KARÁTSON ENDRE

IRODALOM ÉS TÁRSADALOM SZEX-SZEMPONTBÓL
Kemenes Géfin László-Jolanta Jastrzebska: Erotika a huszadik századi magyar regényben (1911-1947)

Ez a váratlanul érkezõ, jogos várakozásra felelõ könyv a nemiségrõl, a huszadik században láncainak jó részét elvesztõ szexualitásról beszél. Arról az alapvetõ ösztönrõl, amely minden emberi lényt mélységesen érdekel, még Remete Szent Antalt is, különben nem lehetett volna kitenni õt a démoni csábításoknak, és e csábításokat nem lehetett volna színesen és hátborzongatóan ábrázolni évszázadokon át. Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska közösen írt munkája címében az erotika szót használja, jelölve ezzel, hogy õket a nemiség mûvészeti kifejezése érdekli, de persze csupán tanulmányaik olvasása közben derül ki, az erotika mennyire más hangsúlyt kap náluk, mint például a hatvanas évek népidemokratikusan erényes szóhasználatában, mely A Magyar Nyelv Értelmezõ Szótárá ban kerül megfogalmazásra. Ez utóbbiban az erotika három jelentést mond magáénak: 1) A nemi ösztön lelki megnyilvánulásainak összessége (...); 2) Fõleg nõben megnyilvánuló és kielégítést keresõ érzékiség (...); 3)  a szexuális vonatkozások túlzott hangsúlyozása. Aki kétkedne a nyelvhasználat ideológiai függésében, itt ízelítõt kaphat belõle, ráadásul megfigyelheti, a régi vallás szemlélete mily meghitten rímel a szovjeték által erõltetettével. Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska éppen ezt a bénítóan avítt gondolkodást életben tartó erotika-értelmezést cáfolják könyvük minden oldalán. Nem, az erotika lelki megnyilvánulásai nem különíthetõk el a testiekétõl; nem, a férfiaknak is éppúgy megvan az erotikájuk, mint a nõknek, akik nem lesznek attól a kígyó cinkosai, ha jogot formálnak rá; nem, önmagában az erotika nem képvisel semmiféle túlzást: irodalmi, képzõmûvészeti alkotásban legfeljebb el lehet túlozni az erotikát - a felerõsítés vagy éppen az elhallgatás irányában. A szerzõpáros pontosan azt a kérdést veti fel: a prûdnek tudott magyar irodalomban, s ezen belül a magyar regényben vajon milyen szerepet játszik a szexualitás? Nincs-e túlzottan elfojtásra ítélve, s ha netalán igen, akkor mi okból és ki által? Egyáltalán, hogyan ábrázolták 1911 és 1947 között?
Kemenes Géfin László, a montreali Concordia Egyetem angol tanszékének docense és Jolanta Jastrzebska, a groningeni állami egyetem finn-ugor tanszékének docense 1 tudományos komolysággal, de nemcsak az akadémikus olvasóhoz, hanem a tájékozódni vágyó, szélesebb közönséghez is akar szólni. Az erotika irodalmi azonosítására és ábrázolásának feltérképezésére a tematikai stúdiumot tartották célszerûnek: ez segít hozzá olyan képhez, amelyet valamely közös problematikának egyéni mûvekben végbemenõ megjelenítése alakít ki. Vagyis e könyvben tárgyalt regények esetében a pszichológiai és mentalitás vizsgálat együtt s egymást kiegészítõen zajlik az irodalmi elemzéssel és a kritikai fogadtatás értékelésével. Tizenegy író tizennyolc regényérõl van szó. Az erotika motívumát valamennyi a maga módján dolgozza fel, s ez a variációs sorozat magától értetõdõen semlegesít minden kísértést arra nézve, hogy a kommentár netalán a valóság egyszerû tükrözésének tartsa a regényt, vagy ebben a szerzõ életének regényesített változatát keresse. A motívum-tanulmány lehetetlenné teszi az irodalom bensõséges megértésének oly sokat ártó naiv olvasatot. Ezt a hazai mezõnyben nem nagyon elterjedt módszert többféleképpen lehet alkalmazni. Az egyéni mûvek feldolgozási perspektívájának elõnye az, hogy magának a problematikának a tételezése és felépítése kevésbé függvénye az elemzõ alanyiságának, mint ahogy ez a tipológiai stúdiumokban gyakorta fenyeget. Ugyanis a tárgyilagosság látszata mögött az irodalomtipológia strukturálása elkerülhetetlenül szubjektív, a tudományosnak meghirdetett modell kevés kivétellel áltudományos.
