Minden kezdet nehéz, tartja a közhely,
ám inkább áll ez jelen kritikára - hisz elsõ
könyvrõl írni mégicsak defloráció,
még ha oly jólesõ és könnyû szívvel
kitervelt erõszak is -, mint Cserna-Szabó András elsõ
kötetére, melyet elemi felszabadultság jellemez.
Ami a könyv kritikáját
illeti, ideális együttállás is volna ez, erõszak
és önfeledtség, csakhogy az a bizonyos kockázat,
amely a számítógépe mellett szûkölõ
kritikust fenyegeti, szintén a levegõben van ilyenkor. Nyilván
ez a hozzáállás tartja fogva az elsõ kötethez
kapcsolódó kritikák egy részét, melyeket
egyszerû tárgyilagosság és meglehetõs
ökonómia jellemez, mert óvakodnak megközelíteni
a mûvet és a szerzõt, melyek késõbb talán
a fejére nõnek, talán paródiáját
adják a sanda kritikának, ki tudhatja elõre. Az óvatosság
persze indokolt - könyvismertetést írnom ma mindenesetre
elsõ kötethez illõ dolog volna.
De lehetõleg ne legitimáljuk
rögtön az elején saját terméketlenségünket.
Vegyük szemügyre ezt a könyvet, mintha tényleg elígérkezett
volna nekünk. Mondjuk el, amit az olvasó tudni kíván,
s ami már úgyis kiderült: ez Cserna-Szabó András
elsõ kötete. Ne rohanjon könyvtárba a kedves olvasó,
gondolván, "biztos mindenki olvasott már ettõl a Cserna-Szabótól
valamit, egyedül én nem tudom, ki ez", nyugodjon szépen
bele: esetleg nem ismeri a szerzõt. Egyelõre csak ezt az
egy könyvet kell elolvasnia, hogy ismerhesse. Azért feszegetem
ezt, mert érdemes addig belevágni, míg meg nem jelenik
a következõ, ugyanis az egésznek olyan folytatásos
jellege van; bár ki tudja, mennyit kell még addig aludnunk,
talán egy téli, meglehet, még egy tavaszi álmot
is, én mindenesere kiérzem ebbõl az elsõbõl
egy második kötet ígéretét.
Aki esetleg még kezébe sem
vette a könyvet, az most nem tudom, mit csináljon. Vagy olvassa
tovább e sorokat, s akkor egy nagyon szubjektív képet
kaphat a könyvrõl, vagy pedig szakítsa meg e ponton
az olvasást, és fogjon neki a
Fél négy
nek.
Ha az utóbbi megoldás mellett dönt, két óra
múlva ugyanide várom õt vissza.
Akkor tovább. Mi ez a könyv
tehát? Nem regény, de prózakötet. Tizenhét
történetet tartalmaz. Mindegyiknek külön címe
van. Némelyiknek micimackós mottója van. A kötet
második felét kitevõ, szám szerint nyolc történet
mindegyikének micimackós mottója van. Ennyit a mustráról.
Azt azért megkockáztatom,
hogy ennek a könyvnek a bája nem a jó kompozícióban
rejlik. Érzékelhetünk ugyanis némi kényszeredettséget
a kötet szerkesztésében: az elsõ, az
Apokalipszis
most
nevezetû rész nagyon vegyesre sikeredett, gyakorlatilag
ide került minden, ami nem illett a második, a
Kevab, Liza
és a mágikus meggymag
címû epizódciklus
tematikájába. (Persze miért ne illett volna, kérdezem
én, bármi bárhova, ha egyszer maga a kötet egészben
annyira laza? Másrészt meg: miért legyen éppen
ilyen a könyv szerkezete? Nem tudom. Kissé mégis zavaró,
hogy lehetne mindez éppenséggel másként is.)
A szerzõ igazi tehetség,
szerintem ezt ki lehet jelenteni. Nem vitathatjuk el tõle sem a
stílusát, sem a figuráit, sem fantáziáját.
Helyenként és fõleg nagyobb felbontásban tekintve
kompozíciós csiszolatlanságok jelentkeznek még,
ahogy ezt a kötettel kapcsolatban fentebb megjegyeztem, és
az is igaz, hogy az egyes írások fajsúlya erõsen
különbözõ, de ez ügyben megnyilatkozó
arisztotelészi reflexeinket és ítéleteinket
nyugodtan visszafoghatjuk, mégpedig a nyers és közvetlen
élvezet kedvéért, amely itt kétségtelenül
jelen van, amely lineárisan olvas, és nem firtatja lépten-nyomon
a jól szerkesztettség kritériumait.
