"Ahogy mondani szokás, minek kérdezgessünk, ha nincsen felelet."Franz Roh 1923-ban használja elõször a mágikus realizmuskifejezést Karl Haider festészetérõl, elsõsorban tájképeirõl írt tanulmányában.Haider Õszi tájkép érõl írván jegyzi meg, hogy pontos, aprólékos,tárgyilagos rajzolatok, magáról a festõrõl pedig azt állítja: varázsló,aki a törvények rejtett kapcsolódásaihoz vezeti a szemlélõt. Valamiidill felé, miközben nem titkolja: itt is a halál vár rá.
Kõrösi Zoltán prózakötete, a szerzõi meghatározás szerint útiregénye,a hétköznapok pontos, aprólékos, tárgyilagos rajzolataiba lopja becsecsemõit és kisgyermekeit; hétköznapok és csodák, valóság és fikció,tapasztalat és emlékezet határai, rejtett kapcsolódásai között kalauzoljaolvasóját. Látszólag utazunk, terelget-terelget bennünket a szerzõ,ha nem is az idill, de valami más felé, szabad közlekedést biztosítvaszámunkra a csodálatos elemek és a valóság között.
Kõrösi nem az eseteket nevezi meg csodaként, hanem a történetekbenfelbukkanó csecsemõket tekinti mirákulumnak, csodás elemnek: Történetek a csodálatos csecsemõk életébõl . Az archaikus cím a szentek csodatévõtetteirõl, csodás történeteirõl szóló csodaregények világát idézi.A hajdan gyakran illusztrált könyvek modern változatát Czabán Györgyfotói egészítik ki. Az irodalmi berkekben jártas olvasó a fotóanyagonkeresztül is litera-túrázhat: a képek egy része ismert irodalmi személyiségeketörökít meg.
Útiregény, mely azonban nem az elbeszélõ személyes élményeitmutatja be, hanem a csoda utazik és ehhez viszonyulnak a különbözõhelyszínek, Magyarország kisebb-nagyobb településeinek lakói. Magánaz elbeszélõn "átfolynak" az események, közvetett tudósítóként, adatgyûjtõkénttevékenykedik, a csoda pillanatában már jelen sincs: idéz. Ez az idézésimód áttételes, nem szó szerinti, hanem esszenciális: a lehetségesszöveg-variációk összessége. Az elbeszélõi mód közvetettsége mindenegyes történetben hangsúlyt kap a "hírek szerint", az "állítólag",a "szemtanúk állítása szerint" kifejezések ismételt használatával.Mindez ellentmond a címekben alkalmazott feltûnõ határozottságnak:az "eset" szó elõtt - öt kivétellel - határozott névelõ áll, minthabiztos tudást rejtenének az egyes történetek.
Az "elszenvedõk", esetleges szemtanúk egy-egy csoda kapcsán kiemelkednekugyan hétköznapjaikból, de egykettõre vissza is süllyednek oda: reakciójukleginkább az elfogadás, visszaállás a megszokott rendbe. A szövegekbengyakran elõforduló "furcsa" és "különös" szavak láthatóan nem az eseménybenrésztvevõk véleményének tükre, hanem a közvetett elbeszélõ szerepébõlolykor kibillenõ narrátor személyes olvasata. A történetek feltûnõsematikussággal épülnek fel, mintha leckét sulykolna olvasójába aszerzõ. A forgatókönyv: rövid felvezetés, mely valamilyen szentenciáttartalmaz, a táj, vagy az idõjárás rövid részletezése, maga az eset,konklúzió, utolsó megjegyzés avagy konklúzió, pont.
Az elbeszélõ, ha néha-néha kilép a semlegességbõl, életbölcsességeketszór a fejünkre, méltatlankodva jegyzi meg, miközben errõl tudósít:"az nem lehet, hogy valami csak úgy eltûnjön ebbõl a világból" (A kiskovácsi eset) . Ez az ismétléseken keresztül kiharcolt szándékosmonotónia teszi képszerûen statikussá a könyvet, és ellentmondva önnönmeghatározásának, az útiregény mûfajnak, a vizuális mûvészetek irányábatolja azt. A csoda utazik, meg mi, olvasók. A mû unalomig ismétel,mégis tovább olvasunk, valamire várva, ami a szövegen belül nem jelenik,nem történik meg. Csak nem csodára? Godot-ra, aki nem jön meg? Azabszurd és paradox hiányérzetet mesterien gerjeszti és tartja életbenKõrösi Zoltán ezzel a megjelenítési móddal, szabad közlekedést biztosítvaaz olvasó számára a valóság és a csodálatos elemek között. Ironikusalapállása sejteti a felállított csapdát, melybe túránk közben szinteészrevétlenül sétálunk bele.
Belesétálunk, mert a szerzõ nem kevesebbre, mint a bennünk rejlõ kollektívöntudatlanra (C. G. Jung) apellál: a teljesség tudatával bíró csecsemõt-gyermeketállítja az ego-tudatos hétköznapi világ középpontjába, sõt csodálatostetteket tulajdonít az elõzõnek az utóbbival szemben. A kisded, kisgyermekvalami archaikus állapotot, az ártatlanságot asszociálja az olvasóban,Jézus elénk állított példáját: az ilyen kicsinyeké a mennyeknek országa.
