KROMMER BALÁZS

FÉLNÉGYELNI!
Cserna-Szabó András: Fél négy

Minden kezdet nehéz, tartja a közhely, ám inkább áll ez jelen kritikára - hisz elsõ könyvrõl írni mégicsak defloráció, még ha oly jólesõ és könnyû szívvel kitervelt erõszak is -, mint Cserna-Szabó András elsõ kötetére, melyet elemi felszabadultság jellemez.
Ami a könyv kritikáját illeti, ideális együttállás is volna ez, erõszak és önfeledtség, csakhogy az a bizonyos kockázat, amely a számítógépe mellett szûkölõ kritikust fenyegeti, szintén a levegõben van ilyenkor. Nyilván ez a hozzáállás tartja fogva az elsõ kötethez kapcsolódó kritikák egy részét, melyeket egyszerû tárgyilagosság és meglehetõs ökonómia jellemez, mert óvakodnak megközelíteni a mûvet és a szerzõt, melyek késõbb talán a fejére nõnek, talán paródiáját adják a sanda kritikának, ki tudhatja elõre. Az óvatosság persze indokolt - könyvismertetést írnom ma mindenesetre elsõ kötethez illõ dolog volna.
De lehetõleg ne legitimáljuk rögtön az elején saját terméketlenségünket. Vegyük szemügyre ezt a könyvet, mintha tényleg elígérkezett volna nekünk. Mondjuk el, amit az olvasó tudni kíván, s ami már úgyis kiderült: ez Cserna-Szabó András elsõ kötete. Ne rohanjon könyvtárba a kedves olvasó, gondolván, "biztos mindenki olvasott már ettõl a Cserna-Szabótól valamit, egyedül én nem tudom, ki ez", nyugodjon szépen bele: esetleg nem ismeri a szerzõt. Egyelõre csak ezt az egy könyvet kell elolvasnia, hogy ismerhesse. Azért feszegetem ezt, mert érdemes addig belevágni, míg meg nem jelenik a következõ, ugyanis az egésznek olyan folytatásos jellege van; bár ki tudja, mennyit kell még addig aludnunk, talán egy téli, meglehet, még egy tavaszi álmot is, én mindenesere kiérzem ebbõl az elsõbõl egy második kötet ígéretét.
Aki esetleg még kezébe sem vette a könyvet, az most nem tudom, mit csináljon. Vagy olvassa tovább e sorokat, s akkor egy nagyon szubjektív képet kaphat a könyvrõl, vagy pedig szakítsa meg e ponton az olvasást, és fogjon neki a Fél négy nek. Ha az utóbbi megoldás mellett dönt, két óra múlva ugyanide várom õt vissza.
Akkor tovább. Mi ez a könyv tehát? Nem regény, de prózakötet. Tizenhét történetet tartalmaz. Mindegyiknek külön címe van. Némelyiknek micimackós mottója van. A kötet második felét kitevõ, szám szerint nyolc történet mindegyikének micimackós mottója van. Ennyit a mustráról.
Azt azért megkockáztatom, hogy ennek a könyvnek a bája nem a jó kompozícióban rejlik. Érzékelhetünk ugyanis némi kényszeredettséget a kötet szerkesztésében: az elsõ, az Apokalipszis most nevezetû rész nagyon vegyesre sikeredett, gyakorlatilag ide került minden, ami nem illett a második, a Kevab, Liza és a mágikus meggymag címû epizódciklus tematikájába. (Persze miért ne illett volna, kérdezem én, bármi bárhova, ha egyszer maga a kötet egészben annyira laza? Másrészt meg: miért legyen éppen ilyen a könyv szerkezete? Nem tudom. Kissé mégis zavaró, hogy lehetne mindez éppenséggel másként is.)
A szerzõ igazi tehetség, szerintem ezt ki lehet jelenteni. Nem vitathatjuk el tõle sem a stílusát, sem a figuráit, sem fantáziáját. Helyenként és fõleg nagyobb felbontásban tekintve kompozíciós csiszolatlanságok jelentkeznek még, ahogy ezt a kötettel kapcsolatban fentebb megjegyeztem, és az is igaz, hogy az egyes írások fajsúlya erõsen különbözõ, de ez ügyben megnyilatkozó arisztotelészi reflexeinket és ítéleteinket nyugodtan visszafoghatjuk, mégpedig a nyers és közvetlen élvezet kedvéért, amely itt kétségtelenül jelen van, amely lineárisan olvas, és nem firtatja lépten-nyomon a jól szerkesztettség kritériumait.
