Egyszóval: felütötted és nézed a könyvet, mely harminc centiméterre ha lehet az arcodtól. Elõzõleg már egy kicsit belelapoztál, itt-ott kapkodva el is olvastál egy-egy sort, hogy valamiféle képet alkothass magadnak az egészrõl, vagy mert azt remélted, hogy vidám részre bukkansz. Aztán valószínûleg úgy döntöttél, hogy elolvasod, mert hisz a könyvekkel általában ezt szokás tenni. A lehetõ legkényelmesebben elhelyezkedtél, és felütötted ezt az oldalt. Ha pályaudvaron vásároltad ezt a könyvet, két-három újsággal együtt, talán egy kicsit azért is választottad, mert azokra gondoltál, akik szemközt ülnek majd a vasúti kupéban. Olyan a könyv, mint a pajzs, melyet maga elé tarthat az ember, hogy visszapattanjon róla az útitársak fecsegése és kíváncsiskodása. De a vonat rázkódásától ugrálnak a sorok a szemed elõtt, és nehezedre esik az olvasás. (...) De lehet, hogy nem is utazol. Egészen egyszerûen otthon ülsz a karosszékben. Pohár ital a kezedben, a lábadon papucs. 1
Nos, mire vársz? Nyújts ki a lábad, rakd a párnára, kettõre akár, a dívány fejrészére, a karosszék karfájára, a dohányzóasztalkára, az íróasztalra, a zongorára, a földgömbre. Elõbb vesd le a cipõd, ha meg akarod támasztani a lábad; ha nem, vedd fel újra. Most ne maradj így, kérlek: egyik kezedben a cipõ, a másikban a könyv. 2
A regényidézeteket követõen
ideje föltenni a kérdést: mi közük van a mostani
tanácskozás egyfelõl igen általános,
másfelõl túl konkrét és szûkítõ
témakijelöléséhez. Az "átírás"
az utóbbi értelemben Esterházy gesztusát juttatja
eszembe, aki annak idején egyetlen papírlapra rótta,
szó szerint szõtte nevezetes gobelinjét az Ottlik-regény
soraiból, kritikusai pedig kivételes jelentõséget
tulajdonítottak ötletének. A Slavno je za otadbinu mreti
3
(Mily dicsõ a hazáért halni) átmásolását
izgalmasabbnak éreztem, itt ugyanis nem grafikai lap alkotójaként,
hanem szó szerinti átíróként, Danilo
Kis-maszkban lépett fel. Az azonban mindkét alkalommal nyilvánvalónak
tûnt, a hagyomány vállalásáról,
az elõképek kijelölésérõl van szó.
A továbbiakban az átírást nem mint a másolás
megfelelõjét, hanem mint
átvételt,
mint
egy igen gazdag jelenségkör elemét szeretném
körüljárni. Ezen belül nem
tematikus, motivikus,
hanem
mûfaji, strukturális
karakterû átvétel-típusokat
kívánok érinteni, valamint néhány lehetõséget
a kiterjedés, a jelleg alapján megkülönböztethetõ
szövegközi,
illetve
szövegbelsõ
változatok közül.
Az elõbbiek terepe a
mûvek, szövegek, beszédmódok,
a
szellemi kultúra különféle
nyelveinek térköze,
az utóbbiak kontextusa a
saját opus.
Rájátszás?
Visszatérve
a felolvasott prózarészletekhez, eldönthetetlen számomra,
átírások-e egyáltalán. Szövegen,
regényen belüli helyzetüket illetõen mindenképpen,
hisz mindkettõ a prológus-hagyomány továbbírása.
