KOVÁCS ESZTER

VALLOMÁS, MÁSKÉNT

Garaczi László: Pompásan buszozunk! Kritikusi értetlenség, kritikusi tanácstalanság. Joggal vagy jogtalanul, nem kívánom megítélni, mindenesetre ilyesmiket szokás emlegetni a régebbi Garaczi-szövegek, illetve azok befogadástörténete kapcsán. Hogy ezt az egészet most szóba hoztam, annak a következõ az oka - a Pompásan buszozunk!-at értem, elsõ nekifutásra tanácstalanságom mégis nagy. Iskoláskori emlékek viccesen elõadva, mit lehet errõl mondani? (Illetve ez a szöveg nem szól semmirõl , mit lehet errõl mondani?) A kétféle tanácstalanság, úgy hiszem, egyazon tõrõl fakad, mégpedig a komolyság tövérõl, azaz mennyire lehet komolyan venni Garaczit? Jelen esetben ezt az anekdotázó Garaczit. A mostani szöveg (illetve a szövegben valaki) hosszan, sokat, gond nélkül és örömmel beszél, a beszéd tárgya pedig valami könnyed, vidám, felszínes dolog, ez a szöveg - komolytalanságát alátámasztandó - fecseg . Ez a szöveg, komolytalanságának komolyságát alátámasztandó, azt mondja: "Beszélni muszáj, ha nem beszélsz, annyi. Tanuld meg tisztelni és szeretni a fecsegés mindent lebíró hatalmát." Ez a szöveg, ahogy a többi is, a komolytalanság látszatát kelti, holott komoly, illetve a komolyságot és a komolytalanságot minden esetben kijátssza egymás ellen, komoly gesztusokat tesz komolytalanul és vica versa. Ez tehát most sincs nagyon másként.
Mindemellett, persze, sok minden nagyon másként van. A Garaczi írásmûvészetében bekövetkezett paradigmaváltásáról, annak mikéntjérõl, nagyságáról, jelentõségérõl beszélni, jól tudom, lerágott csont. De mivel a jelenség kétségkívül létezik - fordulat van, a változás pedig igen markáns -, nem szeretnék szó nélkül elmenni mellette, errõl, nincs mese, beszélni kell. Így hát, ha nem is a kezdetek kezdetétõl, de legalábbis a Nincs alvás! - Mintha élnél - Pompásan buszozunk! egymást követõ szövegeiben érdemes megvizsgálnunk azt a bizonyos és sokat emlegetett klasszicizálódást. Két dolgot rögtön le is lehet szögezni, egyrészt a változás fokozatos, nem egyik pillanatról a másikra (illetve egyik könyvrõl a másikra) történt, tehát folyamatról kell beszélnünk. Másrészrõl pedig ez a folyamat korántsem befejezett vagy végleges (vélhetõleg nem is lesz az, legalábbis igencsak meglepõdnék, ha Garaczi majdan egy Németh Lászlóvá válnék), vagyis a Pompásan buszozunk! sem nevezhetõ klasszikus alkotásnak, ilyen értelemben. A Nincs alvás rövidtörténeteinek-meséinek szövegvízióihoz képest azonban, amelyekben talán fellelhetõ egy "rejtett" realizmus, ami felfejthetõ-kibogozható (ld. Abody Rita: "A légy szeme", in: Csipesszel a lángot) , - én a magam részérõl ezeket a szövegeket igen nehezen tudom a valósághoz kötni, nem is nagyon akarom, nem is nagyon engedik magukat, hiszen itt pontosan "a reális világ reális leképezésének