"...minden történetnek van egy magja: a rosszabbaknak valóság, a jobbaknak meggymagja" - ez az idézet akár a könyv mottója is lehetne, ha nem pont a fantázia volna az, ami ellenszegül az ilyen kulcsmondatozásnak. Ellenben nehogy azt higgyük, hogy a fülszöveg kihagyja ezt a ziccert: "Cserna-Szabó András a fantáziát vegyíti a valósággal". Naná, melyik író nem ezt teszi? Talán nem ez itt a legfontosabb. Cserna-Szabó történetei mesések, ez tény. Van bennük mágia; a mágiát viszont rendes, hús-vér események fonják körül. Néha a történetek széthullanak, mert bár a mágia itt a logosz spirális terében utazik, ahogy erre minden misztika eleve számít, mégsem jut el abba az egyetlen középpontba, amely a varázslatot evidenssé tehetné. (Így jár szerintem például a Hatodik történet, melyben Friedrich Nietzsche halinapi buliján járunk, és amelyben a túlfûtött fantázia az úgynevezett "realitás" kárára arat.) Ennek ellenére jól eltalált történetek ezek szinte mind, csak néha világosabban kellene megmutatni, hogy a játék nem tehet meg bármit a történettel.
Erõsödõben egy tendencia a kilencvenes években, amely hiányt hivatott pótolni. Megérkeztek az ifjúsági könyvek. Ha az elõbbi mondattal nem stimmel valami, netalán komikusnak hat, az leginkább az elmúlt negyven évnek köszönhetõ, úgy gondolom ugyanis, hogy nem volt autentikus ifjúsági irodalma az említett idõszaknak. Mindez persze nem annyira a tehetségtelenség, mint inkább a tehetetlenség következménye, s nem vigaszképpen mondom, de hogy a korszak elbánt egy kifejezésmóddal, az nem maradt észrevétlen: beleíródott a könyvekbe. Talán a visszanyelt mondatok bosszúja ez a mûvön, de az is lehet, hogy a cenzúra tette ilyen kivérzetté ezeket a könyveket, nem tudom. Mindenesetre az, hogy "ifjúsági" meg az, hogy "irodalom", egyenként is problematikus fogalmak voltak jó negyven éven át, annak ellenére, hogy ilyen dolgokkal foglalkozni, ilyen irodalmat mûvelni még viszonylagos szabadságot is jelentett ezekben az idõkben. Itt az ideje, hogy rehabilitáljuk ezt a fogalmat, sõt talán ennél is többet kellene tenni: olyan (de)metaforizációra lenne szükség, amely használhatóvá tenné a kifejezést. Ez a folyamat az utóbbi években valószínûleg elkezdõdött, sorra jelennek meg az így vagy úgy "ifjúságinak" aposztrofálható könyvek.
Itt van például egy `74-es születésû írójelölt, aki elsõ kötetében a kilencvenes évek fiatalságának, saját korosztályának megírására vállalkozik. Mit tesz ezzel hozzá az irodalomhoz? Még nem tudhatjuk biztosan, mindenesetre amit mûvel, az kétszeresen is ifjúsági, mind az író életkora, mind történetei tekintetében, s lehet akár irodalom is, amennyiben cenzúra híján többé nem áll bosszút a könyvön saját elfojtott tudattalanja. A szó ilyen felszabadult értelmében nevezhetnénk Cserna-Szabó könyvét akár ifjúsági könyvnek is, hiszen hát alakjai túlnyomórészt fiatalok, a narrátori beszéd teljesen lezser, a dialógusok pedig a mai, húszas éveik elején járó figurák szövegét rögzítik. (A helyszínekrõl nem is beszélve: kocsma, általában.) Alapvetõen nyitott és könnyed világa szellõzik a társadalmi aktualitás terepei felé is, beleszõve meséjébe az ezerkilencszázvalahányas évek mindennapjait.