Egymáshoz való viszonyukat illetõen nem ilyen egyértelmû
a válasz. Hogy a sokat hivatkozott, eredetiségérõl
híres és a posztmodern regényfikció eljárásainak
egyik kanonizálójaként ismert Calvino utánozott-e,
másolt-e, nem tudom. Mindenesetre az 1979-ben megjelent olasz regényt
tizenkét évvel megelõzi a francia példa, Le
Clézio
Terra amatá
ja (1967), melynek prológusába
a Calvino-szöveg elõtt olvastam bele. Hangnem, modor, második
személyû megszólítás, az olvasóhoz
való közvetlen odafordulás, bizalmaskodás tekintetében
megtévesztésig hasonlít egymásra a két
regényfelütés. Egyetlen árulkodó jel,
hogy az elsõ regény megszólított virtuális
olvasója már papucsban van, míg Calvino csak ekkor
szólítja fel, hogy vesse már le a cipõjét.
Lehetséges, hogy az alapszituációt illetõen
csupán véletlen egybeesésrõl és nem
átvételrõl van szó, lehet, hogy Calvino játékos
megoldásainak egyikérõl. Mindenesetre olyan cikázás,
vibrálás következik be a két szöveg között,
melyre felfigyelünk, amely emlékeztet egy korábbi megszólításra,
eszünkbe juttat egy már hallott hangfekvést, például
a Le Clézióét. Ha kitervelt a
rájátszás,
s e tervet felismerjük, máris a szövegközi térben
járunk, töprenghetünk errõl vagy arról az
elméleti problémáról. Ha véletlen, akkor
pedig az elmúlt évtizedekben kialakult olvasási reflexek
léptek mûködésbe, tehát saját irodalomértelmezési
beidegzõdéseink csapdájába estünk.
Átiratváltozatok
.
Az mindenképpen egyértelmûnek tûnik, hogy az
irodalmi
transcriptiók
sokféle lehetõsége
és változata a hagyománnyal létesített
kapcsolat megnyilvánulása, amelynek terepe a
szövegközi,
mûfajközi
és a
kultúraközi térség.
A
zenetudomány is igen változatos jelenségkörrel
szembesül, amikor számba veszi az
átirat, variáció,
feldolgozás, fantázia, reminiszcencia, parafrázis,
kivonat, kollázs, potpourri
stb. kérdéseit. E
kölcsönviszonyba a folyamat mindkét tényezõje,
az alkotó és a befogadó is belép, az egyik
által felvett kapcsolatot a másik egészíti
és teljesíti ki, saját idejével, saját
tapasztalatával, tapasztalásmódjával, kreatív
logikájával vagy interpretációs beállítottságával.
A modell, minta, elõkép, preforma, architextus egyes korokban
normaként szerepelt: a tisztelgés, kötõdés
kifejezõdésének helyére késõbb
inkább az eltérés, destruálás, ironikus
deformálás, a
paródia, rájátszás,
felidézés
és
idézés
gesztusai
kerültek. A párbeszéd, kapcsolat és viszony megteremtésének
archaikus és mai változatai egyaránt az elevenné
tétel dinamikus lehetõségei. Ilyen rendeltetés
tulajdonítható az
átköltés, fordítás,
újrafordítás, újraértelmezés
eljárásainak is. Mindez az irodalom természetes belsõ
folyamatainak része, ha éppen nem ez az, ami történetét
megalkotja vagy hatástörténeti folyamként hömpölyögteti.
A zene, a képzõmûvészet vonatkozásában
hasonló észrevételeket tehetünk.
Az a tény, hogy az átírás
szó azt a sokféle megoldást idézi, amely vagy
mint fölérendelt, vagy éppen mint a genushoz viszonyított
species kategóriák merülnek fel, kissé megnehezíti
a tárggyal kapcsolatos elmélkedést. Michel Butor a
fogalom hallatán a hangok írásképére,
a lejegyzésre asszociál.
