"...a göndör hajú, karvalyorrú
kocsmárost, a kövér cigányt, a patkányképû
söröspalack alakút, a kalózfülbevalós
részegest, a tudálékos tagbaszakadt pislogóst
meg a jól öltözött bambát a sátán
cimboráinak kellene beállítania elrettentõ
példaként minden jámbor hívõ számára"
(233) - fogalmazza meg
Tüzes angyal szállt földre Szodomában
címû képzeletbeli prédikációjában
a Galánta melléki kisváros káplánja,
Székesváry Emericus Talamon Alfonz könyvének
hõseirõl, minekután pillanatokon belül háza
romjai között találja magát kedvenc szakácsnõ-ágyasával,
az általa oly negatívan jellemzett figurák legújabb
csínytevésébõl kifolyólag. Többszörösen
is képzeletbelinek tekinthetjük megnyilatkozását.
Egyrészt fogalmazványa még csak a fejében van
megkomponálva a másnapi misére tervezett kirohanásként.
Szövegét csupán még sejdíti, bár
címét már cikornyás betûkkel kanyarintja
egy lap felsõ részére. Azonban épp a fent említett
közjáték akadályozza meg terve tényleges
kidolgozásában, másrészt története
és az általa gondoltak a göndör hajú, karvalyorrú
kocsmáros emlékezõ-felidézõ narrációjában
válnak ismertté az olvasó elõtt. Mindez olyan
keretbe helyezi a káplán képzelgéseit és
cselekedeteit, mely nemcsak bizonyos mértékig hitelteleníti,
illetve (ön)ironikussá teszi azokat, de fiktivitást
is kölcsönöz nekik. Ez az alakzat, amely felhasználva
az ellenfél diszkurzusát, a narrátort és társait
egy külsõ nézõpontból ábrázolja,
és amely ennek ellenére a narrátor uralma alatt marad
(egy feltételezett [!] szituációról van szó
- ,,ahogy önmagunk gúnyoljuk meg a minket megvetõ kispolgárokat"
[23]), felbontja az elbeszélés saját maga által
kialakított történésének idõbeli
és kauzális elrendezõdését, és
eleve kérdésessé teszi a buja káplán
ágyasházának katasztrófáját okozó
lokomobil elszabadulásának véletlenszerûségét.
Ötletekben burjánzó
történetekkel és az elbeszélõi technika
hasonlóan gazdag választékával kápráztatja
el az olvasót Talamon Alfonz posztumusz kötete. A könyv
címe már figyelmeztet a szerzõség viszonylagosságára,
és az írás egyes szám elsõ személyû
elbeszélõjét teszi meg a szöveg létrehozójának.
Õ, Samuel Borkopf, a göndör hajú, karvalyorrú,
zsidó kocsmáros idézi fel magányos óráiban
azokat a történeteket, amelyek vele és kompániájával
estek vagy eshettek meg, hisz ezek a történetek már
a narrátor által utalt események idejében is
az elbeszéltség állapotában léteztek.
(A következõ sorok annak a kérdésnek az eldöntetlenségét
illusztrálják, melyekkel magának az elbeszélõnek
is meg kell küzdenie: vajon igaz történeteket mesél-e
el? ,,míg bele nem bonyolódom a választékos
modoromba, válogatott szavaimmal elõadott történetekbe,
amelyeket voltaképpen csak azért
találok ki
,
mert irtózom a gondolattól, akár az abált szalonnától,
hogy mi lesz velem, ha egyszer megváltok tõlem" [11]; ,,mibõl
következõen egyszerre csak egyedül maradnék, önmagammal
beszélgetnék esténként, mélabúval
emlékezve
a vissza nem térõ jeles napokra
, minden élményemmel,
emlékemmel magam szomorkodnék" [11] - kiemelések tõlem:
R. I. P.)
A szövegek szervezõdésében
mindenképp fontos szerep jut az emlékezetnek. A címben
jelzett elõttiséget csak egy utániság-indexû
pozícióból lehet elbeszélhetõvé
tenni. A címnél maradva, a csak itt nevesített narrátor
megemlékezik társairól, megidézi életük
legáltalánosabb és legfontosabb helyszínét,
a kocsmát (kronotropikus voltának kifejtését
lásd: Bán Zoltán András, ,,Kocsmaidõ",
Élet
és Irodalom,
1998. április 17., 12.), közvetve beszámol
egy Galántától hat kilométerre fekvõ
vegyes ajkú - jiddisül, magyarul és németül
egyaránt értõ - kisváros izgalmakkal teli életérõl.