Mindezt érdemes elõrebocsátani azért, hogy senki se várja azt ettõl a bátor és bravúrosan véghez vitt munkától, amit ennek nem áll szándékában nyújtani. A tematikai és motívum-tanulmány nem irodalomtörténet. Választásaiban, ha az érdeklõdésének központjába állított tárgy megvilágítása úgy kívánja, akár függetlenítheti magát a közgondolkodásban meghonosodott rangsorolásoktól. Éppen ezért hasznára válhat a meglévõt újjáértékelni vagy szempontjain változtatni óhajtó irodalomtörténésznek. Konkrétan: jelen tanulmánysorozat, mely az erotika helyét próbálja körvonalazni 1911 és 1947 között a magyar regényírásban, támaszkodik Kaffka Margit, Móricz, Krúdy, Babits, Kosztolányi, Tersánszky, Németh László, vagyis úgynevezett kanonikus szerzõk mûveire, vagy Máraiéra, akit hosszú kiátkozás után be lehetett végre engedni a huszadik század magyar Panteonjába, de merít ugyancsak Erdõs Renée, Harsányi Zsolt vagy Földi Mihály írásaiból, melyek iránt, különösen az ideológiai kritika eluralkodása óta, mérvadó ítésznek nem illett és ma sem illik behatóan érdeklõdni. Holott idõközben megrendült az "ezt kell gondolni, ezt kell szeretni" intézményesített hegemóniája, továbbá lezajlott Európában és az Egyesült Államokban a befogadás központú kritika civilizációt módosító forradalma. Harsányi Zsolt Magdolná jával kapcsolatban, mely bestsellert a két világháború közötti kritika is feldicsért, Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska joggal teszi fel a kérdést:
"Mi az úgynevezett lektûr? Mi a szórakoztató irodalom? Mi különbözteti meg az oda sorolt mûveket a magas irodalomtól, hogy az utóbbi értékesebbnek ítéltetik, mint az elõbbi? Mik azok az esztétikai, társadalmi, pszichológiai, filozófiai, politikai stb., tehát elméleti szempontok, amelyeknek alapján bizonyos irodalmi alkotások élõ klasszikusnak számítanak, míg mások szó szerint könnyûnek találtatnak?" (126. old.)
Bizony bajos manapság nem elismerni, hogy a megkülönböztetésben csupán a változó kor- és közízlés, vagyis a divat dönt, mégis akadnak a tekintélyelvnek olyan nosztalgikusai, akik továbbra is a másként olvasás cenzúrázásában látják a kritikusi tevékenység lényegét. Nem haszontalanok persze õk sem. Kirekesztõ ítélkezésük, pláne amikor valamilyen mûvet a benne felidézett szexualitás miatt sújt, rávilágít azokra az elõítéletekre, amelyek racionális felülvizsgálatuktól tartva nyilvános vitára sosem igazán készek.
Márpedig az Erotika a huszadik századi magyar regényben éppen ezt a vitát kezdeményezi a téma következetes központba állításával. Ilyenformán elõször a magyar kritika történetében. Természetesen ez a szempontváltozás módosítja az irodalom tárgyalásában megszokott erkölcsi-lélektani-társadalmi megközelítést. Anélkül azonban, hogy ennek a hármasnak jelentõségét bármi módon lebecsülné. Ellenkezõleg. A könyv éppen annak a bizonyítására törekszik, hogy az irodalom csupán akkor tudja kellõen betölteni humanista, közösségi szerepét, ha a benne döntõ erõt kifejtõ nemiség az õt megilletõ elismeréshez jut. A regényértelmezés szintjén például azon alapvetõ jelenség belátása szükséges, hogy a figurák szexuális kapcsolatai és élményei sorsuk alakításában legalább olyan meghatározóak, mint jellemük vagy társadalmi helyzetük. Sarkítva: nem érthetjük meg teljesen egy regény cselekményét, ha figyelmen kívül hagyjuk szexuális összetevõit. Nem lehet az erotikát könnyelmûen tréfára venni, sem pedig beszorítani az érzéki kéjelgés bugyrába. Önmagában sem lehet irodalmi jelentõségét érdemben kimutatni. Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska biztos érzékkel a nemiséget az ellene szegülõ tiltásokkal együtt mutatja be. Kaffka Margit hõsnõjével, a Színek és évek önnön szexualitását elfojtó Pórtelky Magdájával kezdõdik a sor és Németh László Iszony ának Kárász Nellijével zárul, kinek sorsa voltaképpen egy szexiszony története. Tiltás lehet a tabu, a társadalmi konvenció és hierarchia, a nemek közti egyenlõtlenség, a nemi problémák félreismerése, megoldatlansága, elfojtása, a szexuális szerelem megtartásának nehézségei, a valóságelv felülkerekedése az örömelven, s mint Tersánszky Kakuk Marci jában, melynek hõse az örömelvet minden lehetséges módon érvényre juttatja, tiltás lehet az is, hogy ez a pánszexuális pikaró csak a nemiségben lehet otthon: családban, társadalomban nem.