nyomós okokból való elkerülése a cél", pedig ez az idézet is Abodytól való - nos, ezekhez képest a Mintha élnél valóban fordulatot jelöl. Megjelenik a valós világ (egy, mondjuk, valóságpótló világ helyett), és ezzel párhuzamosan - s ez talán még meglepõbb - megjelenik a személyesség is (a "személyesség abszolút nulla foka" helyett, Farkas Zsolt kifejezése - uõ: "Mindentõl ugyanannyira", in: Mindentõl ugyanannyira) . Ugyanakkor ennek a regénynek a szövegalakító eljárásai nagyban emlékeztetnek a Nincs alvás rövidtörténeteinek megformálására, a könyv nagyobbik felében ugyanaz a vizionárius és alogikus technika az uralkodó, mint amit ott láthattunk, szorosan összefonódva és egyszersmind élesen elkülönülve a narrátor óvódáskori történeteivel/történeteitõl. "Garaczi írásképe: káosz zárványokkal " - mondja Bazsányi Sándor Garacziról szóló tanulmányában ("Mi is az, hogy humor?", in: Alföld, 1996/5). Megmaradva a metaforánál, a Pompásan buszozunk! zárványok egymásutánja, immár káosz nélkül (a káosz itt természetesen nem értékítélet), a Bazsányi által tudatosan sematizált kétpólusú, és egymást némiképp kizáró olvasási mód helyébe, amelyet egyébként a szöveg humora hivatott feloldani, immár egy tökéletesen problémamentes befogadás léphet, amennyiben ez a szöveg sokkal homogénebb, szinte kizárólagosan az iskoláskorról szól - Budapesten, a hatvanas években, tehát mind térben, mind idõben jól körülhatárolhatóan, valóságosan. Zárványok összessége mégis a szöveg abban az értelemben, hogy nagy ívû elbeszélés helyett Garaczi továbbra is egylélegzetes rövidtörténetekben gondolkodik, ez a regény is apró, önmagukban is egész pillanatképek-anekdoták füzérébõl épül fel. Egyszerûnek látszik a képlet, emlékezés, csak éppen nem lineárisan, hanem mozaikszerûen elõadva. De persze nem ilyen egyszerû, az önéletírás, illetve vallomás mûfajának ugyanis minden komoly ismérve megkérdõjelezõdik, bizonytalanná, úgy is mondhatjuk, komolytalanná válik.
Hogy hogyan is néz ki egy "komoly" emlékírás vagy önéletírás, arra Szávai János ad viszonylag rugalmas fogódzókat mind tartalmi, mind formai jegyek alapján. Ezek szerint kritérium lenne az egyes szám elsõ személyû, múlt idejû, egy nézõpontú és a hitelesség igényével fellépõ narráció, melynek tartalmi struktúrája egy élettörténet, amelyen belül az elemzõ-kommentáló részek vannak túlsúlyban. (Szávai J.: Magyar emlékírók, 1988) A vallomás, a confessio (lévén nem feltétlenül ugyanaz, mint az önéletírás) Garaczi szempontjából talán még érdekesebb (még rosszabb?) lehet: a vallomástevõ "mindenek elõtt és mindenek fölött önnön magatartását tisztázza, származtatja, szembesíti, igazolja", s így a fejlõdés-, illetve nevelõdési regény rokona. (Németh G. Béla: Erkölcsi autonómia - mûvészi autonómia, in: Új Írás, 1982/11) Hát akkor lássuk.
