(1)
Nem is nagyon akarok kimenni az utcára.
Van úgyis mindennap a feladat,
muszáj.
Készülõdni kell hozzá,
emlékezni és kalkulálni,
csupa viszontagság, már
az indulásba felõrlõdöm.
Vagy ha süt a nap, akkor legfeljebb
a napért,
ha jön belõle egy kis meleg
s jut emberre is
az óriási hidak után.
Jól felöltözöm akkor is,
mint egy öregember. Ilyenkor már
a tél
öregembere vagyok, vagy annyira
mégsem,
mert megizzadok, vagy ha könnyelmûen
nem veszek kabátot, rögtön
fázni kezdek.
Akkor ha találnék egy
utcasarkot, amelyet
a folyó felõl toronyházak
vagy felüljárók védenek,
odasüt a nap és gyér
a forgalom, mert annyi
az utca, hogy nem jut mindenhová
autó,
akkor ott megállnék, nézegetnék,
és elõbb-utóbb
így is az arcomba csapódna
a gyorsételszag,
mint egy életnagyságúnál
nagyobb rovarirtás.
Meg attól is szinte félek,
hogy megváltoztatok
valamit a városon. Hogy már
csak én hiányzom
ahhoz, hogy történjen valami
jóvátehetetlen:
egy egész busznak lassítania
kell, ha megyek
át a piroson, vagy akár
a zöldön is,
ha az éppen kanyarodna jobbra.
Vagy a parkban
visszarúgom az elgurult labdát.
Kérdeznek
tõlem valamit, és néhány
lépéssel arrébb
a biztonság kedvéért
mástól is megkérdezik.
Eltolnak a helyérõl egy
régi épületet.
A hidak a város rezsói,
lassan melegszenek
és gyorsan hûlnek, nem
sütik meg rendesen
az autókat. A város merülõforralói
micsodák?
Rezsótest, forró, puszta
törzs, van neki köldöke,
oda gurulnak be néha a vízcseppek,
rezegnek, forognak, lassan elenyésznek.
Minden dolog egymagában volt,
minden esemény
szabadon sûrûsödött
össze a beláthatatlan idõben,
nem volt elõzmény, se
következmény, kivéve
a közeli tilalmakat és a
távolabbinak látszó
büntetést, de ezek nem álltak
szoros kapcsolatban
a nappali, kicsinyenként keretbe
foglalt létezéssel.
Vagy a tilalom volt a büntetés.
Elnagyolt
vonásokkal megrajzolt isten,
még nem látta
senki, mert nem jön ki soha az
irodából.
A papokkal talán hangosbeszélõn
érintkezik,
elmondja nekik, hogy mit nem szabad.
A testünkkel nem szabad semmit.
Pedig
mi volna más, az volt a folytonosság.
Vagy most már egy ideje itt a
virágzás,
mint egy osztogatás, szórólap,
ingyenújság,
papírzacskók, nejlonzacskók,
több esõt megért
papírszemét a járdán,
virágos mezõ.
Lehetne nyugodtan üldögélni
a padon,
és éheztetni a mókusokat,
vagy nézni,
ahogy a földre szálló
galambok fellebbentik
a szirmokat, és milyen vihart
okoznak ezzel
talán a Föld túlsó
felén, villanypóznákat
csavar ki a szél, zuhan a tõzsdeindex,
hogy aztán itt is egyfolytában
essen az esõ hetekig,
bár voltak kisebb kihagyások,
hogy tudjon
kavarni egy kis port a szél,
ne találjuk meg
a billentyûket a gépen,
ha egy napig,
túlzásba vitt vezeklésül,
nem használtuk volna.
A billentyûk is apró rezsók,
a hidak
meg akkor betûk, vagy mégis
inkább
fogantyúk, csak úgy lehet
becsukni
a koffert, ha ráül néhány
kövér kapitalista.
Mostanra lett igazán meleg és
napsütés,
amikor már haza lehet menni.
