TOLNAI OTTÓ

p

pilinszky az IN MEMORIAM CELAN-t készül meg-nemírni
(3., befejezõ rész)

A párolgó kávé
s künn az a szõnyegbe bugyolált
madagaszkári
vagy szenegáli figura
hiába venném meg a súlyos szõnyeget
holnap másikkal jelenne meg
ám ha azt is megvenném
lassan
felszorulnék a mennyezetre
mint tél folyamán
ahogy akoljában a bárányt
önnön ürüléke
lassan szépen felszorítja
az istenhez
otthon néha én is magamra borítom
a szõnyeget
kíváncsi vagyok belõlem milyen
madagaszkári
vagy szenegáli szõnyegárus
figura lenne
ki venné meg tõlem végül is
meztelensége bíborpalástját.
 

Kisfiú baktatott elõtte
váratlan megállt
talán hogy lecsúszott
harisnyáját megigazítsa
fél gyerekkorom nekem is ebben múlott el
a férfiaknak és a nõknek finom bõrökbõl rózsaszín fodros
gumikból bonyolult harisnyakötõik voltak
fél gyermekkorom nekem is ebben múlott el mondta:
felhuzigálni a harisnya lecsúszott szárát
a kisfiú tehát váratlanul megállt
lehajolt féllábbal talán le is térdelt
majd finom vékony ujjaival
a felbontott útburkolatból körülményesen
kiválasztott egy macskakövet
maga elé emelte
hosszasan nézegette
megvizsgálta mind a négy oldalát
megvizsgálta mind a négy élét
megvizsgálta mind a nyolc sarkát
én fennebb álltam a frege utca sarkán
valójában egy montenegróba induló
buszra vártam miközben éppen
e görög szabadságharcos életrajzát
böngésztem a falra erõsített márványtáblán
a kisfiú pedig lenn a kalimegdáni
villamossínekhez közel térdepelt
lélegzetvisszafojtva vártam
mi fog most történni
s akkor még úgy félig-meddig térdepelve
vigyázva önnön fejéhez ütötte
egyszer még egyszer önnön fejéhez ütögette
majd szépen visszahelyezte oda
ahonnan felemelte:
 

walter benjamin szavai jutottak eszembe
igen elsõ pillanatban arra gondoltam minden bizonnyal:
fakocka.
ismét bevezetik a macskakövek helyett a fakockákat

Hausmann egyszer s mindenkorra lehetetlenné akarta tenni
Párizsban a barikádok építését.
Ez a szándék vezette már Lajos Fülöpöt is,
amikor fakockákkal burkoltatta az utcákat.
az igazság az hogy valójában a marat/sade
belgrádi elõadása elevenedett meg elõttem
fûzte hozzá pp howard
danilo ki-sel néztük
s noha danilo egyáltalán nem volt 68-as
(orosz emigránsok gyerekeivel
sejkával mihajlovval barátkozott
sosem is voltak balos illúziói)
mintha õ is elérzékenyült volna
elhittük hogy máté gabi
kezében azzal a bizonyos macskakõvel:
sír.
azóta naponta hallgatom gabit a rádióban
õ helyettesíti most a sinkovitsot
(késõbb majd még újra visszahozzák a sinkovitsot)
nézem ahogyan kosztolányit kosztolányi-hõsöket
alakít
istenem miért gondolják hogy nemecseknek
kell alakítania ezt a raccsoló két méteres
mediterrán figurát
akinek a feje vagy a lába
nézzük csak meg jobban például
azt a lidón készült fotóját
a szó szoros értelmében kilóg a képbõl
hallgatom nézem gabit naponta
de azóta még egyszer sem sírta el magát
én hiába zokogok a lyukas zoknikba
a lyukakkal teli ólomteknõbe
ki kell várnom gabit
ahogy egyszer csak némán felsír
zokog egész nap a rádióban
én meg csapkodni kezdem a hasam
úgy röhögök
igen én is benne a rádióban
úgy röhögök a boldogságtól hogy a gabi
végre ismét:
sír.
nem csak tisztábban okosabban tagol
kevesebbet affektál s fõleg nem patetizál
hanem ismét:
sír.
milyen szép lesz
mennyire igazi
reggel felcsapom a kossuthot
és hallom benne ahogyan gabi:
sír.
és aztán teszem szépen a dolgomat
megyek ide-oda
ólálkodok itt-ott néha talán fel is jegyzek
valamit
de közben tudom ha hazaérek s ismét felcsapom
a kossuthot hallani fogom benne ahogyan gabi:
sír.
és hát ez persze többek között:
olyan kosztolányis is.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - --
a nagysikerû elõadás másnapján a következõ sorokat
olvashattuk a magyar szó-ban:
 