A regény narrációja hol egyes szám elsõ személyû, hol egyes harmadik, hol jelen idejû, hol múlt, a narrátor hol omnipotens, hol nem, hol felnõtt, hol gyerek, ráadásul ezek nem részenként változnak, hanem kiszámíthatatlanul, részeken belül, azaz minden alaposan meg van kavarva, ráadásul ez még csak a narráció, és a nyelv(ek)rõl akkor még nem is beszéltem. Valaki beszél tehát magáról, ez a valaki feltehetõen Garaczi László, ez azonban egyetlenegyszer sincs kimondva - a szövegben szerepel egyszer Gara László (nem becenévként), mint egyike a négy rendetlen - egyébként szintén László kereszt- vagy vezetéknevû - kispajtásnak, semmi nem utal arra (és persze semmi nem utal az ellenkezõjére sem), hogy Gara László azonos lenne az egyes szám elsõben beszélõ "én"-nel; szó esik ezenkívül az aláíráskezdõ "fergeteges és grandiózus G"-rõl, ami, persze, lehet Garaczi, lehet Gara, és lehet bármilyen más G betûs vezetéknév. Az önmegnevezést e kettõn kívül (amely kettõ szintén nem az) a szöveg tudatosan kerüli, illetve másként oldja meg. (Érdemes egyébként összevetni a könyvbeli szöveget a Jelenkor ban megjelent részletekkel, rögtön a legelején: "Lecsúzlizta a Gara a lignimpexes nõcit a napejból. Ki az a Gara? Egy lökött negyedikes." (Jelenkor, 98/1), illetve "Lecsúzlizta a lignimpexes nõcit egy lökött negyedikes.", immár Gara nélkül.) Az önmegnevezést tehát másként oldja meg: Lemúr Miklósnak nevezi magát, pontosabban, bevezet egy ilyen nevû szereplõt, aki minden valószínûség szerint azonos vele, azaz az "én"-nel, ("Lemur, who are you?") hiszen egyrészt egy lemúr vallomásait olvassuk, még mindig, egy lemúr vall Lemúrról, önmagáról. (Hogy miért lemúr [macskamajom, illetve visszajáró szellem], arra az elõzõ kötet kapcsán többen is kerestek-találtak választ, én ezt a lemúrságot nehezen tudom metaforának vagy álarcnak tekinteni, mivel ezt csak az alcím, a szöveg önmagában nem támasztja alá [még ha elõfordul is benne a lemúr, mindkét jelentésében, akkor is igen kevéssé], persze találhatunk érveket a fõhõs szimbolikus majom-voltára, de kínkeservesen. Vagyis: nem tudom, hogy miért lemúr, a lemúrságot képtelen vagyok a szöveg szerves részeként elemezni, nem tudom komolyan venni, ezt tényleg nem.) Lemúr Miklós színrelépése másrészrõl Esti Kornéléra hasonlít, bemutatásuk a narrátorok részérõl hasonlóképpen zajlik, így a narrátor (Kosztolányi?) és Esti, illetve a narrátor (Garaczi?) és Lemúr kapcsolatát is hasonlónak kell feltételeznünk. Bizonyos szempontból azonban Lemúr Miki - itt, a bemutatásban - Esti inverzeként tûnik fel, amennyiben Esti mindig rosszra csábít ("Reggel a mosdótál elé ugrott: - Ne mosakodj, maradj szutykos, éljen a piszok! Ha az ebédnél szüleim kérésére-könyörgésére, jobb meggyõzõdésem ellenére kanalazni kezdtem a tápláló és egészséges lencsefõzeléket, fülembe súgta: - Köpd ki, okádd a tányérra, várd meg a pecsenyét, a süteményt!"), Lemúr Miki viszont mindig jóra ("Nem tudok tõle megszabadulni, hetes vagyok, kirázom az ablakon a táblatörlõ rongyot, és õ ott áll mellettem, és õ is rázza, lehozom az állványos térképet a földrajz-szertárból, és õ feltartott, billegõ mutatóujjal figyelmeztet, hogy nem szabad letekerni, míg nem jön a tanár. A táblára felírja helyettem az óraszámot, dátumot és a címet: A reciprok érték , A költõi hitvallás . Ha kitûzök valami értelmetlen baromságot a faliújságra, hogy idegesítsem, szó nélkül leveszi, ha úgy törlöm le a táblát vizes szivaccsal, hogy a szünet végére kiütközzenek a csíkok, szomorúan csóválja láthatatlan fejecskéjét."), persze, ebbõl a fegyelmezettségébõl, kötelességtudásából a szöveg további részein nem marad semmi - az egész csak játék, illetve a hagyományra való rájátszás csupán.
