Szögezzük le: létezik
egy olyan fogalmi mezõ, mely az intertextualitás, az idézetesség,
a dialogicitás fogalmai mentén alakult ki, immár több
mint negyedszázada, és igen jól használható
számos múltbeli és kortársi irodalmi mû
megközelítésekor. E szemléleti tradíció
két szöveg egymáshoz való viszonyát helyesen
jellemzi az
átirat
(ahol éppúgy gondolhatunk
a zenei átiratokra, mint akár a szövegkiadásokra),
a
kópia
(a flaubert-i másolás a
Bouvard
és Pécuchet-
bõl), a
palimpszesztus
(De
Quincey-tõl Baudelaire-ig, Ezra Poundtól Kovács András
Ferencig), a
paródia,
a
pastiche
szavakkal. Ez az
irodalomelméleti hagyomány haszonnal alkalmaz fogalomcseréket:
szerzõ helyett scriptort ajánl (hol a poundi
Ego scriptor,
hol a barthes-i
copiste
, vagy kreatívabb változatában
combinateur
elgondolására hivatkozva), miután
megrendítette a szerzõi szándék uralkodó
jellegét, a szerzõtõl független jelentések
szabad játékára bízván értelmezõi
tanácstalanságainkat; a
copy right
jogi rögzíthetõségének
bástyái mögé menekült szerzõi individualitásban
rögzíthetetlen fantomot lát; az egyes mûvek határait
a szövegközöttiség végtelenjében oldja
fel. E címszavakkal jelzett fogalmi mezõ kidolgozása
kétségtelenül a strukturalizmus és a szemiológia
vívmánya, általam ismert két, anyagában
leggazdagabb "felmutatása" szerintem a regényíró
Antoine Compagnon (1979) és a poétikatörténész
Gérard Genette (1982) könyve, alapképletét pedig
legtömörebben Roland Barthes adta meg egy 1980-ban megjelent
beszélgetésében. A leghíresebb állítás
így szól: "Nincsenek alkotók, csak kombinátorok
vannak." A kombinátor pedig nem más, mint kreatív
copiste,
a kódexmásoló középkori
értelmében: "Az irodalmi gyakorlat nem kifejezõ, nem
reflektáló, nem az önkifejezés gyakorlata, hanem
az imitáció, a végtelen másolás gyakorlata."
A másoló "Idézeteket kombinál, melyekrõl
elhagyja az idézõjeleket." (Barthes-Nadeau, 1980, 13., 20.,
23.)
Ebben az elõadásban egy olyan
fogalmat kívánok bevezetni, amely kétségtelenül
e mezõben helyezhetõ el, de amely eddig nem nyert polgárjogot
a kulcsfogalmak között. Egy irodalmi jelenségegyüttesrõl
van szó, melynek ezt az összefoglaló nevet gondoltam
ki:
belsõ fordítás
. Mint látni fogjuk,
a belsõ fordítás átírás a javából.
S miután az ide vonható szövegek mennyisége nem
csekély, abban is bizonyos vagyok, hogy az átírásra
általam felhozandó példák mellé hallgatóim
(olvasóim) számos egyéb példát tudnak
felsorakoztatni saját olvasmánytapasztalataikból.
Elõször egy idõben régebbi
példával hozakodom elõ, hogy mai irodalmi érzékünkhöz
szóljak, és szeretném a belsõ fordítás
problémáját a lehetõ legnagyobb élességgel
felvetni. Ismert, de szerintem meglepõ, sõt döbbenetes
tény, hogy az 1850-es évek közepe táján
(pontosabb datálás nem lehetséges) Arany János
nekifogott, hogy átírja a
Zrínyiász
t,
avagy népszerûbb nevén a
Szigeti veszedelem
et!
Az Arany-filológia a kezdeteitõl regisztrálta ugyan
ezt a tényt, gondosan feltüntette Arany mindazon munkálatai
között, melyekben hunyt mesterünk a nagy bán költészetével
foglalkozott, de általában kommentár nélkül
hagyta Arany szövegét, olyan illetlenséget, olyan botlást
látván benne, horribile dictu olyan tévedést,
mellyel az átíró maga is tisztába jött,
s ezért tervét feladta. A terv feladása legitimálja
az irodalom szerint, hogy ne foglalkozzunk ezzel az átírással.
Tény, hogy
A Zrínyiász népies kidolgozása
címû tervbõl az elsõ ének készült
csak el (102 strófa) és a második ének elsõ
17 versszaka, azaz 119 strófa, másképp 446 verssor,
ismét másképp - mivel Arany éppen verselési
hibáitól is meg kívánta menteni forrását,
kiszámítható, hogy - 5712 metrikai szótag (kiadása:
Arany, 1952, 70-89.). A szöveget Arany persze megõrizte, végére
pedig odaírta: "(Több nincs.)" Ebbõl bizton tudható,
hogy a folytatás tényleg nem készült el, tehát
hiánya nem írható a budai bomba számlájára.
Az általános magyarázat
az átírásra, erre a számomra mellbevágó
tervre és tettre nézve meglehetõsen egyöntetû.
Arany számos alkalommal tisztelgett Zrínyi kompozíciós
zsenije elõtt, míg verstechnikáját rendre elmarasztalta.
Gyöngyösi István
címû arcképébõl
vett kifejezésével élve a zseniálisan megalkotott
kompozíción belül Zrínyinél a "(...) bizonyos
költõi formába verõdött nyelv töredékei
úgy hevernek, mint titáni kézzel összehányt
szikladarabok" (Arany, 1968, 442.). Ugyanazt a "nyelvi zordonságot"
emlegette gyakorta, amit Madáchnál is tapasztalt, és
átírói kedvének eredményét
Az
ember tragédiája
szövegén jól ismerjük.