Az úti-mezbe bújtatott csodaregény-parafrázis a mágikusrealizmus egyes elemeit felhasználva forgatja át bensõvé a realisztikusanelõállított "leletet". Az ábrázolás precizitása, pontossága, világosságaés az ily módon megjelenített világban hirtelen felbukkanó - és természetesen eleve benne rejlõ - titok közötti feszültség tölti elvárakozással az olvasót. A csodás elem ugyanakkor - e megjelenítésimód következtében - nem áll ellentétben a hétköznapi tapasztalativilággal, hanem éppen annak integrált részeként jelenik meg. A hétköznapivilágba domesztikált titok maga a történet, igaz egy másik, mint amita szerzõ leír, vagyis a szövegen túli olvasat. A "mi történt valójában"kérdést ugyan itt-ott felteszi az elbeszélõ, de a választ ránk bízza."Ahogy mondani szokás, minek kérdezgessünk, ha nincsen felelet." (A debreceni eset) Így válnak a konkrét jelenségek egyrészt egy titokzatosértelem jelévé, elementáris szimbólumává, ugyanakkor e módszeren keresztüla csodák és furcsaságok elbeszélése mögött kimondatlanul is egy van-állapotrajzolódik ki elõttünk.
Hol itt a csapda? Magában az idõben rejlik, ami a könyvvisszatérõ motívuma. Az idõjárás, de az idõ a maga általánosságábanis szoros összefüggésben áll a történetekkel. Az esetek az idõ, deaz idõ is az esetek függvényeként látszik megjelenni (Az utolsó debreceni eset , A gyulai eset , A sátoraljaújhelyi eset , A miskolci történet , Az egri eset , A szolnoki eset , A kiskovácsi eset , A veszprémi eset , A Kálvin téri eset , és így tovább). A történetek kezdetén õszi, tavaszi,téli, nyári "tájképeket" látunk, ahol hirtelen megváltozik az idõjárás:kitör a jó idõ, vagy éppen rosszra fordul. A különös esemény a különösidõjárás oka is lehetne akár. Az elbeszélés konkrét szintje melletta könyv elvontan is foglalkozik az idõ-problematikával: múlásánakmonotóniájából szakítja ki, majd löki vissza a szemtanúkat a történet,miközben mi, olvasók is átérezzük, hogy "múlik az a rohadt idõ" (Egy ügy a Goldbergerben) .
Az esetek környezetének már-már kínosan aprólékos leírása ellentétbenáll az emlékezés hiányosságairól szóló eszmefuttatásokkal (A békéscsabai eset) . Átléphetõ-e tehát valóság és képzelet határa? A várbélieset ben sétálgató zenetanár szimbolikusan is meghátrál a kerítésés bezárt ajtó elõtt. Pedig a túlsó oldalon álló kisfiú felajánljaneki, hogy kinyitja a kerítéskaput, hiszen: "ha át akarsz jutni atúloldalra, akkor át lehet menni".
Kõrösi a tapasztalás és a feltételezések közötti határ áthághatatlanságáróltudósít, szentenciózus, keserûen ironikus hangon, bizonytalanságbavezetve olvasóját. A végeredmény ugyanaz, mint amit az Orvosi Közleményekbenolvashatunk az egyre fehéredõ csecsemõ esetérõl: következtetéseketlevonni, általánosító tudást nyerni a történetekbõl lehetetlenség,attól pedig óvakodni kell "hogy hirtelen képzelgésekkel olyan útratévedjünk, melyrõl aztán nem nyílhat visszatérés a hétköznapokba.A legtöbb, jegyezte meg a szerzõ, amit megtehetünk, hogy elmondjuk,mi történt." (A békéscsabai eset)
Magunkra maradunk ezekkel a történetekkel, és ez jó.Féltjük a csecsemõket, kisgyerekeket, nehogy bajuk essen. SzerintemKõrösi is félti õket, mert õk a fikció . Õk a pillanatokra összeálló,majd szétesõ kaleidoszkóp és a csillogó rudacskákban megjelenõ, folytonosanváltozó, megunhatatlan "egymásra hasonlatos arc" (A Kálvin téri eset) . Õk az illúzió, a bûvésszel együtt levegõbe emelkedõ szék (A keszthelyi eset) . Hallgatásukból mondat,, vagy dallam keletkezhet,beszélhetnek az éteren keresztül, beleszólhatnak a felnõttek elõadásába,ismételhetnek, örömet, bánatot okozhatnak, itt keringenek hétköznapjainkfelett (A gyomai eset , A hódmezõvásárhelyi eset , A miskolci történet , Az az eset az Erzsébet híd közepén) .Elõbújhatnak önnön akaratukból, mint ezek a történetek (Egy sehová sem való eset) , felteheti a szerzõ is rajtuk keresztül könyve poétikaialapkérdését, miközben ki sem mondja: mi a titok nyitja, mi a literatúra.