Ez a váratlanul érkezõ,
jogos várakozásra felelõ könyv a nemiségrõl,
a huszadik században láncainak jó részét
elvesztõ szexualitásról beszél. Arról
az alapvetõ ösztönrõl, amely minden emberi lényt
mélységesen érdekel, még Remete Szent Antalt
is, különben nem lehetett volna kitenni õt a démoni
csábításoknak, és e csábításokat
nem lehetett volna színesen és hátborzongatóan
ábrázolni évszázadokon át. Kemenes Géfin
László és Jolanta Jastrzebska közösen írt
munkája címében az
erotika
szót használja,
jelölve ezzel, hogy õket a nemiség mûvészeti
kifejezése érdekli, de persze csupán tanulmányaik
olvasása közben derül ki, az
erotika
mennyire más
hangsúlyt kap náluk, mint például a hatvanas
évek népidemokratikusan erényes szóhasználatában,
mely
A Magyar Nyelv Értelmezõ Szótárá
ban
kerül megfogalmazásra. Ez utóbbiban az
erotika
három jelentést mond magáénak:
1) A nemi
ösztön lelki megnyilvánulásainak összessége
(...); 2) Fõleg nõben megnyilvánuló és
kielégítést keresõ érzékiség
(...); 3)
a szexuális vonatkozások túlzott
hangsúlyozása. Aki kétkedne a nyelvhasználat
ideológiai függésében, itt ízelítõt
kaphat belõle, ráadásul megfigyelheti, a régi
vallás szemlélete mily meghitten rímel a szovjeték
által erõltetettével. Kemenes Géfin László
és Jolanta Jastrzebska éppen ezt a bénítóan
avítt gondolkodást életben tartó erotika-értelmezést
cáfolják könyvük minden oldalán. Nem, az
erotika lelki megnyilvánulásai nem különíthetõk
el a testiekétõl; nem, a férfiaknak is éppúgy
megvan az erotikájuk, mint a nõknek, akik nem lesznek attól
a kígyó cinkosai, ha jogot formálnak rá; nem,
önmagában az erotika nem képvisel semmiféle túlzást:
irodalmi, képzõmûvészeti alkotásban legfeljebb
el lehet túlozni az erotikát - a felerõsítés
vagy éppen az elhallgatás irányában. A szerzõpáros
pontosan azt a kérdést veti fel: a prûdnek tudott magyar
irodalomban, s ezen belül a magyar regényben vajon milyen szerepet
játszik a szexualitás? Nincs-e túlzottan elfojtásra
ítélve, s ha netalán igen, akkor mi okból és
ki által? Egyáltalán, hogyan ábrázolták
1911 és 1947 között?
Kemenes Géfin László,
a montreali Concordia Egyetem angol tanszékének docense és
Jolanta Jastrzebska, a groningeni állami egyetem finn-ugor tanszékének
docense
1
tudományos komolysággal,
de nemcsak az akadémikus olvasóhoz, hanem a tájékozódni
vágyó, szélesebb közönséghez is akar
szólni. Az erotika irodalmi azonosítására és
ábrázolásának feltérképezésére
a tematikai stúdiumot tartották célszerûnek:
ez segít hozzá olyan képhez, amelyet valamely közös
problematikának egyéni mûvekben végbemenõ
megjelenítése alakít ki. Vagyis e könyvben tárgyalt
regények esetében a pszichológiai és mentalitás
vizsgálat együtt s egymást kiegészítõen
zajlik az irodalmi elemzéssel és a kritikai fogadtatás
értékelésével. Tizenegy író tizennyolc
regényérõl van szó. Az erotika motívumát
valamennyi a maga módján dolgozza fel, s ez a variációs
sorozat magától értetõdõen semlegesít
minden kísértést arra nézve, hogy a kommentár
netalán a valóság egyszerû tükrözésének
tartsa a regényt, vagy ebben a szerzõ életének
regényesített változatát keresse. A motívum-tanulmány
lehetetlenné teszi az irodalom bensõséges megértésének
oly sokat ártó naiv olvasatot. Ezt a hazai mezõnyben
nem nagyon elterjedt módszert többféleképpen
lehet alkalmazni. Az egyéni mûvek feldolgozási perspektívájának
elõnye az, hogy magának a problematikának a tételezése
és felépítése kevésbé függvénye
az elemzõ alanyiságának, mint ahogy ez a tipológiai
stúdiumokban gyakorta fenyeget. Ugyanis a tárgyilagosság
látszata mögött az irodalomtipológia strukturálása
elkerülhetetlenül szubjektív, a tudományosnak meghirdetett
modell kevés kivétellel áltudományos.
