Garaczi László: Pompásan
buszozunk! Kritikusi értetlenség, kritikusi tanácstalanság.
Joggal vagy jogtalanul, nem kívánom megítélni,
mindenesetre ilyesmiket szokás emlegetni a régebbi Garaczi-szövegek,
illetve azok befogadástörténete kapcsán. Hogy
ezt az egészet most szóba hoztam, annak a következõ
az oka - a
Pompásan buszozunk!-at értem, elsõ
nekifutásra tanácstalanságom mégis nagy. Iskoláskori
emlékek viccesen elõadva, mit lehet errõl mondani?
(Illetve ez a szöveg nem szól
semmirõl
, mit lehet
errõl mondani?) A kétféle tanácstalanság,
úgy hiszem, egyazon tõrõl fakad, mégpedig a
komolyság tövérõl, azaz mennyire lehet komolyan
venni Garaczit? Jelen esetben ezt az anekdotázó Garaczit.
A mostani szöveg (illetve a szövegben valaki) hosszan, sokat,
gond nélkül és örömmel beszél, a beszéd
tárgya pedig valami könnyed, vidám, felszínes
dolog, ez a szöveg - komolytalanságát alátámasztandó
-
fecseg
. Ez a szöveg, komolytalanságának komolyságát
alátámasztandó, azt mondja: "Beszélni muszáj,
ha nem beszélsz, annyi. Tanuld meg tisztelni és szeretni
a fecsegés mindent lebíró hatalmát." Ez a szöveg,
ahogy a többi is, a komolytalanság látszatát
kelti, holott komoly, illetve a komolyságot és a komolytalanságot
minden esetben kijátssza egymás ellen, komoly gesztusokat
tesz komolytalanul és vica versa. Ez tehát most sincs nagyon
másként.
Mindemellett, persze, sok minden nagyon
másként van. A Garaczi írásmûvészetében
bekövetkezett paradigmaváltásáról, annak
mikéntjérõl, nagyságáról, jelentõségérõl
beszélni, jól tudom, lerágott csont. De mivel a jelenség
kétségkívül létezik - fordulat van, a
változás pedig igen markáns -, nem szeretnék
szó nélkül elmenni mellette, errõl, nincs mese,
beszélni kell. Így hát, ha nem is a kezdetek kezdetétõl,
de legalábbis a
Nincs alvás!
-
Mintha élnél
-
Pompásan buszozunk!
egymást követõ szövegeiben
érdemes megvizsgálnunk azt a bizonyos és sokat emlegetett
klasszicizálódást. Két dolgot rögtön
le is lehet szögezni, egyrészt a változás fokozatos,
nem egyik pillanatról a másikra (illetve egyik könyvrõl
a másikra) történt, tehát folyamatról
kell beszélnünk. Másrészrõl pedig ez a
folyamat korántsem befejezett vagy végleges (vélhetõleg
nem is lesz az, legalábbis igencsak meglepõdnék, ha
Garaczi majdan egy Németh Lászlóvá válnék),
vagyis a
Pompásan
buszozunk!
sem nevezhetõ
klasszikus alkotásnak, ilyen értelemben. A
Nincs alvás
rövidtörténeteinek-meséinek szövegvízióihoz
képest azonban, amelyekben talán fellelhetõ egy "rejtett"
realizmus, ami felfejthetõ-kibogozható (ld. Abody Rita: "A
légy szeme", in:
Csipesszel a lángot)
, - én
a magam részérõl ezeket a szövegeket igen nehezen
tudom a valósághoz kötni, nem is nagyon akarom, nem
is nagyon engedik magukat, hiszen itt pontosan "a reális világ
reális leképezésének nyomós okokból
való elkerülése a cél", pedig ez az idézet
is Abodytól való - nos, ezekhez képest a
Mintha
élnél
valóban fordulatot jelöl. Megjelenik
a valós világ (egy, mondjuk, valóságpótló
világ helyett), és ezzel párhuzamosan - s ez talán
még meglepõbb - megjelenik a személyesség is
(a "személyesség abszolút nulla foka" helyett, Farkas
Zsolt kifejezése - uõ: "Mindentõl ugyanannyira", in:
Mindentõl
ugyanannyira)
. Ugyanakkor ennek a regénynek a szövegalakító
eljárásai nagyban emlékeztetnek a
Nincs alvás
rövidtörténeteinek megformálására,
a könyv nagyobbik felében ugyanaz a vizionárius és
alogikus technika az uralkodó, mint amit ott láthattunk,
szorosan összefonódva és egyszersmind élesen
elkülönülve a narrátor óvódáskori
történeteivel/történeteitõl. "Garaczi írásképe:
káosz
zárványokkal
" - mondja Bazsányi Sándor
Garacziról szóló tanulmányában ("Mi
is az, hogy humor?", in: Alföld, 1996/5). Megmaradva a metaforánál,
a
Pompásan
buszozunk!