Határozott izgalmat éreztem, amikor a Pestrõl 1861.
november 5-én Madách Imrének írott levelében
a "zord" szótõ elõkerült: a
Tragédiában
- írja - "Néhol pedig némi darabosság oly jól
áll, hogy sajnálna az ember megválni tõle,
mint
Bánk bán
némely zordságaitól"
(Madách, 1989, 375-376.) - csak nem? hátha ezt is! S ha õ
maga, sajnos ez tény, nem is írta át a
Bánk
bán
t, tudjuk, vágya mára már rég
beteljesült. (A késõbbiekben számomra lényeges
lesz, hogy az átírás nem feltétlenül régmúlt
szövegekre irányul, irányulhat kortársi szövegekre,
az Oulipónál a
plagiat par l'anticipation,
tehát
az idõben megelõzõ plágium esetében
pedig még eljövendõ szövegekre is.) Az átírás
szándéka mind Madách, mind Zrínyi szövege
esetében a megjobbítás, a "külsõ forma"
jobbá tétele,
correctio.
A
Tragédia
szövegén tett javításokra Madách áldását
adta, s azóta - bár létezik Aranytól megtisztított,
visszatisztított kiadás is, elkészült az átírás
visszaírása - hozzászoktunk e javításokhoz,
ezek mintegy beépültek a drámába. Nem így
az
Obsidio Szigetiana
esetében.
Az alapkérdés tehát
a következõ: hogy` merte venni a bátorságot Arany
ahhoz, hogy átírja Zrínyit? Finomabban fogalmazva:
milyen elgondolás motiválhatta tervét? Sokan csupán
megigazítást
látnak munkájában,
egyszerû, alázatos verstechnikai beavatkozást. Legutóbb
Dávidházi Péter is ebben a kontextusban említette
a dolgot
Hunyt mesterünk
címû kötetében,
a sorközépi cezúra Arany számára oly fontos
problematikáján belül. Dávidházi világosan
jelzi, hogy az átírásra került szöveg és
az átírás végterméke között
a látszólagos verstechnikai különbség mélyén
a verssor eszményének különbsége lapul.
Dávidházi nem ítéli el az átírás
kikerülhetetlenül agresszív jellegét, sõt
mintha némileg egyetértene Arannyal abban, hogy "a formateljesség
elvét" érvényesíteni kell, különösen
ott, ahol feltûnõen csorbát szenvedett. Arany - írja
en passant
Dávidházi - "(...) foglalkozott azzal a
gondolattal is, hogy Zrínyi fõmûvét, melynek
nagyszerû epikus kompozíciójához ¯többnyire
zord, rhythmustalan külsõ társult, a ¯caesurátlan
sorok metszetének helyreállításával
és a rossz rímek kijavításával teszi
élvezhetõvé." [Azt hiszem, ez Arany szavainak átvétele,
nem gondolom, hogy Dávidházi azt hinné, Zrínyi
rímei valóban rosszak! - Sz. Cs.] Az elsõ éneken
el is végezte a munkát. Ez az átdolgozás, mely
talán nem tett igazán jót Zrínyi sajátos
ritmusvilágú nyelvének, nyilván hozzájárult
a formateljesség uralkodóvá tételéhez
a sorok és félsorok szintjén (...)" (Dávidházi,
1994, 207.). Kétségtelenül sok igazság van ebben
a magyarázatban: Arany az "idomteljesség" hiányát
tapasztalva és a tökéletesség eszményétõl
vezérelve láthatott hozzá munkájához.
De mégis, hogyan mert hozzányúlni
a titáni kézzel összegyúrt sorokhoz?
Az ilyen
átíró
szenvedély, a transcriptio ilyetén
maníája
meglehetõsen régi keletû, de viszonylag új példáit
is említhetem (miközben a fogalmat nyugodtan kiterjeszthetném
az önátírásra is: az átírás
folyamata itt is ugyanígy mûködik, legfeljebb író
és átíró a személyében ugyanaz;
de itt is felvethetõ lenne, hogy az 'ugyanaz' két személyt
takar: az átíró már megváltozott verseszmény
birtokában vagy megváltozott motivációk, esztétikai,
politikai, magánéleti, érzelmi, bölcseleti stb.
meggondolások hatására lát hozzá korábbi
mûvének át- vagy újraírásához,
amint ez számos, az 1950-es években írott mûvel
megtörtént például a Kádár-korszakban).
De én most más jellegû exemplumokat hozok fel. Amikor
Clément Marot a XVI. század elsõ felében nyomtatásban
közzétette Fran‡ois Villon költeményeit, az elõszóban
felhívta a figyelmet arra, hogy igen romlott szövegek jutottak
volt csak a birtokába, s ezért
kijavította, megjobbította
õket. Egyetlen strófát idéz is a "romlott"
formában, majd beidézi ugyanezt a versszakot a saját
javításaival: ennek eredményeképpen a ma ismert
francia nyelvû Villon, tudjuk, alapvetõen Clément Marot
Villonja, bár a beavatkozó átírás
mértékét
csak sejthetjük. De emlékeztetni szeretnék, hogy modern
példával éljek, József Attila nevezetes
tárgyi
kritikai tanulmányá
ra Babits Mihály
Az istenek
halnak, az ember él
címû verseskötetérõl,
tehát az úgynevezett Babits-pamfletre, melyben
A gondok
kereplõje
címû versbõl beidéz egy
strófát, majd egy "No, próbáljunk jó
szakaszt csinálni ebbõl a bölcselmi csendéletbõl!"
felkiáltás után ad egy "jobb" átiratot, azután
ezzel is elégedetlenkedik, majd csinál belõle egy
"még jobbat". "Ez a négy sor sem tökéletes, de
unom már, és most különben is kritikus vagyok",
zárja le az átírásokat (József Attila,
1995, 223-225.).