"...minden történetnek van
egy magja: a rosszabbaknak valóság, a jobbaknak meggymagja"
- ez az idézet akár a könyv mottója is lehetne,
ha nem pont a fantázia volna az, ami ellenszegül az ilyen kulcsmondatozásnak.
Ellenben nehogy azt higgyük, hogy a fülszöveg kihagyja ezt
a ziccert: "Cserna-Szabó András a fantáziát
vegyíti a valósággal". Naná, melyik író
nem ezt teszi? Talán nem ez itt a legfontosabb. Cserna-Szabó
történetei mesések, ez tény. Van bennük
mágia; a mágiát viszont rendes, hús-vér
események fonják körül. Néha a történetek
széthullanak, mert bár a mágia itt a logosz spirális
terében utazik, ahogy erre minden misztika eleve számít,
mégsem jut el abba az egyetlen középpontba, amely a
varázslatot evidenssé tehetné. (Így jár
szerintem például a
Hatodik történet,
melyben Friedrich Nietzsche halinapi buliján járunk, és
amelyben a túlfûtött fantázia az úgynevezett
"realitás" kárára arat.) Ennek ellenére jól
eltalált történetek ezek szinte mind, csak néha
világosabban kellene megmutatni, hogy a játék nem
tehet meg bármit a történettel.
Erõsödõben egy tendencia
a kilencvenes években, amely hiányt hivatott pótolni.
Megérkeztek az ifjúsági könyvek. Ha az elõbbi
mondattal nem stimmel valami, netalán komikusnak hat, az leginkább
az elmúlt negyven évnek köszönhetõ, úgy
gondolom ugyanis, hogy nem volt autentikus ifjúsági irodalma
az említett idõszaknak. Mindez persze nem annyira a tehetségtelenség,
mint inkább a tehetetlenség következménye, s
nem vigaszképpen mondom, de hogy a korszak elbánt egy kifejezésmóddal,
az nem maradt észrevétlen: beleíródott a könyvekbe.
Talán a visszanyelt mondatok bosszúja ez a mûvön,
de az is lehet, hogy a cenzúra tette ilyen kivérzetté
ezeket a könyveket, nem tudom. Mindenesetre az, hogy "ifjúsági"
meg az, hogy "irodalom", egyenként is problematikus fogalmak voltak
jó negyven éven át, annak ellenére, hogy ilyen
dolgokkal foglalkozni, ilyen irodalmat mûvelni még viszonylagos
szabadságot is jelentett ezekben az idõkben. Itt az ideje,
hogy rehabilitáljuk ezt a fogalmat, sõt talán ennél
is többet kellene tenni: olyan (de)metaforizációra lenne
szükség, amely használhatóvá tenné
a kifejezést. Ez a folyamat az utóbbi években valószínûleg
elkezdõdött, sorra jelennek meg az így vagy úgy
"ifjúságinak" aposztrofálható könyvek.
Itt van például egy `74-es
születésû írójelölt, aki elsõ
kötetében a kilencvenes évek fiatalságának,
saját korosztályának megírására
vállalkozik. Mit tesz ezzel hozzá az irodalomhoz? Még
nem tudhatjuk biztosan, mindenesetre amit mûvel, az kétszeresen
is ifjúsági, mind az író életkora, mind
történetei tekintetében, s lehet akár irodalom
is, amennyiben cenzúra híján többé nem
áll bosszút a könyvön saját elfojtott tudattalanja.
A szó ilyen felszabadult értelmében nevezhetnénk
Cserna-Szabó könyvét akár ifjúsági
könyvnek is, hiszen hát alakjai túlnyomórészt
fiatalok, a narrátori beszéd teljesen lezser, a dialógusok
pedig a mai, húszas éveik elején járó
figurák szövegét rögzítik. (A helyszínekrõl
nem is beszélve: kocsma, általában.) Alapvetõen
nyitott és könnyed világa szellõzik a társadalmi
aktualitás terepei felé is, beleszõve meséjébe
az ezerkilencszázvalahányas évek mindennapjait.
