NÉMETH G. BÉLA

1.

A második világháborúnak hazai színterén való befejezése, a náci csapatok kiûzése s közvetlenül az ország szovjet megszállása után, csak néhány folyóirat kísérelte meg a változatlan címmel s az azonnal való megjelenést. S jórészt változatlan gárdával folytatni a munkát még kevesebb. Az országszerte ismert és olvasott folyóiratok közül szinte egyedül a pécsi Sorsunk tartotta meg a címét is és évfolyam szerinti folytonosságát is. Az ötödik évfolyam volt ez. S jórészt külsejét és jellegét meg tartalmi fölépítését is. A Dunántúl folyóiratának tekintette magát most is. Ami, persze, nem zárta ki most sem az ország egyéb területeirõl való szerzõket és problémákat.
(Ezt a gyors és folytatásszerû indítást a háborús eseményeknek ekkori menete tette lehetõvé. A balkáni német hadvezetés, látva az angol-amerikai csapatok gyors olaszországi elõrenyomulását, Észak-Közép-Európában viszont a szovjet haderõét, nem akart Észak-Jugoszláviában vagy Délnyugat-Magyarországon harapófogóba kerülni, s így, utóvédharcokra korlátozódva, szaporán vonult vissza. Pécs ennek következtében kevéssé volt érintve azoktól a súlyos harcoktól, amelyek hosszú idõn át a fõváros, majd Fehérvár körül folytak.) Szerkesztõje most is Várkonyi Nándor volt, a tág, néha túlságosan is tág érdeklõdéskörû polihisztorszerû publicista, akinek elsõdleges területe mégis a mûvelõdéstörténet s az irodalomhistória volt. Tanított, s volt házitanító is. A kiváló, tragikus sorsú etikai szakíró, Révay József gróf mellett Szlovákiában, a család birtokán. Õ maga szívesen számította magát a Ranke-Burckhardt-szemléletû, polihisztor szerzõk közé, aki azonban Bergsontól és Spenglertõl, de Nadlertõl is tanult. Mindezt talán kevesebb érzékenységgel és mélységgel, fõleg pedig kevesebb szellemességgel ötvözte magába, mint Szerb Antal, aki iránt egyébként igen mély rokonszenvet érzett. Hasonló volt, de személyileg talán közelebbi Fülep Lajos iránti vonzódása. Igazában a szellemtörténeti iskola nem zsurnalisztikus, hanem komolyan vett publicisztikus-esszéisztikus modorában igyekezett írásait tartani. Neve valószínûleg magyarosított: az értelmiségi polgárság körében kedvelt -nyi végzõdésû, településhez kötött névalkotás. Keresztneve is jellegzetesen polgári, kispolgári név, melyet a parasztság alig használt.

2.