(2)
A fejembe néznek a fák
egy láthatatlan
tölcséren keresztül,
annyira megülök
egy játszótéri
padon vagy homokozószegélyen,
ne kelljen csinálni semmit, nézzék
nyugodtan
a sokszázadik folytatást,
a mindig újabb,
de gyorsan körbeérõ
bonyodalmakat.
A világhoz nem szabad hozzányúlnom,
de most nem is kell, mert megszûnt
a legközelebbi fázás,
és most már csak
a látvány, azon hová
lehetne átmaradozni?
Egy nagy test belseje. Zsongva, unalmasan,
csupa engedelmességgel mûködik,
féligáteresztõ
ablakok, hús, vér,
húspára, vérhó,
belek, mint egy rezsóé
vagy vasalóé, nyújtófa,
bontópad.
A templomból kilépve elszédültünk
egy kicsit
a tágas, alkonyi, szürke
fénytõl, az elhanyagolt élet
körös-körül hunyorgó,
apró zajaitól.
Altassanak el klorofillal. Nem lenne
igazi alvás, csak ahogy mennék
az árnyas
utcán késõ délután,
van nekünk
ez a hosszú utca, kerítések
végre,
kertek, vendégjárda, kétoldalt
fák,
lombmennyezet, az úttestet mostanában
naponta többször is fellocsolják,
s utána
az árnyék mintha nem is
érintené a flasztert,
elindulok a park felé, aztán
mégis inkább
lefordulok jobbra, ott is ugyanaz,
vagy fordulhattam volna balra is,
de furcsa mód nem csodálkozom,
megyek tovább a lábammal,
és nézegetek
a szememmel. Vagy késõbb
egy szobányi
kerthelyiségben üldögélek,
elkerítették fallal
meg egy emeletes házzal, nincs
kilátás,
csak föl a fákra, a közepén
a kis szökõkút vize
még éppen beleér
a napba, és talán pár percre
mindig beleér, nemcsak azon az
egy napon,
amikor ténylegesen is láttam,
ha jól számolom,
és akkor a szemem elõtt
lejátszódott
valami titkos álomkémiai
egyesülés
a szárnyra kelt víz és
a mélybe hulló fény
között, és a kertfal
tetején végigballagott
egy macska, elõtûnt mintegy
a hátam
mögötti ismeretlenbõl,
megjárta a közelre
került és megemelt horizontot,
és eltûnt
a mögötte lévõ
másik ismeretlenben,
ahol nyilván fontos, de nem túl
sürgõs
dolga volt, és biztos, hogy mindezt
csak én
vehettem észre, mert a többi
vendég
a társával foglalkozott
és nem is volt elaltatva
klorofillal, ahogy én lehetnék,
ha még jobban
akarnám a növényeket.
De nem akarom
õket annyira. Esetleg ha van
itthon
egy kis növényi kivonat,
ajándék, de az
mással hat, nem végleges
egy ilyen éjszakára.
Odakintrõl a sötét
lombok élõben közvetítik
a percenként vagy még
ritkábban elhaladó
autókat, s akkor én mint
egy átjátszóadó,
és ehhez hozzájönnek
a légköri viszonyok.
Közel s távol az egyetlen
parkban,
lombalatti csarnok, sehol semmi ég,
etet önnön vérével
a pelikán,
jelképesen, mert ott van mindjárt,
mint
késõbb kiderült,
az egykori gyermekmenhely,
késõbb kórházi
gyermekosztály, most hogy mi,
nem tudom, de nem jön belõle
víz, pedig
medencéje is van, kút
volt valaha. Hinta,
vasmászóka, padok és
a park folytatásaként
hõsi temetõ, emlékmû,
koszorúzások,
katonazene, tilalmak ünnepélye.
Megnéztem, utánajártam,
utaztunk,
hosszú idõ után
újra a földön,
az út menti fák szinte
kerítéssé álltak
össze, volt egy kis víz
a medencében.
Esõvíz lehetett, áztak
benne a falevelek,
mint hátulról a nehéz,
zsíros kártyalapok.
(3)
Ez a cél, feküdni a homokban
egy kicsit,
vagy ülni, vagy állni, nagyszabású
építkezésbe
kezdeni, arra több az esély.