Tizenegy szerzõ önálló mûve voltaképpen a szex válságai címen hozható közös nevezõre. A rájuk vonatkozó tanulmányokat az teszi rendkívül vonzóvá és tanulságossá, hogy a legmesszemenõbben tiszteletben tartják mindegyik regény egyéniségét. A tudományosság örvén nem próbálják egy kaptafára erõltetni az anyagot; megkeresve az egyes szövegekhez leginkább illõ módszert, azt demonstrálják, hogy az irodalomnak a maga sajátos életéhez szükséges lélegzési szabadsága nehezen egyeztethetõ a kizárólagosságra törekvõ metodológiák mereven rendszerezõ, szadistán uralmi stratégiájával. Természetesen az ilyen rugalmas alkalmazkodás nem csupán szemlélet dolga: kell hozzá széles mûveltség, ennek termékeny felhasználásához persze tehetség, de egyúttal világos fogalmazási és hatékony érvelési készség is. Mindennek a két kutató a magasiskoláját nyújtja. Például Tersánszky regényírói tájékozódása a Viszontlátásra, drága... , A céda és a szûz és a Kakuk Marci sorozat vetületében távlati megvilágítást nyer azáltal, hogy mögötte tisztán kirajzolódnak a menipposzi regény hagyományát felújító spanyol, pikareszk, önéletrajzi elbeszélés jellegzetességei, melyek lehetõvé teszik, hogy az elbeszélõ a "szexualitás árnyaltabb bemutatása érdekében más-más beszédhelyzet maszkját" vegye magára, hosszú távon azonban az erotika nyelvezetének népiesre stilizált leegyszerûsítéséhez vezetnek. Krúdy Szindbád jának és A vörös postakocsi jának kritikai megközelítése szintén az irodalmi hagyományokkal való játékból indul ki, nevezetesen abból, hogy Krúdy a realizmust a romantika szerelmes lovagregényeihez folyamodva utasítja el, egyúttal viszont el is rontja, "illetve megrontja az érzelmes regény intencionális struktúráját, mivel nyilvánvalóvá teszi annak titkát, az elfojtott/szublimált szexualitást". Ez az "elrontás" aztán átvezet a szexuális élvezetet megkérdõjelezõ Krúdy-univerzum perverzitásának Freudot, valamint a többek között õt modernizáló Gilles Deleuze és René Girard kategóriáit felhasználó, igen szubtilis tanulmányozásába a szado-mazochizmus központba állításával.
"(...) az elbeszélõ, mintegy önmaga mentségére, a mindenkori apával azonosul, jóllehet fájdalmasan tudatában van annak, hogy ennek az azonosulásnak ugyanakkor kárvallottja is. Ezért e hadszíntéren a románc sorait szinte ötödik hadoszlopként bontja meg egyfajta théƒtre de la cruauté, a gyönyörbe vetett hit lehetetlenségének kíméletlen tudása. Amíg tehát az apaképzettel felvértezett elbeszélõ óhatatlanul szadista, addig a szereplõk egytõl egyig mazochisták, s az anyáról mintázott nõben, annak idealizált-szentimentális másában keresik, reménytelen önkínzással, a boldogságot ." (47. old.)
Ahány mondat, annyi gondolatébresztõ megfigyelés, melyet aztán a tanulmányírók gondosan árnyalva mélyítenek el és hoznak kapcsolatba regényszervezési kérdésekkel éppúgy, mint a társadalom szexuális tiltásaira adott irodalmi válaszokkal. Szindbád donjuanizmusa, Alvinczi Eduárd vagy Rezeda Kázmér kapcsolatai a nõi szexualitással mechanizmusukban mutatkoznak meg: a mozaikszerû benyomás mögött, melyre Krúdy olvasásakor a kritika többnyire nyelvi hangulatleírásokkal reagál, logikusan összefüggõ kép rajzolódik ki: Szindbád és A vörös postakocsi érezhetõbõl és érzékelhetõbõl érthetõvé is válik. Hozzáférhetõvé válnak iróniájának rúgói, ésszerû nyelvezettel elmondhatóvá válik, miképpen járulnak hozzá a nemiség problémái új formák létrejöttéhez.