Az 1945-ös évfolyam elsõ fele, az együtt megjelenõ május- júniusi szám az új és kiszámíthatatlan helyzetalakulás kitapogatása, erõi irányának mind hazai, mind nemzetközi tekintetben való felmérése jegyében fogant, a megszálló hatalom iránti lojalitás ama célú igazolásával, hogy tõle minél nagyobb mozgásteret lehessen szerezni.
A bevezetõ cikket a szerkesztõ írja A kard élén címmel. A cím azt kívánja érzékeltetni, milyen kényes és sorsdöntõ helyzetben van az ország. Példát legjobb, ha öntörténetébõl merít. Közvetlen közelbõl, elsõsorban a parasztság viselkedésébõl, amely egy pillanatra sem dõlt be a náci propagandának. De a munkásság többsége is ellenállt a csábításnak. Az a réteg, amelynek mindenekelõtt kemény önvizsgálatot kell tartania, az a polgárság. Megkülönböztetendõnek véli azonban a valódi értelmiséghez méltón élõ s ítélõ polgárt a csupán a polgári jólét szintjét élvezõ tömegtõl. Ez utóbbinak is tudnia kell végre, hogy azt a "polgári gondolkodást", melyben eddig élt, el kell vetnie. "Kétségtelen - mondja -, hogy a szellemi osztály rendeltetett a társadalom vezetésére, de tagjainak minden rendû és rangú réteg fiaiból kell rekrutálódnia [...] Legyen végre a polgár is a nép fia [...] le kell mondania arról a hamis öntudatról, hogy õ a cél; a többi csupán szolgálatára és fönntartására hivatott". S így fejezi be: "Népi, szocialista és Magyarországot akarunk". (A "szociális" jelzõ a probléma- és céljelölõ írásokban gyakori, állandó; a "szocialista" mint társadalmi rend is elõ-elõkerül; a "kommunista" mint cél és lehetõség szinte soha.)
Már itt szólhatunk arról, amit a bõ esszé-, tanulmány- és kritikai rovat még inkább megerõsít. A novellák többsége kisemberek oly napi történeteit állítja elénk, kisvárosit s falusit mintegy azonos arányban, amelyben egyszerre van a jelen, a mindennapok veszõdsége, szomorúsága, ütközése, néha tragikuma, ritkán elégikusan derûs mulatsága. A novella legfõbb sajátossága, a párbeszédes s valamivel ritkábban a dramatikus elem továbbvivõ szerepe kitûnõen érvényesül. Napi esemény vagy eseménysor tömörítve, de egy-egy életmozzanaton át többnyire egy-egy sors tragédiája, elégiája, tragikuma, fölöslegessége; ritkábban melankolikus fényû öröme, csöndes lírájú megnyugvása hatja át szinte valamennyit. Groteszk is akad, de nem mesterkélten kihívó, inkább részvétet kiváltó. Nincs, elvétve sincs itt kerítésátugró, kazal tövében asszonyt leszorító história, kocsmai viharos, virtusos verekedés, csizmaszár csapkodó legényesség. Messze közelebb állnak Csehovhoz, nem ugyan miliõjükben, inkább fojtott hangulatukban, mint Móricz patakparti dalolásához, asszonyfaló férfiasságához, nagyparaszti zselléralázásához. Nem tannovellák, nem szociológiai tézisillusztrációk, de nem is - vagy csak itt-ott - biológiai ábrák. Az itthoniak közül közelebb állnak a századvég Petelei, Gárdonyi, Tömörkény melankolikus-tragikus parasztábrázolásához, vagy Keller Falusi Rómeó jához, vagy Ramus Üldözött vad jához; csak kevésbé dramatizáltak és cizelláltak. Tájszólást, dialektust, úgynevezett "paraszti okoskodást" kerülõk. Hõseik viselik, elviselik az életet, néha belérokkannak, többnyire azonban részint alakítják, részint passzívan tûrik. S ezek az utóbbi novellák a tûrés alig elviselhetõ tûrhetetlenségét sugallják. A jó átlag mellett mestermûvek is akadnak, például Tatay Sándor Ház a sziklák alatt címû darabja, amelybõl a legszebb magyar filmek egyikét alkották meg.
A folyóirat lírája a késõ Nyugat on felnõtt, de már tõle elszakadóban lévõ állapotot mutat, mégpedig többnyire az egyes költõk korosztályának, mûveltségi körének megfelelõen. Kivétel e tekintetben a folyóirat szinte legtöbbet publikáló lírikusa (s fehérvári "társszerkesztõje"), Weöres Sándor. A német romantika mindhárom fokozatának, a novalisiénak is, a brentaniónak is, az eichendorffinak is rokona. S persze az angolokénak is, de nem annyira a byroninak, hanem a Shelley-félének, meg tán a taviaknak. S persze rokona - mint egyébként az elõbb említettek is - a népköltészetnek s a vele rokon régi korok mûvészetének is. Amikor azonban romantikát említünk, a századvég és századforduló pl. francia költészetét is említeni kell, mindenekelõtt Apollinaire-t, annál is inkább, mert mint tudott, Rajna-menti tartózkodása idején erõs hatást tett rá a német romantika s a romantizált népiesség. Persze, a romantika nyelvi, képi, verszenei képességét, tündéries látásmódját illeti ez a rokonság, meg természetáthasonító lelkiségét, játékosságát elsõsorban; mert éppannyira jelen van a szürrealista nyelvi s vizionárius játékos (vagy játékost játszó) nyelvi fantasztikum, melybõl nem hiányzik a mélylélektani látásmód, s a tragikus hangoltság nyelvi megjelenítése sem.
A többiek jelentõsebbjeinek is mutatkozik jórészt késõbb kiteljesült egyedisége. Így Lakatos antik vonzódása, Rába erõs intellektuális versbeszédmódja, Csorba Gyõzõ családias külvilághoz kötöttségen át kifejezett meditatív érzelmisége, Jékely zenei s impresszionisztikus könnyedsége, és így tovább. Abba szinte mindnyájan egyek, hogy az egyén belsõ világát erõsen tájhoz, környezethez, társas szituációhoz kötik.
 

3.