zárványok egymásutánja,
immár káosz nélkül (a káosz itt természetesen
nem értékítélet), a Bazsányi által
tudatosan sematizált kétpólusú, és egymást
némiképp kizáró olvasási mód
helyébe, amelyet egyébként a szöveg humora hivatott
feloldani, immár egy tökéletesen problémamentes
befogadás léphet, amennyiben ez a szöveg sokkal homogénebb,
szinte kizárólagosan az iskoláskorról szól
- Budapesten, a hatvanas években, tehát mind térben,
mind idõben jól körülhatárolhatóan,
valóságosan. Zárványok összessége
mégis a szöveg abban az értelemben, hogy nagy ívû
elbeszélés helyett Garaczi továbbra is egylélegzetes
rövidtörténetekben gondolkodik, ez a regény is
apró, önmagukban is egész pillanatképek-anekdoták
füzérébõl épül fel. Egyszerûnek
látszik a képlet, emlékezés, csak éppen
nem lineárisan, hanem mozaikszerûen elõadva. De persze
nem ilyen egyszerû, az önéletírás, illetve
vallomás mûfajának ugyanis minden komoly ismérve
megkérdõjelezõdik, bizonytalanná, úgy
is mondhatjuk, komolytalanná válik.
Hogy hogyan is néz ki egy "komoly"
emlékírás vagy önéletírás,
arra Szávai János ad viszonylag rugalmas fogódzókat
mind tartalmi, mind formai jegyek alapján. Ezek szerint kritérium
lenne az egyes szám elsõ személyû, múlt
idejû, egy nézõpontú és a hitelesség
igényével fellépõ narráció, melynek
tartalmi struktúrája egy élettörténet,
amelyen belül az elemzõ-kommentáló részek
vannak túlsúlyban. (Szávai J.:
Magyar emlékírók,
1988) A vallomás, a confessio (lévén nem feltétlenül
ugyanaz, mint az önéletírás) Garaczi szempontjából
talán még érdekesebb (még rosszabb?) lehet:
a vallomástevõ "mindenek elõtt és mindenek
fölött önnön magatartását tisztázza,
származtatja, szembesíti, igazolja", s így a fejlõdés-,
illetve nevelõdési regény rokona. (Németh G.
Béla:
Erkölcsi autonómia - mûvészi autonómia,
in: Új Írás, 1982/11) Hát akkor lássuk.