4
Bennem a szóbeliségbõl
az írásbeliségbe átlépõ elsõ
betûvetõket, a mitologikus, folklór, történeti
és vallási hagyomány átadóit, mesemondókat,
megéneklõket, jokulátorokat, krónikásokat,
prédikátorokat, vagy mindebbõl szövegeket alkotó
írástudók sokaságát idézi. Továbbá
a kódexmásolókat, krónikásokat, scriptorokat,
lejegyzõket, illusztrátorokat. A szellemi hagyományozás
korszakokat összekapcsoló felüljáróival
egyidõben az aluljárók, furatok, ásatok hálózata
is kirajzolódik. A megfestés, dramatizálás,
a megfilmesítés ugyancsak az
átvétel, kölcsönzés,
médiaközi transzpozíció
alapmûveleteire
vezethetõ vissza. A nyelvi, irodalmi
ráírások,
beleírások, átköltések, hamisítások,
utánzások, plágiumok, pamfletek,
tematikus és
formai
variációk
a kulturális emlékezet
mûködése felõl is megközelíthetõk.
A felüljárókat a nem diakronikus vonalak mentén
jelentkezõ kapcsolatlétesítésként képzelem
el. Az aluljárókat a rejtett, alig észlelhetõ
megoldások építik, melyek filológiai, történeti
és elméleti problémákat vetnek föl.
Mûfajközi térség.
A dráma, líra, próza közötti áramlás,
továbbá a fikciós alakzatok és a nem fikciós
szövegtípusok közötti érintkezés a
poétikai rendszerezésekkel egyidejû: a törekvés
szüntelenül konfrontálódik az átjárhatatlanságot
védõ poétikákkal. A modern és a posztmodern
elõtt is voltak korok, melyekben a mûködési terep
hangsúlyosan a szövegközi térség volt. A
tárgyi, tematikus parallelizmusok körét gazdagító
megoldások, mint a
motivikus párhuzam,
vagy a szerkezetiek,
mint a
beékelés, mise en abyme, transzformáció,
montázs, kollázs, deformáció, utalás,
idézet, önidézet, ismétlés
a jelen
korszakot mindenképpen belülrõl jellemzik. Northrop
Frye
archetípus
fogalma azoknak a folyamatosságot
létrehozó és érvényesítõ
visszatéréseknek, utalásoknak a megnevezésére
irányul, amelyek szerinte építõkövek,
építészeti
tömbök
módjára alakítják az irodalom
rejtett belsõ járatait. Szerkezeti egységekrõl,
eljárásokról és nem tematikus vagy tartalmi
összetevõkrõl van szó, melyek szívósan
ismétlõdnek, variálódnak. Frye elképzelésével
rokon a Genette>-féle
architextualitás
mûfaji
problémaköre is, "vagyis az a bennefoglalási viszony,
amely egy szöveget azokhoz a diszkurzus-típusokhoz fûz,
amelyekhez tartozik - egy szöveg több típushoz is tartozhat
egyszerre -, vagy amelyekbõl éppen kilépni törekszik.
Ennek a viszonynak az el- és felismerése után próbálkozhatunk
a tematikus, modális, formális stb. mûfajelképzelések
leírásával."
5
A névtelen scriptor utóda,
az öntudatosodó, nevét, jogait védõ szerzõ,
majd a teoretikus konstrukció következtében elméletileg
kétségbevont szerzõ-kategória újabban
mintha az átadó és átvevõ szerepeit
váltogatná. A szerzõség kérdésének
elméleti radikalizálása megközelítõleg
egybeesik a törekvéssel, hogy a prózai elbeszélés
fikcionálja a szerzõ és az olvasó kategóriáját,
és a másik két fiktív alakkal, az elbeszélõvel
és a történetbeli alakkal egy sorba állítsa.
Dinamikussá és több pólusúvá válik
a játék, melyben Borges, Eco, Calvino, Ransmayr, Esterházy
és a rokon alkatok kedvükre áshatják csapdáikat
hol a figuráknak, hol saját maguknak, vagy a történet-megértési
logikának és a prózaolvasási szokásoknak.
Borges egy Cervantest újraíró novellahõst teremt,
így mintha a posztmodern lovagregény létrehozásán
fáradozna, amivel persze kettõs
paródiát
alkot. A regény a lovagregény, Borges története
pedig a posztmodern elbeszélõi pozíció és
a szerzõség paródiájaként születik.
