel az átírással. Tény, hogy A Zrínyiász népies kidolgozása címû tervbõl az elsõ ének készült csak el (102 strófa) és a második ének elsõ 17 versszaka, azaz 119 strófa, másképp 446 verssor, ismét másképp - mivel Arany éppen verselési hibáitól is meg kívánta menteni forrását, kiszámítható, hogy - 5712 metrikai szótag (kiadása: Arany, 1952, 70-89.). A szöveget Arany persze megõrizte, végére pedig odaírta: "(Több nincs.)" Ebbõl bizton tudható, hogy a folytatás tényleg nem készült el, tehát hiánya nem írható a budai bomba számlájára.
Az általános magyarázat az átírásra, erre a számomra mellbevágó tervre és tettre nézve meglehetõsen egyöntetû. Arany számos alkalommal tisztelgett Zrínyi kompozíciós zsenije elõtt, míg verstechnikáját rendre elmarasztalta. Gyöngyösi István címû arcképébõl vett kifejezésével élve a zseniálisan megalkotott kompozíción belül Zrínyinél a "(...) bizonyos költõi formába verõdött nyelv töredékei úgy hevernek, mint titáni kézzel összehányt szikladarabok" (Arany, 1968, 442.). Ugyanazt a "nyelvi zordonságot" emlegette gyakorta, amit Madáchnál is tapasztalt, és átírói kedvének eredményét Az ember tragédiája szövegén jól ismerjük. Határozott izgalmat éreztem, amikor a Pestrõl 1861. november 5-én Madách Imrének írott levelében a "zord" szótõ elõkerült: a Tragédiában - írja - "Néhol pedig némi darabosság oly jól áll, hogy sajnálna az ember megválni tõle, mint Bánk bán némely zordságaitól" (Madách, 1989, 375-376.) - csak nem? hátha ezt is! S ha õ maga, sajnos ez tény, nem is írta át a Bánk bán t, tudjuk, vágya mára már rég beteljesült. (A késõbbiekben számomra lényeges lesz, hogy az átírás nem feltétlenül régmúlt szövegekre irányul, irányulhat kortársi szövegekre, az Oulipónál a plagiat par l'anticipation, tehát az idõben megelõzõ plágium esetében pedig még eljövendõ szövegekre is.) Az átírás szándéka mind Madách, mind Zrínyi szövege esetében a megjobbítás, a "külsõ forma" jobbá tétele, correctio. A Tragédia szövegén tett javításokra Madách áldását adta, s azóta - bár létezik Aranytól megtisztított, visszatisztított kiadás is, elkészült az átírás visszaírása - hozzászoktunk e javításokhoz, ezek mintegy beépültek a drámába. Nem így az Obsidio Szigetiana esetében.
Az alapkérdés tehát a következõ: hogy` merte venni a bátorságot Arany ahhoz, hogy átírja Zrínyit? Finomabban fogalmazva: milyen elgondolás motiválhatta tervét? Sokan csupán megigazítást látnak munkájában, egyszerû, alázatos verstechnikai beavatkozást. Legutóbb Dávidházi Péter is ebben a kontextusban említette a dolgot Hunyt mesterünk címû kötetében, a sorközépi cezúra Arany számára oly fontos problematikáján belül. Dávidházi világosan jelzi, hogy az átírásra került szöveg és az átírás végterméke között a látszólagos verstechnikai különbség mélyén a verssor eszményének különbsége lapul. Dávidházi nem ítéli el az átírás kikerülhetetlenül agresszív jellegét, sõt mintha némileg egyetértene Arannyal abban, hogy "a formateljesség elvét" érvényesíteni kell, különösen ott, ahol feltûnõen csorbát szenvedett. Arany - írja en passant Dávidházi - "(...) foglalkozott azzal a gondolattal is, hogy Zrínyi fõmûvét, melynek nagyszerû epikus kompozíciójához ¯többnyire zord, rhythmustalan külsõ társult, a ¯caesurátlan sorok metszetének helyreállításával és a rossz rímek kijavításával teszi élvezhetõvé." [Azt hiszem, ez Arany szavainak átvétele, nem gondolom, hogy Dávidházi azt hinné, Zrínyi rímei valóban rosszak! - Sz. Cs.] Az elsõ éneken el is végezte a munkát. Ez az átdolgozás, mely talán nem tett igazán jót Zrínyi sajátos ritmusvilágú nyelvének, nyilván hozzájárult a formateljesség uralkodóvá tételéhez a sorok és félsorok szintjén (...)" (Dávidházi, 1994, 207.). Kétségtelenül sok igazság van ebben a magyarázatban: Arany az "idomteljesség" hiányát tapasztalva és a tökéletesség eszményétõl vezérelve láthatott hozzá munkájához.
De mégis, hogyan mert hozzányúlni a titáni kézzel összegyúrt sorokhoz?