Számomra mindazonáltal tanulságos
József Attila idézett mondata, a kritikus emlegetése.
A képbe úgy kerül, hogy József Attila jelzi,
itt költõ írt át költõt, s amennyiben
ez bírálat (kritika), úgy költõi kritika,
mely eszköz nem illik a professzionális kritikus kezébe.
Pedig hát Arany János, bár õ egyszerre volt
költõ és kritikus, kritikáiban gyakran élt
az átírás poétikai kritikájával:
rámutatott a gyenge strófára, majd rögvest be
is mutatta, hogyan kellett volna jobban megcsinálni (miként
József Attila is tette). Azon ugyan vitatkoznánk, hogy a
költõi érzékkel is megáldott Szász
Károly (sok más között a
Divina commedia
fordítója) mennyiben volt költõ, de tény,
hogy Madách Imre
Tragédiájá
nak elsõ
(1861-es) kiadásából az egyik példányt
õ is telejegyzetelte. Nem fölöslegesen, mert a második
1863-ban megjelent kiadás "tetemesen javított" editio volt.
Nos, Szász Károly természetesen itt-ott változtatásokat
javasolt a textusban, s e javaslatokat elküldte Halasról 1862.
szeptember 18-án írott levele mellékleteként.
De e szép õszi napokon elmerengett azon a kérdésen,
hogy mi végre van az irodalomkritika? A kérdésre adott
válasza kedves, hajmeresztõ. "A kritika ugyan, jól
mondod, nem éppen a bírált mûért van,
mely már egyszer amilyen, olyan - sõt tulajdonképpen
nem is az íróért, kin gyakran éppen nem segít
-, hanem az irodalomért, mindazáltal bátorító
a kritikusra nézve is, ha tudja, hogy az író rokonszenvét,
mire tán éppen sokat ad, nem játssza el õszinte
vizsgálattal. Nem hullát boncolunk, az egyetemi kórház
asztalán, hideg szívvel, a tanítványok épülésére;
szerves s érzõ lényen tesszük a metszést
sokszor - hogy azt is gyógyítsuk, s átalán
is használjunk" (Madách, 1989. 396.). A beszéd világos:
a megjobbító átíró itt
orvos,
aki a beteg szövegszövetet egészségessé
teszi. Hasznos ez a javító kritika, mert nem utólagos,
nem az
ultima manus
jegyeit magán viselõ szövegre,
hanem az alakuló és még alakíthatónak
tekintett szövegre vonatkozik. A bírálat nem beszél
mellé,
egyenesen
rá
beszél,
rá
a szövegre, igazi konstruktív, harcos kritika, barátaim.
Alapját az veti meg, hogy léteznek ideális normák,
melyek érvényesíthetõk, igenis létezik
tökéletesség a szöveg vonatkozásában,
s minden lehetõt meg kell tennünk azért, hogy a mû
a maga eidetikus
perfectio-
ját elnyerhesse.
Arany tehát gondolkodhatott mûvekrõl
úgy, hogy az adott szöveget, a mû hordozóját
egy ideális mûhöz, az adott mû eszményi
és tökéletes, imagináriusan létezõ
alakjához hasonlította, s ahol úgy érezte,
a szöveg nem közelíti meg eléggé az általa
hordozott mû eszményi tökéletességét,
ott saját szerény eszközeivel be kell avatkoznia, hozzá
kell segítenie a szöveget ahhoz, hogy tökéletes
mûalkotás vehikuluma legyen. És ekkor teljesen lényegtelen
számára, hogy két évszázaddal korábbi
vagy kortársi szövegrõl van-e szó: egy konzekvens
platonizmus nem méricskéli a gyarló földi idõt,
két évszázad pedig rövidebb számára,
mint nekünk egy pillanat. (Dávidházi is utal rá,
hogy Szilágyi István Máramarosszigeten 1846 elején
Arany számára Platónt kölcsönzött ki
a könyvtárból, a
Gorgiasz
t és az
Ión
t,
ígéri a költõnek a
Phaidón
elküldését,
s valószínûsíthetõ, hogy 1853-ban Arany
elolvasta a
Hellén és római remekírók
azon frissen megjelent kötetét, amely az
Euthüphrón
t,
a
Szókratész védõbeszédé
t,
a
Kritón
t és a
Phaidón
t tartalmazta
[Dávidházi, 1994, 332-337.]).
De vajon elégséges-e ez a
magyarázat az átírási megszállottságra?
Korlátozható-e ez a mánia Arany Jánosra, vagy
egy a személyesnél jóval tágabb törekvésrõl
és szemléletrõl van szó? Ha csak Zrínyi
Miklós eposzát tartjuk szem elõtt, tudnunk kell -
és figyeljünk az átirat szinonimájaként
használt, sokatmondó kifejezésekre! -, hogy 1863-ban
Greguss Ágost az eposz szövegét "
A mai nyelvhez
alkalmazta"
; 1878-ban Kassán Schlatter M. Alfréd az eposzt
"
földolgozta a tanuló ifjúság részére"
;
1892-ben Vékony Antal Máramarosszigeten
Sziget ostroma
címmel átdolgozást adott közre; a szegedi nyelvész,
Mészöly Gedeon, számos átirat és pastiche
készítõje 1927-ben adta ki a maga verzióját,
kétsarkú felezõ tizenkettõsökben! Bevezetésében
a formaváltást azzal indokolta, hogy "Ma Zrínyi is
páros rímekben írna, ha a mostani kor magyarjaihoz
akarna szólani". Túl azon, hogy Zrínyi feje nyilván
nem fõtt az 1920-as évek magyarjai miatt (ami lehet, hogy
hiba, de hát ha egyszer így alakult), tudnunk kell, hogy
a párosrímû tizenkettõsök divatja a 18.