(A Trianon elõtti idõállapot megjelölése
nemcsak a történelmi hátteret adja meg, de magyarázattal
is szolgálhat arra, hogy a régi, többfajta nemzetiséghez
tartozó ivócimborák miért hiányoznak
az elbeszélés idején, azaz az ország felosztása
után, a törzshelyükrõl vagy egyáltalán
a városkából.) A cím tehát igen jó
összefoglalója, illetve kiindulópontja a mû elemzésének,
mert jelöli a fiktív szerzõ-narrátort, a megszólítottakat,
akiknek íródik a szöveg, a helyszínt, ahol az
emlékezés történik, ahol íródnak
a történetek, ahol nagyobbrészt játszódtak,
illetve elmesélõdtek ezek, és az idõt, mely
történelmi dimenziót nyit az értelmezõ/olvasó
elõtt.
A szöveg mûfaját tekintve
felmerül a kérdés: vajon novellaciklussal, beszélyfüzérrel
vagy regénnyel állunk-e szemben. A könyv ugyanis Talamon
Alfonz halála miatt nem teljesen rendezett. Tizenhat fejezet képezi
a szöveg törzsanyagát, bár az utolsó fejezet
a 149. lapon, szó közben megszakad. Két nagyobb terjedelmû
írás
(Barátaimnak, visszakísértõ
szerelmeinkrõl
[150-200.];
Barátaimnak, az atavisztika
hõskorából
[201-236.]) alkotja még a könyvet,
melyek feltételezhetõen kéziratban maradtak, de így
is teljes értékû alkotásnak tekinthetõek.
A
Barátaimnak, az atavisztika hõskorából
tulajdonképpen szövegváltozata a tizenhatodik fejezetnek
(a 144-147. oldalakon található teljes fejezet beépül
[204-208.] a nagyobb egységbe), megdöbbentõ, de ragyogó
példáját adva a történetszövés
és történetmondás szerteágazásának
és az
írásmód polifonikusságának.
(Bahtyin után
monologikus
regényként értelmezem
az egyetlen lineáris, kronológiai, kauzális, metonimikus
sorba rendezett történetkezelést. Értelmezésemben
ez valamiféle eltorzítása a történet természetének,
erõszaktétel magán a nyelven is. Ezzel szemben a
polifonikus
ként
jellemezhetõ történetírás a történet
és a nyelv természetének megfelelõen többszólamú.)
A fejezetek címe az adott szövegrész
fabulájának összefoglalása. Ez a megoldás,
amely a ,,Melyben" kezdõszóval rezümészerûen
ismerteti a fejezet fõbb vonalait, Talamon mûvét egy
jól ismert hagyományhoz köti. A
Dekameron
és
a
Don Quijote
által megkezdett sorból elég
csak a 19. századi vagy a Talamon írásmódjához
közelebbi Krúdy- és Kosztolányi-elbeszélésekre
(például
Pacsirta, Esti Kornél
) gondolnunk.
Maga a beszélõ az emlékbeszély (7), a memorábilia
(27), a beszély (44, 117), a kemotáfium (120) fogalmakat
használja szövegeinek megjelölésére. A lehetõségek
fenntartása mellett magam az egységes narráció,
a központba állított azonos szereplõk, a tartalmi
összefüggések és a történetszervezõ
konvergenciák és divergenciák hasonlóságának
megléte miatt a beszélyfüzér meghatározást
részesítem elõnyben. (A mûfaj meghatározásának
rögzítése csupán ,,az olvasói képzelet
játékának" lehetõségei miatt tûnhet
fontosnak, amely ,,a kombinatorikus olvasás felé nyithat
horizontot". [Lásd: H. Nagy Péter, ,,Az irónia beszéde",
Alföld,
1998/8., 110-112.] Olvasási játékosságra hívhat
fel a könyv borítóját illusztráló
Leonardo da Vinci-féle repülõgépmodell, mely
az ,,atavisztikus fejezeten" túl, utalhat mind a képzõdõ
történetek fantasztikumára, mind a történetmondás
alakítottságára, egyben jelölheti a kellõ
olvasói magatartást, mely akár a (ön)szórakoztatásra
is korlátozódhat. ,,Bizony, barátaim, egyedül
az ábrándozás marad meg nekünk, éppen
elegendõ az életbõl." [25])
Az elbeszélt történetek
nem megtörténtük sorrendjében kerülnek elõ.