A regény narrációja
hol egyes szám elsõ személyû, hol egyes harmadik,
hol jelen idejû, hol múlt, a narrátor hol omnipotens,
hol nem, hol felnõtt, hol gyerek, ráadásul ezek nem
részenként változnak, hanem kiszámíthatatlanul,
részeken belül, azaz minden alaposan meg van kavarva, ráadásul
ez még csak a narráció, és a nyelv(ek)rõl
akkor még nem is beszéltem. Valaki beszél tehát
magáról, ez a valaki feltehetõen Garaczi László,
ez azonban egyetlenegyszer sincs kimondva - a szövegben szerepel egyszer
Gara László (nem becenévként), mint egyike
a négy rendetlen - egyébként szintén László
kereszt- vagy vezetéknevû - kispajtásnak, semmi nem
utal arra (és persze semmi nem utal az ellenkezõjére
sem), hogy Gara László azonos lenne az egyes szám
elsõben beszélõ "én"-nel; szó esik ezenkívül
az aláíráskezdõ "fergeteges és grandiózus
G"-rõl, ami, persze, lehet Garaczi, lehet Gara, és lehet
bármilyen más G betûs vezetéknév. Az
önmegnevezést e kettõn kívül (amely kettõ
szintén nem az) a szöveg tudatosan kerüli, illetve másként
oldja meg. (Érdemes egyébként összevetni a könyvbeli
szöveget a
Jelenkor
ban megjelent részletekkel, rögtön
a legelején: "Lecsúzlizta a Gara a lignimpexes nõcit
a napejból. Ki az a Gara? Egy lökött negyedikes." (Jelenkor,
98/1), illetve "Lecsúzlizta a lignimpexes nõcit egy lökött
negyedikes.", immár Gara nélkül.) Az önmegnevezést
tehát másként oldja meg: Lemúr Miklósnak
nevezi magát, pontosabban, bevezet egy ilyen nevû szereplõt,
aki minden valószínûség szerint azonos vele,
azaz az "én"-nel, ("Lemur, who are you?") hiszen egyrészt
egy lemúr vallomásait olvassuk, még mindig, egy lemúr
vall Lemúrról, önmagáról. (Hogy miért
lemúr [macskamajom, illetve visszajáró szellem], arra
az elõzõ kötet kapcsán többen is kerestek-találtak
választ, én ezt a lemúrságot nehezen tudom
metaforának vagy álarcnak tekinteni, mivel ezt csak az alcím,
a szöveg önmagában nem támasztja alá [még
ha elõfordul is benne a lemúr, mindkét jelentésében,
akkor is igen kevéssé], persze találhatunk érveket
a fõhõs szimbolikus majom-voltára, de kínkeservesen.
Vagyis: nem tudom, hogy miért lemúr, a lemúrságot
képtelen vagyok a szöveg szerves részeként elemezni,
nem tudom komolyan venni, ezt tényleg nem.) Lemúr Miklós
színrelépése másrészrõl Esti
Kornéléra hasonlít, bemutatásuk a narrátorok
részérõl hasonlóképpen zajlik, így
a narrátor (Kosztolányi?) és Esti, illetve a narrátor
(Garaczi?) és Lemúr kapcsolatát is hasonlónak
kell feltételeznünk. Bizonyos szempontból azonban Lemúr
Miki - itt, a bemutatásban - Esti inverzeként tûnik
fel, amennyiben Esti mindig rosszra csábít ("Reggel a mosdótál
elé ugrott: - Ne mosakodj, maradj szutykos, éljen a piszok!
Ha az ebédnél szüleim kérésére-könyörgésére,
jobb meggyõzõdésem ellenére kanalazni kezdtem
a tápláló és egészséges lencsefõzeléket,
fülembe súgta: - Köpd ki, okádd a tányérra,
várd meg a pecsenyét, a süteményt!"), Lemúr
Miki viszont mindig jóra ("Nem tudok tõle megszabadulni,
hetes vagyok, kirázom az ablakon a táblatörlõ
rongyot, és õ ott áll mellettem, és õ
is rázza, lehozom az állványos térképet
a földrajz-szertárból, és õ feltartott,
billegõ mutatóujjal figyelmeztet, hogy nem szabad letekerni,
míg nem jön a tanár. A táblára felírja
helyettem az óraszámot, dátumot és a címet:
A reciprok érték , A költõi hitvallás
. Ha kitûzök valami értelmetlen baromságot a faliújságra,
hogy idegesítsem, szó nélkül leveszi, ha úgy
törlöm le a táblát vizes szivaccsal, hogy a szünet
végére kiütközzenek a csíkok, szomorúan
csóválja láthatatlan fejecskéjét."),
persze, ebbõl a fegyelmezettségébõl, kötelességtudásából
a szöveg további részein nem marad semmi - az egész
csak játék, illetve a hagyományra való rájátszás
csupán.