Az ilyen átíró szenvedély, a transcriptio ilyetén maníája meglehetõsen régi keletû, de viszonylag új példáit is említhetem (miközben a fogalmat nyugodtan kiterjeszthetném az önátírásra is: az átírás folyamata itt is ugyanígy mûködik, legfeljebb író és átíró a személyében ugyanaz; de itt is felvethetõ lenne, hogy az 'ugyanaz' két személyt takar: az átíró már megváltozott verseszmény birtokában vagy megváltozott motivációk, esztétikai, politikai, magánéleti, érzelmi, bölcseleti stb. meggondolások hatására lát hozzá korábbi mûvének át- vagy újraírásához, amint ez számos, az 1950-es években írott mûvel megtörtént például a Kádár-korszakban). De én most más jellegû exemplumokat hozok fel. Amikor Clément Marot a XVI. század elsõ felében nyomtatásban közzétette Fran‡ois Villon költeményeit, az elõszóban felhívta a figyelmet arra, hogy igen romlott szövegek jutottak volt csak a birtokába, s ezért kijavította, megjobbította õket. Egyetlen strófát idéz is a "romlott" formában, majd beidézi ugyanezt a versszakot a saját javításaival: ennek eredményeképpen a ma ismert francia nyelvû Villon, tudjuk, alapvetõen Clément Marot Villonja, bár a beavatkozó átírás mértékét csak sejthetjük. De emlékeztetni szeretnék, hogy modern példával éljek, József Attila nevezetes tárgyi kritikai tanulmányá ra Babits Mihály Az istenek halnak, az ember él címû verseskötetérõl, tehát az úgynevezett Babits-pamfletre, melyben A gondok kereplõje címû versbõl beidéz egy strófát, majd egy "No, próbáljunk jó szakaszt csinálni ebbõl a bölcselmi csendéletbõl!" felkiáltás után ad egy "jobb" átiratot, azután ezzel is elégedetlenkedik, majd csinál belõle egy "még jobbat". "Ez a négy sor sem tökéletes, de unom már, és most különben is kritikus vagyok", zárja le az átírásokat (József Attila, 1995, 223-225.).
Számomra mindazonáltal tanulságos József Attila idézett mondata, a kritikus emlegetése. A képbe úgy kerül, hogy József Attila jelzi, itt költõ írt át költõt, s amennyiben ez bírálat (kritika), úgy költõi kritika, mely eszköz nem illik a professzionális kritikus kezébe. Pedig hát Arany János, bár õ egyszerre volt költõ és kritikus, kritikáiban gyakran élt az átírás poétikai kritikájával: rámutatott a gyenge strófára, majd rögvest be is mutatta, hogyan kellett volna jobban megcsinálni (miként József Attila is tette). Azon ugyan vitatkoznánk, hogy a költõi érzékkel is megáldott Szász Károly (sok más között a Divina commedia fordítója) mennyiben volt költõ, de tény, hogy Madách Imre Tragédiájá nak elsõ (1861-es) kiadásából az egyik példányt õ is telejegyzetelte. Nem fölöslegesen, mert a második 1863-ban megjelent kiadás "tetemesen javított" editio volt. Nos, Szász Károly természetesen itt-ott változtatásokat javasolt a textusban, s e javaslatokat elküldte Halasról 1862. szeptember 18-án írott levele mellékleteként. De e szép õszi napokon elmerengett azon a kérdésen, hogy mi végre van az irodalomkritika? A kérdésre adott válasza kedves, hajmeresztõ. "A kritika ugyan, jól mondod, nem éppen a bírált mûért van, mely már egyszer amilyen, olyan - sõt tulajdonképpen nem is az íróért, kin gyakran éppen nem segít -, hanem az irodalomért, mindazáltal bátorító a kritikusra nézve is, ha tudja, hogy az író rokonszenvét, mire tán éppen sokat ad, nem játssza el õszinte vizsgálattal. Nem hullát boncolunk, az egyetemi kórház asztalán, hideg szívvel, a tanítványok épülésére; szerves s érzõ lényen tesszük a metszést sokszor - hogy azt is gyógyítsuk, s átalán is használjunk" (Madách, 1989. 396.). A beszéd világos: a megjobbító átíró itt orvos, aki a beteg szövegszövetet egészségessé teszi. Hasznos ez a javító kritika, mert nem utólagos, nem az ultima manus jegyeit magán viselõ szövegre, hanem az alakuló és még alakíthatónak tekintett szövegre vonatkozik. A bírálat nem beszél mellé, egyenesen beszél, a szövegre, igazi konstruktív, harcos kritika, barátaim. Alapját az veti meg, hogy léteznek ideális normák, melyek érvényesíthetõk, igenis létezik tökéletesség a szöveg vonatkozásában, s minden lehetõt meg kell tennünk azért, hogy a mû a maga eidetikus perfectio- ját elnyerhesse.