Mindezt érdemes elõrebocsátani
azért, hogy senki se várja azt ettõl a bátor
és bravúrosan véghez vitt munkától,
amit ennek nem áll szándékában nyújtani.
A tematikai és motívum-tanulmány nem irodalomtörténet.
Választásaiban, ha az érdeklõdésének
központjába állított tárgy megvilágítása
úgy kívánja, akár függetlenítheti
magát a közgondolkodásban meghonosodott rangsorolásoktól.
Éppen ezért hasznára válhat a meglévõt
újjáértékelni vagy szempontjain változtatni
óhajtó irodalomtörténésznek. Konkrétan:
jelen tanulmánysorozat, mely az erotika helyét próbálja
körvonalazni 1911 és 1947 között a magyar regényírásban,
támaszkodik Kaffka Margit, Móricz, Krúdy, Babits,
Kosztolányi, Tersánszky, Németh László,
vagyis úgynevezett kanonikus szerzõk mûveire, vagy
Máraiéra, akit hosszú kiátkozás után
be lehetett végre engedni a huszadik század magyar Panteonjába,
de merít ugyancsak Erdõs Renée, Harsányi Zsolt
vagy Földi Mihály írásaiból, melyek iránt,
különösen az ideológiai kritika eluralkodása
óta, mérvadó ítésznek nem illett és
ma sem illik behatóan érdeklõdni. Holott idõközben
megrendült az "ezt kell gondolni, ezt kell szeretni" intézményesített
hegemóniája, továbbá lezajlott Európában
és az Egyesült Államokban a befogadás központú
kritika civilizációt módosító forradalma.
Harsányi Zsolt
Magdolná
jával kapcsolatban,
mely bestsellert a két világháború közötti
kritika is feldicsért, Kemenes Géfin László
és Jolanta Jastrzebska joggal teszi fel a kérdést:
"Mi az úgynevezett lektûr?
Mi a szórakoztató irodalom? Mi különbözteti
meg az oda sorolt mûveket a magas irodalomtól, hogy az utóbbi
értékesebbnek ítéltetik, mint az elõbbi?
Mik azok az esztétikai, társadalmi, pszichológiai,
filozófiai, politikai stb., tehát elméleti szempontok,
amelyeknek alapján bizonyos irodalmi alkotások élõ
klasszikusnak számítanak, míg mások szó
szerint könnyûnek találtatnak?" (126. old.)
Bizony bajos manapság nem elismerni,
hogy a megkülönböztetésben csupán a változó
kor- és közízlés, vagyis a divat dönt, mégis
akadnak a tekintélyelvnek olyan nosztalgikusai, akik továbbra
is a másként olvasás cenzúrázásában
látják a kritikusi tevékenység lényegét.
Nem haszontalanok persze õk sem. Kirekesztõ ítélkezésük,
pláne amikor valamilyen mûvet a benne felidézett szexualitás
miatt sújt, rávilágít azokra az elõítéletekre,
amelyek racionális felülvizsgálatuktól tartva
nyilvános vitára sosem igazán készek.
Márpedig az
Erotika a huszadik
századi magyar regényben
éppen ezt a vitát
kezdeményezi a téma következetes központba állításával.
Ilyenformán elõször a magyar kritika történetében.
Természetesen ez a szempontváltozás módosítja
az irodalom tárgyalásában megszokott erkölcsi-lélektani-társadalmi
megközelítést. Anélkül azonban, hogy ennek
a hármasnak jelentõségét bármi módon
lebecsülné. Ellenkezõleg. A könyv éppen
annak a bizonyítására törekszik, hogy az irodalom
csupán akkor tudja kellõen betölteni humanista, közösségi
szerepét, ha a benne döntõ erõt kifejtõ
nemiség az õt megilletõ elismeréshez jut. A
regényértelmezés szintjén például
azon alapvetõ jelenség belátása szükséges,
hogy a figurák szexuális kapcsolatai és élményei
sorsuk alakításában legalább olyan meghatározóak,
mint jellemük vagy társadalmi helyzetük. Sarkítva:
nem érthetjük meg teljesen egy regény cselekményét,
ha figyelmen kívül hagyjuk szexuális összetevõit.
Nem lehet az erotikát könnyelmûen tréfára
venni, sem pedig beszorítani az érzéki kéjelgés
bugyrába. Önmagában sem lehet irodalmi jelentõségét
érdemben kimutatni. Kemenes Géfin László és
Jolanta Jastrzebska biztos érzékkel a nemiséget az
ellene szegülõ tiltásokkal együtt mutatja be. Kaffka
Margit hõsnõjével, a
Színek és évek
önnön szexualitását elfojtó Pórtelky
Magdájával kezdõdik a sor és Németh
László
Iszony
ának Kárász Nellijével
zárul, kinek sorsa voltaképpen egy szexiszony története.