Borges irodalom-felfogása annak a radikális kritikának
a jegyében alakul, mely szerint az irodalom nem teremtés,
nem bemutatás, nem ábrázolás, hanem a már
meglevõ képek, történetek, szimbólumok
újrarendezése,
imitatiója.
A létrejövõ
metanyelv paradoxona, hogy fikciójának tárgya maga
az irodalom, formája pedig a
kompiláció, kommentár.
Az intellektuális kombinatorika a kulturális archetípusok
felidézését metanyelvi rendszerként mûködteti,
a meglevõ mûvelõdéstörténeti anyagot
pedig elsõdleges nyersanyagként használhatja, mert
maga e metanyelv a nyelve. Az öntükrözõ tükrök,
az utalások utalásai, idézetek idézetei - tematikus
és formai, mûfaji
déj… vu
-k. Borgesnél
az elõbbi a képi, szimbolikus hagyományt, az utóbbi
a parabola, a metaforikus, allegorikus elbeszélõ-tradíciót
írja újra.
Történeti, mûvelõdéstörténeti
emblémák.
A Borges-olvasó Danilo Kis nem a
fikciós
talált tárgyra
figyel: ugyanannak az eljárásnak
a fordítottját követi, amit Borges a lexikográfiai
tényanyagként prezentált fikciós narratívákkal.
Kis a szovjet történelmi dokumentumokat és a bio>grafikus
anyagot fikcionalizálja. Az erudíciós, civilizáció-
és mûvelõdéstörténeti referenciák
helyét itt a történetírás, a forradalmi
mozgalmak, üldöztetések története tölti
be. Az útvesztõk nem a képzelet, hanem a huszadik
századi gulágok és politikai vesztõhelyek labirintusai.
A primér dokumentáris forrásanyag úgy válik
irodalmi átírássá, hogy közben alapvetõen
átformálja a tény és fikció kapcsolatát:
a dokumentum nem válik irodalmivá, hanem az elbeszélés
lesz dokumentumszerûen sokkoló és nyers, anélkül,
hogy fikciós jellege megkérdõjelezõdhetne.
A
res gesta (historia)
Homérosz óta a legkülönfélébb
formában vált
res fictá
vá. Danilo Kis
az átjárhatóság lehetõségeit
állítja, ahogyan a jeles elõképek közül
a Saxo Grammaticus
Gesta Danorum
át olvasó Shakespeare
vagy a 18. századi drezdai, lipcsei dokumentumgyûjteményt
olvasó Kleist is. A
Kolhaas Mihály
történetet
tartalmazó anyag nem merült ki a múlt században,
Márton László számára is rejtett még
feltáratlan forrást. Egyik esete, ügye, perirata úgy
került kölcsönviszonyba a fikcióval, hogy a
Jacob
Wunschwitz igaz története
címû regény
felidézte, átírta, elszigetelte a históriától,
a históriától elválaszthatatlan jeleket, kódokat
azonban megõrizte, sõt felerõsítette. Az értelmezõk
azután hozzáláthattak a szövevény felfejtéséhez.
A mûfaj mint metanyelv
. Calvino
hasonlóképpen igen kiszámítottan cselekszik,
amikor az elmés
játékosságot
és
egy másféle kombinatorikát egyesít. Mai olvasatban
ugyanis a
Ha egy téli éjszakán az utazó
címû
alkotás nemcsak a regénymûfaj poétikai hagyományának,
típusainak, konvencióinak ironikus kifordítása,
hanem egyben a posztmodern prózaelméletek oldott kifigurázása
is, melyek részben éppen az õ ötleteire hivatkoztak.
A kommentár itt metanyelvi elemként épül be a
fikcióba, s még hatásosabban, a formálás
révén. Calvino a mûfaj dekonstruálásával
konstruál új mûfajmodellt, melyben a mûfaji önreflexió
is elbeszélõ-funkcióra tesz szert.