Arany tehát gondolkodhatott mûvekrõl úgy, hogy az adott szöveget, a mû hordozóját egy ideális mûhöz, az adott mû eszményi és tökéletes, imagináriusan létezõ alakjához hasonlította, s ahol úgy érezte, a szöveg nem közelíti meg eléggé az általa hordozott mû eszményi tökéletességét, ott saját szerény eszközeivel be kell avatkoznia, hozzá kell segítenie a szöveget ahhoz, hogy tökéletes mûalkotás vehikuluma legyen. És ekkor teljesen lényegtelen számára, hogy két évszázaddal korábbi vagy kortársi szövegrõl van-e szó: egy konzekvens platonizmus nem méricskéli a gyarló földi idõt, két évszázad pedig rövidebb számára, mint nekünk egy pillanat. (Dávidházi is utal rá, hogy Szilágyi István Máramarosszigeten 1846 elején Arany számára Platónt kölcsönzött ki a könyvtárból, a Gorgiasz t és az Ión t, ígéri a költõnek a Phaidón elküldését, s valószínûsíthetõ, hogy 1853-ban Arany elolvasta a Hellén és római remekírók azon frissen megjelent kötetét, amely az Euthüphrón t, a Szókratész védõbeszédé t, a Kritón t és a Phaidón t tartalmazta [Dávidházi, 1994, 332-337.]).
De vajon elégséges-e ez a magyarázat az átírási megszállottságra? Korlátozható-e ez a mánia Arany Jánosra, vagy egy a személyesnél jóval tágabb törekvésrõl és szemléletrõl van szó? Ha csak Zrínyi Miklós eposzát tartjuk szem elõtt, tudnunk kell - és figyeljünk az átirat szinonimájaként használt, sokatmondó kifejezésekre! -, hogy 1863-ban Greguss Ágost az eposz szövegét " A mai nyelvhez alkalmazta" ; 1878-ban Kassán Schlatter M. Alfréd az eposzt " földolgozta a tanuló ifjúság részére" ; 1892-ben Vékony Antal Máramarosszigeten Sziget ostroma címmel átdolgozást adott közre; a szegedi nyelvész, Mészöly Gedeon, számos átirat és pastiche készítõje 1927-ben adta ki a maga verzióját, kétsarkú felezõ tizenkettõsökben! Bevezetésében a formaváltást azzal indokolta, hogy "Ma Zrínyi is páros rímekben írna, ha a mostani kor magyarjaihoz akarna szólani". Túl azon, hogy Zrínyi feje nyilván nem fõtt az 1920-as évek magyarjai miatt (ami lehet, hogy hiba, de hát ha egyszer így alakult), tudnunk kell, hogy a párosrímû tizenkettõsök divatja a 18. század közepén kezdõdik (a szakirodalom Csúzy Zsigmond úttörõ szerepét szokta emlegetni), de még Gvadányi József is életmûve nagyobbik hányadát írta négysoros tizenkettõs strófákba, s csak a kisebbik hányadot páros rímû tizenkettõsökben. Mészöly Gedeon korszerûsége nagyjából az 1700-as évek végén élt népies költõk korszerûségével analóg. De bárhogyan is legyen, mûve világosan jelzi, hogy az átírás szenvedélye nem csupán Arany Jánost érintette meg. Mi a baj Zrínyivel, hogy ennyien át akarják írni?
Hát csak annyi, amennyi a kriminológusok szerint az áldozatnak, aki mintegy kihívja magára a szexuális erõszakot. Mint tudjuk, bevezetõjében Zrínyi világgá kiabálta: "Írtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás verseimen, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek hívunk. Ha azt mondják: ¯saepe et magnus dormitat Homerus , bizony szégyen nélkül szemlélhetem csorbáimat. Igazsággal mondom, hogy soha meg nem corrigáltam munkámat, mert üdõm nem volt hozzá, hanem elsõ szülése elmémnek: és ha ugyan corrigálnám is, úgy sem volna ¯in perfectione, quia nihil perfectum sub Sole, nam nec chorda sonum dat, quem vult manus et mens " (Zrínyi, 1959, 17-18.). Ha valaki ezekben a sorokban nem veszi észre a hipertrófikus szerzõi öntudatot, ha valaki nem látja át, hogy a szerzõ a maga szendergéseit Homéroszéhoz hasonlítja, mûvének csorbáit pedig az Isten teremtette bolygók fogyatkozásaihoz, s hogy latin idézete, mely szerint "a húr sem azt a hangot adja, amelyet kéz és elme óhajt", a baudelaire-i "titokzatos és tündöklõ mintakép", a megírni vágyott mû képe és az elkészült mû képe közötti feszültségre utal, nos, az könnyen olvashatja Zrínyi sorait úgy, hogy maga a szerzõ bátorít fel a beavatkozásra, az átírásra, a megjobbításra, a korrigálásra. Figyeljük meg, hogy a Zrínyi szövegére vonatkozó átírói, megjobbítói megszállottság még akkor is felüti a fejét, amikor a sajtó alá rendezõnek az ortográfia modernizálásán túl esze ágába sincs beavatkozni a szövegbe. A