Egyfelõl a víz,
másfelõl meg, ameddig
a szem ellát, homok
és vidámpark, ahonnan
idõnként kilõnek
két embert egy katapulttal. Rugóznak
föl-le
hosszasan. Itt meg idõnként
jön egy ember,
és fülhallgatós,
nyeles detektorral, mintha azt is
a vidámparkból kölcsönözte
volna ki,
de halálos komolysággal
átkutatja
a homokot. Ugyanezt teszik a sirályok
is,
készülék nélkül,
másért, s egyelõre csak ott,
ahol ritkább a test vagy megéri
a kockázatot.
Mindig be a szájba valamit, én
is csak azzal
érzek, s hogy egyben csinálni
is valamit,
magamhoz elég közel, az
az érzés,
de mégis ami kívül
rekedt, az állandó
kapcsolat a természetes emberi
környezettel,
mintha köldökzsinórral
menekülnék,
a többi lassú, idõbe
telik, vagy ellenkezõleg,
annyira, hogy jobb elfelejteni, vagy
a másik,
de még nem sikerült kipróbálni,
hogy beszélni
folyton, mindegy, közönségesen,
ahogy,
de hová torkollna az is, és
nincs annyi emlék,
vagy egy idõ után kiderülne
róluk.
Ez a rengeteg homok nyilvánvalóan
só volt
valaha, elpárolgott róla
a víz valami kozmikus
hatás miatt, elszennyezõdött
embertõl,
állattól, s ha most elkezdenénk
mindig
megmosni a lábunkat, mielõtt
idejövünk,
és riogatni a sirályokat,
úgy is mikorra lenne
sóvá megint, hogy még
egyszerûbb legyen
a helyzet, könnyebb legyen szembenézni.
Egy óriáskerék nagyságú
fülhallgatóval
talán az üres homok sípolását
is meghallanánk,
ahogy a másodlét számtalan
sötét lehetõségébõl
hirtelen mindegyik összeadódik,
és nem segít
elborzadni, ami voltam vagy majd megint
leszek,
vagy ami jól kivehetõen
közötte nincs.
Vagy ahogy a hullámzást
is a halak
csinálják, miközben
nem is tudnak róla
a távoli, mély, mozdulatlan
és vak
vizekben, legfeljebb a bálnák
és a delfinek,
ha kémkedés közben
a felszínre jöhetnek,
beépített adóvevõn
megkapják az engedélyt,
de itt mégis életszerû
idõközönként lökõdik
partra a víz s áramlik
vissza a következõ
hullámot torlaszolva, hogy aztán
a harmadik
rajtuk áttörve tovább
jusson, de csak annyira,
hogy még visszaérjen és
elsimuljon, mielõtt
érkezne a negyedik. És
megint elölrõl.
A messzeség ködébõl
lassan kinõ egy nagy,
homályos teherhajó, és
fenyegetõen
araszolva rátelepszik a láthatárra.
A sekélyebb vizek fölött
intõ jelként
reklámléghajó halad
el, illetve másik
intõ jelként reklámvásznat
vontató
repülõgép, aztán
egy újabb. Fordulnak,
visszatérnek. Mind meggyõzõbbnek
tûnik,
hogy a száraz, nedves és
légnemû
végletek eme találkozásánál
csak a vásárlás
mentheti meg az emberiséget attól,
hogy elfelejtse a számokat. Szerencsére
a mozgóárusoknak is ez
a véleménye,
és nem rettenek vissza a feladattól.
Feküdni a homokban, és a
lábamat
hadd csapkodja úgyszólván
a víz,
a bõrömön száradjon
a só a nap hevében,
a fülemet hadd lúgozza ki
a céllövöldéktõl
idáig elhallatszó többféle
zene és mikrofonos
kikiáltóhang egyidõben,
a szememre
nehezedjenek rá a másik
zavaros
kiterjedésbõl a felhõk.
És ez az egész
kevés világ addig is,
míg az ölelésre
lévõkért érzett
félelem véres detektora
úgyis rögtön felpiszkálna,
hiába,
peregne, mosódna, telne, fogyna
nélkülem.