Legalább kétféle szemszögbõl tárulnak tehát elénk az események a Pompásan buszozunk! -ban, egyfelõl egyes szám elsõ személyben, másfelõl egyes harmadikban, ilyenkor Lemúr Miklós fõszereplésével. Harmadik szemszögnek meg itt van a narrátor gyerek-volta. Mert sokszor gyerek az, aki beszél, mind szemléletét, mind tudását, mind nyelvét tekintve: "Ej, ez az apu is néha, na mindegy. Aztán meg milyen gyerekesen lelkendezik a díszszemlén"; "Különben is, ha az apu leharcolta a Vera nénit, akkor a nép mitõl rinyál? Nem értem a népet ebbõl a szempontból. Nem akarok nép lenni"; "Mikor rákerül a sor, apja foglalkozása, suttogva bemondja: filozófus. Az meg mi fán terem? Filozófus az, aki mindent tud"; "Aputól mindenki fél, sajnos én is", és így tovább. De negyediknek itt van, hogy a narrátor azért mégis felnõtt, felnõtt, aki visszaemlékszik. A visszaemlékezés azonban, paradox módon, kilencvenkilenc százalékban jelen idõben zajlik, ennél fogva, valamint a gyerekszlengek folyamatos (és persze szintén jelen idejû) beépítésével a gyerek és a felnõtt szólam állandóan egymásba játszik, egymásra vetül, tökéletesen elbizonytalanítva az olvasót afelõl, ki beszél. Persze, az olykor-olykor felvillanó felnõttkori képek elbeszélõjéhez nem férhet kétség, a narrátor kilétét, szerepkörét azonban van még, mi tovább bonyolítsa, nevezetesen honnan tud a narrátor - legyen bár felnõtt, gyerek, lemúr, Lemúr vagy Garaczi - Maglódi Vera (alias Igazság néni) magántörténeteirõl, háborús élményeirõl, disszidált férjérõl, tanyasi apjáról, honnan tud Próbáld Ferenc orosztanár moszkvai útjáról, honnan tudja mindezt, természetesen nem a tények szintjén, hanem aprólékosan, részletesen, úgy, mintha ott lett volna.
Ennyit az egy nézõpontú, egyes szám elsõ személyû, múlt idejû narrációról. Lássuk akkor a nyelvet, mit tesz ehhez még hozzá (és hogyan befolyásolja az önéletrajz mûfajának egyre csekélyebb esélyeit). Garaczi nyelvileg, nem újdonság, sokat tud, "nyelvhasználatának legszembeszökõbb tulajdonsága (...), hogy abba minden belefér ", állapítja meg Bazsányi már idézett kritikájában. Ebben a szövegben is minden megvan, a nagymenõ iskolai dumáktól kezdve ("szüljek vagy szarjak, és pofád csak neked van, meg a lónak, meg a hozzád hasonlónak", "lötyög a tejbár" stb.), a megkövetelt választékos stílusban íródott fogalmazásokon, olvasónaplókon keresztül ("Klári néni a vadon élõ állatok életérõl, táplálkozásáról, szokásairól mesél", sõt "megbolygatta érzelmi világunkat, hogy arcának vidám kifejezése milyen ellentétben áll azzal, hogy meghalt"), a tanárok ("ülj le, fiam, hülyébb vagy, mint a sokévi átlag", "úgy kiváglak, édes fiam, hogy a taknyodon csúszol hazáig"), a szülõk ("Na, hagyjuk Ibolykát nyugodni, mondta zabosan. Õ zabos szokott lenni, Anyu viszont pipa - vigyázz, pipa vagyok, kihúzod a gyufát! "), a nagyszülõk ("Nagymama ilyenkor feddõleg így szól, haszontalan portéka. Vagy: kutyafejû tatár, majmit mondtam. Nagyapa