Ha az 1945-ös évfolyam a teljesen új és kiszámíthatatlan helyzetalakulás kitapogatása, lehetõségeinek s erõi irányának mind hazai, mind nemzetközi tekintetben való fölmérése, s a megszálló hatalom iránti diszkrét hangoztatású lojalitás folytonos igazolása, mely nyilván a szabad mozgás minél nagyobb terét igyekezett ezáltal megszerezni. Az 1946-os viszont már - hiszen végbementek a választások, s a belsõ erõviszonyok megmutatkoztak, s ezt naivan irányszabónak vélték -, az irányzati ütközések éve volt a folyóiraton belül, s részben, bár nagyon óvatosan az immár fölszaporodott csoport- és pártlapok egyikével-másikával, bár többnyire megnevezés nélkül, s nyílt vitát egyelõre nem vonva a lapra.
A lap egyik igen jó esztendeje ez, jóllehet terjedelme száz lappal még az elõzõnél is kisebb. Szerzõinek összetétele azonban gazdag, s jórészt elsõ vonalbeli, országosan ismert és elismert nevek vannak együtt. S kevéssé ismertek is, kivált a tanulmányok terén, változatosat és jót adnak.
Lássuk elõbb a verset. Szabó Lõrinc Tücsökzené jének hét elsõ darabját közli rögtön az elsõ számban a lap. Illyéstõl is egy közismertté lettet: Amikor a Szabadság hídra a középsõ részt fölszerelték címût. Berda Józseftõl egyet, Csorba Gyõzõtõl kettõt, Rónay Györgytõl, Weörös Sándortól, Gyárfás Miklóstól, Szabó Magdától egyet-egyet.
Az elbeszélés - a csökkent lapszámnál fogva is - kevesebb, de ott van a méltatlanul elfeledett Dallos Sándor, Kodolányi, Tersánszky s a jó színvonalú szerb Risztics.
A tanulmányrovat még az elõzõknél is gazdagabb: Angyal Endre, Csuka Zoltán, Földessy Gyula, Hamvas Béla, Keresztury Dezsõ, Martyn Ferenc, Passuth László, Sõtér István, Rónay György s a szerkesztõ: csupa ismert név. S hozzájuk Martyn és Egry József egy-egy rajza.
A versek a még kevésbé ismertek esetében is már többé nem elsõsorban háborús emlékidézések vagy építésbuzdítások. Darázs Endre is, Fodor András is, Szabó Ede is a náluk kevésbé ismert helyiek is jó, többnyire impresszionisztikus táji, napszaki, természeti keretbe, jelenséghez fûzött, határozott lírai gondolattá, élménnyé tömörödött verset adnak: a vasárnapi újságszámokénál mindig különbet. Valami meditatív elem s a jó dikció mindet megemeli s hangzati egységbe fogja.

4.