következõ idézetben az az érdekes, ahogyan szerzõje, Bánóczi József elõbb magára Zrínyire hivatkozik, mint aki mintegy leszögezte a korrekció szükségességét, majd beúszik a szövegbe Madách Imre neve, hogy a passzus végén Arany János is megjelenhessék. Tehát Bánóczi vélekedése szerint maga Zrínyi "Elmondja, hogy a költeményt egyetlen télen írta és nem ért rá korrigálni. Tény, hogy valamint egy másik nagy költõnk, Madách Imre, azonképpen Zrínyi Miklós sem értett a nyelv ritmusához, s a verselés technikája is mindkettõnél nagyon fogyatékos. Ezért is nem volt az ¯Obsidio -nak hatása kortársaira, noha a magyar költõi mûvészetnek elsõ nagy megnyilatkozása. Concepciója fönséges, szerkezete remek, jellemzése mesteri. Nincs is a magyar mûéposznak Arany János mellett más képviselõje, kit ezzel együtt nevezhetni, mint Zrínyi Miklós" (Bánóczi, 1943, 6.). De itt és ezzel ismét visszajutunk egy potenciális tökéletesség tételezéséhez, az idõtlen mûremek elérésének vágyához, a megjobbíthatóság tételéhez.
Vajon nem lehetett az átírásnak a 19. század közepén másféle, esetleg történeti jellegû indoka is Arany Jánosnál? Dehogynem. A 19. század derekán eposzt író Arany János nagyon pontosan érzékelte a 17. század derekán eposzt író Zrínyi Miklós nyelvének történeti távolságát, e nyelv idegenségét, különösségét, másságát. Korábban már idézett, Gyöngyösi István címû arcképében a jelen, a mostani és a múlt, a régi távolságát emlegette, imígyen: "(...) most, mikor ránk nézve mindkettõ, Zrínyi és Gyöngyösi, avult régiség, azon különbséggel, hogy ami ez utóbbinak erõs oldala volt, az már rég beolvadt nyelvbe és irodalomba, többé nem tekintjük mint az övét, hanem mint közös mindnyájunk sajátját; míg az elsõ még egyre ott áll zordon fenségében, arra nézve, mi benne jeles, nagyszerû: nem követve, meg nem haladva, utol nem érve senkitõl" (Arany, 1968, 443.). Erõsítsük föl egy kicsit az ítéletet: Zrínyi mûve avult régiség. Ami nyilván alapvetõen a nyelvére vonatkozik. A 18-19. század szembetalálta magát a nyelv drasztikus történeti változásának tényével, a régi magyar nyelv régi és egyre régebbi mivoltával: ha Arany és Zrínyi között idõben két évszázad a távolság - miközben az elõtt és az után határát a bevégzett nyelvújítás szabja meg -, más irodalmak esetében olykor az idõbeli távolság, valamint az illetõ nyelv régi és mai állapota közötti különbség jóval nagyobb. Tudjuk, hogy például az ófrancia szövegek jelentõs átírásra szorulnak, hogy egyáltalán érthetõk legyenek: kialakult tehát az átdolgozás gyakorlata. Talán ismeretes, hogy a múlt században ilyen indokoktól vezérelve dolgozta át Joseph Bédier a Tristan et Yseut történetet, s Tóth Árpád a magyarra fordításnál nem az ófrancia szöveget magyarította, hanem Bédier modern francia szövegét. Amit Tóth Árpád tett Bédier szövegével, azt nevezem (külsõ) fordítás nak: egy számunkra idegen nyelvbõl, a franciából fordított egy számunkra ismerõs nyelvre, a 20. századi magyarra. Amit viszont Joseph Bédier tett, az nem más, mint a belsõ fordítás: egy számára idegen nyelvbõl, az ófranciából fordított egy számára ismerõs nyelvre, a modern franciára. Úgy gondolom, értelmezhetõ Arany János Zrínyi-átdolgozása úgy is, mint belsõ fordítás: a költõ az idegenné vált régi magyar nyelvbõl modern magyar nyelvre fordított. Szembe kell néznünk azzal, hogy a logoszféra, a körülöttünk és bennünk lévõ nyelvi szféra nem csupán szinkron állapotában tagolt hihetetlenül mélyen, tehát hogy az a jelenségegyüttes, melynek összefoglaló elnevezése: a magyar nyelv, nem csupán szinkron konkatenált és egymást keresztül-kasul átmetszõ idiómák tengernyi sokasága, egészen le a professzionális vagy individuális nyelvhasználatig, hanem történeti mélységében is roppant tagoltságú. S ahogyan Kronosz szünet nélkül sodor magával minket, ahogyan fekete torkában szünet nélkül tûnnek el a jelenek, ahogyan mérhetetlen éhséggel falja a mostokat, az idõben távoli magyar nyelvek úgy válnak egyre idegenebbé, úgy válnak egyre nehezebben érthetõvé, úgy nõ meg egyre inkább annak szüksége, hogy a mindenkori mai magyar nyelvre fordítsuk e nyelveket.