viszont szépen magyaráz: ládd-e, kisunokám...") nyelvhasználatáig, és sorolhatnám még bõven. A különféle stílusok, nyelvek szövegbeli elõfordulása - talán az idézetekbõl is kitûnik - kétféle módon zajlik. Egy részük minden elõzetes narrátori "figyelmeztetés" nélkül, szervesen épül be a szövegbe, egyik mondat a másikra homlokegyenest ellenkezõ stílusban következik, ily módon az amúgy is ingatag alapokon álló narráció szinte teljesen személytelenné, sõt ironikussá, parodisztikussá válik. Más részük ezeknek viszont jelölt, idézett formában szerepel, és egy hatalmas gyûjtõmunka, leltárba vétel eredményeként áll itt elõttünk, szoros összetartozásban a megidézett világ tárgyi rekvizitumaival, ezt is hozzátéve a hatvanas évek Budapestjének alapos és aprólékos leképezéséhez - vagyis, amellett, hogy ilyen és ilyen ruhákban jártak, ilyen tévémûsorokat néztek és ilyen tárgyak között éltek, így beszéltek az emberek akkoriban, sõt, a hangsúly ez utóbbin van, mert a legtöbbet a hatvanas évekrõl maga a nyelv árulja el, s teszi ezt úgy, hogy eközben - sokfélesége ellenére - véges-végig hamisítatlan Garaczi-nyelven beszél.
S talán ennyi elég is ahhoz, hogy megállapítsuk, a Pompásan buszozunk! nem önéletírás, nem vallomás a szó mûfaji értelmében, sõt annak minden kritériumát és fogódzóját ellehetetleníti, aláássa. Ugyanakkor, csakúgy, mint a Mintha élnél esetében, alapvetõ benne a vallomás gesztusa, vallomás ez mégis, csak másként. Mert, érdekes módon, a távolítást, rejtõzködést szolgáló megannyi (felsorolt) rafinéria és masinéria (szebben szólva, narrációs és poétikai eljárás) ellenére, az ember csak olvas és olvas, nevet, szomorkodik, ráismer, emlékszik, eszébe jut - és a folyamatos olvasásától, a regényben való teljes értékû belehelyezkedéstõl, ott-léttõl nem tántoríthatja el semmi.
Kulcsfontosságú szerep jut tehát a nosztalgiának, a szöveg kétségkívül feltételez egy ideális, korosztályi alapon szervezõdõ befogadói közösséget, amely közösségbe például én még beleférek - lévén szocializmusunk a nyolcvanas évek elején-közepén még igen jól tartotta magát - de valószínûleg én is már csak éppen hogy, mindenesetre a felidézett dolgok többsége számomra még ismerõs, legalábbis nem idegen. A következõ generációknak (illetve az utókornak) már mindez nehezebb lesz, hiszen Garaczi könyvébõl a hatvanas éveket nem annyira meg ismerni, hanem azokra sokkal inkább ismerni lehet, a szerzõ ugyanis nem magyaráz, nem bemutat (nem elemez és nem kommentál), csupán felsorol, felvillant bizonyos dolgokat, emlékeztet, azaz tudatosan a nosztalgiázásra épít. Túlságosan azonban nem kell izgulnunk emiatt, hiszen iskolába például mindenki járt, s e ténynek kortól független összetevõi is vannak, a nyitvatermõket a zárvatermõkkel összekeverni vagy botrányos füzetmunkát készíteni például minden idõkben lehetséges, uzsonnatálca is van még talán, persze, iskolaköpeny, az nincsen, õrsgyûlés sem, lehet, hogy mégis izgulnunk kell.