Legalább kétféle szemszögbõl
tárulnak tehát elénk az események a
Pompásan
buszozunk!
-ban, egyfelõl egyes szám elsõ személyben,
másfelõl egyes harmadikban, ilyenkor Lemúr Miklós
fõszereplésével. Harmadik szemszögnek meg itt
van a narrátor gyerek-volta. Mert sokszor gyerek az, aki beszél,
mind szemléletét, mind tudását, mind nyelvét
tekintve: "Ej, ez az apu is néha, na mindegy. Aztán meg milyen
gyerekesen lelkendezik a díszszemlén"; "Különben
is, ha az apu leharcolta a Vera nénit, akkor a nép mitõl
rinyál? Nem értem a népet ebbõl a szempontból.
Nem akarok nép lenni"; "Mikor rákerül a sor, apja foglalkozása,
suttogva bemondja: filozófus. Az meg mi fán terem? Filozófus
az, aki mindent tud"; "Aputól mindenki fél, sajnos én
is", és így tovább. De negyediknek itt van, hogy a
narrátor azért mégis felnõtt, felnõtt,
aki visszaemlékszik. A visszaemlékezés azonban, paradox
módon, kilencvenkilenc százalékban jelen idõben
zajlik, ennél fogva, valamint a gyerekszlengek folyamatos (és
persze szintén jelen idejû) beépítésével
a gyerek és a felnõtt szólam állandóan
egymásba játszik, egymásra vetül, tökéletesen
elbizonytalanítva az olvasót afelõl, ki beszél.
Persze, az olykor-olykor felvillanó felnõttkori képek
elbeszélõjéhez nem férhet kétség,
a narrátor kilétét, szerepkörét azonban
van még, mi tovább bonyolítsa, nevezetesen honnan
tud a narrátor - legyen bár felnõtt, gyerek, lemúr,
Lemúr vagy Garaczi - Maglódi Vera (alias Igazság néni)
magántörténeteirõl, háborús élményeirõl,
disszidált férjérõl, tanyasi apjáról,
honnan tud Próbáld Ferenc orosztanár moszkvai útjáról,
honnan tudja mindezt, természetesen nem a tények szintjén,
hanem aprólékosan, részletesen, úgy, mintha
ott lett volna.
Ennyit az egy nézõpontú,
egyes szám elsõ személyû, múlt idejû
narrációról. Lássuk akkor a nyelvet, mit tesz
ehhez még hozzá (és hogyan befolyásolja az
önéletrajz mûfajának egyre csekélyebb esélyeit).
Garaczi nyelvileg, nem újdonság, sokat tud, "nyelvhasználatának
legszembeszökõbb tulajdonsága (...), hogy abba
minden
belefér
", állapítja meg Bazsányi már
idézett kritikájában. Ebben a szövegben is minden
megvan, a nagymenõ iskolai dumáktól kezdve ("szüljek
vagy szarjak, és pofád csak neked van, meg a lónak,
meg a hozzád hasonlónak", "lötyög a tejbár"
stb.), a megkövetelt választékos stílusban íródott
fogalmazásokon, olvasónaplókon keresztül ("Klári
néni a vadon élõ állatok életérõl,
táplálkozásáról, szokásairól
mesél", sõt "megbolygatta érzelmi világunkat,
hogy arcának vidám kifejezése milyen ellentétben
áll azzal, hogy meghalt"), a tanárok ("ülj le, fiam,
hülyébb vagy, mint a sokévi átlag", "úgy
kiváglak, édes fiam, hogy a taknyodon csúszol hazáig"),
a szülõk ("Na, hagyjuk Ibolykát nyugodni, mondta zabosan.
Õ zabos szokott lenni, Anyu viszont pipa - vigyázz, pipa
vagyok, kihúzod a gyufát! "), a nagyszülõk ("Nagymama
ilyenkor feddõleg így szól, haszontalan portéka.