A sokszínûség, amely a többi (irányzatos) lapban kevéssé van meg, s amely ezt többnyire meg is emeli hozzájuk képest, az a tanulmányrovat sokszínûsége, stílusa s jó gondolati nívója. Nem Hamvas Béla két tanulmánya emeli meg. Azok inkább sarkítják egyik felé. Az elsõ Kisfaludy Sándorról szól. Hihetetlenül bölcselkedõ, emelkedett s elviselhetetlenül manirt. A kilenclapos tanulmány tizenkilenc fejezetre van darabolva, s némelyik közülük mindössze három sor. S hozzá magakelletõ: minden kis fejezetke a maga megpszichologizált "metafizikájával", ontologizált tipológiájával, rejtelmesen egyszerûsítõ és komplikáló poétikájával azt mondja el, amit minden hazai költészetszeretõ tud Kazinczytól Horváth Jánoson át máig errõl az õsi, egyszerû, közös érzelmekben gazdag, a természetben és a természetesben, az emberi együttlétben, a napszakok s a esztendõk fordulásában, az emberi tevékenységben és emlékidézésben gyönyörûségét találó költõrõl.
Ha Hamvas elkedvetlenítõen untat bölcseleties semmitmondó komolyképû fecsegésével, Demény János meghökkent elképesztõ mértékvesztésével s irracionalizmusával. Magyar dioskurok címû tanulmánya szerint a középkor óta a németség zenéje adta az európai zene javát és igazi létszemléleti elemét. Jól látta ezt, szerinte, Nietzsche. De azt is, hogy a 19. század közepére kifáradt ennek a zenének a géniusza. Ezt látta, szerinte, Wagner zenéjében, s ezért lelkesedett Debussy muzsikájáért. Ámde Debussy is csak részben tudta adni az európai szellemiség ama kettõsségének egységét, amelyet addig a német zene valósított meg. Ha számba vesszük a 20. század európai zenéjét, akkor, szerinte, minden értelemben arra kell, hogy jussunk, most - Richard Strauss figyelemreméltó s majdnem célt ért erõfeszítése után - Bartók és Kodály valósítja meg a metafizikai igényesség s a vitális elem együttesét. Ez a század tehát a magyar zenei géniuszé.
Szándékosan elõre vettük ezt a két elkedvetlenítõ, illetve meghökkentõ tanulmányt, hogy annál jobban érezhessük a többiek érdemét. Elsõnek Farkas Sándor Lukács György életmûve címû tanulmányát. Nagyra becsüli Lukács teljesítményét, s jól emeli ki amaz érdemét, hogy mindenkor filozófiai-esztétikai vértezetben s a kor ismeretével fog mûvek, irányzatok elemzésébe. "Csak irodalommal foglalkozva nem lehetünk igazi értõi az irodalomnak, - körülbelül így summázhatnánk tapasztalatainkat módszere láttán"; "semmi sem áll tõle távolabb, mint elvetése bárminek, ami az elõzõ társadalmakban értéknek bizonyult" (44. l.) Vannak hibái is, pl. Zolával, a naturalizmussal, az impresszionizmussal igazságtalan: s más megállapításait is kétségbe lehet vonni. Mindenképpen nagy nyereségnek tartja azonban, s jó indítónak a kritikai élet pezsdítéséhez. Az az ájuldozó hozsannázás, amelyet a kommunistákhoz közeli lapok, pl. a Valóság végbevisz Lukács körül, teljesen hiányzik ebbõl a jól megkomponált írásból.
Nem ellenpárjaként, de kitûnõ kiegészítéséül érdemes a lap állandó munkatársának, Fábián Istvánnak az irodalomoktatással foglalkozó cikkének három tézisét idézni. "Ha az eddig nemzetieskedõ, katonás és németes ízlés helyett csak hétpróbás baloldali irodalmat engednének az iskolába, akkor csöbörbõl vödörbe esnénk". Ám "ha egy gondolat be akar jutni az alsó és középfokú oktatásba, elõször a tudományt kell meghódítania, bírálatát kiállania és tanításra alkalmas formákba ömlenie." (171. l.) "Szövegmagyarázó módszer" kell; ez Horváth Jánosnál is megvolt részben, s "most itt a szerencsés pillanat", hogy megoldjuk az irodalomoktatás korszerû problémáját. S kiküszöböljük azt, hogy az irodalom "a retorikus nacionalizmus példatárává" csenevészesedjék. Nemzetünk ismeretére "Pázmány és Zrínyi óta" hitelesen az irodalom tanít, de csak a történelemmel s a szövegértéssel együtt. (141. l.)
Sõtér hosszú tanulmányban ("Babits mai arca") azt bizonyítja, milyen tévedés Adyt, Kosztolányit Babitscsal szembeállítani. Hárman együtt fejezték ki azt, mindegyik más-más oldalról és más-más módon, amit az a kor az emberrõl s ezen belül az itteni, a magyar emberrõl tudott. S igazában még a jelentõs népi írók: Illyés, Erdélyi, Tamási sem lett volna nélküle az, ami lett: s fordítva, õ (Babits) rájuk épp úgy figyelt, mint az ún. urbánusokra. (85-89. l.) Keresztury Szerb Antalról emlékezik, mint az irodalom-befogadtatás mesterérõl s a stílus bûvészérõl. Az idõsebbek közül Földessyvel az élen, a középkorúaknál Rónay Györgyön át a fiatal Angyal Endréig, Csuka Zoltánig csupa ismert név szerepel. S a bírált könyvek is jelentõsek: Weöres s Pilinszky verseirõl, Vas István angol barokk kultúrát tárgyaló munkáján át Szathmári Sándor Kazohiniá -jáig.

5.