Tiltás lehet a tabu, a társadalmi konvenció és
hierarchia, a nemek közti egyenlõtlenség, a nemi problémák
félreismerése, megoldatlansága, elfojtása,
a szexuális szerelem megtartásának nehézségei,
a valóságelv felülkerekedése az örömelven,
s mint Tersánszky
Kakuk Marci
jában, melynek hõse
az örömelvet minden lehetséges módon érvényre
juttatja, tiltás lehet az is, hogy ez a pánszexuális
pikaró
csak
a nemiségben lehet otthon: családban,
társadalomban nem.
Tizenegy szerzõ önálló
mûve voltaképpen a szex válságai címen
hozható közös nevezõre. A rájuk vonatkozó
tanulmányokat az teszi rendkívül vonzóvá
és tanulságossá, hogy a legmesszemenõbben tiszteletben
tartják mindegyik regény egyéniségét.
A tudományosság örvén nem próbálják
egy kaptafára erõltetni az anyagot; megkeresve az egyes szövegekhez
leginkább illõ módszert, azt demonstrálják,
hogy az irodalomnak a maga sajátos életéhez szükséges
lélegzési szabadsága nehezen egyeztethetõ a
kizárólagosságra törekvõ metodológiák
mereven rendszerezõ, szadistán uralmi stratégiájával.
Természetesen az ilyen rugalmas alkalmazkodás nem csupán
szemlélet dolga: kell hozzá széles mûveltség,
ennek termékeny felhasználásához persze tehetség,
de egyúttal világos fogalmazási és hatékony
érvelési készség is. Mindennek a két
kutató a magasiskoláját nyújtja. Például
Tersánszky regényírói tájékozódása
a
Viszontlátásra, drága...
,
A céda
és a szûz
és a
Kakuk Marci
sorozat vetületében
távlati megvilágítást nyer azáltal,
hogy mögötte tisztán kirajzolódnak a menipposzi
regény hagyományát felújító spanyol,
pikareszk, önéletrajzi elbeszélés jellegzetességei,
melyek lehetõvé teszik, hogy az elbeszélõ a
"szexualitás árnyaltabb bemutatása érdekében
más-más beszédhelyzet maszkját" vegye magára,
hosszú távon azonban az erotika nyelvezetének népiesre
stilizált leegyszerûsítéséhez vezetnek.
Krúdy
Szindbád
jának és
A vörös
postakocsi
jának kritikai megközelítése szintén
az irodalmi hagyományokkal való játékból
indul ki, nevezetesen abból, hogy Krúdy a realizmust a romantika
szerelmes lovagregényeihez folyamodva utasítja el, egyúttal
viszont el is rontja, "illetve megrontja az érzelmes regény
intencionális struktúráját, mivel nyilvánvalóvá
teszi annak titkát, az elfojtott/szublimált szexualitást".
Ez az "elrontás" aztán átvezet a szexuális
élvezetet megkérdõjelezõ Krúdy-univerzum
perverzitásának Freudot, valamint a többek között
õt modernizáló Gilles Deleuze és René
Girard kategóriáit felhasználó, igen szubtilis
tanulmányozásába a szado-mazochizmus központba
állításával.
"(...) az elbeszélõ, mintegy
önmaga mentségére, a mindenkori apával azonosul,
jóllehet fájdalmasan tudatában van annak, hogy ennek
az azonosulásnak ugyanakkor kárvallottja is. Ezért
e hadszíntéren a románc sorait szinte ötödik
hadoszlopként bontja meg egyfajta
théƒtre de la cruauté,
a gyönyörbe vetett hit lehetetlenségének kíméletlen
tudása. Amíg tehát az apaképzettel felvértezett
elbeszélõ óhatatlanul szadista, addig a szereplõk
egytõl egyig mazochisták, s az anyáról mintázott
nõben, annak idealizált-szentimentális másában
keresik, reménytelen önkínzással, a boldogságot
." (47. old.)
Ahány mondat, annyi gondolatébresztõ
megfigyelés, melyet aztán a tanulmányírók
gondosan árnyalva mélyítenek el és hoznak kapcsolatba
regényszervezési kérdésekkel éppúgy,
mint a társadalom szexuális tiltásaira adott irodalmi
válaszokkal. Szindbád donjuanizmusa, Alvinczi Eduárd
vagy Rezeda Kázmér kapcsolatai a nõi szexualitással
mechanizmusukban mutatkoznak meg: a mozaikszerû benyomás mögött,
melyre Krúdy olvasásakor a kritika többnyire nyelvi
hangulatleírásokkal reagál, logikusan összefüggõ
kép rajzolódik ki:
Szindbád
és
A
vörös postakocsi
érezhetõbõl és
érzékelhetõbõl érthetõvé
is válik. Hozzáférhetõvé válnak
iróniájának rúgói, ésszerû
nyelvezettel elmondhatóvá válik, miképpen járulnak
hozzá a nemiség problémái új formák
létrejöttéhez.
