Balázs Attilának ez a hetedik
könyve; akkor áll ez a szám, ha nem számítjuk
az író Bukowski-fordítását és
a Szegeden kiadott, szerkesztésében megjelent magyar, szerb
és angol nyelvû kitûnõ mesegyûjteményt.
Ez a harmadik kötete, melyet már nem az újvidéki
Forum Kiadó gondozott, és a második azóta,
hogy szerzõnk 1991-ben budapesti illetõségû
lett. Az 1989-es, elegyes prózákat és hangjátékokat
közlõ könyvét követõen legutóbb
a Kijárat Kiadó hozta 1995-ben az
Én már
nem utazom Argentínába
címû elbeszélés-csokrát.
Aligha tarthatók "királyi" munkáknak az író
egyéb elfoglaltságai: az egykori
Pesti Hírlap
rovatvezetése, és talán az sem, hogy a Magyar Rádió
egyik irodalmi mindenese - az irodalmi mûsorok hallgatói gyakorta
hallják Balázs Attila élénk hangját,
a majd' mindig szellemes "szövegelését". Adottsága
van ahhoz, hogy mint egy konferanszié, szinte minden "elébe"
szerkesztett "levet", akár egy ezüstkanalakat csörgetõ
pincér, felszolgáljon. (Már Újvidéken
is gyakorolta e mesterséget.) Így aztán nagy öröm
a szép új könyve azoknak, akik a Balázs-próza
szaporodó híveinek táborába tartoznak a kirobbanó
Cuniculus
óta (1979) -> meglehet, rejtezkedõ, szétszóródó
irodalmi huszitáknak is titulálhatnánk ezt az olvasói
népet.
Egy esetleges vitában kész
lennék megvédeni azt, hogy ennek - egy, a kötet java
írásaihoz számítható Ajánlással
"felvezetett" - tizennégy számozott fejezetbe szerkesztett
elbeszéléskötetnek a címe a legszellemesebb.
Sõt e kétrészes kötetcím egyben az elegyes
"történeteket", mint holmi rántás az ételt,
össze is fogja. Hisz a
Király album
kifejezés
szándékosan nagyzoló, viccesen pózoló
is mindjárt; az író szemléleti helyéhez
is köti vele a dolgokat rögvest, mivel a fõváros
VI. és VII. kerületének határát képezõ
Király utcából - akárcsak egy tengeralattjáró
a periszkópjával -> pásztázza imaginárius
elbeszélõi matériáját. A nevezetes utca
némiképpen hadállás is, körötte zajlik,
omol, bûzlik, zúg az aktuális magyar poszt-komm-prekapitalizmus;
az már szinte csak ráadásnak számít,
hogy a többször is megfestett utca a "Lövölde tér"-be
torkollik (Mándynál volt egykor e terecske nevezetes helyszín),
hogy onnan vezessen tovább a trolik vonala a "Gorkij-fasor" felé.
Ám abban is van valami Balázs Attila-i "pimaszság",
hogy egy epikai kompozíciónál azt az alcímet
olvassuk (kisbetûvel!), hogy történetek könyve.
Ez már a szerzõ flikk-flakkja. Röviden: az albumban
tudvalevõen állóképek vannak; az õ történetei
pedig - a szépírói történetmondás
áltagos sebességénél gyorsabban - veszetten
rohannak... Ám lapozzuk már át a címlapot,
és térjünk rá egyebekre.
Balázs Attila egész íróságával
- Újvidéken és Budapesten egyaránt - voltaképpen
egyetlen mûvet ír: a szerzõ életének
és fantáziájának egymástól bajosan
elválasztható regényét. Húszas éveinek
elején járt, amikor már pályakezdõ regényben
megjelenítette ennek a (vegyes) életmatériának
az alapvetõ szimbólumát, a nyulat (cuniculus). Ami,
különösen ha vadnyúl, akkor bátor is, gyáva
is, bénul a reflektorfénytõl és menekülve
rohan el autótól, puskacsõtõl. Az író
minden könyvében - kabalaként, alteregóként
- jelen van õ, az elbeszélés-kötetekben éppúgy,
mint a szerzõ legutóbbi regényében
(Szemelvények
a Féderes Manó emlékirataiból).