Természetesen pszichoanalitikus fogalmak bevetése nélkül az irodalmi erósz tanulmányozása csupán archaikus félreértéseket szülhet, más szóval a freudi elméletekre történõ hivatkozásnak ott kell lennie minden szemügyre vett regényfigura, helyzet, cselekmény, ábrázolási forma erotológiai kommentárjában. Tekintve, hogy egy-két örvendetes kivétellel, a honi kritika a sok évtizedes tiltás és ennek öncenzúrás következményei miatt ma sem igen kísérel meg e termékeny módszerben jeleskedni, talán nem felesleges emlékeztetni arra, hogy a lélekelemzés, az irodalmi mûvekre való kezdeti, iskolásan merev alkalmazása óta, rendkívül gazdag skálájú hermeneutikai eljárássá nõtte ki magát. Nem beszélek most itt olyan megnyilvánulásokról, mint például Jacques Lacané, melyek az irodalomban a pszichoanalízis igazolását keresik és amelyek számára a pszichoanalízis fontosabb az irodalomnál, illetve amelyekben maga a pszichoanalízis akar irodalommá válni. Elég azokat a szerényebb irányzatokat említeni, amelyek segédeszközként elsõsorban az irodalom elmélyültebb megértését célozzák. E téren is mennyi változat! Lehet a tudattalant/mondhatatlant a szerzõ személyére vonatkoztatva keresni, lehet az írásaira jellemzõ képzelettípuson át megszólaltatni, lehet elbeszélõprózában a szereplõk hallgatólagos vágyaiból kibontani, és segítségével a cselekményen belüli, személyek közötti kapcsolatok belsõ logikáját tisztázni. Jelen munka szerzõi ez utóbbi konkrét, minden olvasó által követhetõ és ellenõrizhetõ eljárással élnek, a lényegeset ragadva meg leleményes elemzõkészséggel.
Igen gondolatébresztõnek bizonyul az a hipotézis, hogy Babits A gólyakalifá jában Tábory Elemér "minden konfliktusának s végül halálának legvégsõ oka az elfojtott szexualitás, s az azzal járó bûntudat"(83. old.). Idõsebbek még emlékezhetnek rá, hogy a valláserkölcsi hagyományok szellemében pácolt köztudat szerint inkább a morális ellenõrzést kijátszó, "zabolátlan" nemiség hivatott rossz lelkiismeretet okozni. Elég észrevenni ezt az eltérést, és máris körvonalazódik a babitsi regénynek a maga korában felette merész és eredeti távlata, melyben a gyilkosság veszélyesen hasonlít a nemi aktusra, és nem létezik tiszta erény, ahogyan nem létezik "új élet" a bûnös én megszûnésével. "A regény végsõ iróniája éppen az, hogy Elemér azért pusztul el, mert követi egy szexualitásától megfosztott, a nappali világ szent -jévé átformált nõ útmutatását" (90. old.). Amely megállapítás meglehetõsen bonyolult fényt vet Babitsnak Dante Paradicsom ával kapcsolatos gondolataira.
Gyakran elég a lélekelemzõ megközelítésnek egy látszólag mellékes részletet megragadnia, és az olvasó váratlanul alapvetõ értelmezési lehetõséghez jut. Kosztolányi Édes Anná jának megjelenése óta nyitva maradt kérdés, miért öli meg gazdáit a példás cselédlány. A kritika nemigen vagy csupán futólag sorolta az indítékok közé Annának Patikárius Jancsival, Vizyné ficsúr unokaöccsével való gyorsan megszakadt, lelki összeomlásba torkolló viszonyát. Kemenes Géfinék tanulmánya igen akkurátusan azt tisztázza elõször, hogy nem Jancsi vette el a lány szüzességét, hanem Anna a fiatalemberét. A hagyományos férfi-nõ szerep felcserélõdik, ami maga után vonja a társadalmi szerepek módosulását, kiegyenlítõdését a cselédlány és az úrifiú között. Minden ízében helytálló, bravúros érvelés mutatja ki a további összefüggéseket e felszabadító, szexuális, szerelmi élménytõl való megfosztatás és az igazán élõ emberek közül kirekesztett, visszagépiesedni pedig nem engedett Anna által tudatzavarban elkövetett gyilkosság között. Ennél koherensebb magyarázatát a regény rejtélyének nem olvastam.