Természetesen pszichoanalitikus
fogalmak bevetése nélkül az irodalmi erósz tanulmányozása
csupán archaikus félreértéseket szülhet,
más szóval a freudi elméletekre történõ
hivatkozásnak ott kell lennie minden szemügyre vett regényfigura,
helyzet, cselekmény, ábrázolási forma erotológiai
kommentárjában. Tekintve, hogy egy-két örvendetes
kivétellel, a honi kritika a sok évtizedes tiltás
és ennek öncenzúrás következményei
miatt ma sem igen kísérel meg e termékeny módszerben
jeleskedni, talán nem felesleges emlékeztetni arra, hogy
a lélekelemzés, az irodalmi mûvekre való kezdeti,
iskolásan merev alkalmazása óta, rendkívül
gazdag skálájú hermeneutikai eljárássá
nõtte ki magát. Nem beszélek most itt olyan megnyilvánulásokról,
mint például Jacques Lacané, melyek az irodalomban
a pszichoanalízis igazolását keresik és amelyek
számára a pszichoanalízis fontosabb az irodalomnál,
illetve amelyekben maga a pszichoanalízis akar irodalommá
válni. Elég azokat a szerényebb irányzatokat
említeni, amelyek segédeszközként elsõsorban
az irodalom elmélyültebb megértését célozzák.
E téren is mennyi változat! Lehet a tudattalant/mondhatatlant
a szerzõ személyére vonatkoztatva keresni, lehet az
írásaira jellemzõ képzelettípuson át
megszólaltatni, lehet elbeszélõprózában
a szereplõk hallgatólagos vágyaiból kibontani,
és segítségével a cselekményen belüli,
személyek közötti kapcsolatok belsõ logikáját
tisztázni. Jelen munka szerzõi ez utóbbi konkrét,
minden olvasó által követhetõ és ellenõrizhetõ
eljárással élnek, a lényegeset ragadva meg
leleményes elemzõkészséggel.
Igen gondolatébresztõnek
bizonyul az a hipotézis, hogy Babits
A gólyakalifá
jában
Tábory Elemér "minden konfliktusának s végül
halálának legvégsõ oka az elfojtott szexualitás,
s az azzal járó bûntudat"(83. old.). Idõsebbek
még emlékezhetnek rá, hogy a valláserkölcsi
hagyományok szellemében pácolt köztudat szerint
inkább a morális ellenõrzést kijátszó,
"zabolátlan" nemiség hivatott rossz lelkiismeretet okozni.
Elég észrevenni ezt az eltérést, és
máris körvonalazódik a babitsi regénynek a maga
korában felette merész és eredeti távlata,
melyben a gyilkosság veszélyesen hasonlít a nemi aktusra,
és nem létezik tiszta erény, ahogyan nem létezik
"új élet" a bûnös én megszûnésével.
"A regény végsõ iróniája éppen
az, hogy Elemér azért pusztul el, mert követi egy szexualitásától
megfosztott, a nappali világ szent -jévé átformált
nõ útmutatását" (90. old.). Amely megállapítás
meglehetõsen bonyolult fényt vet Babitsnak Dante
Paradicsom
ával
kapcsolatos gondolataira.
Gyakran elég a lélekelemzõ
megközelítésnek egy látszólag mellékes
részletet megragadnia, és az olvasó váratlanul
alapvetõ értelmezési lehetõséghez jut.
Kosztolányi
Édes Anná
jának megjelenése
óta nyitva maradt kérdés, miért öli meg
gazdáit a példás cselédlány. A kritika
nemigen vagy csupán futólag sorolta az indítékok
közé Annának Patikárius Jancsival, Vizyné
ficsúr unokaöccsével való gyorsan megszakadt,
lelki összeomlásba torkolló viszonyát. Kemenes
Géfinék tanulmánya igen akkurátusan azt tisztázza
elõször, hogy nem Jancsi vette el a lány szüzességét,
hanem Anna a fiatalemberét. A hagyományos férfi-nõ
szerep felcserélõdik, ami maga után vonja a társadalmi
szerepek módosulását, kiegyenlítõdését
a cselédlány és az úrifiú között.