 

A kaposváriak Marat/Sade elõadását talán legcélszerûbb
az utolsó jelenettõl visszafelé értelmezni.

Az elmegyógyintézet falai a magasba emelkednek, a fenékfalat
beborító függönyön egy nagy városi tér esõbe veszõ képe látható, a
néhány perccel elõbb még lelkes elszántsággal, dübörgõ léptekkel és
harsány énekszóval, szorosan egymás mellett menetelõ szereplõk most
mint a kidõlt, egymásra dobált hasábok fekszenek, köztük áll a Kikiáltó,
kezében a barikádok macskakövével - és sír, hosszan, rázkódva. Siratja
a forradalmat, a nagy emberi tettek jelképét.

Nem érdektelen a zárójelenethez idézni Peter Weiss drámát
záró utasítását: A zene, kiáltozás és dobogás viharossá fajul. Erõs
huzat tör be felülrõl, az oldal>ablakon át. A nagy függönyök lobogva
csapódnak be a színpadra. Coulmier - az intézet igazgatója - a tribünre
menekül, és vészcsengõjét rázza. Az ápolók korbácsaikkal a betegekre
vetik magukat. Roux elõrerohan, és megbéklyózott kézzel, betömött
szájjal, háttal nyomul a menetelõknek. Fel akarja tartóztatni õket,
a menet azonban felszippantja, eltûnik a sorok között, és mindenki
nyomul tovább elõre. A betegek õrjöngõ táncba kezdenek. Sokan mámorosan
ugrálnak, és forognak. Coulmier az ápolókat a legvégsõ erõszakra ösztönzi.
A betegeket sorra leütik. A kikiáltó a zene ütemére nagyokat ugrál
a zenekar elõtt. Sade a széken áll, és diadalmasan kacag. Coulmier
kétségbeesetten jelzi, hogy eresszék le a függönyt.

A különbség szembetûnõ. Az elõadásban a betegek nem járnak
õrjöngõ táncot, Sade nem ül a széken és nem kacag diadalmasan, Coulmier
nem jelzi kétségbeesetten, hogy eresszék le a függönyt, a zárójelenetben
már nincsenek ápoltak és nincsenek ápolók sem. Egyetlen halomban fekszenek
mindannyian. A Kikiáltó (a remek Máté Gábor) sem ugrál nagyokat a
zene ütemére. Csak áll és sír. Jajgat.
 

az igazság az
hogy az elmúlt évtizedekben egyszer én is
ismét érintettem ezt a problémát
mármint a macskakövet
amellett persze hogy szép gyûjteményem van belõlük
mármint a különbözõ városokból összehordott
macskakövekbõl
akár el is képzelhetnénk egy macskakõ-múzeumot
ugyanis a festõ-szobrász paizs lászlónak
(aki különben sokáig fõleg plexivel dolgozott)
van egy (számomra antologikus) alkotása:
minimális intervenciót végez
fémcsíkot applikál egy macskakõbe
megvasalja
valahogy úgy kell elképzelnünk
mint ahogyan a lovat patkolják
illetve pontosabban ahogyan a tojás
illetve hályogkovácsok dolgoznak
a kaposváriak marat/sade-ja óta
ez volt az egyetlen méltó megérintése
a dolognak
mármint a macskakõnek
költeményem befejezéséül még csak annyit
hogy kritikus barátom szavait olvasva most
azt kellett látnom hogy én valójában
sade márki (vagy mondjuk nietzsche) szerepét
szerettem volna alakítani a kossuth rádióban
jóllehet én is csak:
sírok titokban
(nem jajgatok még azt hiszem gabi sem jajgatott
itt egy pontosabb kifejezésre lenne szükségünk
a sírás és a zokogás illetve hát jajgatás között):
 