Ám 1947-et írunk már s a Rákosi-féle társulat megkezdte Moszkvából diktált offenzíváját s vezényelt hatalomátvevõ módszerét. Állásfoglalásra kell kényszeríteni a "szocializmust", "a népi demokráciát" illetõen a közélet minden nyilvános alakítóját. S ez az állásfoglalás éppen az idézett Fábián-féle írás mintájára itt nemcsak hogy nincs meg, hanem ellenkezik is azzal. Demokráciát igen, mégpedig szociális tartalmú, a parasztságot, a munkásságot emelõ, de nem egypártit,egyideológiájút, egytörténet-éle t - és mûvészetszem léletût. Weörest is, Szabó Lõrincet is, Illyést is, Lukácsot is, Szerb Antalt is s akár Hamvas Bélát is, de egyiket sem kizárólagosan, még csak nem is dominánsan. De akár egyiket, akár másikat, jól, világosan, vitázóan akár, de egyiket sem az egyedüli érvény kizárólagosságának igényével.
6.

S éppen ezért kezdik 1946 közepétõl támadni, pocskondiázni, kicsinyelni a lapot, mindenekelõtt a Szabó Zoltántól elvett Valóság támadja s uszít politikai pártállásfoglalása hiányáért. Várkonyi a 47-es év 3. számában sorra veszi egy nagyon is visszatartott hangnemû írásban valamennyit: a tájjelleg nem provincialitás, a fölfogások különbözõsége nem anarchia, a polgári demokrata szemlélet megnyilvánulása nem reakció, a szerkesztõ politikai toleranciája nem közömbösség. A rendreutasítás nem lehet feladat, de, szerinte, nem is volt miért ezt tennie.
Új típusú mûvelõdési vagy iskolázási javaslatokra, ha azokban van figyelemreméltó, kinek-kinek joga van. S egy erõs karakterû város, egy jellegzetes táj igenis rendelkezhet a többiektõl eltérõ problémákkal és megoldásokkal. A lap már indulásától rendszeresen foglalkozott a parasztság kérdésével, s elõélete 1945 elõtt is tiszta, s a jobboldal által támadott is volt. Nem hint hamut a fejére, de tudja, hogy a szomszéd államok élete, s az ottani magyarságnak az ügye - mely 45 elõtt is foglalkoztatta - ezután még erõsebb hangsúlyt nyer. Annál is inkább, mivel e két dologgal a többi folyóirat ezidõtt kevéssé, alig foglalkozik.

7.

S csakugyan: 1947-tõl a lap mintegy harmadát-negyedét, nemegyszer felét a szomszéd országok irodalmi, kulturális és társadalmi problémái, mindenekelõtt az ottani magyarságéi foglalják el.
S elmondható, hogy valódi hozzáértõkkel baráti hangnemben készült cikkeket, tanulmányokat, tudósításokat irat a lap. Elsõ helyen Jugoszláviáról. Ez érthetõ: egyrészt Pécs, Baranya közelsége és szerb-horvát kisebbsége teszi ezt indokolttá. Másrészt - ismerjük el - a Tito-féle nemzetiségi politika ezidõre a Gróza-felé erdélyinél is türelmesebb, sõt tisztességesebb is volt, szemben a háború utáni közvetlen idõk partizán rémtetteivel. Erdélyrõl is meglehetõsen sok cikk, tanulmány jelenik meg, de távolról sem oly tájékozottak sem történeti, de a jelen társadalom és mûvelõdés kérdéseiben sem. Szlovákiáról is próbálnak - a pozsonyi származású Krammer Jenõ segítségével - valami biztatót nyújtani, de ezt a szándékot hamar föl kell adniuk a Benes-féle politika miatt.
Magában ez az alapos és reális nemzetiségi figyelés és a szomszédos barátságkeresés is helyet kell, hogy ez évek történetében a folyóiratnak kitüntetett helyet biztosítson. Szinte minden bácskai, bánsági, szerémségi, sõt szlovén területrõl is hosszú beszámolókat közölnek, közép- és fõiskolai statisztikákkal, magyarnyelvû kiadványismertetésekkel.
De a románság felé is kezet nyújtanak, és ha nem is jugoszláv arányú, de bõ ismertetéseket, tudósításokat közölnek mind az ottani magyar, mind a román kulturális életrõl.
De kezdettõl végig hallgatnak az e vidéken oly jelentõs német lakosságot ért gyalázatos eljárásról. S Kodolányi (bár az állandó munkatársuk) ormánsági sváb hisztériájának sem adnak helyet.

8.