A témák, helyzetek, alakok,
típusok visszatéréséhez hasonló mindazon
mûfajkonstituáló elemek vándorlása az
irodalmon belül, vagy bizonyos szerkezeteknek kívülrõl
befelé, illetve az irodalomból kifelé irányuló
mozgása, amelyek kultúrkörönként különös
hálókat szõnek. Novella nem jött volna létre,
ha Boccaccio nem tanúsít affinitást a legkülönfélébb
szóbeli és írott, régi és korabeli,
vallási és világi, mitikus és profán,
keleti és nyugati, mûvészi és nem mûvészi
narratíva iránt, melyek tapasztalatát, elemeit, történeteit
szintézisbe foglalta, és az addigiaktól eltérõ
rendeltetéssel látta el. Schlegel, Bahtyin, Todorov egybehangzó
álláspontja szerint ugyanakkor a regény az a mûfaj,
amely minden megelõzõ mûfajt magába foglalhat,
s minden egyéb befejezett mûfajjal szemben ez az egyetlen
fejlõdõ, nyitott forma: sõt Bahtyin az egész
irodalom jövõjének megszületését
a regényben látta elképzelhetõnek.
A mûfaji emlékezet
nem tematikus, szimbolikus összetevõkkel mûködik,
mint a mitológiai és a bibliai referenciákra alapozott
ismétlések. A részleges vagy teljes formai, alakzati,
szerkezeti
áthelyezések, párhuzamok, adaptációk
fontos, megújító poétikai lehetõségek.
A mûnemi szempontból közelebbrõl nem definiálható,
inkább sajátos modalitásbeli, diszkurzív jegyekkel
jellemezhetõ megnyilatkozásformák, szövegalakzatok
a ready made módján képesek mûfaji körvonalak
felidézésére. Úgy utalnak vissza egy-egy mûfaji
elõképre, hogy csak igen közvetetten válnak leszármazottaivá.
Barthes szerint ez az egyik útja az olvasható
(lisible)
hagyományból az írhatóba
(scriptible)
való
átemelésnek. A másik út a kommentáron
és interpretáción múlik, amely a jelenbeli
affinitás és mûvészetértelmezési
tapasztalat alapján felnyitja, újrafelismeri, újraértelmezi
a lappangó hagyományt, mint Barthes az
S/Z
-ben (1970)
Balzacot, Kristeva
Chrétien de Troyes
-t, Todorov a
Decameron
t.
Önidézet.
A szerzõi
fiktív univerzum, a saját opus mint kontextus, az életmû
mint szöveg is az
átírás, idézet
és
interpretáció
tárgya lehet. A szövegbelsõ átvétel, az
önidézet
a saját mûhöz való értelmezõi,
átértelmezõi viszony eszköze. Az ilyen hivatkozás
és ismétlés másfelõl arról tanúskodik,
hogy az opus elemei, értelemegységei, formai és nyelvi
megnyilvánulásai ugyanolyan elõre gyártott
és újrafelhasználható tárgyak, mint
a szellemi hagyaték egyéb objektumai. Rilke
Malte Laurids
Brigge feljegyzései
(1910) címû mûve, melynek
elsõdleges munkacíme
Prosabuch
volt, ebbõl
a szempontból egészen különleges. A
Prózakönyv
lényegében az 1904-1910 között, négy különféle
idõszakban írott, más-más kéziratanyagból
szerkesztett szöveg 71 szegmentumának anyagát tapasztalatok,
képek, tények (Rilke szavával
Erfahrungen, Bilder,
Tatsachen)
alkotják. A felsorolás különféle
nyelvi vagy elsõdlegesen éppen nem nyelvi mozzanatokat tartalmaz.