A nagykapu kilincsérõl ismerte fel
szülõházát
más már minden megváltozott
ha lenne pénzem visszavásárolnám
abból a kilincsbõl kiindulva
nem lenne nehéz újravarázsolni
egykori külsejét
a szobák illatát sem lenne nehéz
pipamocsokból árvácskából zsálfiából
rühkenõcsbõl újramixelni
csak most értettem meg miért voltam
mint kiket nyelvük kivágásával büntettek
egész életemben kuka
arra a kilincsre fagyott a nyelvem kiskoromban
ezért volt hiábavaló aztán minden próbálkozás
hogy megszólaljak
milyen különös annyi mindent csinálhattam volna
a kovács a kántor is maga mellé vett volna
hiszen a mûhelyben és a templomban is én fújtattam
de erõvel meg akartam szólalni
nem énekelni
hisz a fél kórus féleszû volt
rómában is úgy énekeltek
hogy a pesti turisták elsírták magukat
a pápa
(pedig épp akkor marta meg az a szürke farkas)
odajött hozzánk telecskaiakhoz
mondom nem énekelni
megszólalni
jóllehet minek
amikor már sikerült elhallgatni
elhallgatni ugyanolyan nehéz
mint megszólalni
megszólalni
mint a mama SINGER -varrógépe
tõmondatokban szurkálódni
beszegni egy pelenkát
(veronikáét).
 

Az sem segített persze a pi -ciklus nem-
megírásában hogy akkor már képtelen voltam
bármit is írni (papírra vetni milyen szép is ez
így nem vetve vetni
pp howardék szomszédja beleszántotta magát a földbe
jóllehet ez sem az mármint a papírra vetés
a beleszántás az talán igen)
valami olyasmit keresett mint az a
beszegetlen rongy
amibe a fülét aztán belecsomagolta
valami olyan zenét
valami olyan képet
mint azután az ekevas velencei tükrében
istenem olyan fület
mert nem hiszem hogy megfigyelted
fülformája van
olyan ragyogó fület
már jóval túl az abszolút halláson
olyan fület mint az ekevas.
 

A rumosüveg vitorlása nem tetvesedik el
mint akutagava novellájában
gondolta ahogy borbélya
pp howard borbélya újságot is ír
minden második cikke piros jankóról szól
az öreg légionistáról
tehát angyali légionisták is találhatók palicsfürdõn
piros jankóról
akivel együtt horgászik a vértón ludason
gondolta ahogy borbélya tükre elõtt
pontosabban tükrében
megpillantotta NITYIFORT
(a tetvetlenítõszesz kis rózsaszín flakonját)
az az úriember aki vitorlásokat épít
rumosüvegbe
volt idõ amikor csak fehér cubai rumot ittunk
a dubrovnikról
vagy dr mardesic-rõl elnevezett utcában
(õ volt dr brenner róla nem neveztek el utcát palicson
egyik utódja losinj szigetén született veje toricelli angyal
palermóból érkezett vívást oktatni a vermesékhez)
s az egyik radanováci borbélyhoz jár
de nincs kizárva õ is légionista volt
ugyanis ha berúg leharapja az ember fülét
mondom vannak palicsfürdõn angyali
az sincs kizárva toricelli angyal valójában
a palermói maffia elõl szökött ilyen messzire
vannak palicsfürdõn angyali légionisták is
nem csak olyanok akik mielõtt szájbalövik
szájbabasszák
szájba még a nagy kék zsolnay-váza
eozin-poszeidónját is
igen sosem tudni mikor hajóznak ki
kis tavainkra mind az üvegbezárt vitorlások
mikor palackolják
árusítják ki kis tavaink véreit.
 