Minden ízében helytálló, bravúros érvelés
mutatja ki a további összefüggéseket e felszabadító,
szexuális, szerelmi élménytõl való megfosztatás
és az igazán élõ emberek közül kirekesztett,
visszagépiesedni pedig nem engedett Anna által tudatzavarban
elkövetett gyilkosság között. Ennél koherensebb
magyarázatát a regény rejtélyének nem
olvastam.
A freudi szempontok felhasználását
illetõen külön említést érdemel egy
alapvetõ megkülönböztetés, amely a pszichoanalízisnek
az írók világában végbement népszerûsödése
óta nem nélkülözhetõ, különösen
Magyarországon nem, ahol az ismerkedés a bécsi doktor
tanaival gyorsabban zajlott, mint több, a német nyelvben nem
otthonos, nyugati országban. Aki ugyanis a lélekelemzés
fogalomkörével akár csak hozzávetõlegesen
is kapcsolatba kerül, hajlamossá lesz ezek felhasználására,
alkalmanként kijátszására, megkérdõjelezésére.
Szövegmagyarázóink gondosan ügyelnek arra, hogy
figyelmeztessék az olvasót a szerzõk nyílt
vagy burkolt szándékára e téren, és
folyamatosan jelezzék saját elemzõmunkájuknak
ezt a sajátosságát. A Krúdy "mindent átható
ironikus látásmódja" által mûszervezõ
elvvé emelt
intertextualitás
t méltatva elgondolkoztatóan
jegyzik meg: "olyan narratív közegben, amelyben minden másolat
és utánzat, a szerelem és a szexualitás is
csak kölcsönzött lehet; törvényszerû ezért,
hogy az író az igazi szexuális szerelemre eleve alkalmatlan,
képtelen férfiszereplõket teremt, s a potenciális
szerelmi szituációkat vagy a szentimentalizmus, vagy az unalom
s perverzitás felé fordítja. A freudi hatás,
még ha csak közvetve is, ugyancsak a mûfajkeresztezés
adta irónia alátámasztására szolgál,
s a férfialakokat feloldhatatlan pszichoszexuális ellentétek
középpontjába helyezi." (60. old). Márai regényében,
a
Válás Budán
ban a két ellentétes,
bizonyos szempontból egymást kiegészítõ
férfialak, a "nappal" világát képviselõ
Kõmives Kristóf és az "éjszakáét"
képviselõ Greiner Imre egymáshoz való viszonyát
javarészben a freudi tanokkal kapcsolatos állásfoglalása
magyarázza a két kommentátor szerint. "Márai
nyilvánvalóvá teszi, hogy a bíró ismeri
és olvasta a modern lélektan, különösen Freud
tanait, amikor lenézõen elutasítja annak sarkalatos
tételeit, mint az ifjúkori sérülések ,
a hajlam , a leküzdhetetlen kényszer , tehát a tudatalatti
hatalmát"(155. old.). Õ úgy tesz, mintha nem is volna
libidója, míg Greiner Imre, az orvos az erósznak alapvetõ
jelentõséget tulajdonít, csak kiteljesülni nem
tud benne felesége, Anna frigiditása miatt, melyet Greiner
kora
szexuális képtelenségének
tulajdonít:
"az orvos összegezése szintén pontról pontra
Freud kései, a
Rossz közérzet a kultúrában
kifejtett
érveit követi" (158-159. old.) Freudista regényrõl
volna hát szó? Avagy éppen arról, hogy ez a
szubtilis regény a maga problematikáját - a nemi ösztön
helye társadalom és egyén, tudat és tudatalatti
szembesülésében - ugyan nyilvánvaló freudista
elemek felhasználásával körvonalazza, de mivel
e problematika freudista módon, ödipuszi nyomozással
elkezdett tisztázása a figurák síkján
félresiklik, illetve mitikusan illusztrált álmegoldásba
torkollik, hallgatólagosan a freudizmusnak a megkérdõjelezését
kapjuk, ami a gyakorlati életben való hatékonyságát
illeti. Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska
érdeme, hogy éreztetik a posztfreudizmus kettõsségét:
a szexualitás elemzésében Freud nélkülözhetetlen
eszközt hagyott az irodalmi kritikára, ami nem jelenti azt,
hogy terapikus ajánlatait a társadalom szempontjából
ne lehessen fenntartással kezelni, illetve helyesbítésre
javasolni.