század közepén kezdõdik (a szakirodalom Csúzy
Zsigmond úttörõ szerepét szokta emlegetni), de
még Gvadányi József is életmûve nagyobbik
hányadát írta négysoros tizenkettõs
strófákba, s csak a kisebbik hányadot páros
rímû tizenkettõsökben. Mészöly Gedeon
korszerûsége nagyjából az 1700-as évek
végén élt népies költõk korszerûségével
analóg. De bárhogyan is legyen, mûve világosan
jelzi, hogy az átírás szenvedélye nem csupán
Arany Jánost érintette meg. Mi a baj Zrínyivel, hogy
ennyien át akarják írni?
Hát csak annyi, amennyi a kriminológusok
szerint az áldozatnak, aki mintegy kihívja magára
a szexuális erõszakot. Mint tudjuk, bevezetõjében
Zrínyi világgá kiabálta: "Írtam, az
mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több
munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás
verseimen, de vagyon mind az holdban, mind az napban, kit mi eclipsisnek
hívunk. Ha azt mondják: ¯saepe et magnus dormitat Homerus
, bizony szégyen nélkül szemlélhetem csorbáimat.
Igazsággal mondom, hogy soha meg nem corrigáltam munkámat,
mert üdõm nem volt hozzá, hanem elsõ szülése
elmémnek: és ha ugyan corrigálnám is, úgy
sem volna ¯in perfectione, quia nihil perfectum sub Sole, nam nec
chorda sonum dat, quem vult manus et mens " (Zrínyi, 1959, 17-18.).
Ha valaki ezekben a sorokban nem veszi észre a hipertrófikus
szerzõi öntudatot, ha valaki nem látja át, hogy
a szerzõ a maga szendergéseit Homéroszéhoz
hasonlítja, mûvének csorbáit pedig az Isten
teremtette bolygók fogyatkozásaihoz, s hogy latin idézete,
mely szerint "a húr sem azt a hangot adja, amelyet kéz és
elme óhajt", a baudelaire-i "titokzatos és tündöklõ
mintakép", a megírni vágyott mû képe
és az elkészült mû képe közötti
feszültségre utal, nos, az könnyen olvashatja Zrínyi
sorait úgy, hogy maga a szerzõ bátorít fel
a beavatkozásra, az átírásra, a megjobbításra,
a korrigálásra. Figyeljük meg, hogy a Zrínyi
szövegére vonatkozó átírói, megjobbítói
megszállottság még akkor is felüti a fejét,
amikor a sajtó alá rendezõnek az ortográfia
modernizálásán túl esze ágába
sincs beavatkozni a szövegbe. A következõ idézetben
az az érdekes, ahogyan szerzõje, Bánóczi József
elõbb magára Zrínyire hivatkozik, mint aki mintegy
leszögezte a korrekció szükségességét,
majd beúszik a szövegbe Madách Imre neve, hogy a passzus
végén Arany János is megjelenhessék. Tehát
Bánóczi vélekedése szerint maga Zrínyi
"Elmondja, hogy a költeményt egyetlen télen írta
és nem ért rá korrigálni. Tény, hogy
valamint egy másik nagy költõnk, Madách Imre,
azonképpen Zrínyi Miklós sem értett a nyelv
ritmusához, s a verselés technikája is mindkettõnél
nagyon fogyatékos. Ezért is nem volt az ¯Obsidio -nak
hatása kortársaira, noha a magyar költõi mûvészetnek
elsõ nagy megnyilatkozása. Concepciója fönséges,
szerkezete remek, jellemzése mesteri. Nincs is a magyar mûéposznak
Arany János mellett más képviselõje, kit ezzel
együtt nevezhetni, mint Zrínyi Miklós" (Bánóczi,
1943, 6.). De itt és ezzel ismét visszajutunk egy potenciális
tökéletesség tételezéséhez, az
idõtlen mûremek elérésének vágyához,
a megjobbíthatóság tételéhez.
Vajon nem lehetett az átírásnak
a 19. század közepén másféle, esetleg
történeti
jellegû indoka is Arany Jánosnál?
Dehogynem. A 19. század derekán eposzt író
Arany János nagyon pontosan érzékelte a 17. század
derekán eposzt író Zrínyi Miklós nyelvének
történeti távolságát, e nyelv idegenségét,
különösségét, másságát.
Korábban már idézett,
Gyöngyösi István
címû arcképében a jelen, a mostani és
a múlt, a régi távolságát emlegette,
imígyen: "(...) most, mikor ránk nézve mindkettõ,
Zrínyi és Gyöngyösi, avult régiség,
azon különbséggel, hogy ami ez utóbbinak erõs
oldala volt, az már rég beolvadt nyelvbe és irodalomba,
többé nem tekintjük mint az
övét,
hanem
mint közös mindnyájunk sajátját; míg
az elsõ még egyre ott áll zordon fenségében,
arra nézve, mi benne jeles, nagyszerû: nem követve, meg
nem haladva, utol nem érve senkitõl" (Arany, 1968, 443.).
Erõsítsük föl egy kicsit az ítéletet:
Zrínyi mûve
avult régiség.