Ahogy kiléptem mesélte a konyhaajtón
hirtelen valami erõs zúgást hallottam
lehajoltam nem tudtam gutaütés ért
ugyanis akkor már nagyon aktuális volt
mármint a guta hatalmas gumikalapácsa
vagy harci helikopter keres
de már késõ volt visszaugrani a konyhába
hattyúcsapat volt
az éppen lecsapolt
talán valóban palackolt vértóról repülhettek
sehol nyugtuk
az sincs kizárva a háborúból
a kopácsi rétrõl érkeztek idilli zónánkba
palicsfürdõre ludasra királyhalmára
milyen súlyos lehetett az angyalok röpte
miféle boltozat lehetett az
miféle klinker tégla azúr keramika
amely elbírta az úr trónját
s mind az izmos
(nemes nagy ágnesre hasonlító)
arkangyalokat
amikor mesélte tovább
akkor már én is az asztal alatt ültem
azt mondták földrengéskor az asztal alá
kell ülni
a mama kirohant a kis csontfûrésszel
és az ég felé bökdösött vele
akárha valamelyik arkangyal szárnyát
akarná lefûrészelni kályhacsõ pucoláshoz.
 

És akkor tényleg beúszott
kis öblünkbe a MOZART nevû
papírhajó
ezt nem tudom ki mondta
talán az a kataleptákat író fiskális
nem tudom mert akkor már kimásztam
az asztal alól (az igazság az azt sem tudom
ki mászott ki az asztal alól talán az a földrengésektõl
rettegõ borostás figura
félt borotválkozni
azt magyarázta nevetséges dolog lenne földrengéskor
átvágni önnön torkunkat)
igen talán mégis az a fiskális volt aki tánc közben
megmeredt (kataleptikus állapotba került)
majd megcsókolta kezét unokahúgának mondván
elnézést lövelltem s lejtett tovább
(igen ha valamit ezt koreografáld meg
ezt a petite morte-ot)
mikor úszhatott be
azt hittem az antracén feloldja az ócskavasat
mikor úszhatott be a MOZART helyére
mert pontosan onnan a várfok
és a kis sziget közül
onnan ahol a MOZART horgonyozott
onnan tüzelt
épp akkor gyalogoltam ki az antracénból
jártam a téntán
azt hittem járhatok rajta mint jézus
épp akkor gyalogoltam ki
kezemben azzal a kibaszott napernyõvel
amelyet a varrógép mellett találtam
s csak akkor vettem észre nem a fiskális
kataleptájából hajtogatott MOZART
horgonyozik ott hanem egy petróleumszín
szörnyeteg
(a festészet története nem ismeri ezt a színt
a petróleum és a keki között).
 

Az asztalon felejtettem
s miközben megfordítottam a lemezt
szemmel verte szemelvényeimet:
akárha közzétettem volna õket.
 

Ahogy a dohányzásról leszokni
sem tudtam
itt a balta a csontfûrész
szanaszét a már szemmel vert
hattyúlapok
künn a még carrarai hó.
 

Aki mellé üt mondta eltalálja
aki beletrafál
annak mint fura bokszkesztyû kezére szorul
többé sosem is szabadulhat tõle
kezére szorul mint a könyökcsõ
persze vannak emberek akik feltalálják
magukat
mint például a nagybácsi
aki másik kezét is a csõbe dugta
s tangóharmonikaként játszott rajta
annak a szép monumentális nõnek
akirõl senki sem tud semmit
itt palicsfürdõn
csak azt hogy katalepszise immár
gyógyíthatatlan
egész életünkben a mozgásszínházak
körül forgolódtunk (pina bausch a japánok
meg a joseph nadj hudi rókás alias
tarzan zéró)
s most lám mégsem tudok
egy szót sem szólni az õ táncáról.
 