A freudi szempontok felhasználását illetõen külön említést érdemel egy alapvetõ megkülönböztetés, amely a pszichoanalízisnek az írók világában végbement népszerûsödése óta nem nélkülözhetõ, különösen Magyarországon nem, ahol az ismerkedés a bécsi doktor tanaival gyorsabban zajlott, mint több, a német nyelvben nem otthonos, nyugati országban. Aki ugyanis a lélekelemzés fogalomkörével akár csak hozzávetõlegesen is kapcsolatba kerül, hajlamossá lesz ezek felhasználására, alkalmanként kijátszására, megkérdõjelezésére. Szövegmagyarázóink gondosan ügyelnek arra, hogy figyelmeztessék az olvasót a szerzõk nyílt vagy burkolt szándékára e téren, és folyamatosan jelezzék saját elemzõmunkájuknak ezt a sajátosságát. A Krúdy "mindent átható ironikus látásmódja" által mûszervezõ elvvé emelt intertextualitás t méltatva elgondolkoztatóan jegyzik meg: "olyan narratív közegben, amelyben minden másolat és utánzat, a szerelem és a szexualitás is csak kölcsönzött lehet; törvényszerû ezért, hogy az író az igazi szexuális szerelemre eleve alkalmatlan, képtelen férfiszereplõket teremt, s a potenciális szerelmi szituációkat vagy a szentimentalizmus, vagy az unalom s perverzitás felé fordítja. A freudi hatás, még ha csak közvetve is, ugyancsak a mûfajkeresztezés adta irónia alátámasztására szolgál, s a férfialakokat feloldhatatlan pszichoszexuális ellentétek középpontjába helyezi." (60. old). Márai regényében, a Válás Budán ban a két ellentétes, bizonyos szempontból egymást kiegészítõ férfialak, a "nappal" világát képviselõ Kõmives Kristóf és az "éjszakáét" képviselõ Greiner Imre egymáshoz való viszonyát javarészben a freudi tanokkal kapcsolatos állásfoglalása magyarázza a két kommentátor szerint. "Márai nyilvánvalóvá teszi, hogy a bíró ismeri és olvasta a modern lélektan, különösen Freud tanait, amikor lenézõen elutasítja annak sarkalatos tételeit, mint az ifjúkori sérülések , a hajlam , a leküzdhetetlen kényszer , tehát a tudatalatti hatalmát"(155. old.). Õ úgy tesz, mintha nem is volna libidója, míg Greiner Imre, az orvos az erósznak alapvetõ jelentõséget tulajdonít, csak kiteljesülni nem tud benne felesége, Anna frigiditása miatt, melyet Greiner kora szexuális képtelenségének tulajdonít: "az orvos összegezése szintén pontról pontra Freud kései, a Rossz közérzet a kultúrában kifejtett érveit követi" (158-159. old.) Freudista regényrõl volna hát szó? Avagy éppen arról, hogy ez a szubtilis regény a maga problematikáját - a nemi ösztön helye társadalom és egyén, tudat és tudatalatti szembesülésében - ugyan nyilvánvaló freudista elemek felhasználásával körvonalazza, de mivel e problematika freudista módon, ödipuszi nyomozással elkezdett tisztázása a figurák síkján félresiklik, illetve mitikusan illusztrált álmegoldásba torkollik, hallgatólagosan a freudizmusnak a megkérdõjelezését kapjuk, ami a gyakorlati életben való hatékonyságát illeti. Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska érdeme, hogy éreztetik a posztfreudizmus kettõsségét: a szexualitás elemzésében Freud nélkülözhetetlen eszközt hagyott az irodalmi kritikára, ami nem jelenti azt, hogy terapikus ajánlatait a társadalom szempontjából ne lehessen fenntartással kezelni, illetve helyesbítésre javasolni.