Mert a két kritikus az erotikát
nem csupán önmagára elvonatkoztatott vizsgálati
tárgynak tekinti. A regények struktúrájában
ugyanúgy, mint fogadtatásuk szempontjából éppen
azt mutatják ki, hogy bár a szexualitás látszólag
a magánszférába tartozik, mennyire mégis a
társadalommal együtt kell tárgyalni az irodalomban és
a gyakorlati életben. Kutatói, elemzõi szerepükhöz
itt csatolódik igen sokrétûen és szétágazóan
a nevelõi. Az erotikát illetõen Kemenes Géfin
László és Jolanta Jastrzebska az 1968-as szellemi
forrongás ama célkitûzései mellett áll
ki, melyek a nyugati világban jutottak igazán jelentõs
szerephez, vagyis a szexuális felszabadulás és a nõi
emancipáció mellett. Õk a nõk és a férfiak
nemiségben is egyenlõ jogainak és a szexuális
szerelem civilizációs fontosságának, személyek
közötti kapcsolatot hitelessé tevõ jelentõségének
elismertetéséért küzdenek. A vizsgált
történetekben, illetve történetmondásban
azt keresik meg, milyen konfliktusba keveredik az erotika, és különösen
a nõi erotika az elfojtó, torzító, cenzúrázó
erõkkel és tényezõkkel. Erdõs Renée
A
nagy sikoly
címû regényében, melynek égetõ
kérdése, hogy a nõk nemi élvezete társadalmilag
elfogadható-e (a könyv 1923-ban jelent meg), nagyhírû
nõgyógyász, apácarend fõnöknõje,
püspök, vagyis olyan kimagasló személyek, akiket
egy ország hajlamos a legalkalmasabbnak tekinteni arra, hogy ilyesmibe
beleszóljanak, arról próbálja a hõsnõt,
a házasságában kielégületlen Dórát
meggyõzni, nem a nemi gyönyör által kiváltott
nagy sikoly a hasznos, hanem az, amelyet gyermek szülésekor
hallat az asszony. Dóra végül beadja derekát,
lemond arról, hogy "nemileg kielégült, szabad és
független asszony" legyen. A két kritikus szerint a belenyugvás
ábrázolása mögött Erdõs Renée
felforgató iróniájára is érdemes felfigyelni,
mivel "egy fiatalasszonyka anyai ösztönökre ébresztésére
s azzal egy idõben a nemi gyönyör a nõtõl
idegen voltának elismertetésére mind a tudomány,
mind a vallás s az azt megtestesítõ egyház
legmagasabb tekintélyfiguráit kell felvonultatni" (116. old.),
s ez az "ágyúval verébre lövés" objektíve
vádoló hatású az elfojtó renddel szemben.
Móricz, aki a szexualitás
témakörét "úgyszólván bevezette
a magyar irodalomba" és a körülményekhez képest
szokatlan "nyíltsággal és gazdagsággal" mutatta
be, nyelvhasználatában meglehetõsen eufemisztikusnak
bizonyul, az emögött rejlõ értékrendszer
pedig nemegyszer hagyományos valláserkölcsi toposzok
függvénye, amennyiben "a nõalakok a szerzõ által
felállított szent és prostituált ellentétpár
egyikébe vannak beszorítva". Példaszerûen sorolja
fel a tanulmány a férfialakokból skizofréniát
kiváltó "beskatulyázásra" adott, önpusztító
válaszokat, melyekben a bûntudat és társadalmi
gátlás legalább olyan meghatározó szerepet
játszik, mint a társadalmi és vagyonbeli helyzet.
Ugyanakkor ezek a férfiszempontból írt regények
homályban hagyják a nõi szexualitás bonyolultabb
dilemmáit.
Miközben Kemenes Géfin László
és Jolanta Jastrzebska a huszadik század elsõ felében
keletkezett regények erotikus és társadalmi diskurzusáról
készít pontos pedagógiai kimutatást, óhatatlanul
szemközt találja magát a magyar irodalmi kritika néha
idevágó és gyakran készakarva nem idevágó
észrevételeivel. Kénytelenek jóformán
valamennyi tanulmányuk elején bírálni a bírálókat,
akik hol nem veszik észre, hol pedig elkendõzik a szexualitás
jelentõségét a szóban forgó mûvekben.