Amikor benn az aggok házában
meghalt
ellopták a kiskanalát
volt ott egy apró
járókával közlekedõ néni
aki halála elõtt még be akart fejezni
egy gobelint
neki már nem volt ideje ellopni
a kiskanalat
egyedül reá nem gyanakodtam
õt szentnek tudtam
értett a zenéhez
s egy gobelint még be akart fejezni
nagyon emlékeztetett arra a vécésnénire
csak a vécésnéni nem gobelinezett
a gobelin valahogy nem megy
a kátránnyal kent falakra
s klasszikus zenei mûveltsége sem volt
zsírszódát ivott végül õ is
úgy énekelt
s mégis volt bennük valami közös
talán a kis szivacsruhán
a rongyos rózsák
nem õ egészen biztosan nem lopta el
a nagymama ezüst kiskanalát
amelyet még jászárokszállásról hozott
cservenkára oroszlámosra palicsfürdõre
õ mondom csak még egyet akar
befejezni azt a gobelint
egyszer költeményt írtam
mert én is írtam volt költeményeket
(jóllehet katalepták voltak azok is)
írtam egy õrült katonatisztrõl
aki gobelinezett
(lesz munkája a hadtörténészeknek
mûítészeknek
testes
monográfiákat írni egy gobelinrõl)
nincs kizárva a kis járókás néni
és a katonatiszt
(a második világháború néphõse)
ugyanazon a motívumon dolgoztak
a tömérdek felhalmozott fehér fonálról
egy hattyúra is gyanítottam
utolsó éneke
olyan halk és puha lesz gondoltam
mint azé a hattyúé amelyet már felzabáltak
a molyok s amelynek mi már csak az árnyékát
zsíros nyomát látjuk
utolsó éneke
pontosan olyan halk és puha ne
legyen
most amikor végre felemeltem
a teli vödröt.
 

Lobogott a télikabátja
akár egy zászló
hiszen a teste már vékony volt
mint a partvis rúdja
lobogott végig a városon
mindenki meg volt gyõzõdve
végre elérkezett a sorsdöntõ
pillanat
el is érkezett valójában
de aztán többé nem esett szó róla
én éppen egy békebeli itatóspapíros-lepedõt
indultam volt keresni valami alá
akkor még tudtam mi alá is
ma már nem emlékszem
s ezért minden alá szépen odaterítem.
 

Mindig az ellenkezõ
mármint a céllal ellenkezõ irányba
indult (ez volt a módszere)
most hogy nincs cél
talán most elõször a könyökcsõbe bokszolhatna
s mi önfeledten tangózhatnánk
a lyukas ólomteknõvel a hátán
a vödörrel a fejemen.
 