Mindezt nem a regény kategória, hanem átmenetileg
a
prózakönyv
(vagy mint egyik kései olvasójánál,
Tolnai Ottónál, a
Prózák könyve
)
foglalja keretbe. A végleges címben szereplõ
Aufzeichnungen
fogalom sem fikciós formai hagyományra utal, hanem éppen
a tényszerûségek nem mûvészi leltárára,
katalógusára. A szöveg végsõ elrendezése
a naplóformát követi, ami ugyancsak az irodalmi peremkerület
alakzata. A nem fikciós mûfaji és beszédalakzatok
a
Malté
ban regénnyé rendezõdnek, a szerkezetet
alakító
szöveg-szólamváltások
azonban érintetlenül hagyják, nem módosítják
a különféle diszkurzustípusokat, ám alaposan
átértelmezik a regénykonvenciót. A feljegyzés,
parabola, kommentár, mese, narráció, leírás,
retorizált dikció, levél, konfesszió, versmotívum,
napló, emlékezés egyszeri, e regény idejére
érvényes többszólamúságot eredményez.
Ezt követhetné a kérdés: milyen elõföltételezésnek
felel meg, ha regényként olvassuk e mûvet, lehet-e
egyáltalán, ellentétben áll-e a mûfaji
kánonnal a tízes években vagy azóta. Az említett
erõs empirikus összefüggésláncnak, nem fikciós
kontextusnak a megfelelõje a szöveguniverzum másik sajátossága,
az önidézet szerepe, tehát az
életmû
mint regényformáló textuális együttes
kérdése. A filológiai tárgyként is felfogható
problémából e pillanatban egyetlen tényt hangsúlyoznék:
a levelek, versek, jegyzetek, prózák átvett, beékelt
töredékei e másik mûfaji rendszert saját,
új kontextusként mûködtetik. Újabb járatot
mutatnak meg a regény felé az
Ewald Tragy, Családi
ünnep, A tornaóra
címû rövidprózák
darabkái, helyzetei, valamint a
Der Abendteuer, Persisches Heliotrop,
Die Spitze I, II, Die Brandst„tte, Der Nachbar, Die Versuchung, Der Leser,
Pont du Carrousel, Der Blinde, Vergiss, vergiss, Bestürzt fast ward
er,
stb. címû versek elemei. A biografikus dokumentumanyaghoz
tartozó, abból vett, átvett fragmentumok pedig nem
a fentiekhez hasonló fikcióss, hanem a nem fikciós
diszkurzus közötti áthatolási irányt jelzik.
Az opus mint átjárhatóság.
Vannak szerzõk, akik ragaszkodnak az állásponthoz,
mûveik addig változtathatók, amíg alkotójuk
mûködik. Nincs végérvényesen lezárt
alkotás, nem variálható szöveg vagy szövegegyüttes.
Esterházy Péter
Bevezetés a szépirodalomba
címû
opusa nem újraírás, hanem
újraszerkesztés
eredménye. Mészöly Miklós is több alkalommal
szerkesztett saját mûveibõl új alternatív
kompozíciót, amely kiragadta az eredeti összefüggésbõl
a meglevõ mûvet és új kontextus részévé
tette (
Az én Pannóniám,
Szekszárd,
1991). Az eljárás egyik említett szerzõnél
sem feltétlenül érintette a mûfaji határsávokat,
mégis kifejezetten új olvasat lehetõségét
biztosította. Mészöly 1994-ben Párizsban megjelent
prózakötetéhez nem egy novellajegyzéket, szövegválogatás-javaslatot
nyújtott át, hanem korábbi önálló
prózai írásait egy beékelt narrátori
szöveggel, a címek elhagyásával laza történetsorrá
szõtte. A
Variations désenchantées
alcíme
"Pseudo-roman" lett. Magyar kiadásakor a szerzõ által
"hamisított", sõt a francia változathoz képest
tovább hamisított, bõvített szövegkorpusz
a
Hamisregény
(1995) címet kapta. Mészöly
mûvében e kiadást megelõzõen és
azt követõen is hangsúlyosak a szövegbelsõ
átalakítások nyomai. A megírt és az
újonnan születõ mûvek közötti szövegtérben
kötetlenül mozgatja alakjait, helyszínekhez, helyzetekhez,
cselekménytöredékekhez, viszonyokhoz tér vissza
ismételten. A visszakanyarodás korábbi mûvek
szerves egységeihez a szerzõi intertextuális, s még
pontosabban
intratextuális
mûveletsor része,
az önidézés és áthelyezés, beékelés
pedig nemcsak új összefüggés létrehozása,
hanem a szerzõ által olvasott opus kommentárja is
egyben.