Mert a két kritikus az erotikát nem csupán önmagára elvonatkoztatott vizsgálati tárgynak tekinti. A regények struktúrájában ugyanúgy, mint fogadtatásuk szempontjából éppen azt mutatják ki, hogy bár a szexualitás látszólag a magánszférába tartozik, mennyire mégis a társadalommal együtt kell tárgyalni az irodalomban és a gyakorlati életben. Kutatói, elemzõi szerepükhöz itt csatolódik igen sokrétûen és szétágazóan a nevelõi. Az erotikát illetõen Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska az 1968-as szellemi forrongás ama célkitûzései mellett áll ki, melyek a nyugati világban jutottak igazán jelentõs szerephez, vagyis a szexuális felszabadulás és a nõi emancipáció mellett. Õk a nõk és a férfiak nemiségben is egyenlõ jogainak és a szexuális szerelem civilizációs fontosságának, személyek közötti kapcsolatot hitelessé tevõ jelentõségének elismertetéséért küzdenek. A vizsgált történetekben, illetve történetmondásban azt keresik meg, milyen konfliktusba keveredik az erotika, és különösen a nõi erotika az elfojtó, torzító, cenzúrázó erõkkel és tényezõkkel. Erdõs Renée A nagy sikoly címû regényében, melynek égetõ kérdése, hogy a nõk nemi élvezete társadalmilag elfogadható-e (a könyv 1923-ban jelent meg), nagyhírû nõgyógyász, apácarend fõnöknõje, püspök, vagyis olyan kimagasló személyek, akiket egy ország hajlamos a legalkalmasabbnak tekinteni arra, hogy ilyesmibe beleszóljanak, arról próbálja a hõsnõt, a házasságában kielégületlen Dórát meggyõzni, nem a nemi gyönyör által kiváltott nagy sikoly a hasznos, hanem az, amelyet gyermek szülésekor hallat az asszony. Dóra végül beadja derekát, lemond arról, hogy "nemileg kielégült, szabad és független asszony" legyen. A két kritikus szerint a belenyugvás ábrázolása mögött Erdõs Renée felforgató iróniájára is érdemes felfigyelni, mivel "egy fiatalasszonyka anyai ösztönökre ébresztésére s azzal egy idõben a nemi gyönyör a nõtõl idegen voltának elismertetésére mind a tudomány, mind a vallás s az azt megtestesítõ egyház legmagasabb tekintélyfiguráit kell felvonultatni" (116. old.), s ez az "ágyúval verébre lövés" objektíve vádoló hatású az elfojtó renddel szemben.
Móricz, aki a szexualitás témakörét "úgyszólván bevezette a magyar irodalomba" és a körülményekhez képest szokatlan "nyíltsággal és gazdagsággal" mutatta be, nyelvhasználatában meglehetõsen eufemisztikusnak bizonyul, az emögött rejlõ értékrendszer pedig nemegyszer hagyományos valláserkölcsi toposzok függvénye, amennyiben "a nõalakok a szerzõ által felállított szent és prostituált ellentétpár egyikébe vannak beszorítva". Példaszerûen sorolja fel a tanulmány a férfialakokból skizofréniát kiváltó "beskatulyázásra" adott, önpusztító válaszokat, melyekben a bûntudat és társadalmi gátlás legalább olyan meghatározó szerepet játszik, mint a társadalmi és vagyonbeli helyzet. Ugyanakkor ezek a férfiszempontból írt regények homályban hagyják a nõi szexualitás bonyolultabb dilemmáit.
Miközben Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska a huszadik század elsõ felében keletkezett regények erotikus és társadalmi diskurzusáról készít pontos pedagógiai kimutatást, óhatatlanul szemközt találja magát a magyar irodalmi kritika néha idevágó és gyakran készakarva nem idevágó észrevételeivel. Kénytelenek jóformán valamennyi tanulmányuk elején bírálni a bírálókat, akik hol nem veszik észre, hol pedig elkendõzik a szexualitás jelentõségét a szóban forgó mûvekben. Ezekre a pársoros polémiákra - ezt hangsúlyozni kell - mindig a tematikus megközelítés által indokolt, új távlatokat nyitó szövegértelmezés érdekében kerül sor. Általános ostorozásban csupán a "valláserkölcsi" valamint a "vulgármarxista kritikának" van része, amiért - s ez nem tagadható -, mindkettõ bornírtan támadta, az utóbbi pedig hatalmi eszközeivel elfojtotta az erotika irodalmi értékelését az osztályharcos, társadalmi szempont uralmi helyzetének biztosítása végett. Ennek az ideológiai visszaélésnek mint korjelenségnek vége, de az egyes írókról írott kommentárok megmaradnak a bibliográfiákban, s a jó pedagógusnak kötelessége a forgalomban levõ olvasatok szavatolhatóságát nyilvánosan ellenõriznie. Így kerülnek többek között felülvizsgálatra a következõk véleményei: Nagy Péter (Móriczról), Fábri Anna, Rónay György (Krúdyról), Nemeskürty István, Fehér Ferenc (Tersánszkyról), Pók Lajos (Babitsról), Kiss Ferenc, Szegedy-Maszák Mihály, Sõtér István, Veres András (Kosztolányiról), Radnóti Sándor (Erdõs Renée-rõl), Pintér Jenõ (Földi Mihályról), Rónay László, Szegedy-Maszák Mihály (Márai Sándorról), Béládi Miklós, Kocsis Rózsa, Kulcsár Szabó Ernõ (Németh Lászlóról).