Ezzel kapcsolódik a lap elsõ számától végig jelenlévõ szociográfiai anyagközlés, problémamegbeszélés. Mégpedig, dicséretükre legyen mondva, egyáltalán nem mennek bele sem az Erdei, sem a Veres Péter-féle szociopolitikai utópiákba és ökohistóriai mítoszokba. Nem általánosítanak országossá helyi jelenségeket, mint tették azt az Erdei-követõk. Az itteni rétegzõdésnek megfelelõen, területenként más-más konkrét kérdés kerül a középpontban. A nagybirtokos Somogyban a kezdés nehézségei, a gazdasági számításban és tervezésben való újgazdai járatlanság s az eszközhiány az uralkodó. Míg Tolnában, Baranyában a németség helyébe került erdélyi, s moldvai csángó népességnél az egészen új körülmények közé és környezetbe illeszkedés kerül szóba. Mindenesetre Morvay Gyula s néhány társa agrárgazdasági, szociológiai cikkei nem e folyóiratban, de ez esztendõk egészében is kitûnõ helyet foglalnak el tárgyszerûségük, józanságuk, hangnemük tekintetében egyaránt. Teljesen hiányzanak belõlük azok a "világtörténeti", "gazdasághistóriai", "szociopszichológiai" Veres Péter-féle okoskodások, amelyek - mint jó néhányszor elmondta e sorok írójának Keresztury Dezsõ - mind pártpolitikai, mind miniszteri s írói megbeszéléseken mindenkinél mindent jobban tudó bölcselkedésével annyi idõpazarlást s nem kevés bosszúságot hozott.
A valódi, az önkéntesen társult szövetkezeteknek éppúgy pártolói, mint a magángazdaságok laza együttmûködésének is. Egyszóval egy nyugati mintájú, de a keleti tanulságokat is szívesen fogadó mezõgazdaság és falu képe lebegett elõttük. S egy polgári társadalomé, egy szociális polgári demokráciáé. Jellemzõ e tekintetben is, hogy amikor valódi érdeklõdéssel vagy kötelezõ gesztusként a szovjet mûvészetrõl, irodalomról szólnak, elsõsorban az európaiasan kísérletezõ húszas évekrõl beszélnek, amelyekben a sztálini önkény még nem szorította a didaktikus, a szocialista lektûr, a Távol Moszkvától, Az aratás meg hasonlók szintjére a literatúrát. S az az óvatosság is jellemzõ, hogy tragikus szovjet írói sorsokról nem ejtenek szót. Jeszenyin is "korán meghalt" s hasonlóképpen Majakovszkij is. Öngyilkosságról, különösen annak okáról véletlenül sem esik szó. S hasonlóképpen állnak a zene és képzõmûvészet terén is. A politikai tisztogatásokról pedig végképp semmi tudósítás.
De nemcsak a szovjet, hanem a magyar politikáról is alig esik szó. Az elsõ, a valóban szabad választásoknál még hangzik el a lapban a biztatás, hogy igazi demokrácia irányába lépjen az ország, a másodiknál, a kékcédulásnál sem elõtte, sem utána semmi.
A lap mindenesetre, a szoros pártelkötelezettségûektõl eltekintve, szinte minden irányt s jelentõsebb írót, értekezõt megszólaltatott. S Fodor Andrástól Rába Györgyig, Rubin Szilárdtól Darázs Endréig, Simon Istvántól Jánosy Istvánig, Lakatos Istvántól Végh Györgyig egy egész sor induló, s jórészt talpon is maradó fiatalt közönség elé vitt. Viszont egyetlen verset sem hozott valamely politikus születésnapjára, városlátogató üdvözlésére, nagygyûlésre vagy egyéb közéleti alkalomra.
A nyugati irodalmakat, kivált az angolt és franciát ismertette: de távolról sem oly bõségesen, mint a közép-európaiakét, fõleg a szomszédainkét. S e három és fél esztendõben a Párizsban tartózkodó Rezek Román fiatal bencéstõl, Bergson tanulmányozójától szinte jobban értesült a francia egzisztencializmus változatairól az olvasó, mint a többi lapból együttvéve.

9.

A támadás - bár korábban is éri, de igazában 1946 végén indul meg a lap ellen. Addig is piszkálják: a központi kommunista napilap, a Szabad Nép is, s vidéki kistestvérei is. A nagy támadást azonban, amely mint semmirevalót, sem ezt, sem azt nem vallót s az ország szocialista építését nem segítõt, érdektelent s így alapjában káros lapot az irodalom ideológiai külsõ pártfegyõre, a Szabó Zoltántól immár "megszabadult" Valóság végzi el. Várkonyi, mint láttuk, próbált védekezni, de 1948 elején belátta, beláttatták vele, hogy helyzete reménytelen, lapja fölösleges. Két vékony szám még megjelenik, majd megszûnik, mint jó néhány laptársa is.