A mise en abyme, a betét mint
mûfaj.
Michel Butor, Jean Ricardou és a hatvanas évek
francia kritikusai sokat foglalkoztak az irodalmi
lebegõ pajzs
elméleti kérdéseivel, majd a hetvenes években
Lucien D„llenbach összefoglalta a befelé tükrözõ
6
elbeszélés problémáját. Nem tudom, nem
lehetne-e ezzel a kategóriával jelezni a beékelésnek
azokat a változatait is, amikor az átvételek a saját
opus belsõ járatain közlekednek. Butor a metamorfózisokról
értekezve írja: "Azt a kritikai munkát, amirõl
az író azt hiszi, csak mások mûvén gyakorolhatja,
írása elsõ olvasójaként, saját
alkotása kapcsán kezdi el. Tevékenysége, mint
egy tükör, saját magát is tükrözi. A
regényekben regényírók, olvasók szólalnak
meg. Ez az öntükrözés - regény a regényben,
színház a színházban, film a filmben - korunk
mûvészetének egyik alapvetõ vonása, és
ez szoros rokonságba hozza bizonyos elõbbi korokkal, elsõsorban
a barokk mûvészettel: mindkettõ önmagára
kérdez, s visszahajló gesztusuk: válasz a világ
arculatának változására."
7
Az önidézet,
átszerkesztés, átírás reflexió
és önreflexió. Az önreflexió pedig a változtatás,
a korrekció és az önértelmezés gesztusa.
* Thomka Beáta és Szigeti Csaba itt olvasható írásai elõadás formájában 1998. október 3-án, a hatodik alkalommal megrendezett JAK Tanulmányi Napok az átírásról szóló konferenciáján hangzottak el. A másik két elõadást, Bagossy László Adalék a színpadi szöveghûség moráljának genealógiájához (átirat) , valamint Selyem Zsuzsa 768 = 186 (Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnõ pillantása címû regényérõl) címû munkáját áprilisi számunkban adjuk közre. - A szerk.
1
J. M. G. Le Clézio:
Terra
amata.
Tellér
Gyula ford. Modern Könyvtár.
Európa. Budapest, 1975. 6-7.
2
Italo Calvino:
Ha egy téli
éjszakán az utazó
. Telegdi Polgár István
ford. Modern Könyvtár. Budapest.
1985. 6.
3
Danilo Ki12>:
Enciklopedija
mrtvih.
Zágráb, Belgrád. 1983.
139-146.
4 Michel Butor: Irodalom, fül és szem. Modern Könyvtár. Budapest. 1971.
5
Vö. Gérard Genette:
Introduction
… l'architexte.
1979. Op. cit. Angyalosi Gergely:
A
sólyom szövegszerûsége.
Alföld.
1998. 2. 49.
6
Vö. Lucien Dallenbach:
Le
récit speculaire: Essai sur la mise en abyme.
1977. "Az önreflexió
egy változatáról van szó, amikor a szöveg
egy részlete az egész szövegrõl magáról
állít valamit, azt világítja meg vagy azt értelmezi;
kis tükör, gyakran észrevehetetlen, amely mintegy ¯befelé
tükröz. A mise en abyme sokszor
történet a történetben:
a belsõ szöveg tehát a szöveg egészével
kerül viszonyba, belsõ intertextualitásról van
szó. A két történet kapcsolata (már ha
történettel van dolgunk) sokféle lehet. (...) a belsõ
történet (Gérard Genette terminológiájával
élve:)
máscselekményû".
Kálmán
C. György:
Te rongyos (elm)élet!
Budapest. 1998. 37-38.
7 Michel Butor: i.m. 179-180.