Gondolatom, a belsõ fordítás gondolata a Szigeti veszedelem átírásakor bizonyosan, adatolhatóan nem volt idegen Arany számára. Tudjuk, mindig szívesen várt felkérésre, megbízásra, ösztönzésre, külsõ serkentgetésekre. Ebben az esetben is, amikor nekikezdett A Zrínyiász népies kidolgozásá nak. (Egyébként a címen a "népies" jelzõ 'népszerût' jelent, ittlétét pedig az magyarázza, hogy Zrínyi a maga avultságában, régiségében, archaikumában kevesek olvasmánya lehet, míg az Arany-féle munkálatok után megkaphatja méltó népszerûségét, gondolta.) A Voinovich-féle kritikai kiadás jegyzeteibõl tudjuk, hogy "Aranyt e kísérletre Szilágyi István bíztatta. (...) 1848. jan. 17. azt írja [neki]: ¯S tudja-e kegyed mi jutott eszembe... Kegyednek a Zrínyiász t le kell fordítani. Arany annyit válaszolt: ¯Majd gondolkozom . (1848. jan. 27.)" (Arany, 1952, 321.).
A hagyományos vagy külsõ fordítás mindig modernizál, mindig maivá tesz. Közismert például, hogy hazájában, a mai Franciaországban Fran‡ois Villon nem népszerû, nem agyonolvasott költõ, mert költeményei visszavonhatatlanul régi szövegek, szavai avítt szavak, mondatai halott mondatok, viszonylag nagy példányszámú paperback kiadásaiban a textusokat a sajtó alá rendezõk közelítik a mai francia ortográfiához, s a kötet kétharmad részét fõként nyelvi, kisebb részben tárgyi magyarázatok töltik ki. Nálunk Villon sokkal népszerûbb, kultusza van, mert a magyar Villon e századi magyar nyelven szól hozzánk (s ugyanez érvényes természetesen rengeteg más költõre, míg a múlt századi Arany fordította Shakespeare szenzációs magyar nyelve szinte fizikailag érezhetõ módon, napról napra avul.) Ezt a modernizálást, maivá, jelenidejûvé tevést kívánta elérni a múlt századi belsõ fordítás. Azzal együtt, hogy természetesen tételezett egy olyan nyelvi és verstechnikai evolúciót, amely a gyarló kezdetek után a múlt század derekának jelenében érné el tökéletes formáját: ezen nyelvi és verstechnikai tökély birtokában végzendõ el a belsõ fordítás munkája, hogy a régiek avíttságukban is nagyszerû produktumait megmentsük az enyészettõl. Egy ilyen munka egyáltalán nem forgatja fel a copy right szabályait: a szerzõ Zrínyi, a fordító Arany. A régmúlttal összehasonlítva és az evolúció gondolata alapján a mai idõk szinte kikényszerítik a fordítást. Azt a fordítást magyarról magyarra, melyet maga Zrínyi is jóváhagyni látszott, hiszen már idézett elõszavában kijelentette: "osztán szegény az magyar nyelv: az ki históriát ír, elhiszi szómat" (Zrínyi, 1956, 18, ). A paubre nyelvvel szemben a mostani ric nyelv (miként a kései trubadúrok gondoltak a korai trubadúrokra) igazán alkalmas arra, hogy a régi mûvet megújítsuk, tökéletessé és maivá tegyük. Tompa Mihály így írt barátjának, Aranynak 1850. november 30-án: "az elsõ magyar könyv lessz az elsõ népszerû Epos, mert Vörösmarty hõskölteményei, kivált Zalán, igen messze állnak attól, hogy egy nemzet mint ollyat elfogadhassa s büszkeséggel utalhasson rájok; Zrínyi kétségen kívûl jobb Vörösmartynál, de ez is nyelv és költõi képességben természetesen hátra van a mai idõk szüleményei mellett" (idézi Dávidházi, 130.).