Ezt az emlékezet meghatározó szerepe és az
események elbeszélhetõségének (történetté
formálásának) többértékû
lehetõség-feltétele is kizárja. Az idõbelileg
legkésõbbi történet valószínûsíthetõen
az ötödik elbeszélt történet ,,[m]elyben végre
a t. olvasók elõtt tiszteletüket teszik a memorábiliák
fõszereplõi, bemutatkozóul egy snapszerparti keretein
belül idéznek süvegcukrot, s a gyászos `18-as esztendõt,
mely számos félreértéssel és galibával
ért véget" (27), ,,amikor már egyértelmûvé
vált, hogy elvesztettük a világháborút"
(28). Ennek ellenére különbözõ utalások
erõsítik a szövegek kohézióját,
melyek az olvasás linearitásában válthatnak
ki idõrendszerû elõrevetítettséget.
Az 5. fejezetben például
utalás történik Schön Attila zászlós
ügyére (28), amely a 11. fejezet fõ témája,
vagy a 6. fejezetben említésre kerül a biográf
(34), amely a 15. fejezetben kap központi jelentõséget.
A 7. fejezetben értesülünk róla, hogy Borkopf gyakorló
tûzoltó (48), de ennek bizonyítására
a 13. fejezetig várni kell. Figyelemreméltó, ahogy
a jelzõ ismétlése által megteremtõdik
egy jelsor, egy jelentésátvitel. A 13. fejezetben, mikor
Borkopf "beváltja ígéretét" és tényleg
tûzoltóként mutatkozik meg, a gyakorlottság
már a szintén tûzoltó Béla von Goffa
tulajdonsága lesz: "Béla von Goffa lépegetett felfelé
a fokokon,
gyakorlott mászóként
kezével
nem is kapaszkodott" (108) (kiemelés tõlem: R.I.P.). Az õ
gyakorlottságáról, melyeket különféle
hölgyek erkélyein szerzett, pedig csak a
Barátaimnak,
visszatérõ szerelmeinkrõl
címû fejezetben
olvashatunk (160-174.).
Ha már a szereplõknél
tartunk, vessünk rájuk egy pillantást, ne csak az idézett
áttétel alapján alkossunk képet róluk.
A szûken vett ivótársaság hat tagot számlál.
Samuel Borkopf, Sípos I. Vince (Herr Vincenzo), Béla von
Goffa, Stofek Tamás, Schön Attila, Pepík Zefstein a
helyi magyar tûzoltóegylet tagjai, a Gelbe Stern (!) football-csapat
játékosai. Neveik, megannyi variációi a vegyes
lakosságú kisváros nemzetiségeinek. (Lásd:
Irodalmi kvartett,
Beszélõ,
1998/7-8., 210-213.) Burleszk
alakok sajátosságaival jellemezhetõek. Az egyik nagyivó,
a másik bélpoklos, a harmadik nõcsábász.
Ábrázolásukkor nem kerülnek nyilvánosságra
személyiségük egyedi jegyei, csupán sémák
megelevenítõi õk. Az õ anekdotáik és
életük eseményeinek anekdotákként való
megörökítése, adomáik, meséik (például
Tengeri Zsiga elõbb Merlinnel, majd Jónással való
azonosulása), botrányuk a mûegyetemi nõi focicsapattal,
a nevezetes elsõ mozielõadáson való részvételük,
mikor a vetítõgépben lakozó hölgy többszöri
figyelmeztetésük ellenére sem hajlandó megszabadulni
szoknyájától, a cirkuszi erõmûvész
kiütése, a tengeri út a melegvizes lavórban,
a cukorgyár oltása, mikor tûzoltókként
örökké porzó veséjüket oltják
védõitallal és egymást locsolják a tömlõkkel,
ahelyett, hogy a tüzet zaboláznák meg, stb., a beszélt
nyelv jellegzetességeinek beemelésével alkotják
az elbeszélést. És nem véletlenül emelem
ki a beszélt nyelv sajátosságát. Talamon Alfonz
kígyózó - a megelõlegezett közlést
retardáló - mondatai, melyek közül néha
öt is kiad egy fejezetet (például 7-11.), grammatikailag
jól formáltak és érthetõek, méltón
demonstrálják azt a prózapoétikai és
narrációelméleti problémakört, mely mostanság
a történetmondás/történetírás,
az elbeszélhetõség és a történet(esség)
kapcsán vetõdött fel több magyar regényben.