A manó (ájtatos
ez egy kvázi polgári nívó
affektálás) a vécésnéni a hattyú
a balta
a legszebb seb
vagina a háta közepén
nem
miféle üzekedés lenne
aktatáskájára emlékszem
nem fért bele már egyetlen selyem
akta
újság sem
az én vulkánbõröndömön meg már
az arkangyal dörömbölt
zavarta kispolgári ízlését
rendszeresen bikatököt vacsorázott
miközben a szomszéd asztalnál az aranymûves
érezte a szárított csök ütéseit
kissé elborult mondtam
mi kérdezte bambán
az agya nem kicsit
s az ózonlyukat sem stoppolhatja be már
egy mûtrágyagyár füstje
összedobtuk a pénzt
hogy új horganyozott vödröt vegyünk neki
(annál a bádogosnál aki a sankot is lefödte)
magyarországon elõször
jelenitsnek volt vékonykeretû
szemüvege ám neki még spinoza
csiszolta bele a lencsét
a zsírszóda ott állt
az uszadékfából tákolt asztal közepén
mesélte a talpfákat viasszal kente be
mitõl az egész galéria megemelkedett
a folyó jött fel zavarosan
értünk
az akták akár a kislány szocialista szalvétái
az vette el a boltjainkat leégett házunkat
aki jubileumi elõadásában adyt következetesen
adu-nak mondta miközben a közönséget kiverte
a verejték
a hajnali köd ólmán tudtam már nem
verekedhetem át magam
az éjszaka már egyszer úgyis megvertek
jóllehet gyónnom kellett volna menni
hogyan kifuttatni szorgos széplelgés
a költészet: széplelgés.
de most valahogy anélkül szeretném
jóllehet tudom nem lehet
szorgos széplelgés nélkül nem lehet
hogyan kifuttatni
(minden évben kijárok a hajdújárási szamárversenyre)
valós vereségre
a lila ólommal teli hattyú
utolsó énekét
egészen biztosan hogy nem
így
nem ilyen lilán
én akkor végül mégiscsak
herbecket választanám mondta:

Nicht jeder Mensch hat ein Mund

mancher Mund ist disqualifiziert

oder operiert.

(Szája nincs minden embernek

némelyik szájat diszkvalifikálják

vagy megmûtik. Báthori Csaba ford.)
 

Ült a kis bisztróban
átfutotta a napi sajtót
egyetlen pár táncolt csupán
a harmonikást nem is látta
a teli fogastól
arra gondolt
ha õ egyszer így táncolhatott volna
sírt szendvicsét szõlõjét eszegetve
sírt jóllehet fogalma sem volt
süketnéma az a táncoló pár
a pincér látta hogy sír
ám tudta már a múlt században
láthatatlan kis kávákkal (lefolyókkal) kötötték
össze a márványasztalokat a szajnával
aztán egy kis idõ múlva hozta
a sajtot
elmesélte az õ gyöngyház inggombját ragasztották
a harmonika egyik elveszett billentyûje helyére
ha azt a billentyût nyomja le
mindig felismeri
lejt egyet
s akkor õ is elõmászott maga mögül
ázott kis egér
nagy volt a választék
az egérfogók között
egy tû döfi át szíved
mint a viccben zsilett vágja át a nyakad
kis medencébe fúlsz
két korty gázt szippanthatsz akárha a pimodánban
ám a pincér tovább unalmaskodott
valójában pontosan megérzett mindent
tudta ez az utolsó napja
s arról mesélt azt álmodta barátnõje
jóllehet az az én barátnõm volt
aki patchworkot aprít
selyemfonállal
gyöngyházgombot varr a ma divatos
szeméremékszerek helyett
körül a vaginájára
s egyet így négylyukú lesz
az õ faszára.
 

Elvesztettem a fonalat
de akkor õ megpillantott egy lomtalanított
kis dobozt
felkiáltottam: ez az enyém.
politúros szép kis doboz volt
a tetején: tûpárnával.
varrósdoboznak véltük
ám ahogy kinyitottuk szép tükör volt
a fedelébe építve satöbbi
üres volt ám tovább tanulmányozva
egy kis feliratot találtunk az oldalán:

cipõfûzõk.
(megtaláltam a fonalat gondolhatta)
ez fenn történt pesten (lábassnál)
most itt palicsfürdõn próbálom
restaurálni
ám hogyan kiporolni egy kis
antik gombostûkkel teli tûpárnát
hová hajtani fejem.
 