Ezekre a pársoros polémiákra - ezt hangsúlyozni
kell - mindig a tematikus megközelítés által
indokolt, új távlatokat nyitó szövegértelmezés
érdekében kerül sor. Általános ostorozásban
csupán a "valláserkölcsi" valamint a "vulgármarxista
kritikának" van része, amiért - s ez nem tagadható
-, mindkettõ bornírtan támadta, az utóbbi pedig
hatalmi eszközeivel elfojtotta az erotika irodalmi értékelését
az osztályharcos, társadalmi szempont uralmi helyzetének
biztosítása végett. Ennek az ideológiai visszaélésnek
mint korjelenségnek vége, de az egyes írókról
írott kommentárok megmaradnak a bibliográfiákban,
s a jó pedagógusnak kötelessége a forgalomban
levõ olvasatok szavatolhatóságát nyilvánosan
ellenõriznie. Így kerülnek többek között
felülvizsgálatra a következõk véleményei:
Nagy Péter (Móriczról), Fábri Anna, Rónay
György (Krúdyról), Nemeskürty István, Fehér
Ferenc (Tersánszkyról), Pók Lajos (Babitsról),
Kiss Ferenc, Szegedy-Maszák Mihály, Sõtér István,
Veres András (Kosztolányiról), Radnóti Sándor
(Erdõs Renée-rõl), Pintér Jenõ (Földi
Mihályról), Rónay László, Szegedy-Maszák
Mihály (Márai Sándorról), Béládi
Miklós, Kocsis Rózsa, Kulcsár Szabó Ernõ
(Németh Lászlóról).
Leírt véleményekrõl
van szó, nem gazdáik személyérõl. Az
olvasó világosan követhetõ, logikus érvelés
keretében kapja az ellenvélemények igazolását,
melyeknek külön erõssége az
intertextualitás
megbízható, jelentést elõsegítõ
kibontása. Érdemleges szakítás ez az irodalomtörténet-írásunkban
dívó gyakorlattal, mely beéri kül- és
belföldi párhuzamok sokszor végeérhetetlen sorolásával,
anélkül, hogy beszámolna a mások szövegeinek
az elemzett szövegben többnyire tudatosan, szándékosan
való felhasználásának jelentéstöbbletérõl,
illetve módosulásáról.
2
Nem
lehet ebbõl a szempontból említetlenül hagyni
a
Válás Budán
ról szóló
tanulmányt, ahol brilliáns magyarázatot kapunk arról,
milyen sokrétû, ironikus, mitikus, végsõ soron
borúlátó utalásrendszert hoz létre Márai
Rómeó és Júlia-, valamint Kõmives Kelemen-motívumának
az erotika problémakörébe való beépítésével.
Más irányból termékeny az a kritika, mely vitába
száll a Németh László
Iszony
áról
szóló fejezetben a Kárász Nellit túl
pozitívan értékelõ véleményekkel,
és az ezeknek neojungiánus alapot szolgáltató
Artemisz-hasonlatokkal, tekintve, hogy ez utóbbiak akadályozzák
a "némethizmusra" jellemzõ testiség iránti
utálat magyarázatát. Mert sosem mimetikus szemlélettel
hitelesíteni próbált szociológiai felmérésrõl
van szó. A két kommentátor szüntelenül figyelmeztet
arra, hogy az általuk tanulmányozott figurák nem a
szövegen kívüli világból a regénybe
átmásolt alanyok, hanem minden esetben "irodalmi, pszichológiai,
retorikai toposzokból álló,
textuális
képzõdmény"-ek, valóságukat a szépprózai
alkotás hozza létre.
Nem arról van tehát szó,
hogy a regényekben leírt helyzetek és magatartásformák
a huszadik század elsõ felének erotikáját
jelenítik meg - hiszen nyilvánvaló, hogy ennek tényei
Magyarországon is színesebbek, leleményesebbek, izgalmasabbak,
illetve másrészrõl nyomorúságosabbak
és lehangolóbbak voltak a regényvilágbeli átlagnál.
Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska
azt a kiinduló kérdést teszi fel, a magyar irodalom
csakugyan olyan prûd-e, mint amilyennek sokszor tartják. Könyvük,
mely következetesen a regény erotikus diskurzusának
mibenlétét és minõségét vizsgálja
a jelzett idõszakban, arra a következtetésre jut, hogy
a maga módján és a tizenkilencedik századhoz
képest a magyar regény "a szexualitásnak meglepõen
különbözõ megnyilvánulási formáit
juttatja kifejezésre, esetenként az adott társadalmi
és valláserkölcsi körülményekhez igazodva,
de gyakran azokkal szembeszegülve is." (9. old.) A szó szoros
értelmében vett prüdéria sokkal inkább
a kritikára jellemzõ, melynek szemében hajdan "a nemiség
és a nemek közti szexuális szerelem pozitív ábrázolása
legjobb esetben frivol malackodásnak, legrosszabb esetben nyelv-
és nemzetgyalázásnak" (189. old.) számított,
s amely még napjainkban is idegenkedik tõle, vagy eltussolja,
vagy a szórakoztató irodalom szintjére leszállítva
igyekszik semlegesíteni. (190. old.)
