ORAVECZ IMRE

Ryokan versei elé

Ifjúságomban volt egy öt-hat pontos képzeletbeli listám. Olyan szellemi jelenségek szerepeltek rajta, amelyeket feltétlenül meg akartam ismerni, amelyeket szerettem volna még meghódítani, amelyeket akkori ítéletem és felfogásom szerint teljes kibontakozásomhoz és terveim megvalósításához nélkülözhetetleneknek véltem. Aztán ahogy múltak az évek, mint annyi egyébrõl, ezekrõl is kiderült szép sorban, hogy nem is olyan fontosak, hogy aligha lelem meg bennük, amit keresek, vagy egészen egyszerûen nem érdekelnek többé.
Egy azonban kivételt képezett. Ez pedig a Kelet kultúrája volt. Ez ma is rajta van a láthatatlan papíríven. Ezt a mai napig nem húztam át, nem töröltem magamban. Viszont ki sem pipáltam mint elintézettet. Lévén, hogy igazából máig adósa vagyok vele magamnak. Mert többször újrakezdtem ugyan a jógát, olvastam azóta ezt-azt, belekaptam ebbe-abba, de valójában nincsen átfogó, megbízható képem semmirõl. Sem bölcseletrõl, sem vallásról, sem mûvészetrõl. És nem mentem el Indiába sem, mikor alkalmam lett volna rá, pedig mindig vágytam. És most már szinte bizonyosra vehetõ, hogy megrögzött európai vagyok, holott jobban szeretnék tibeti lenni, és keresztényként fogok meghalni, noha egyre inkább el tudnám magamat buddhistaként is képzelni.
Ilyenformán nem vagyok szakértõ. Sem a japán irodalmat, sem magát Japánt illetõen. Következésképpen nem tudom Ryokant tudós módon bemutatni, alakját korába (Európában a felvilágosodás kora) állítani, a japán költészetben elfoglalt helyét meghatározni, a hagyományhoz való viszonyát jellemezni, megmondani, mi az, amit készen kapott, mi az, amiben újított, mi jellegzetesen japán verseiben, mi kínai még. Összegezni, ide másolni meg nem akarom azt, amit forrásaim állítanak róla. Azzal csak felmondanám a leckét, illetve még azt sem. Csak a látszatot kelteném, hogy felmondom, pedig még meg sem tanultam. Azonkívül véleményeket, ítéleteket adnék így közre, amelynek helyességét nem áll módomban ellenõrizni. Marad tehát, hogy mint fordító pár ajánló szóval útjukra bocsátom Ryokan mûveit. Ezt talán megtehetem, hiszen e minõségemben kerültem velük olyan bensõséges viszonyba, hogy tudok már valamit, hogy megkockáztathatok róluk egy s mást.
E tizennyolcadik századi költõ versei egy vergõdõ lélek vallomásai. Nem kiméricskélt sejtelmek, hangulatgyakorlatok vagy gondolat- és érzelemvázlatok. És nem is képekbe öltöztetett bölcsességek, tanok vagy paradoxonok, mint netán várnánk. Hanem egy érzõ, gondolkodó, a lét értelmét fürkészõ ember világérzékelésének személyes dokumentumai, aki történetesen kolduló zen-szerzetes és remete. Ám ettõl függetlenül ugyanúgy megesik vele az élet, a szenvedés és az öröm, mint bárki mással. Ugyanúgy végig kell járni annak állomásait, és ugyanúgy szembe kell nézni az elmúlással, a halállal, mint bármely közönséges földi halandónak. És járja is, és szembe is néz, mialatt apró, mindennapi létfenntartó teendõit végzi. Amíg vándorol, változó helyszíneken, majd az ország középsõ részén, a nyugati part közelében, Kugami-hegyen megtelepedvén, már csak egyetlen helyen: ül magányos házikójában, meditál, füstölõt éget, olvas, ír, rajzol, fõz, a csuháját foltozza, vizet hoz a közeli forrásról, tûzifát szed az erdõn, látogatót fogad, vagy ha fogytán élelme, bemegy valamelyik közeli faluba kéregetni. Nem tesz tehát semmi különöset, rendkívülit. És verseiben, amelyek csak halála után jelentek meg, úgyszintén nem szolgál semmi szokatlannal, meglepõvel, drámaival, sem a kínaiakban, sem a japánul írottakban. Csupán megfigyeli, és szûkszavúan közli, ami vele, benne és körötte történik. Amit gondol, érez, lát vagy hall. Mintegy naplószerûen rögzíti élete eseményeit, önnön bajait, gondjait, belsõ rezdüléseit, az erdõ, a természet, az évszakok változását, az idõ múlását.
A sok semmiségbõl azonban valódi költészet kerekedik ki, amelyben mélységek és magasságok nyílnak. Minden átalakul, mássá válik, mint ami, és jelentést, értelmet kap, átlényegül. Versenként és egészét tekintve is elemien egyszerû és megejtõen tiszta líra tárul elénk, amelyben feloldódnak a feszültségek, helyükre kerülnek a dolgok és rend uralkodik. És egyensúly van és harmónia. Vagyis éppen az, ami hõsébõl és létrehozójából, Ryokanból minden erõfeszítése ellenére és röpke pillanatoktól eltekintve leginkább hiányzik. Mit hiányzik! Ha hihetek forrásaimnak, maga a kibillentség, a tépettség. Maga a megtestesült ellentmondás. Hiszen, hogy csak párat soroljak fel, megvilágosodottnak hiszi ugyan magát, de örökké kételkedik; kolostorban, szerzetestársai körében volna a helye, de éveken át kóborol; aztán pedig remeteségbe vonul, felülemelkedik minden földi hívságon, de imádja az élet örömeit; tilos volna alkoholt fogyasztania, de rendszeresen szakézik, rizsbort iszik, sõt saját bevallása szerint idõnként be is rúg; érett, megfontolt, komoly felnõtt, de nem átall folyton gyerekekkel játszani; mindenféle klasszikus versfajtának hódol (kanshi, naka, haiku), de fittyet hány az elõírásokra, a szabályokra. És mégis. Vagy éppen ezért.
Végezetül pár életrajzi adat.
Ymamoto Eizo (ez volt polgári neve) 1758-ban született, Izumozakiban, a mai Niigata prefektúra területén. Tizennyolc, más vélekedés szerint huszonkét éves korában lett szerzetes. Tanulmányait az amazei Koshoi-templomban kezdte meg. Pappá avatása után tíz éven át vándorolt keresztül-kasul az országban. 1792-ben felhagyott a jövés-menéssel és szülõföldjén, Kugami-hegy egyik nyugati lejtõjén telepedett le. Tíz évig lakott egy helyben, egy készen talált, korábban is remete-lakta házikóban. Utána lejjebb, a hegy lábánál lévõ Otaga-kegyhely közelében ütötte fel tanyáját, ahol újabb tíz esztendõt töltött. Öregkorában, megromlott egészségére való tekintettel és baráti rábeszélésre beköltözött Shimazakiba, egy pártfogója házának oldaltoldalékába. Hatvankilencedik évét taposta, amikor szerelemre lobbant egy huszonkilenc éves szerzetesnõ, Teishin iránt, aki maga is költõ volt. A vonzalom kölcsönösnek bizonyult, de csak egymáshoz írott versekben jutott kifejezésre. 1831-ben, egy évvel Goethe elõtt halt meg.

ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/