Mindezeken túl vajon mitõl lesz hiteles ez az egész (mert én bizonyos értelemben elhiszem a szerzõnek például Búza Gézát vagy akár az összes szentesi "mágikus arcot", akivel a könyvben találkozunk)? Esztétikai evidencia - ennél többet nem is mondhatunk? Tehetünk más megállapítást is, egy talán népszerûtlen megközelítés érvényesítésével, mely ezúttal azonban nem a szerzõi szándék leleplezésére, sokkal inkább a szerzõi lelkület szemmel követésére irányul. Szentes, a szülõváros szeretete, az itt élõ emberek szeretete például szinte süt a kötetbõl. Az embereké, akiknek nevük van, megírhatóak és megjeleníthetõek az õket átjáró karakterisztika segítségével. Mint minden rendes lokálpatriotizmust, Cserna-Szabó "kocsmai lokálpatriotizmusát" is ennek a szeretenek a stilisztikája teszi hitelessé: egy alak ül a kedvenc kocsmájában (ha õ a fõszereplõ, mindjárt csinál valamit, ha õ az író, akkor megírta e könyvet, ha pedig õ a narrátor, hát marad egy kicsit és mesél nekünk), unja magát, ezért is jött ide, és ami odabenn zajlik, az mondatról mondatra, fröccsrõl fröccsre ivódik szép lassan be a tudatába... A Fél négy címû könyv, olvashatjuk bárhonnan, nagyjából ennél a jelenetnél kezdõdik (többször is) el.
Sokat megisznak tehát e könyvben, ehhez talán a történetekben elvesztegetett ondó mennyisége fogható egyedül. Errõl feltétlenül beszélni kell. A legtöbb esemény e körül forog, az egész mû valahogy egyvégtében errõl dünnyög, hogy férfi meg nõ meg elélvezni. Nem mondom, hogy nincsenek érzékeny beállítások a könyvben, de így egyben kicsit ragacsos az egész. A megjelenítés hol merész és brutális, hol pedig képzelgésszerûen áttûnõ, de sohasem szolid és visszafogott; van itt gyöngéd és búgó hangon esdeklõ punci, iszonyatos fegyverzetû cirkuszi hõs, három mellû mutatványos törpe; egyszer meg magával Bakunyinnal kerül össze kis híján Liza nevezetû hõsnõnk, alig bírják az események visszaterelni a történelmi realitás (pardon: irrealitás) menetébe.
Szerintem ráadásul az van, hogy Kant egy szatír. A cím és a mottó akarják így, amennyiben hozzávesszük a hátsó borítót is: fél négy tájban megindul a filozófus szokásos útján, ám a kis hársfasor a városból kivezet, egy dûlõútra, s onnan egyenesen a legelõre jut. Szerencsénkre Lampe, a hû szolga a mindennapos sétákra rendszeresített fotóapparátját ma is magával hozta, így elkészülhet a kép, mely talán a "Teheneket alaposan izgató Kant" címet viseli, talán egyebet, nem tudjuk biztosan. A fotó mindenesetre, amely a könyvet díszíti, ezt a kiszabott idõt örökíti meg, amikor a Mester teszi a dolgát, precízen, ahogy rá ez egyébként is jellemzõ (fél négy elõtt õ azért filozófus), a Magvetõ felirat a levegõben szerintem mégis inkább a kiadóra vonatkozik, mindezek felett pedig, fõhelyen még egyszer az idõpont: FÉL NÉGY van, dologra fel! (Ez természetesen nem a mû legerõsebb olvasata volt, elnézést érte.)
Ezzel el is lõttük minden puskaporunkat, zárjuk hát el ennél a pontnál a beszéd folyását. Pedig sok mindenrõl szó sem esett, nem vizsgáltuk például a szurfikcionális szignál jelenlétét a regényben (nem viccelek, van ilyen), de ma már erre nem is telik erõnkbõl, elégedjünk meg annyival, hogy a könyvet megforgattuk kicsit saját önfeledtségében.
Azért végezetül engedjenek meg nekem egy megjegyzést olyasvalamirõl, ami a tartalmi vonásokon kívül mindenképp emeli e kiadvány színvonalát: ez a könyv teste volna, mely mondatait hordozza. A borító grafikai megoldása, a kötet belsõ arányai, betûjének típusa tartoznak ide például. Ez a könyv egyszerûen kellemes, akarja az ember a polcára; a tördelése igényes, a halványbarack elõzéklap is csúcs... Egyszóval gratulálok a kivitelezéshez!

Magvetõ Könyvkiadó
Budapest, 1998
195 oldal, 970 Ft


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/