Ami nyilván
alapvetõen a nyelvére vonatkozik. A 18-19. század
szembetalálta magát a nyelv drasztikus történeti
változásának tényével, a régi
magyar nyelv régi és egyre régebbi mivoltával:
ha Arany és Zrínyi között idõben két
évszázad a távolság - miközben az elõtt
és az után határát a bevégzett nyelvújítás
szabja meg -, más irodalmak esetében olykor az idõbeli
távolság, valamint az illetõ nyelv régi és
mai állapota közötti különbség jóval
nagyobb. Tudjuk, hogy például az ófrancia szövegek
jelentõs átírásra szorulnak, hogy egyáltalán
érthetõk legyenek: kialakult tehát az
átdolgozás
gyakorlata. Talán ismeretes, hogy a múlt században
ilyen indokoktól vezérelve dolgozta át Joseph Bédier
a
Tristan et Yseut
történetet, s Tóth Árpád
a magyarra fordításnál nem az ófrancia szöveget
magyarította, hanem Bédier modern francia szövegét.
Amit Tóth Árpád tett Bédier szövegével,
azt nevezem
(külsõ) fordítás
nak: egy számunkra
idegen nyelvbõl, a franciából fordított egy
számunkra ismerõs nyelvre, a 20. századi magyarra.
Amit viszont Joseph Bédier tett, az nem más, mint a
belsõ
fordítás:
egy számára idegen nyelvbõl,
az ófranciából fordított egy számára
ismerõs nyelvre, a modern franciára. Úgy gondolom,
értelmezhetõ Arany János Zrínyi-átdolgozása
úgy is, mint belsõ fordítás: a költõ
az idegenné vált régi magyar nyelvbõl modern
magyar nyelvre fordított. Szembe kell néznünk azzal,
hogy a logoszféra, a körülöttünk és bennünk
lévõ nyelvi szféra nem csupán szinkron állapotában
tagolt hihetetlenül mélyen, tehát hogy az a jelenségegyüttes,
melynek összefoglaló elnevezése:
a magyar nyelv,
nem csupán szinkron konkatenált és egymást
keresztül-kasul átmetszõ idiómák tengernyi
sokasága, egészen le a professzionális vagy individuális
nyelvhasználatig, hanem történeti mélységében
is roppant tagoltságú. S ahogyan Kronosz szünet nélkül
sodor magával minket, ahogyan fekete torkában szünet
nélkül tûnnek el a jelenek, ahogyan mérhetetlen
éhséggel falja a mostokat, az idõben távoli
magyar nyelvek úgy válnak egyre idegenebbé, úgy
válnak egyre nehezebben érthetõvé, úgy
nõ meg egyre inkább annak szüksége, hogy a mindenkori
mai magyar nyelvre fordítsuk e nyelveket.
Gondolatom, a belsõ fordítás
gondolata a
Szigeti veszedelem
átírásakor bizonyosan,
adatolhatóan nem volt idegen Arany számára. Tudjuk,
mindig szívesen várt felkérésre, megbízásra,
ösztönzésre, külsõ serkentgetésekre.
Ebben az esetben is, amikor nekikezdett
A Zrínyiász népies
kidolgozásá
nak. (Egyébként a címen
a "népies" jelzõ 'népszerût' jelent, ittlétét
pedig az magyarázza, hogy Zrínyi a maga avultságában,
régiségében, archaikumában kevesek olvasmánya
lehet, míg az Arany-féle munkálatok után megkaphatja
méltó népszerûségét, gondolta.)
A Voinovich-féle kritikai kiadás jegyzeteibõl tudjuk,
hogy "Aranyt e kísérletre Szilágyi István bíztatta.
(...) 1848. jan. 17. azt írja [neki]: ¯S tudja-e kegyed mi
jutott eszembe... Kegyednek a
Zrínyiász
t le kell fordítani.
Arany annyit válaszolt: ¯Majd gondolkozom . (1848. jan. 27.)"
(Arany, 1952, 321.).
A hagyományos vagy külsõ
fordítás mindig modernizál, mindig maivá tesz.
Közismert például, hogy hazájában, a mai
Franciaországban Fran‡ois Villon nem népszerû, nem
agyonolvasott költõ, mert költeményei visszavonhatatlanul
régi szövegek, szavai avítt szavak, mondatai halott
mondatok, viszonylag nagy példányszámú paperback
kiadásaiban a textusokat a sajtó alá rendezõk
közelítik a mai francia ortográfiához, s a kötet
kétharmad részét fõként nyelvi, kisebb
részben tárgyi magyarázatok töltik ki. Nálunk
Villon sokkal népszerûbb, kultusza van, mert a magyar Villon
e századi magyar nyelven szól hozzánk (s ugyanez érvényes
természetesen rengeteg más költõre, míg
a múlt századi Arany fordította Shakespeare szenzációs
magyar nyelve szinte fizikailag érezhetõ módon, napról
napra avul.) Ezt a modernizálást, maivá, jelenidejûvé
tevést kívánta elérni a múlt századi
belsõ fordítás. Azzal együtt, hogy természetesen
tételezett egy olyan nyelvi és verstechnikai evolúciót,
amely a gyarló kezdetek után a múlt század
derekának jelenében érné el tökéletes
formáját: ezen nyelvi és verstechnikai tökély
birtokában végzendõ el a belsõ fordítás
munkája, hogy a régiek avíttságukban is nagyszerû
produktumait megmentsük az enyészettõl. Egy ilyen munka
egyáltalán nem forgatja fel a copy right szabályait:
a szerzõ Zrínyi, a fordító Arany. A régmúlttal
összehasonlítva és az evolúció gondolata
alapján a mai idõk szinte kikényszerítik a
fordítást. Azt a fordítást magyarról
magyarra, melyet maga Zrínyi is jóváhagyni látszott,
hiszen már idézett elõszavában kijelentette:
"osztán szegény az magyar nyelv: az ki históriát
ír, elhiszi szómat" (Zrínyi, 1956, 18, ). A
paubre
nyelvvel szemben a mostani
ric
nyelv (miként a kései
trubadúrok gondoltak a korai trubadúrokra) igazán
alkalmas arra, hogy a régi mûvet megújítsuk,
tökéletessé és maivá tegyük. Tompa
Mihály így írt barátjának, Aranynak
1850. november 30-án: "az
elsõ magyar könyv lessz
az elsõ népszerû
Epos,
mert Vörösmarty
hõskölteményei, kivált Zalán, igen messze
állnak attól, hogy egy nemzet mint ollyat elfogadhassa s
büszkeséggel utalhasson rájok;
Zrínyi
kétségen kívûl jobb Vörösmartynál,
de ez is nyelv és költõi képességben természetesen
hátra van a mai idõk szüleményei mellett" (idézi
Dávidházi, 130.).