Mindezeken túl vajon mitõl
lesz hiteles ez az egész (mert én bizonyos értelemben
elhiszem a szerzõnek például Búza Gézát
vagy akár az összes szentesi "mágikus arcot", akivel
a könyvben találkozunk)? Esztétikai evidencia - ennél
többet nem is mondhatunk? Tehetünk más megállapítást
is, egy talán népszerûtlen megközelítés
érvényesítésével, mely ezúttal
azonban nem a szerzõi szándék leleplezésére,
sokkal inkább a szerzõi lelkület szemmel követésére
irányul. Szentes, a szülõváros szeretete, az
itt élõ emberek szeretete például szinte süt
a kötetbõl. Az embereké, akiknek nevük van, megírhatóak
és megjeleníthetõek az õket átjáró
karakterisztika segítségével. Mint minden rendes lokálpatriotizmust,
Cserna-Szabó "kocsmai lokálpatriotizmusát" is ennek
a szeretenek a stilisztikája teszi hitelessé: egy alak ül
a kedvenc kocsmájában (ha õ a fõszereplõ,
mindjárt csinál valamit, ha õ az író,
akkor megírta e könyvet, ha pedig õ a narrátor,
hát marad egy kicsit és mesél nekünk), unja magát,
ezért is jött ide, és ami odabenn zajlik, az mondatról
mondatra, fröccsrõl fröccsre ivódik szép
lassan be a tudatába... A
Fél négy
címû
könyv, olvashatjuk bárhonnan, nagyjából ennél
a jelenetnél kezdõdik (többször is) el.
Sokat megisznak tehát e könyvben,
ehhez talán a történetekben elvesztegetett ondó
mennyisége fogható egyedül. Errõl feltétlenül
beszélni kell. A legtöbb esemény e körül forog,
az egész mû valahogy egyvégtében errõl
dünnyög, hogy férfi meg nõ meg elélvezni.
Nem mondom, hogy nincsenek érzékeny beállítások
a könyvben, de így egyben kicsit ragacsos az egész.
A megjelenítés hol merész és brutális,
hol pedig képzelgésszerûen áttûnõ,
de sohasem szolid és visszafogott; van itt gyöngéd és
búgó hangon esdeklõ punci, iszonyatos fegyverzetû
cirkuszi hõs, három mellû mutatványos törpe;
egyszer meg magával Bakunyinnal kerül össze kis híján
Liza nevezetû hõsnõnk, alig bírják az
események visszaterelni a történelmi realitás
(pardon: irrealitás) menetébe.
Szerintem ráadásul az van,
hogy Kant egy szatír. A cím és a mottó akarják
így, amennyiben hozzávesszük a hátsó borítót
is: fél négy tájban megindul a filozófus szokásos
útján, ám a
kis hársfasor
a városból
kivezet, egy dûlõútra, s onnan egyenesen a legelõre
jut. Szerencsénkre Lampe, a hû szolga a mindennapos sétákra
rendszeresített fotóapparátját ma is magával
hozta, így elkészülhet a kép, mely talán
a "Teheneket alaposan izgató Kant" címet viseli, talán
egyebet, nem tudjuk biztosan. A fotó mindenesetre, amely a könyvet
díszíti, ezt a
kiszabott idõt
örökíti
meg, amikor a Mester teszi a dolgát, precízen, ahogy rá
ez egyébként is jellemzõ (fél négy elõtt
õ azért filozófus), a
Magvetõ
felirat
a levegõben szerintem mégis inkább a kiadóra
vonatkozik, mindezek felett pedig, fõhelyen még egyszer az
idõpont:
FÉL NÉGY
van, dologra fel! (Ez természetesen
nem a mû legerõsebb olvasata volt, elnézést
érte.)
Ezzel el is lõttük minden puskaporunkat,
zárjuk hát el ennél a pontnál a beszéd
folyását. Pedig sok mindenrõl szó sem esett,
nem vizsgáltuk például a szurfikcionális szignál
jelenlétét a regényben (nem viccelek, van ilyen),
de ma már erre nem is telik erõnkbõl, elégedjünk
meg annyival, hogy a könyvet megforgattuk kicsit saját önfeledtségében.
Azért végezetül engedjenek
meg nekem egy megjegyzést olyasvalamirõl, ami a tartalmi
vonásokon kívül mindenképp emeli e kiadvány
színvonalát: ez a könyv teste volna, mely mondatait
hordozza. A borító grafikai megoldása, a kötet
belsõ arányai, betûjének típusa tartoznak
ide például. Ez a könyv egyszerûen kellemes, akarja
az ember a polcára; a tördelése igényes, a halványbarack
elõzéklap is csúcs... Egyszóval gratulálok
a kivitelezéshez!
Magvetõ Könyvkiadó
Budapest, 1998
195 oldal, 970 Ft