Az ilyen
pszeudo-autobiografikus témakezelés érdekes és
gyümölcsözõ lehet - több e századi epikus
életmûve szavatolja ezt a koncepciót. A
Király
album,
a negyvenhárom éves író mûve
is azt viszi tovább, ami Újvidéken, a Forumnál
kiadott kötetekben vette kezdetét. Meglátásom
szerint - a könyv késõbbiekben szemlézett fogyatékosságai
dacára - a pályanyitó mû mellett - ez a legjobb
Balázs Attila-könyv. Az 1998-as magyar prózai termés
legjelesebb munkái között lehet számon tartani.
Írásom emellett érvel
majd; ezt az érvelést azonban hadd kezdjem kicsit korábbról.
*
Azt hiszem, hogy ma már nem kell
se vitatni, se forszírozni a magyar nyelven születõ
irodalom egységét (szülessenek a mûvek bárhol
a Kárpát-medencében, Európában vagy
még távolabb). Ugyanakkor Szenteleky
Kalangyá
ja
óta (de lehetne mondani más, határon túli,
20. századi szellemi-írói mûhelyeket is) a bácskai,
a délvidéki magyar irodalom sajátos szín volt
és (maradt) szépliteratúránk palettáján.
Nem és egyre kevésbé a "couleur local" értelmében.
E tájegység irodalmának rangja, fontossága
azt követõen növekedett meg, hogy az
Új Sympozion
elindulása után a laphoz különbözõ
generációk kötõdtek, vagyis elõször
akkor, amikor (hogy jól ismert neveket mondjak) Tolnai és
Gion nemzedéke indult. Modernizmusuk, "68-asságuk", avantgárdjuk
azt pótolta, ami Budapest környékén csak csetlõ-botló
undergroundként - a fû alatt - sarjadt, és egészen
a nevezetes
Mozgó Világ
ig sehogy se tudott igazán
e tájon lábra kapni. Az is talán kritikai közhelynek
számít, hogy Gion Nándor lett és maradt az
1970 tájt induló irodalmi rajzás legjobb elbeszélõje.
Az õ mûvészi munkássága - maga mögött
hagyva, de rejtezkedõ nyomaiban megtartva az avantgardizmust - a
klasszikus, a móriczi novellisztikus egységekbõl is
nagyobb íveket teremtõ kompozíciók felé
fejlõdött.
Nagyobb (közép-európai)
léptékben: példának okáért Hrabal
vagy Skvorecky prózájának vektorai éppúgy
ezt az irányt mutatják, mint ahogy a legjobb szerb és
horvát elbeszélõké is, de Mészöly
Miklós vagy Bodor Ádám epikája is idõvel
ezt a tendenciát - a beszélyes, nagyobb léptéket,
kevésbé "trükkös" és "ideges" történetmondást
- kezdik érvényre juttatni. Az utolsó, mondjuk így:
a még "békebeli" sympozionisták közül, a
költõ és szerkesztõ Sziveri János mellett,
méltán Balázs Attila számított az egyik
legnagyobb tehetségnek, ígéretnek. Az említett
Cuniculus
méltó sikere is ezt igazolta. Mostani könyvének
perspektívájából visszanézve úgy
tûnik, egyre inkább kibújt õ is az avantgardizmus
"kígyóbõrébõl" - igaz, a tarka, izgalmas,
ám levedlett egykori felhám nyomait most is észre
lehet venni.
Nagy-nagy kataklizmák kellettek
- sajnos - ehhez: az emigráció, a haza-váltás,
a most már permanenssé váló "hontalanság"
a Király utcában (pályatársai többségének
hasonló sors jutott). És persze az a férfias érettség,
amit epikánk legnagyobbjai - egy Mikszáth, egy Móricz
- is híres, ám nem elsõ, de berobbanó fõ
novellásköteteikben hoztak színre. Érett fõvel,
és nem ifjú éveikben.