Lényegileg ez a cenzúrázó
kritika, a szerzõk szerint, része a magyar regényekbõl
kirajzolódó patriarchális észjárásnak,
amelyet a "magának teljhatalmú tekintélyt követelõ
apafigura" juttat folyamatosan érvényre, és amely
közvetlen akadálya a nõalakok egészséges,
érzelmi és nemi kibontakozásának. Ez utóbbi
a szerzõpáros alapvetõ, úgy is mondhatni, szenvedélyes
követelése. Nem feminista rámenõsségbõl:
nem azért, hogy a férfi princípium által bitorolt
hatalom ugyanolyan visszásan a nõi princípium kezében
összpontosuljon, hanem azért, mert a nemek közötti
egyenlõséget a szexuális szerelem, az ideális
és nem idealizált férfi-nõ kapcsolat biztosítékának
tartják. És ezt sem csak úgy, önmagáért.
Ha jól értem õket, amikor az erotika irodalmi kifejezésének
fontosságát hirdetik, a világhoz a nemiség
etikáján át való tartozás mellett foglalnak
állást, amelynek filozófiai tétje nem más,
mint az egyén boldogulása, az egyén védelme
a globálisra felhergelt, politikai narrációkkal szemben.
Az egyén pedig az õ felfogásukban nem az önmaga
véglegesnek hitt igazságában lezáruló
egység, hanem olyan alany, amely nem lehet teljessé, ha nem
egészül ki egy másik alannyal. A sorok között
olyan társadalomról álmodnak, amely a tekintélyelv
erõszakolása helyett a személyek közti érintkezés
pluralitására és kölcsönösségére
épül. Ebbõl a szempontból lesz a nemiség
szabadon árnyalt, lélektanilag nyitott, nyelvileg gazdag
kifejezése társadalmi érdek, társadalmi felelõsség.
Mi hiányzik ebbõl a bátor,
szemléletében, módszerében, eredményeiben
megvilágosító könyvbõl? Nagy vonalakban
két dolog. Egyrészt a szexualitást a múltban
és még a jelenben is cenzúrázó erõk
részletesebb feltérképezése, motivációiknak
nyomatékosabb bemutatása. A "totemapának" ugyanis
neve van, nemcsak az "ideológiai tudattalanban" uralkodik, hanem
a leszármazás és vagyonöröklés kíméletlen
törvényeiben, valamint ez utóbbiak egyre inkább
megnövekedett, egyházi ellenõrzésében.
Az egyház történelmi hatalmának egyik nagy forrása
a nemiség bûntudatosítása, olyan mértékadóan,
hogy az irodalmi gátlások mindmáig az e normáknak
való behódolást jelentik, az irodalmi transzgressziók
pedig az ellenük való lázadást. Másrészt
igen tanulságos kitekintést jelentene, ha a magyar irodalom
"teljesítményei" az erotika ábrázolásában
némi összehasonlításra kerülhetnének
más közép-európai irodalmakéval. Akkor
tudhatnánk meg konkrétabban, mit ér az erósz,
ha magyar. Büszkék lehetünk-e rá, vagy be kell
érnünk azzal, hogy szép vagy, magyar szex, legalább
nekünk szép?
Ezekre a kiegészítésekre
sor kerülhet a könyv megígért második kötetében,
amely a magyar regényekben megjelenített erotikát
a kommunista párt hatalomátvétele utáni idõszakban
hivatott tárgyalni. Nem lehet eléggé bátorítani
Kemenes Géfin Lászlót és Jolanta Jastrzebskát
e munka megvalósításában. És nem lehet
eléggé bátorítani az olvasót az elsõ
kötettel való ismerkedésre, különösen
a módszeresen olvasni tanuló ifjúságot, amely
egész emberként szeretne vizsgázni az érzelmek
iskolájában, és általában mindazokat,
akik úgy gondolják, hogy a posztmodernitás és
az irodalom társadalmi szerepe nem föltétlenül
ellentétes fogalmak.
1 Kemenes Géfin László,
a nyugati magyar irodalom egyik legjelentõsebb
képviselõje, az Arkánum
társszerkesztõje, Ezra Pound fordítója (1975),
eddig
fõleg szépírói
mûveirõl ismerõs Magyarországon. Jolanta Jastrzebska,
lengyel származású
hollandiai hungarológus 1989-ben francia nyelven
jelentette meg nemzetközi elismerést
kiváltó doktori értekezését:
Personnages tragiques et grotesques dans
la littérature hongroise
contemporaine címmel.
2 Gondoljunk középiskolás
tankönyveink meghökkentõ felosztására: egyik
oldalon a világirodalomnak nevezett
nyugati irodalom, másikon a magyar
szerzõk. Hogy a kettõ között
miféle kapcsolatok szövõdtek, az a diák
találékonyságára
van bízva.
Kortárs Kiadó
Budapest, 1998
198 oldal, 960 Ft