Igen ám, de a fordító
nem semleges, nem már-már anonim közvetítõ!
Ma már tudjuk, hogy az, amit Arany "külsõ formának"
nevezett (ritmus, rím, cezúra, szótagszám stb.),
nem valami külsõleges, nem valami köpeny vagy palást,
melyet ha díszesebbre cserélünk, viselõje maga
nem változik, csak csinosabb lesz általa. Lehet-e úgy
fordítani, hogy a dolog maga változatlan maradjon? Lehet-e
úgy beavatkozni, mintha nem is avatkoztunk volna be? Lehet-e úgy
eljárni, hogy Zrínyi szándékát teljesítsük
be, és ne a magunk szándékát írjuk rá
a mûre? Nyilván lehetetlen, fából vaskarika.
Ezekrõl a kérdésekrõl tépelõdvén
írta Arany 1860. március 30-án Tompa Mihálynak:
"(...) pár évvel ezelõtt megkísértettem,
mire mehetnék Zrínyivel, meghagyva úgy
amint van,
csupán verselését téve élvezhetõbbé
azáltal, hogy
cezúrátlan sorait
a szavak másképp
rendezésével cezúrássá változtatnám,
és ahol ríme nagyon rossz, mással pótolnám,
tulajdon szavaiból.
Ily módon az elsõ éneken
át is mentem, s még akkor felolvastam Toldynak, ki, úgy
látszott akkor, nem igen kap rajta. Most az akad. gyûlésen
megszólít, nem volna-é kedvem Zrínyit oly módon
átdolgozni, népszerû kiadás számára;
én mentegettem magamat, idõ s kedvhiánnyal, s a dolog
azóta ennyiben hallgat. - Oly
nyelvbeli
s másforma
átöntés, milyet a lapok emlegetnek, soha, eszem ágában
sem fordult meg, nem is hiszem, hogy valaha igaz költõ olyat
merészlene" (Arany, 1952, 232.).
Miközben példaként nézzük
meg az
Obsidio Szigetiana
elsõ három versszakát,
ne méricskéljük, hogy mikor követ el Arany nyelvi
anakronizmust, inkább arra figyeljünk, hogy a Zrínyi-sorokat
mennyire Arany-féle tizenkettõsökre írja át!
Hagyatkozzunk a fülünkre és a versérzékünkre!
Íme:
1. Zrínyi:
Én az ki azelõtt ifiu
elmével
Játszottam szerelemnek édes
versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mastan immár Mársnak hangassabb
versével
>>Arany:
Én, aki ezelõtt ifiú
elmével
Édes szerelemnek játszottam
versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mostan immár
Mars-
nak
hangosb énekével
2. Zrínyi:
Fegyvert, s vitézt éneklek,
török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán
haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas
karját,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.
>>Arany:
Fegyvert s vitézt zengek, ki
török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán
haragját,
Ama nagy Szulimán rettenetes
karját,
Akinek Európa rettegte szablyáját.
3. Zrínyi:
Musa! te, ki nem rothadó zöld
laurusbul
Viseld koszorudat, sem gyönge ágbul;
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdbol
és szép napbul;
>>Arany:
Múzsa! ki nem földi rothadó
laurus-
ból
Viseled koszorúd, nem is gyönge
ágból,
Hanem mennyei, szent, fényes
csillagokból
Van kötve koronád, holdbul
és szép napból;
Az eredménytõl függetlenül,
tehát függetlenül attól, hogy átiratát
sikernek vagy kudarcnak tartjuk, számomra a belsõ fordítás
Arany János-féle eszménye, maga az elgondolás
a lényeges. Ráadásul, ha jól figyelünk,
láthatjuk, hogy a szándékot illetõen kettõs
belsõ fordításról van szó, egyrészt
magyarról magyarra, másrészt Zrínyirõl
Zrínyire, hiszen "a rossz rímeket" Arany Zrínyi tulajdon
szavaiból kívánta pótolni. Nagyon modern ez
az elgondolás: nekem róla az 1984-ben alakult párizsi
A. L. A. M. O. (Atelier de Littérature Assistée par la Mathématique
et l'Ordinateur: A Számítógép és a Matematika
segítségével dolgozó Irodalmi Mûhely,
tagjai: Jean-Pierre Balpe, Paul Braffort, Paul Fournel, Pierre Lusson és
Jacques Roubaud) gyakorlata jut az eszembe, akik számítógépes
program segítségével olyan Victor Hugo és Stéphane
Mallarmé-költeményeket állítottak elõ,
melyek kizárólag Hugo és Mallarmé által
ténylegesen létrehozott és használt (üres)
szintaktikai szerkezeteket és kizárólag e két
költõ által hajdanán ténylegesen használt
szavakat tartalmaznak, kirekesztve minden idegen elemet a mûbõl
(errõl lásd Szigeti, 1993. 114-124.). És eszembe jut
az Oulipo, A Lehetséges Irodalom Mûhelye is, munkálatainak
az a része, amit anaoulipizmusnak neveznek, s amely olyan szövegtranszformációs
eljárások gyûjteménye, melyek segítségével
valamely már elõzetesen létezõ szöveg,
valamilyen hozott anyag mechanikusan átírható. Az
anaoulipizmus hívei az átírás nagymesterei.