Igen ám, de a fordító nem semleges, nem már-már anonim közvetítõ! Ma már tudjuk, hogy az, amit Arany "külsõ formának" nevezett (ritmus, rím, cezúra, szótagszám stb.), nem valami külsõleges, nem valami köpeny vagy palást, melyet ha díszesebbre cserélünk, viselõje maga nem változik, csak csinosabb lesz általa. Lehet-e úgy fordítani, hogy a dolog maga változatlan maradjon? Lehet-e úgy beavatkozni, mintha nem is avatkoztunk volna be? Lehet-e úgy eljárni, hogy Zrínyi szándékát teljesítsük be, és ne a magunk szándékát írjuk rá a mûre? Nyilván lehetetlen, fából vaskarika. Ezekrõl a kérdésekrõl tépelõdvén írta Arany 1860. március 30-án Tompa Mihálynak: "(...) pár évvel ezelõtt megkísértettem, mire mehetnék Zrínyivel, meghagyva úgy amint van, csupán verselését téve élvezhetõbbé azáltal, hogy cezúrátlan sorait a szavak másképp rendezésével cezúrássá változtatnám, és ahol ríme nagyon rossz, mással pótolnám, tulajdon szavaiból. Ily módon az elsõ éneken át is mentem, s még akkor felolvastam Toldynak, ki, úgy látszott akkor, nem igen kap rajta. Most az akad. gyûlésen megszólít, nem volna-é kedvem Zrínyit oly módon átdolgozni, népszerû kiadás számára; én mentegettem magamat, idõ s kedvhiánnyal, s a dolog azóta ennyiben hallgat. - Oly nyelvbeli s másforma átöntés, milyet a lapok emlegetnek, soha, eszem ágában sem fordult meg, nem is hiszem, hogy valaha igaz költõ olyat merészlene" (Arany, 1952, 232.).
Miközben példaként nézzük meg az Obsidio Szigetiana elsõ három versszakát, ne méricskéljük, hogy mikor követ el Arany nyelvi anakronizmust, inkább arra figyeljünk, hogy a Zrínyi-sorokat mennyire Arany-féle tizenkettõsökre írja át! Hagyatkozzunk a fülünkre és a versérzékünkre! Íme:

1. Zrínyi:
Én az ki azelõtt ifiu elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mastan immár Mársnak hangassabb versével

>>Arany:
Én, aki ezelõtt ifiú elmével
Édes szerelemnek játszottam versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mostan immár Mars- nak hangosb énekével
2. Zrínyi:
Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.

>>Arany:
Fegyvert s vitézt zengek, ki török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimán rettenetes karját,
Akinek Európa rettegte szablyáját.

3. Zrínyi:
Musa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseld koszorudat, sem gyönge ágbul; Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdbol és szép napbul;

>>Arany:
Múzsa! ki nem földi rothadó laurus- ból
Viseled koszorúd, nem is gyönge ágból,
Hanem mennyei, szent, fényes csillagokból
Van kötve koronád, holdbul és szép napból;

Az eredménytõl függetlenül, tehát függetlenül attól, hogy átiratát sikernek vagy kudarcnak tartjuk, számomra a belsõ fordítás Arany János-féle eszménye, maga az elgondolás a lényeges. Ráadásul, ha jól figyelünk, láthatjuk, hogy a szándékot illetõen kettõs belsõ fordításról van szó, egyrészt magyarról magyarra, másrészt Zrínyirõl Zrínyire, hiszen "a rossz rímeket" Arany Zrínyi tulajdon szavaiból kívánta pótolni. Nagyon modern ez az elgondolás: nekem róla az 1984-ben alakult párizsi A. L. A. M. O. (Atelier de Littérature Assistée par la Mathématique et l'Ordinateur: A Számítógép és a Matematika segítségével dolgozó Irodalmi Mûhely, tagjai: Jean-Pierre Balpe, Paul Braffort, Paul Fournel, Pierre Lusson és Jacques Roubaud) gyakorlata jut az eszembe, akik számítógépes program segítségével olyan Victor Hugo és Stéphane Mallarmé-költeményeket állítottak elõ, melyek kizárólag Hugo és Mallarmé által ténylegesen létrehozott és használt (üres) szintaktikai szerkezeteket és kizárólag e két költõ által hajdanán ténylegesen használt szavakat tartalmaznak, kirekesztve minden idegen elemet a mûbõl (errõl lásd Szigeti, 1993. 114-124.). És eszembe jut az Oulipo, A Lehetséges Irodalom Mûhelye is, munkálatainak az a része, amit anaoulipizmusnak neveznek, s amely olyan szövegtranszformációs eljárások gyûjteménye, melyek segítségével valamely már elõzetesen létezõ szöveg, valamilyen hozott anyag mechanikusan átírható. Az anaoulipizmus hívei az átírás nagymesterei. Nem véletlen, hogy eszméik között ráleltem Arany János eszméjére is. Paul Fournel 1972-ben megjelent Kulcsok a lehetséges irodalomhoz címû kötetében olvasható, hogy az Oulipo-társaság az 1960-as évek végén tervbe vette Az Irodalmi Protézis Intézetének felállítását, "melynek célja: a már megírt (és olykor igen régen írott) szövegek feljavítása néhány ¯kiigazító retussal . Ez ideig e munkák csak néhány részletet érintettek, és nagy tágasságú javításra senki nem vállalkozott" (Fournel, 1972, 33.). Úgy gondolom, az Irodalmi Protézis Intézetének koncepciója tökéletesen analóg Arany János Zrínyi mûvét "feljavító" szándékával, s ha párizsi kollégáink ismernék munkáit, egyik elõdjükként tartanák számon és tisztelnék a magyar Arany Jánost.
