PAUL CELAN

A szigetre
(Inselhin)

A szigetre, a holtakkal együtt,
a kivájt fával jegyben,
az ég keselyûként les a karokra,
a lelkeken szaturnuszi gyûrû:

így evez, aki szabad és idegen,
a jég és a kõ mesterei:
körülvonyítja õket a cápakék tenger,
körülkongják a süllyedõ bóják.

És eveznek, és eveznek, és eveznek -:
Ti holtak, ti úszók, elõre!
Holnapra ránk zárul a varsa!
Holnapra gõzzé válik a tenger.
 

Sibbolet

Együtt köveimmel,
a rácsok mögött
naggyásírt kövekkel,

vonszoltak
a piac közepére,
és ott
fölvonták a zászlót, melyre
sohasem esküdtem.

Sípjel,
az éj kettõs sípjele:
gondolj a sötét
ikerpírra
Bécsben és Madridban.

Tartsd félárbócon a zászlót,
emlékezet.
Félárbócon
ma és mindenkor.

Szív:
itt is mutasd meg magad,
itt, a piac közepén.
Kiáltsd, Sibbolet,
kiáltsd a haza idegenségének:
Február. No pasaran.

Egyszarvú:
te ismered a köveket,
te ismered a vizeket,
jöjj,
én odavezetlek
Estremadura
hangjaihoz.
 
 

Egy szál gyertya elõtt
(Vor einer Kerze)

Öntött aranyból, ahogy
maghagytad, anyám,
készítettem a gyertyatartót,
halálod leánya
szilánkokra tört napjaimon
belõle fel-felsötétlik.

Karcsú,
mandulaszemû árnyék,
száját és kelyhét
az álom apró állatai táncolják körül,
felszáll a megnyíló aranyból,
és fölemelkedik
a most hasadékáig.

Éjfedte
ajakkal
mondom az áldást:

A három nevében,
akik harcolnak, de egymáson sose gyõznek,
míg az érzések sírjába az éj alá nem merül,
a három nevében,
akiknek gyûrûje rám ragyog,
ahányszor megoldom a fák haját a mélyben,
hogy gazdagabb áradás zúgja át -,
a három közül az elsõ nevében,
aki felkiáltott,
mert megelõzte szava, ahol élnie kellett,
a három közül a második nevében, aki látta ezt, és sírt,
a három közül a harmadik nevében, aki fehér köveket
rak középre, -
feloldozlak az ámen alól,
mely süketebb, minden szavunknál,
feloldozlak az acél fénye alól, mely az áment tartja,
ott, ahol toronymagasan a tengerbe lép,
ott, ahol a szürke, ahol a galamb
a halálon innen és túl
fölcsipeget minden nevet.
Maradsz, maradsz, maradsz
egy halott gyermeke,
vágyam tagadásának szentelve, eljegyezve az idõ szakadásának,
az anyaszó vezetett elé,
hogy egyszer
megremegjen a kéz,
mely újra és újra a szívemért nyúl!
 
 

Kunyhóablak
(Hüttenfenster)

A szem, sötét:
mint egy kunyhó ablaka. Összegyûjti,
ami világ volt, világ marad: a vándor-
keletet, a lebegõket, az
embereket-és-zsidókat,
a felhõk népét,
mágnesként
közeledik, szívujjakkal
hozzád, föld:
jössz, jössz,
lakni fogunk rajtad, lakni, valami

- egy lélegzet? egy név? -

kering az elárvultban,
táncolva, esetlenül,
az angyal-
szárnyak, a láthatatlantól
elnehezülve
a sebesre nyúzott lábra esnek,
a fejnél kiegyenlíti
a fekete jégesõ, amely
ott is hullott, Vityebszkben,

- és akik e földbe vetették,
mimetikus páncélökölhorgokkal
utolsó magját is kiírják! -,

míg õ kering, kering,
keresi,
keresi lent,
keresi fent, messze, keresi
a szemmel,
lehozza az Alpha Centaurit, az Arktust,
és a sírokból felhozza a fényt,

a gettóba tér, az édenbe, leszüreteli
a csillagképet, amelyre neki,
az embernek, szüksége van, hogy lakozhasson,
itt, az emberek között,

lelépi
a betûk hosszát és a betûk
halandó-halhatatlan lelkét,
az alefhez tér és a zsidóhoz és tovább

felépíti a dávidcsillagot,
felragyogtatja, egyszer,

és hagyja kihunyni - ott áll,
láthatatlanul,
az alfánál és az alefnél,
a zsidónál, másoknál,
mindenkinél:
benned,

Beth -
ez a ház, ahol az asztal áll

a gyertya fényével, a gyertyafénynek.
 

SCHEIN GÁBOR fordításai


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/