Nem véletlen, hogy eszméik között ráleltem
Arany János eszméjére is. Paul Fournel 1972-ben megjelent
Kulcsok a lehetséges irodalomhoz
címû kötetében
olvasható, hogy az Oulipo-társaság az 1960-as évek
végén tervbe vette
Az Irodalmi Protézis Intézetének
felállítását,
"melynek célja: a
már megírt (és olykor igen régen írott)
szövegek feljavítása néhány ¯kiigazító
retussal . Ez ideig e munkák csak néhány részletet
érintettek, és nagy tágasságú javításra
senki nem vállalkozott" (Fournel, 1972, 33.). Úgy gondolom,
az Irodalmi Protézis Intézetének koncepciója
tökéletesen analóg Arany János Zrínyi
mûvét "feljavító" szándékával,
s ha párizsi kollégáink ismernék munkáit,
egyik elõdjükként tartanák számon és
tisztelnék a magyar Arany Jánost.
Ami engem illet, a belsõ fordítás
így felfogott igényének érveit be tudom látni:
nekem is komoly dilemmát jelentett az 1980-as évek derekán,
hogy betûhív átírásban közöljem-e
az úgynevezett Rákóczi-eposzt, vagy a mai ortográfiához
és helyesíráshoz közelítve. Tudtam, hogy
amikor Keserû Gizellával együtt tárgyi-történeti
és nyelvi jegyzeteket készítünk a kiadáshoz,
az elavult és régi szavakat a mai magyar nyelvre fordítjuk
le, tehát részben elvégezzük, részben
elõsegítjük a belsõ fordítást.
De meg is nehezítettük, mivel végül úgy
döntöttünk, a szövegnek újabb kiadása
hosszú ideig nem várható, ezért - a pontosság
tisztességétõl és a
Noli me tangere!
elvétõl vezettetve - betûhíven adtuk Dézsi
Lajos betûhív átírását (Szigeti,
1988). Kommentárokkal és jegyzetekkel könnyítettük
meg azt a belsõ fordítást, amire a bölcsészkaron
lényegénél fogva minden régi magyar egyetemi
szeminárium törekszik (kell hogy törekedjék), hiszen
itt az a feladatunk (mondom hithû archaistaként), hogy e régi
szövegeket valamiképp megértsük. A Karthauzi Névtelen
vagy Bornemisza Péter szövegei régi magyar szövegek,
s ami elsõ olvasásra mindenkit elfog, az az idegenségük.
Nem a mi nyelvünkön beszélnek, nem a mi szavainkat használják,
nem a mi észjárásunk szerint fogalmaznak. Amikor a
modernizmus megindult a régi, az archaikus felé, hogy végeláthatatlan
kulturális
periplumba
fogjon, a távoli és a
régi kedvelõje, a kínai ideogramma, a trubadúr
canso és a dantei oeuvre mûfordító szerelmese,
Ezra Pound rövid imperatívuszban összegezte a modernizmus
szerinte ideális viszonyát a régihez:
make it new!
A belsõ fordítás a
make it new!
jegyében áll.
Tegyük hozzá: Arany Jánosnál
is. De ma, a modernizmus megroppanásakor vagy a modernizmus alkonyán
fel kell ismernünk a belsõ fordítás sorsszerûen
paradox jellegét. Hiszen ma már nem hihetünk a nyelv
és a verstechnikai eszközök evolúciójában,
abban pedig végleg nem, hogy ez az evolúció éppen
napjainkban érné el csúcspontját. Ha ragaszkodunk
a belsõ fordítás Arany János-féle eszményéhez,
tudnunk kell, hogy átiratunk idõvel szintén archaikus
lesz, alig érthetõ, idegen, olyan szöveg tehát,
amely ismét átírásra szorul, ad infinitum.
S napjainkat, a mi életidõnket sem tüntethetjük
fel és ki - gõgösen - annak az idõnek, amely
a belsõ fordítások révén mintegy megszünteti
a történeti idõt, az idõbeli távolságokat,
mintegy eltörli a múlást azzal, hogy e jelenbe fordítja
át, fordítja vissza, fordítja le a múltakat.
A jelenidõ erõszakossága számomra ontológiai
tény. Szívesen korlátoznám, szívesen
fékezném, szívesen adnék helyet
épen
és sértetlenül,
átírás és
belsõ fordítás nélkül az archaikumnak
ebben a jelenben, szívesen lennék radikálisan archaista.
Az elmúlt három esztendõt
azzal töltöttem, hogy magyarra fordítottam Jacques Roubaud
A nagy londoni tûzvész
címû regényét,
és e külsõ fordítás nagyon belülrõl
jött. Szeretném idézni a 144. cikkely befejezését,
mert a belsõ fordítás mai létjogosultságára
vonatkozó kételyeimmel éppúgy összehangzik,
mint irodalmi álmodozásaimmal a jelen állapotokat
illetõen. Tehát:
"Minden nagy fordítás mesebeli
állat, mely ezt mondja: ¯Távoli vidékrõl
írom . Szembehelyezkednék a poundi ¯
Make it new!
parancsával (de most nem bírálom), ami a fordítások
nélkülözhetetlen osztályát, ezt a lényegileg
igen különbözõ mást definiálja: ¯
Make it strange! make it alien!