Ami engem illet, a belsõ fordítás így felfogott igényének érveit be tudom látni: nekem is komoly dilemmát jelentett az 1980-as évek derekán, hogy betûhív átírásban közöljem-e az úgynevezett Rákóczi-eposzt, vagy a mai ortográfiához és helyesíráshoz közelítve. Tudtam, hogy amikor Keserû Gizellával együtt tárgyi-történeti és nyelvi jegyzeteket készítünk a kiadáshoz, az elavult és régi szavakat a mai magyar nyelvre fordítjuk le, tehát részben elvégezzük, részben elõsegítjük a belsõ fordítást. De meg is nehezítettük, mivel végül úgy döntöttünk, a szövegnek újabb kiadása hosszú ideig nem várható, ezért - a pontosság tisztességétõl és a Noli me tangere! elvétõl vezettetve - betûhíven adtuk Dézsi Lajos betûhív átírását (Szigeti, 1988). Kommentárokkal és jegyzetekkel könnyítettük meg azt a belsõ fordítást, amire a bölcsészkaron lényegénél fogva minden régi magyar egyetemi szeminárium törekszik (kell hogy törekedjék), hiszen itt az a feladatunk (mondom hithû archaistaként), hogy e régi szövegeket valamiképp megértsük. A Karthauzi Névtelen vagy Bornemisza Péter szövegei régi magyar szövegek, s ami elsõ olvasásra mindenkit elfog, az az idegenségük. Nem a mi nyelvünkön beszélnek, nem a mi szavainkat használják, nem a mi észjárásunk szerint fogalmaznak. Amikor a modernizmus megindult a régi, az archaikus felé, hogy végeláthatatlan kulturális periplumba fogjon, a távoli és a régi kedvelõje, a kínai ideogramma, a trubadúr canso és a dantei oeuvre mûfordító szerelmese, Ezra Pound rövid imperatívuszban összegezte a modernizmus szerinte ideális viszonyát a régihez: make it new!
A belsõ fordítás a make it new! jegyében áll.
Tegyük hozzá: Arany Jánosnál is. De ma, a modernizmus megroppanásakor vagy a modernizmus alkonyán fel kell ismernünk a belsõ fordítás sorsszerûen paradox jellegét. Hiszen ma már nem hihetünk a nyelv és a verstechnikai eszközök evolúciójában, abban pedig végleg nem, hogy ez az evolúció éppen napjainkban érné el csúcspontját. Ha ragaszkodunk a belsõ fordítás Arany János-féle eszményéhez, tudnunk kell, hogy átiratunk idõvel szintén archaikus lesz, alig érthetõ, idegen, olyan szöveg tehát, amely ismét átírásra szorul, ad infinitum. S napjainkat, a mi életidõnket sem tüntethetjük fel és ki - gõgösen - annak az idõnek, amely a belsõ fordítások révén mintegy megszünteti a történeti idõt, az idõbeli távolságokat, mintegy eltörli a múlást azzal, hogy e jelenbe fordítja át, fordítja vissza, fordítja le a múltakat. A jelenidõ erõszakossága számomra ontológiai tény. Szívesen korlátoznám, szívesen fékezném, szívesen adnék helyet épen és sértetlenül, átírás és belsõ fordítás nélkül az archaikumnak ebben a jelenben, szívesen lennék radikálisan archaista.
Az elmúlt három esztendõt azzal töltöttem, hogy magyarra fordítottam Jacques Roubaud A nagy londoni tûzvész címû regényét, és e külsõ fordítás nagyon belülrõl jött. Szeretném idézni a 144. cikkely befejezését, mert a belsõ fordítás mai létjogosultságára vonatkozó kételyeimmel éppúgy összehangzik, mint irodalmi álmodozásaimmal a jelen állapotokat illetõen. Tehát:
"Minden nagy fordítás mesebeli állat, mely ezt mondja: ¯Távoli vidékrõl írom . Szembehelyezkednék a poundi ¯ Make it new! parancsával (de most nem bírálom), ami a fordítások nélkülözhetetlen osztályát, ezt a lényegileg igen különbözõ mást definiálja: ¯ Make it strange! make it alien! , fordítsd idegenre! fordítsd át a másra!