Úgy határoztam törlöm még a vécésnéni-
a szalvétagyûjtõ kislány- és a hattyú-motívumot is
(ahogy vajda jános a keser honvéd pákásza kíséretében
talán mert rosszul lát már hattyút lõ a vértavon
szerencsére az öreg pákász sosem hallott
a felmerülõ hattyúi képrõl miegymásról)
s csak arról az idõs kertész házaspárról teszek említést
azt is csak így szóban szétfecsegve
akiket saját maguk kreálta parkjukban (ligetükben)
ravataloztak fel egy õsfa alatt
ugyanis arról van szó hogy az öreg kertész utolsó
kívánságaként a koporsóban a leszögelés elõtti pillanatban
szájukba és a lábuk közé
egy-egy sivatagi rózsát helyeztek el
nem volt semmi mesélte a kis kertész
akire a szeretett tudós elõd
kívánságának megtisztelõ végrehajtása hárult
nem volt semmi:
száraz sivatagi rózsával gyömöszölni tele szájukat seggüket.
igaz amikor azt mondta minden nap ebédet visz az aggok házába
kissé elbizonytalanodtam a motívumok mármint a járókás (gobelinezõ)
néni a szalvétagyûjtõ kislány és a hattyú motívumának törlését illetõen
persze neki minderrõl fogalma sem volt
rokonának hordta az ebédet
elbizonytalanodtam ugyanis egykoron õ volt
a legszebb nõ
egyszerûen a legszebb
különös mód ugyanis egy pillanatban azt vettem észre
a dolog esszenciája idõvel semmit sem változik
belõle valami abszolút azonos marad
szinte megijedtem sikítva próbáltam elfutni
ám már akár egy fakabát isteni palást
hátamon ott volt a lyukas ólomteknõ.
 

Nem akartam megírni azt amit õ nem-
írt meg nem-megírni sem akartam
még csak tisztába sem tettem
a szemelvényeket (kataleptákat)
nincs vers
pp howard még olykor küzd
szegénykémnek nyakig a vértóban
el kell számolnia az adriával
de õt is csupán az a seb
nem a nõ hátában márványban
a levegõn
a csontfûrész amely akárha az arkangyal
szárnyát fûrészelte volna
vak zenész
fûrészen játszik a metrófolyosón
de hiszen árvacsáth kígyóbõr
orvosi retiküljében is ott
a boxer és a browning mellett
az a csontfûrész:
szétlõtt (robbant) helikopter még pörgõ
propellere
kezdetben talán volt az a borpatika
ahol (pi-ben) felmerülhetett volna annak
a párizsi bisztrónak a képe
ahogyan az utolsó estén a pincér kiviszi
(celannak)
a sajtot
de mondom fogalmam sincs
amirõl volt némi fogalmam
egy celan-citátum román vonatkozása
(illetve rosa luxemburg és celan
illetve sinkóék és rosa luxemburg)
arról mondom már próbáltam beszélni
pécsett a pi-rizómá-ban
már az utolsó pontot is kitettem
(ez egy olyan pontozó technika kérdezte valaki)
amikor szépen
mint a mesében részletezni kezdte
ahogyan az asztal (kaptár) közepén álló
vázából
kiszippantgatja a szárnyaszegett gólya
a vízbefojtott egereket (mindig fejjel
csúsznak lefelé sosem történhet fordítva)
majd kiszürcsöli a mindennapi
végtelennek tûnõ nyúlbél-adagot is
azt hittem végre megtalálta az elveszett fonalat
s már szaladtam is volna vele
mint csirkék aranykiskacsák
meg
a kaptáron a kristályvázában
a nyúlbelet
naponta beült így a társaságba és lázasan
mesélni kezdett
tátott szájjal hallgattuk mindannyian
amikor hirtelen megállt
megtörölte a homlokát
majd nagy sokára csak annyit mondott
elvesztettem a fonalat
s többé aznap már nem lehetett szóra bírni
végül kénytelen voltam figyelmeztetni
ugyanis már napok óta figyeltem:
a selyemfonál erõs hurka
a nyúlbél
ott szorul a nyakán valaki erõs kézzel húzza
azért olyan a feje már mint a kék medúza.


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/