Leírt véleményekrõl van szó, nem gazdáik személyérõl. Az olvasó világosan követhetõ, logikus érvelés keretében kapja az ellenvélemények igazolását, melyeknek külön erõssége az intertextualitás megbízható, jelentést elõsegítõ kibontása. Érdemleges szakítás ez az irodalomtörténet-írásunkban dívó gyakorlattal, mely beéri kül- és belföldi párhuzamok sokszor végeérhetetlen sorolásával, anélkül, hogy beszámolna a mások szövegeinek az elemzett szövegben többnyire tudatosan, szándékosan való felhasználásának jelentéstöbbletérõl, illetve módosulásáról. 2 Nem lehet ebbõl a szempontból említetlenül hagyni a Válás Budán ról szóló tanulmányt, ahol brilliáns magyarázatot kapunk arról, milyen sokrétû, ironikus, mitikus, végsõ soron borúlátó utalásrendszert hoz létre Márai Rómeó és Júlia-, valamint Kõmives Kelemen-motívumának az erotika problémakörébe való beépítésével. Más irányból termékeny az a kritika, mely vitába száll a Németh László Iszony áról szóló fejezetben a Kárász Nellit túl pozitívan értékelõ véleményekkel, és az ezeknek neojungiánus alapot szolgáltató Artemisz-hasonlatokkal, tekintve, hogy ez utóbbiak akadályozzák a "némethizmusra" jellemzõ testiség iránti utálat magyarázatát. Mert sosem mimetikus szemlélettel hitelesíteni próbált szociológiai felmérésrõl van szó. A két kommentátor szüntelenül figyelmeztet arra, hogy az általuk tanulmányozott figurák nem a szövegen kívüli világból a regénybe átmásolt alanyok, hanem minden esetben "irodalmi, pszichológiai, retorikai toposzokból álló, textuális képzõdmény"-ek, valóságukat a szépprózai alkotás hozza létre.
Nem arról van tehát szó, hogy a regényekben leírt helyzetek és magatartásformák a huszadik század elsõ felének erotikáját jelenítik meg - hiszen nyilvánvaló, hogy ennek tényei Magyarországon is színesebbek, leleményesebbek, izgalmasabbak, illetve másrészrõl nyomorúságosabbak és lehangolóbbak voltak a regényvilágbeli átlagnál. Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska azt a kiinduló kérdést teszi fel, a magyar irodalom csakugyan olyan prûd-e, mint amilyennek sokszor tartják. Könyvük, mely következetesen a regény erotikus diskurzusának mibenlétét és minõségét vizsgálja a jelzett idõszakban, arra a következtetésre jut, hogy a maga módján és a tizenkilencedik századhoz képest a magyar regény "a szexualitásnak meglepõen különbözõ megnyilvánulási formáit juttatja kifejezésre, esetenként az adott társadalmi és valláserkölcsi körülményekhez igazodva, de gyakran azokkal szembeszegülve is." (9. old.) A szó szoros értelmében vett prüdéria sokkal inkább a kritikára jellemzõ, melynek szemében hajdan "a nemiség és a nemek közti szexuális szerelem pozitív ábrázolása legjobb esetben frivol malackodásnak, legrosszabb esetben nyelv- és nemzetgyalázásnak" (189. old.) számított, s amely még napjainkban is idegenkedik tõle, vagy eltussolja, vagy a szórakoztató irodalom szintjére leszállítva igyekszik semlegesíteni. (190. old.)