, fordítsd idegenre! fordítsd
át a másra!
A fordításnak ezt az elgondolását
még egy másik példával is megvilágítanám,
s ez már nem a különbözõ jelenkori nyelvek
távolságára vonatkozik (fordítás angolból
franciára, ma), hanem egy nyelv önmagához mért
távolságára az idõben. Fordítani Chrétien
de Troyes-t, Thibaut de Champagne-t vagy Guillaume de Machault-t, fordítani
A prózai Lancelot-
t vagy a prózai Marie de France-ot,
tökéletesen mai költeményre, a vers vagy az elbeszélés
azon gyakorlata szerint, ami a miénk, olyan eljárásmód,
mely elégedetlenséget kelt bennem. Természetesen ez
az elégedetlenség nem olyan nagy, mintha arról a megszámlálhatatlan
fordításról lenne szó, amit nem a nyelv valamely
régi, sem valamely mai állapotában írtak, hanem
a próza vagy a költemény ötven vagy száz
éve elavult változatának egyikében. De ezúttal
egy egészen más dologról álmodom: a koexisztenciáról
a szövegben, legyen az vers vagy nem verses narráció,
a nyelv szélsõségesen mai állapotának
(ahogyan ma bárki író írhatna) és a
nem kevésbé szélsõséges archaizmus jegyeinek
az együttélésérõl, kíméletlenül
meghagyván a századok látható, hallható
repedéseit a maguk közvetlenségében" (Roubaud,
1989, 334.).
Saját és idegen, nyelvileg
közeli és nyelvileg távoli ilyesféle koexisztenciájának
napjaink magyar irodalmában már látom a nyomait: nagyszerû
kezdemények tanúi vagyunk vagy lehetünk, ha odafigyelünk
rájuk. S e jelentõs kezdeményeket most meg sem nevezem,
mert ezek tárgyalása már némileg kilépne
a belsõ fordításról írott gondolatmenetbõl.
De szeretném Roubaud Poundét átíró jelmondatát
-
Make it strange!
- radikalizálni, s befejezésként
megkérdem magamtól: Mi az az idegen, amit be kell vonnom
meghitten ismerõs, brutálisan közeli, agresszív
természetû, mindent magához hasonítani akaró
jelenembe? Mi az az idegen, amit ki kell fordítanom ebbõl
a jelenbõl? Mi az a végsõ idegen, amely a lehetõ
legtávolabb áll jelenemtõl? Mi az, ami annyira más,
ami annyira idegen, hogy teljességgel átírhatatlan?
Ma, ezen a határponton tudom, hogy meg kell semmisítenem
folyamatos átírásaimat a jelenre, hogy fel kell keresnem
az idõben távoli múltamat és messzi jövendõmet,
e két átírhatatlant, nemlétem e két
távoli és idegen alakzatát, a még meg nem született
és a már halott valóm alakzatát, hogy jelen
elevenségem ráleljen tünékeny értelmére.
Fel kell keresnem magamban a távoli és idegen halottat, bizony,
közeli és ismerõs barátaim.
(Hivatkozott irodalom: Arany János válogatott prózai munkái. Szerk.: Keresztury Dezsõ és Keresztury Mária, Helikon, Budapest, 1968; Arany János: Zsengék, töredékek, rögtönzések. A. J. Összes Mûvei VI. kötet, Sajtó alá rendezte Voinovich Géza, Akadémiai, Budapest, 1952; Roland Barthes-Maurice Nadeau: Sur la littérature, Presses Universitaires, Grenoble, 1980; Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem. Obsidio Sigetiana. Az éposz legszebb részei. Kiadta Bánóczi József, Lampel R., 1943; Antoine Compagnon, La seconde main ou le travail de la citation, Éd. du Seuil, 1979; Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Második, jav. kiad., Argumentum, Bp., 1994; Paul Fournel: Clefs pour la littéra ture potentielle. Éd. Deno‰l, Paris 1972; Gérard Genette: Palimpsestes [La littérature "au second degré"], Éd. du. Seuil, 1982; Greguss Ágost: Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme. A mai nyelvhez alkalmazta s magyarázó név- és szótárral ellátta Greguss Ágost. Heckenast, Magyar Remekírók. Gyémánt kiadás 9-10. kötet, Pest. 1863; József Attila: Tanulmányok és cikkek, 1923-1930, Szövegek. Közzéteszi Horváth Iván és munkacsoportja, Osiris, Budapest, 1995; Madách Imre válogatott mûvei. Szerk. Horváth Károly és Kerényi Ferenc, Szépirodalmi, Budapest, 1989; Mészöly Gedeon: Szigeti veszedelem, új versekben. A Magyar Népmívelõk Társasága kiadása, Budapest, 1927; Jacques Roubaud: Le grand incendie de Londres. Récit, avec incises et bifurcation. Seuil, Paris, 1989; Schlatter M. Alfréd: Zrínyiász a tanuló ifjúság számára. Földolgozta Schlatter M. Alfréd. Maurer, Kassán, 1878; Ismeretlen szerzõ: Rákóczi-eposz. Sajtó alá rendezte Szigeti Csaba, Európa Kiadó, Budapest, 1988; Szigeti Csaba: A hímfarkas bõre. A radikális archaizmus a mai magyar költészetben. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993; Vékony Antal: Sziget ostroma. Eposz 15 énekben. Berger M. V., Máramarosszigeten, 1892; Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem. Sajtó alá rendezte Klaniczay Tibor, Móra, Budapest, 1959.)