Balázs Attilának jófajta
epikai vénája van, alkata - ami itt pszichoszomatikus jelleget,
aurát jelent - számomra leginkább Mikszáthra
hajaz. Kitûnõ szeme van. Történetmondása:
akárha lélegezne. Szuszogni is tud, sokszor. Kész
mosolyogni is, huncutul; mint egy jó szobrász, úgy
tudja, érzi a testet, az erotikát, a szenvedélyt,
de még az ásítást is. Tud körülményeskedni,
lassúskodni, hogy aztán célra törjön. Kalandozik,
mint egy mediterrán szigetek felfedezésére áhítozó
régi vitorlás kapitánya (kalóz? Odüsszeusz?),
de aztán hazaér - a Király utcába. Ebben a
kötetben, ha jól érzékelem, önéletrajzi
tények és férfi-fantaziálások gyúródnak
össze. Hol jól, hol kevésbé szerencsésen.
A kötet, mely kvázi-regényes, igazából
szellemes fejezet-alcímekkel megspékelt novella>ciklus, szövésében
inkább laza, mint erõteljes, ám jók az egységei,
és az egésznek kompakt a légköre. Engem igencsak
megejt azzal, hogy a vallomást és az (ön)iróniát
együtt adja.
Ne is firtassuk talán, mikor lesz
már újra igazi Balázs Attila-regény, lehet,
hogy még nem jött el annak az ideje.
Majd eljõ.
*
A posztmodern oly széles értelmû
fogalommá vált, hogy számomra, ha jellemezni akarok
vele, szinte minden a kifejezés táljának aljára
csorog. Ám Balázsnál van valami, ami e módiban
is "extra" a mai magyarok között. Az, ahogy mintegy "magába
szívta" Borges-t, García Marquezt meg a hasonló észak-amerikai
prózaírók szellemét. Nem utánozza õket,
csak mögéjük lopakodik. Mitologikus szellemüket ötvözi
azzal a mély vajdasági-balkáni, s immár pesti
tematikával (rom-porral), tónussal, élményvilággal,
amirõl csak az itt élõk tudhatnak.
Még a mûveltségét
is szinte szégyelli, rejtegeti! Pedig - különösen
azokban a fejezetekben, ahol a szüzsé erotikus, és ahol
még a homoerotikus témát is remek ízléssel
dolgozza fel - a témavezetésén, a (szó)játékos
fioriturákon nem csak a klasszikus mélylélektan, de
a legmodernebb analitikai iskolák szellemujjának lenyomatai
is észrevehetõk.
Lehet, hogy az irodalmat - természetes
módon - szórakozásul is olvasónak a könyv
8-10 "long short story"-ja tetszik majd legjobban. A kötet remeklései
számomra mégis azok az 5-10 oldalas novellák, amelyeknek
vélhetõen helyük lesz a jövendõ magyar novella-antológiákban.
Ilyen a
Diófa vagy a kivert kutya,
az
Emlékezet
(csak csendesen),
a
Pepé (kutyaélet),
a
Határeset
(katlanban; a másik fej végszava).
Számomra azonban
a kötet legmagasabb írói szintjét a
Kétszázöt
mínusz egy kutya (Ilona doktornõnek, meg dr. Csáthnak
)
alkotja. Ez a tízoldalas drámai elbeszélés
nem is tartozik igazán a kötet vajdasági-bácskai-mediterrán-balkáni
tematikájába: a szörnyû, véres történet
Celldömölk környékén játszódik,
és az író - hisz ez a dolga - rendesen fejbe is vágja
vele az olvasót.
Említettük már Balázs
Attila nonchalance-át, azt, ahogy kitûnõen tud irodalmat
konferálni. A kötet gyengéje, esendõsége
adódik ebbõl a megnyerõ adottságból.
Ha belelendül, szövi-fonja, esetenként szétbeszéli
a novellákat. Néha fölösleges kitérõket
tesz, és akad arra is példa, amikor nyelvileg törekes
a szövege, és logikailag sem kellõen tisztázott
pár mondata. Egy klasszikusabb korban (mondjuk: a
Nyugat
fénykorában) egy gondos szerkesztõ leült volna
vele, és javaslatokkal élt volna - apróbb javításokra
téve tapintatos iránymutatásokat.
Ám korunk nem ilyen. És ami/aki
nincs, azt ne keressük.
Inkább mosolyogjunk és örüljünk,
hogy lett egy jó Balázs Attila-könyv. Biztos vagyok
benne, hogy tetézni fogja még azt, ami igen jó benne.
Seneca Kiadó
Budapest, 1998
218 oldal, 1200 Ft