A szél se jár. A Nap se
ég.
Halott sivatagvidék.
Sebzõ kövek. Fekete ég.
Elég a kín. El az öröm.
Ellobbannak a csillagok.
Csönd, halál minden délkörön.
Megfejthetetlen
Még várom az üzeneted.
Mintha még érkezne levél.
Tõled, ki e világ kódjait
régen feledted. - S csak a fény,
cikázva hulló fényjelek.
A minden titkait megvalló,
a csillag sugarával írt
megfejthetetlen üzenet.
Kezdet óta és mindörökre
Változatlan ott minden. Végleges.
Kõtár. Ott minden mozdulatlan.
Nem forognak a csillagok.
Állnak kezdettõl s mindörökre.
Nem virrad ott. Nem alkonyul.
Örökös napszak. Örökös
évszak.
A tenger és az ég azúrja
nem izzik el. - S el nem fakul.
Akár a föld, a fû
Része vagy már a napjaimnak,
az örökforgó évszakoknak.
Hajnallal kelsz, alkonnyal nyugszol.
Része vagy már a létezésnek.
Akár a föld, fû, csillag,
ének.
Lüktetsz a mindenség erében.
Állandó vagy, ha észrevétlen.
És leszel majd halálom
része.
Szótalan a törvény
beszéde.
Sötét, kialvó égitestek
utolsó fénye, lobbanása.
Mulandóságom örökléte.
Tébolyda és börtönfalak
A komor-szürke hamuszín
belepte a világokat.
Kioltva minden ragyogás
a halott csillagok alatt.
Házad, emléked pusztulóban.
És végezetül ez marad.
A hamu hideg szürkesége.
Ítéletnek és mementónak:
tébolyda meg börtönfalak.
Méltóság, kõ
Nem a halál iszonyata.
Nem halálod üszkös
sebe.
Az egyetemes gyász csöndje
ég.
Méltóság. A múlt
ünnepe.
A fájdalom lappadó lángja.
Kõ. A törvény világossága.
Arcodat idézõ szeansz.
Az emlék oldó szertartása.