Lényegileg ez a cenzúrázó kritika, a szerzõk szerint, része a magyar regényekbõl kirajzolódó patriarchális észjárásnak, amelyet a "magának teljhatalmú tekintélyt követelõ apafigura" juttat folyamatosan érvényre, és amely közvetlen akadálya a nõalakok egészséges, érzelmi és nemi kibontakozásának. Ez utóbbi a szerzõpáros alapvetõ, úgy is mondhatni, szenvedélyes követelése. Nem feminista rámenõsségbõl: nem azért, hogy a férfi princípium által bitorolt hatalom ugyanolyan visszásan a nõi princípium kezében összpontosuljon, hanem azért, mert a nemek közötti egyenlõséget a szexuális szerelem, az ideális és nem idealizált férfi-nõ kapcsolat biztosítékának tartják. És ezt sem csak úgy, önmagáért. Ha jól értem õket, amikor az erotika irodalmi kifejezésének fontosságát hirdetik, a világhoz a nemiség etikáján át való tartozás mellett foglalnak állást, amelynek filozófiai tétje nem más, mint az egyén boldogulása, az egyén védelme a globálisra felhergelt, politikai narrációkkal szemben. Az egyén pedig az õ felfogásukban nem az önmaga véglegesnek hitt igazságában lezáruló egység, hanem olyan alany, amely nem lehet teljessé, ha nem egészül ki egy másik alannyal. A sorok között olyan társadalomról álmodnak, amely a tekintélyelv erõszakolása helyett a személyek közti érintkezés pluralitására és kölcsönösségére épül. Ebbõl a szempontból lesz a nemiség szabadon árnyalt, lélektanilag nyitott, nyelvileg gazdag kifejezése társadalmi érdek, társadalmi felelõsség.
Mi hiányzik ebbõl a bátor, szemléletében, módszerében, eredményeiben megvilágosító könyvbõl? Nagy vonalakban két dolog. Egyrészt a szexualitást a múltban és még a jelenben is cenzúrázó erõk részletesebb feltérképezése, motivációiknak nyomatékosabb bemutatása. A "totemapának" ugyanis neve van, nemcsak az "ideológiai tudattalanban" uralkodik, hanem a leszármazás és vagyonöröklés kíméletlen törvényeiben, valamint ez utóbbiak egyre inkább megnövekedett, egyházi ellenõrzésében. Az egyház történelmi hatalmának egyik nagy forrása a nemiség bûntudatosítása, olyan mértékadóan, hogy az irodalmi gátlások mindmáig az e normáknak való behódolást jelentik, az irodalmi transzgressziók pedig az ellenük való lázadást. Másrészt igen tanulságos kitekintést jelentene, ha a magyar irodalom "teljesítményei" az erotika ábrázolásában némi összehasonlításra kerülhetnének más közép-európai irodalmakéval. Akkor tudhatnánk meg konkrétabban, mit ér az erósz, ha magyar. Büszkék lehetünk-e rá, vagy be kell érnünk azzal, hogy szép vagy, magyar szex, legalább nekünk szép?
Ezekre a kiegészítésekre sor kerülhet a könyv megígért második kötetében, amely a magyar regényekben megjelenített erotikát a kommunista párt hatalomátvétele utáni idõszakban hivatott tárgyalni. Nem lehet eléggé bátorítani Kemenes Géfin Lászlót és Jolanta Jastrzebskát e munka megvalósításában. És nem lehet eléggé bátorítani az olvasót az elsõ kötettel való ismerkedésre, különösen a módszeresen olvasni tanuló ifjúságot, amely egész emberként szeretne vizsgázni az érzelmek iskolájában, és általában mindazokat, akik úgy gondolják, hogy a posztmodernitás és az irodalom társadalmi szerepe nem föltétlenül ellentétes fogalmak.

Jegyzetek

1 Kemenes Géfin László, a nyugati magyar irodalom egyik legjelentõsebb
képviselõje, az Arkánum társszerkesztõje, Ezra Pound fordítója (1975), eddig
fõleg szépírói mûveirõl ismerõs Magyarországon. Jolanta Jastrzebska,
lengyel származású hollandiai hungarológus 1989-ben francia nyelven
jelentette meg nemzetközi elismerést kiváltó doktori értekezését:
Personnages tragiques et grotesques dans la littérature hongroise
contemporaine címmel.

2 Gondoljunk középiskolás tankönyveink meghökkentõ felosztására: egyik
oldalon a világirodalomnak nevezett nyugati irodalom, másikon a magyar
szerzõk. Hogy a kettõ között miféle kapcsolatok szövõdtek, az a diák
találékonyságára van bízva.

Kortárs Kiadó
Budapest, 1998
198 oldal, 960 Ft


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/