Vagy: kutyafejû tatár, majmit mondtam. Nagyapa viszont szépen
magyaráz: ládd-e, kisunokám...") nyelvhasználatáig,
és sorolhatnám még bõven. A különféle
stílusok, nyelvek szövegbeli elõfordulása - talán
az idézetekbõl is kitûnik - kétféle módon
zajlik. Egy részük minden elõzetes narrátori
"figyelmeztetés" nélkül, szervesen épül
be a szövegbe, egyik mondat a másikra homlokegyenest ellenkezõ
stílusban következik, ily módon az amúgy is ingatag
alapokon álló narráció szinte teljesen személytelenné,
sõt ironikussá, parodisztikussá válik. Más
részük ezeknek viszont jelölt, idézett formában
szerepel, és egy hatalmas gyûjtõmunka, leltárba
vétel eredményeként áll itt elõttünk,
szoros összetartozásban a megidézett világ tárgyi
rekvizitumaival, ezt is hozzátéve a hatvanas évek
Budapestjének alapos és aprólékos leképezéséhez
- vagyis, amellett, hogy ilyen és ilyen ruhákban jártak,
ilyen tévémûsorokat néztek és ilyen tárgyak
között éltek, így beszéltek az emberek akkoriban,
sõt, a hangsúly ez utóbbin van, mert a legtöbbet
a hatvanas évekrõl maga a nyelv árulja el, s teszi
ezt úgy, hogy eközben - sokfélesége ellenére
- véges-végig hamisítatlan Garaczi-nyelven beszél.
S talán ennyi elég is ahhoz,
hogy megállapítsuk, a
Pompásan buszozunk!
nem
önéletírás, nem vallomás a szó
mûfaji értelmében, sõt annak minden kritériumát
és fogódzóját ellehetetleníti, aláássa.
Ugyanakkor, csakúgy, mint a
Mintha élnél
esetében,
alapvetõ benne a vallomás gesztusa, vallomás ez mégis,
csak másként. Mert, érdekes módon, a távolítást,
rejtõzködést szolgáló megannyi (felsorolt)
rafinéria és masinéria (szebben szólva, narrációs
és poétikai eljárás) ellenére, az ember
csak olvas és olvas, nevet, szomorkodik, ráismer, emlékszik,
eszébe jut - és a folyamatos olvasásától,
a regényben való teljes értékû belehelyezkedéstõl,
ott-léttõl nem tántoríthatja el semmi.
Kulcsfontosságú szerep jut
tehát a nosztalgiának, a szöveg kétségkívül
feltételez egy ideális, korosztályi alapon szervezõdõ
befogadói közösséget, amely közösségbe
például én még beleférek - lévén
szocializmusunk a nyolcvanas évek elején-közepén
még igen jól tartotta magát - de valószínûleg
én is már csak éppen hogy, mindenesetre a felidézett
dolgok többsége számomra még ismerõs,
legalábbis nem idegen. A következõ generációknak
(illetve az utókornak) már mindez nehezebb lesz, hiszen Garaczi
könyvébõl a hatvanas éveket nem annyira
meg
ismerni,
hanem azokra sokkal inkább
rá
ismerni lehet, a szerzõ
ugyanis nem magyaráz, nem bemutat (nem elemez és nem kommentál),
csupán felsorol, felvillant bizonyos dolgokat, emlékeztet,
azaz tudatosan a nosztalgiázásra épít. Túlságosan
azonban nem kell izgulnunk emiatt, hiszen iskolába például
mindenki járt, s e ténynek kortól független összetevõi
is vannak, a nyitvatermõket a zárvatermõkkel összekeverni
vagy botrányos füzetmunkát készíteni például
minden idõkben lehetséges, uzsonnatálca is van még
talán, persze, iskolaköpeny, az nincsen, õrsgyûlés
sem, lehet, hogy mégis izgulnunk kell.
A szöveg legfõbb tematikája
azonban, iskolán, hatvanas éveken túl, pontosabban
azok mellett és azokon keresztül a gyerek-lét, a felnõtté
válás. (Ehhez pedig tényleg nem kell ott és
akkor élni, ahol és amikor, ez a téma, bizony, örökérvényû.)