A szöveg legfõbb tematikája azonban, iskolán, hatvanas éveken túl, pontosabban azok mellett és azokon keresztül a gyerek-lét, a felnõtté válás. (Ehhez pedig tényleg nem kell ott és akkor élni, ahol és amikor, ez a téma, bizony, örökérvényû.) Körül is járja Garaczi e téma igen sok aspektusát, sok-sok kis történetben, látszólag mindig a felszínen mozogva, látszólag nem a leglényegesebb, nem a legkomolyabb dolgokról szólva. Ami legbelül és legmélyebben van, az nem íródik le, mert nem is tud leíródni, ami e helyett történik, az a még részletesebb, még aprólékosabb újra és újra elmesélés, néhány kitüntetett dolog folyamatos körülírása és újraírása. Garaczi nem magyaráz, nem elemez, nem kommentál, magát önmagával nem szembesíti, önnön magatartását nem tisztázza, soha. Nincsen errõl szó, mert nem is lehetséges, mert a regény nem fejlõdési regény (ezért, hogy az események nem idõrendi sorrendben, hanem össze-vissza, ide-oda ugrálva vannak elõadva), mert Garaczinál a növekedés semmiféle fejlõdéssel-nevelõdéssel nem áll kapcsolatban. Nála a gyerek lényegi tudása megegyezik a felnõtt tudásával, amit a gyerek tudott, pontosan azt tudja ma a felnõtt is, amit a gyerek nem tudott, azt nem tudja ma a felnõtt sem, s mivel nem tud többet, megítélni és megmagyarázni és megérteni sem tudja gyerekkori tetteit és gondolatait. Láttuk, mennyire nehéz eldönteni, ki beszél a regényben, felnõtt-e vagy gyerek - azt hiszem, ebben a szövegben ez egy és ugyanaz, a gyerekben lévõ felnõtt beszél, a felnõttben lévõ gyerek. Nézzük meg például a legelsõ és egyben központi, legtöbbször visszatérõ történetet, a lignimpexes titkárnõ lecsúzlizását, illetve a csúzlizást követõ állapotot: "Megyek haza, de nem visznek a lábak, csak csoszogok egy helyben. (...) Majd egybõl sírva kell fakadni, könnyek között fuldokolva el sem tudom mondani, miért sírok. (...) A válasz újabb zokogóroham teljes beleéléssel, odafúrom magam, kisgyerek akarok lenni, aki még nem tudja lelõni a néniket." És ezzel párhuzamba állítva egy felnõttkori (katonakori) történet: "Lehet, hogy egybõl sírva kéne fakadni? Könnyek között fuldokolva nem is tudom elmondani, mi a baj. Odafúrom magam Pisloghy százados hóna alá, kisgyerek akarok lenni, aki még nem tud fütyürészve sétálni a fõutcán. (...) Nem visznek a lábak, csoszogok egyhelyben." A történetek vége: "Elvesztek a szüleim. Kezdtem megnyugodni", valamint "Elveszett a parancsnok, kezdtem megnyugodni." Ehhez hasonlóan a legtöbb felnõttkori történet az "ez is lesz majd tíz év múlva" mondattal hívódik elõ - azaz mindenre, ami lényeges, többek között ami félelem, ami szorongás, ami bûntudat, arra ugyanúgy lehet csak reflektálni, azt ugyanúgy lehet csak elmondani, illetve, ugyanúgy nem lehet elmondani, ha az ember gyerek, ha az ember felnõtt.
A komoly dolgok tehát úgy vannak benne a regényben, hogy nincsenek benne, mégis ezek irányítanak, ezek mozgatják a felszínen mozgó eseményeket - a kimondatlan komoly dolgok jelenléte átsugárzik a kimondott komolytalanokra. Ezért a folyamatos viccelõdés és vidámság ellenére a Pompásan buszozunk! nem puszta komédia (legfeljebb egy szomorú, talán ez is túlzás, egy szomorkás komédia), a vallomás mûfaji ismérveinek kifordítása ellenére a szöveg egésze nem paródia, hanem a maga sajátos módján vallomás, mégiscsak.

Élõ Irodalom sorozat
Jelenkor Kiadó
Pécs, 1998 135 oldal, 990 Ft


ÉSZREVÉTELEIT, MEGJEGYZÉSEIT KÉRJÜK KÜLDJE EL A KÖVETKEZÕ CÍMRE: jelenkor@c3.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/