A fordításnak ezt az elgondolását még egy másik példával is megvilágítanám, s ez már nem a különbözõ jelenkori nyelvek távolságára vonatkozik (fordítás angolból franciára, ma), hanem egy nyelv önmagához mért távolságára az idõben. Fordítani Chrétien de Troyes-t, Thibaut de Champagne-t vagy Guillaume de Machault-t, fordítani A prózai Lancelot- t vagy a prózai Marie de France-ot, tökéletesen mai költeményre, a vers vagy az elbeszélés azon gyakorlata szerint, ami a miénk, olyan eljárásmód, mely elégedetlenséget kelt bennem. Természetesen ez az elégedetlenség nem olyan nagy, mintha arról a megszámlálhatatlan fordításról lenne szó, amit nem a nyelv valamely régi, sem valamely mai állapotában írtak, hanem a próza vagy a költemény ötven vagy száz éve elavult változatának egyikében. De ezúttal egy egészen más dologról álmodom: a koexisztenciáról a szövegben, legyen az vers vagy nem verses narráció, a nyelv szélsõségesen mai állapotának (ahogyan ma bárki író írhatna) és a nem kevésbé szélsõséges archaizmus jegyeinek az együttélésérõl, kíméletlenül meghagyván a századok látható, hallható repedéseit a maguk közvetlenségében" (Roubaud, 1989, 334.).
Saját és idegen, nyelvileg közeli és nyelvileg távoli ilyesféle koexisztenciájának napjaink magyar irodalmában már látom a nyomait: nagyszerû kezdemények tanúi vagyunk vagy lehetünk, ha odafigyelünk rájuk. S e jelentõs kezdeményeket most meg sem nevezem, mert ezek tárgyalása már némileg kilépne a belsõ fordításról írott gondolatmenetbõl. De szeretném Roubaud Poundét átíró jelmondatát - Make it strange! - radikalizálni, s befejezésként megkérdem magamtól: Mi az az idegen, amit be kell vonnom meghitten ismerõs, brutálisan közeli, agresszív természetû, mindent magához hasonítani akaró jelenembe? Mi az az idegen, amit ki kell fordítanom ebbõl a jelenbõl? Mi az a végsõ idegen, amely a lehetõ legtávolabb áll jelenemtõl? Mi az, ami annyira más, ami annyira idegen, hogy teljességgel átírhatatlan? Ma, ezen a határponton tudom, hogy meg kell semmisítenem folyamatos átírásaimat a jelenre, hogy fel kell keresnem az idõben távoli múltamat és messzi jövendõmet, e két átírhatatlant, nemlétem e két távoli és idegen alakzatát, a még meg nem született és a már halott valóm alakzatát, hogy jelen elevenségem ráleljen tünékeny értelmére. Fel kell keresnem magamban a távoli és idegen halottat, bizony, közeli és ismerõs barátaim.
 
 

(Hivatkozott irodalom: Arany János válogatott prózai munkái. Szerk.: Keresztury Dezsõ és Keresztury Mária, Helikon, Budapest, 1968; Arany János: Zsengék, töredékek, rögtönzések. A. J. Összes Mûvei VI. kötet, Sajtó alá rendezte Voinovich Géza, Akadémiai, Budapest, 1952; Roland Barthes-Maurice Nadeau: Sur la littérature, Presses Universitaires, Grenoble, 1980; Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem. Obsidio Sigetiana. Az éposz legszebb részei. Kiadta Bánóczi József, Lampel R., 1943; Antoine Compagnon, La seconde main ou le travail de la citation, Éd. du Seuil, 1979; Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Második, jav. kiad., Argumentum, Bp., 1994; Paul Fournel: Clefs pour la littéra ture potentielle. Éd. Deno‰l, Paris 1972; Gérard Genette: Palimpsestes [La littérature "au second degré"], Éd. du. Seuil, 1982; Greguss Ágost: Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme. A mai nyelvhez alkalmazta s magyarázó név- és szótárral ellátta Greguss Ágost. Heckenast, Magyar Remekírók. Gyémánt kiadás 9-10. kötet, Pest. 1863; József Attila: Tanulmányok és cikkek, 1923-1930, Szövegek. Közzéteszi Horváth Iván és munkacsoportja, Osiris, Budapest, 1995; Madách Imre válogatott mûvei. Szerk. Horváth Károly és Kerényi Ferenc, Szépirodalmi, Budapest, 1989; Mészöly Gedeon: Szigeti veszedelem, új versekben. A Magyar Népmívelõk Társasága kiadása, Budapest, 1927; Jacques Roubaud: Le grand incendie de Londres. Récit, avec incises et bifurcation. Seuil, Paris, 1989; Schlatter M. Alfréd: Zrínyiász a tanuló ifjúság számára. Földolgozta Schlatter M. Alfréd. Maurer, Kassán, 1878; Ismeretlen szerzõ: Rákóczi-eposz. Sajtó alá rendezte Szigeti Csaba, Európa Kiadó, Budapest, 1988; Szigeti Csaba: A hímfarkas bõre. A radikális archaizmus a mai magyar költészetben. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993; Vékony Antal: Sziget ostroma. Eposz 15 énekben. Berger M. V., Máramarosszigeten, 1892; Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem. Sajtó alá rendezte Klaniczay Tibor, Móra, Budapest, 1959.)


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/