Körül is járja Garaczi e téma igen sok aspektusát,
sok-sok kis történetben, látszólag mindig a felszínen
mozogva, látszólag nem a leglényegesebb, nem a legkomolyabb
dolgokról szólva. Ami legbelül és legmélyebben
van, az nem íródik le, mert nem is tud leíródni,
ami e helyett történik, az a még részletesebb,
még aprólékosabb újra és újra
elmesélés, néhány kitüntetett dolog folyamatos
körülírása és újraírása.
Garaczi nem magyaráz, nem elemez, nem kommentál, magát
önmagával nem szembesíti, önnön magatartását
nem tisztázza, soha. Nincsen errõl szó, mert nem is
lehetséges, mert a regény nem fejlõdési regény
(ezért, hogy az események nem idõrendi sorrendben,
hanem össze-vissza, ide-oda ugrálva vannak elõadva),
mert Garaczinál a növekedés semmiféle fejlõdéssel-nevelõdéssel
nem áll kapcsolatban. Nála a gyerek lényegi tudása
megegyezik a felnõtt tudásával, amit a gyerek tudott,
pontosan azt tudja ma a felnõtt is, amit a gyerek nem tudott, azt
nem tudja ma a felnõtt sem, s mivel nem tud többet, megítélni
és megmagyarázni és megérteni sem tudja gyerekkori
tetteit és gondolatait. Láttuk, mennyire nehéz eldönteni,
ki beszél a regényben, felnõtt-e vagy gyerek - azt
hiszem, ebben a szövegben ez egy és ugyanaz, a gyerekben lévõ
felnõtt beszél, a felnõttben lévõ gyerek.
Nézzük meg például a legelsõ és
egyben központi, legtöbbször visszatérõ történetet,
a lignimpexes titkárnõ lecsúzlizását,
illetve a csúzlizást követõ állapotot:
"Megyek haza, de nem visznek a lábak, csak csoszogok egy helyben.
(...) Majd egybõl sírva kell fakadni, könnyek között
fuldokolva el sem tudom mondani, miért sírok. (...) A válasz
újabb zokogóroham teljes beleéléssel, odafúrom
magam, kisgyerek akarok lenni, aki még nem tudja lelõni a
néniket." És ezzel párhuzamba állítva
egy felnõttkori (katonakori) történet: "Lehet, hogy
egybõl sírva kéne fakadni? Könnyek között
fuldokolva nem is tudom elmondani, mi a baj. Odafúrom magam Pisloghy
százados hóna alá, kisgyerek akarok lenni, aki még
nem tud fütyürészve sétálni a fõutcán.
(...) Nem visznek a lábak, csoszogok egyhelyben." A történetek
vége: "Elvesztek a szüleim. Kezdtem megnyugodni", valamint
"Elveszett a parancsnok, kezdtem megnyugodni." Ehhez hasonlóan a
legtöbb felnõttkori történet az "ez is lesz majd
tíz év múlva" mondattal hívódik elõ
- azaz mindenre, ami lényeges, többek között ami
félelem, ami szorongás, ami bûntudat, arra ugyanúgy
lehet csak reflektálni, azt ugyanúgy lehet csak elmondani,
illetve, ugyanúgy nem lehet elmondani, ha az ember gyerek, ha az
ember felnõtt.
A komoly dolgok tehát úgy
vannak benne a regényben, hogy nincsenek benne, mégis ezek
irányítanak, ezek mozgatják a felszínen mozgó
eseményeket - a kimondatlan komoly dolgok jelenléte átsugárzik
a kimondott komolytalanokra. Ezért a folyamatos viccelõdés
és vidámság ellenére a
Pompásan buszozunk!
nem puszta komédia (legfeljebb egy szomorú, talán
ez is túlzás, egy szomorkás komédia), a vallomás
mûfaji ismérveinek kifordítása ellenére
a szöveg egésze nem paródia, hanem a maga sajátos
módján vallomás, mégiscsak.
Élõ Irodalom sorozat
Jelenkor Kiadó
Pécs, 1998 135 oldal, 990 Ft