(Márton László, Láng Zsolt, Háy János
és Darvasi László regényeire gondolok itt elsõsorban.)
Anélkül, hogy bõvebben taglalnám az elméleti
kereteket, azt mondhatom, hogy a stílus a beszélt nyelv szerteágazó
körmondataival, a beágyazott (és állandóan
leágazó) adomákkal, történetekkel megvalósítani
látszik, de legalábbis megvalósítani törekszik
a történet fogalmának nyelvként, allegóriaként,
fikcióként - és mint korábban említettem
-, polifonikusként mûködõ jellegét.
Az alakok rajzfilm- és burleszkszerû
megjelenítése különbözõ intertextuális
és interpikturális konnotációk bevonására
készteti az olvasót. Schön Attilát, az örökmozgó,
izompacsirta polihisztort klubtársai a labdarúgó mérkõzésen
,,idõnként elmosódott sávként" (40)
látják cikázni maguk között. Maga a meccs
a (Sándor Pál rendezte)
Régi idõk focija
címû filmet juttatja eszünkbe, de a beszélyek
képisége felidézi a Hrabal és Menzel együttmûködésébõl
született cseh filmeket is. Néhány megjegyzés
a rejtõi szövegek hatását mutatja (,,jómagam
hindusztáni cserkészhez hasonlatosan, aki összeakad
egy szórakozott, gõzfürdõbõl hazafelé
tartó úrral" [49], ,,tigrisbõdülései következtében
néhányan az elsõ sorokban ülõk közül
felnyitották ernyõiket, mások felvették vízhatlan
köpönyegüket" [59]). A kötetben jelenlévõ
humor forrása még a nyelvi hasonlatosságon alapuló
félreértés, például ,,hogyan nézne
ki a bejárat mellé akasztott táblácskán
a Welsh-rabbit, belegondolni is borzasztó, elõre tudva, a
faragatlan bugrisok röhögõgörcsökben fetrengenének
a küszöb elõtt, hogy elírásommal morbid
kannibalizmust terjesztek, kérdezgetve, vajon a körítés
ortodox, kongresszusi, esetleg status quo lesz-e." (123-124.)
Szintén nevetésre ingerel
a babonaság és a felvilágosultság egymásmellettiségébõl
fakadó mulatságos helyzetek sora. A már említett
elsõ mozielõadás során a nézõk
közül többen fokhagymával kenegetik nyakszirtjüket,
kereszteket szorongatnak kezükben, majd a kocsma falán felbukkanó
alakot szellemként azonosítják. Ez utóbbi ,,szellemidézés"
különösen jellemzõ Borkopfra, aki valamiért
állandó rettegésben él kocsmáros elõdjének
ránehezedõ, nyomasztó alakja miatt. Szorongásai
minden esetben a kocsma tulajdonjogával kapcsolatosak. Emiatt, ha
a kocsma szóba kerül, márpedig gyakran szóba
kerül, beszédében állandó kitételként
szerepel a ,,reb Marmonstein Matesztõl (Ólov hasolom), szeretett
elõdömtõl örökölt kocsmám" formula,
ami az ismétlõdés alakzataként mintegy tiszteletadó,
egyben bûnbánó és elriasztó kifejezése
a babonás léleknek. A háború kimenetelét
a polgármester vezette küldöttség a kismácsédi
Máli nénitõl, a halottlátó médiumtól
tudakolja, de õ csak a megidézett Ferenc József császár
szavait tolmácsolhatja a hallgatósága elõtt
értelmezhetetlen szovjet jégkorong-gyõzelemrõl
az 1984-es téli olimpián.
Talamon Alfonz kötete a magyar prózai
hagyomány laza szövésû anekdota-szerkesztésû
elbeszéléstípusának figyelemreméltó
továbbírása. Azon elbeszélésmód-változat
példájaként tarthatjuk számon, amely a fikcionalitásnak
az elbeszéltségben való megképzettségével
és ezen keresztül a nyelvi valóságok és
egy nyelven kívüli világ (akár tematizált)
ütköztetésével nagymértékben hozzájárul
a mai magyar prózaírás és befogadás
átrendezõdéséhez (,,amikor még minden
megtörténhetett, s minden elképzelhetõ volt,
valamennyi hihetetlennek tûnõ történet igaz lehetett"
[236]).
A könyv utószavát
Grendel Lajos írta
Kalligram Könyvkiadó
Pozsony, 1998
240 oldal, 790 Ft